Május 25.

Reggelire befalatoljuk a szokásos „papírkenyeret”, sajtot, olívabogyót. L. szóvá teszi az éjszakai áramszünetet. Állítólag az utcában romlott el valami, de dolgoznak a kijavításán. Azért L. – biztos, ami biztos alapon-, s kissé cinikusan kér egy gyertyát mára. Húúú, láttam, nagyon hízott a mája, amikor ezt előadta! J De hipp-hopp, már elő is kaptak a szekrényből egy gyertyát, így romantikus este elé nézünk.

Mára egy laza bazári tekergést és a Nemzeti Múzeumot terveztük be.

Souq al-Hamidiyya

parfümárus

"damaszkuszi lányok"

A bazárban a tegnap már felfedezett Souq al-Hamidiyyán indulunk befelé, a tömeg most elviselhetőbb mértékű, mint este. A Souq al-Hamidiyya II. Abdul Hamid török szultánról kapta a nevét, ugyanis ő építette újjá egy nagy tűzvész után. Kb. egy másodperces óvatlan bámészkodásnak az lett a vége, hogy egy magyarul folyékonyan beszélő! árus beinvitált minket az üzletébe „csak nézni”. A „csak nézninek” persze „csak kicsi vásárolni” lett a vége, de végül is ráálltunk az alkura, mert az otthon maradottakra is gondolni kell. Két darab damasztterítővel és egy darab selyemsállal lettünk gazdagabbak, közben majd szívrohamot kaptunk a méregerős „gratis” teától. Az árus pasi valaha egy magyar lánynak csapta a szelet, évekig élt Magyarországon a nőci kitartottjaként, innen a nyelvtudás. Sok dolga nem volt Magyarországon, ill. csak egy, de abban remekelnie kellett. J Aztán a szerelem véget ért, a pasi meg visszaköltözött Szíriába kb. 5 éve. Nagyon örült nekünk, hogy gyakorolhatja magyar nyelvtudását + még el is adhat valamit.

A Souq végén található a Jupiter Damascenus-templom maradványa, e mögött pedig az Umayyad Mecset bukkan fel. A tegnap esti kivilágításban is nagyon tetszett a mecset, ha nem felejtjük otthon a kendőmet, be is megyünk. Mivel elfelejtettük, így mára maradt a mecsetlátogatás. Belépő 100 SYP/fő (én kapok gúnyát is). Egyes útikönyvek szerint ez a nagymecset a mekkai, medinai, jeruzsálemi után a negyedik legszentebb hely az iszlámban, bár 2007-ben, mikor Tunéziában voltunk, a kairouani nagymecsetről is ugyanezt olvastuk. Végül is mindegy, hogy hányadik a sorban, nekem nagyon tetszett. A római időkben a helyén a Jupiter-templom állt, ezt a bizánciak lerombolták, és a IV. század végén Nagy Theodosius idején ráépítették keresztelő Szt. János bazilikáját, azóta itt őrzik szegény fejét is. Az arabok 635-ben foglalták el Damascust, s közel 70 évig - rendkívül civilizált módon - a keresztényekkel együtt imádkoztak a templomban. Ezután valakinek eszébe jutott, hogy hát a templomot el is lehet foglalni (s akkor már miért is ne tegyék meg?!), így kiűzték a keresztényeket, s megkezdődött a világszép mecset kialakítása. Az udvar egyszerűen lenyűgöző, többször is körbejártuk. A keskenyebb mecsetrészen vmi. nagy szentnek van ereklyéje, mert mindenki sírva-ríva csókolgatta a szentségeket körülvevő kerítést. Egészen megható volt az az igazi áhítat, szomorúság, fájdalom, ami ezt a helyet körüllengte. Biztos öregszem, de nagyon meghatódtam, akár még be is tudtam volna szállni pár krokodilkönnyel a többiek közé. Végül mégis inkább megtartottam őket magamnak. A nagy imateremben az őrök külön tereltek L.-től, de mivel mindenki össze-vissza mászkált, így én sem aggódtam ezen nagyon. Leültem, pihengettem, nézelődtem, olvasgattam, L. fotózgatott, aztán amikor kipihentem magam, felkerekedtem, és megnéztem Keresztelő Szent János fejét. Ill. csak az azt őrző sírhelyet, merthogy nem sok mindent látni egyébként.

Umayyad mecset udvara

Umayyad mecset

Umayyad mecset

Umayyad mecset - a lánc mögött a női részleg

Umayyad mecset - ima

portré a mecset udvarán

Íme, a Paradicsom!

A mecset után meg akartuk nézni a Szaladin mauzóleumot, de az felújítás miatt zárva volt. Ezután tovább csavarogtunk a bazárban, a cél az volt, hogy visszafelé úton kijussunk az Egyenes utcára. Ez több-kevesebb megtévelyedés után sikerült is, s legalább találtunk egy jó kis pékséget, ahol végre finom péksüteményeket lehetett kapni.

Végigcsattogtunk a híres utcán, de ez valahogy nem olyan hangulatos, mint a souq többi része.

pékség

Már fél négy volt, mire a múzeumhoz értünk. Vacilláltunk, bemenjünk-e, de helyesen döntöttünk, hogy igen, mert ugyan csak 6-ig van nyitva, de ennyi idő alatt is meg lehet nézni. A feliratok eléggé kaotikus elrendezésűek, néha angolul, néha arabul, néha franciául szólnak, így egy idő után már ezeket sem nézegettük. Az egyik őrnek nagyon szimpatikusak lettünk, ahogy bogarásztuk a tárlókat, s felengedett az egyébként lezárt pattintott kőkori részbe. A római részleget épp borzalmas munkatempóval tatarozzák. Miután kinézegettük magunkat, kiültünk a múzeum kávézójába. Kellemes kertre néző intézmény, de a számlánál leesett az állunk: 150 SYP-ért kaptunk 2 teát (itallap nincs, vigyázat!).

Bosszúsan indultam a múzeum két betűs helyiségébe. Persze ez is fizetős. Nem volt apróm, de gondoltam majd lesz valahogy, bementem. Két pasas volt bent, előadtam nekik, hogy csak nagy pénzem van, de nagyon kell. A fiatalabb nagy durrogva közölte, hogy akármi lesz, márpedig itt fizetni kell. Miközben folyó ügyeimet intéztem, a háklis manusz szerencsére odébbállt, s az idősebb intett, hogy menjek csak, ne is foglalkozzak vele.

A múzeumozás után hazaplattyogtunk, s romantikus gyertyafénynél megvacsoráztuk a következő zacskósleves-adagunkat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.