Gjirokastra – a kőből faragott város

Vattacukorszerűen ragacsos, párás, forró reggelen búcsút intettünk az albán tengerpartnak, és a késő délelőtti órákban felpattantunk egy buszra, amely a hegyeken keresztül elzötyögött velünk következő állomásunkig, a számunkra nehezen kimondható nevű Gjirokastráig. Az út másfél-két órát vett igénybe, s kora délután érkeztünk meg a híres író, Ismail Kadere szülővárosába. Mivel a busz az újvárosban tett le  - meglehetősen messze a meredek dombon elhelyezkedő óvárosi résztől -, amint megcsapott minket a buszból kiszállva a forró levegő, rögtön le is tettünk róla, hogy a hátizsákokkal felmálházva nekiugorjunk a kaptatónak. Egy turistalánnyal osztozva taxival vitettük magunkat a szállásunkra, mely egy gyönyörű tradicionális ottomán házban székelt az óváros tetején.

Kis pihenő után gyalogszerrel vágtunk bele az UNESCO-Világörökség részét képező óváros felfedezésének. A város az Oszmán-időkben az egykori igazgatási egység, a szandzsák adminisztratív és kereskedelmi központja volt. A 17.században már kb. 2000 házból állt, s ekkoriban alakították ki a bazárnegyedet is. A városban - akárcsak Isztambulban - gyakran pusztított tűzvész, a manapság látható tradicionális épületek a 19.század első felében épültek. Ismail Kaderén kívül a városnak még egy igazán nevezetes szülötte van, ő pedig a kevésbé jó emlékű Enver Hoxha, aki a második világháború idején az albán partizán-ellenállás egyik vezetője volt, majd ezt követően egészen haláláig, 1985-ig az Albán Kommunista Párt főtitkáraként diktátori módszerekkel vezette Albániát, s tartotta szinte középkori elszigeteltségben az országot. A diktátorokra jellemző paranoid vízióktól gyötörve rettegett egy esetleges támadástól, s ezért a mindössze három millió lakosú Albániában 700 ezer bunkert építtetett, melyeket manapság is megtalálhatunk szinten bárhol az országban utazva. Hoxha uralma idején ezrével végezték ki az embereket, ezreket pedig munkatáborokba küldtek. Hoxha - a szintén albán származású s a közelmúltban szentté avatott - Kalkuttai Teréz Anyának a megtagadta, hogy az Albániába visszatérve haldokló édesanyját meglátogassa.

Hoxha egykori szülőháza ma az Etnográfiai Múzeumnak ad helyet. Utóbb ezt is felkerestük, de előbb az éhségünket csillapítottuk egy tradicionális albán konyhát vivő étteremben, a Kujtimiben. A háziak is ezt az éttermet ajánlották, és valóban, nem csalódtunk. Egy aprócska udvaron, árnyas fák között, az ódon utcák tövében bújik meg a kis családi étterem, mindössze pár kockásabroszos asztalkával. A kiszolgálást maga a tulajdonos végzi, az ételeket a felesége és a család többi tagja készíti. Én szeretek a helyi ízekkel kísérletezni, ezért kipróbáltam egy gjirokastrai specialitást, a qifqit. A qifki különféle zöldfűszerek és tojás hozzáadásával, rizsből készült, olajban kisütött gombócokból áll. Az én ízlésemnek kicsit száraz volt, így inkább elcsakliztam pár báránybordát L. tányérjáról. A borda nem volt túlbonyolítva, nem volt túlfűszerezve, de a maga természetességében isteni íze volt. Egyet értettünk benne, hogy vacsorázni is visszatérünk.

Felsétáltunk a város felett uralkodó, zord kinézetű várhoz. A citadellát már a vaskorban is lakták, a ma látható falak Ali Tepeleni Pasához köthetőek. A bejárat után rögtön egy második világháborús fegyvergyűjteményt tekinthetünk meg, ez egy különálló múzeumi részben folytatódik, ahová extra be lépőt kell fizetnünk, ha a had- ill. fegyvertörténet rajongói vagyunk. A múzeumi rész az egykori várbörtönben található, ahol egyébként egészen 1968-ig tartottak foglyokat. A nácik a második világháború folyamán 500 rabot zsúfoltak össze 50 cellába, s itt tartották a kivégzéseket is. Mi eltekintettünk a hátborzongató hely meglátogatásától, s inkább a terasz felé vettük az irányt. A terasz sarkában egy amerikai repülőgép pihen, amelyet 1957-ben albán MIG-ek kényszerítettek leszállásra. Az albán verzió szerint a repülő kémkedést végzett, az amerikai verzió szerint pedig véletlenül keveredett albán légtérbe. Kicsit tovább, a várudvar északkeleti sarkában emelkedik az óratorony, háttérben csodás kilátással a Drinos-völgyre ill. a Lunxhëria-hegyekre. Letérve a kitaposott főcsapásról, kissé beljebb merészkedtünk a romok között. Már épp kifelé indultam, amikor a keskeny ösvényen megpillantottam egy méretes gyíkot. Léptem volna tovább, mikor L. felkiáltott mögöttem: -„Ott egy kígyó!” Ijedtemben hátraugrottam, s mellettem a bokorban is nagy zörgéssel eltűnt valami a másik irányba. Hát szerencséje volt a gyíkocskának, pont megmentettem az életét, és szerencsém volt nekem is, hogy a kígyó is féltette a sajátját. A nagy ijedelem után már minden egyes lépésemre odafigyeltem, s igyekeztem a kígyómentes zónában maradni. Megnéztük még egy váron belüli bektasi türbét, majd a váron kívüli vízvezeték-romokat próbáltuk felderíteni a Dunavat-negyedben. Nem sokan voltak az utcán, egy kisboltban kérdeztük meg, merre találjuk a romokat, de a helyiek szerint nagyon messze kellett volna menni, ezért inkább csak sétáltunk tovább a környéken, s itt-ott bepillantottunk egy-egy család mindennapi életébe. Egy helyütt épp a házat újították fel, s a tetőt rakták újra lapos, szürke kövekből, mely a város jellegzetes építőanyaga. Öröm volt nézni a mestereket, olyan ősi szakmai tudással dolgoztak.

Bár a város 1961 óta „múzeum város” címet élvez, és 2005 óta a Világörökség része, sajnos a tradicionális gjirokastrai házak továbbra is ki vannak téve a tűzvészeknek, az illegális építkezéseknek, és – felújítás - híján az összeomlásnak.

Elsőként a Skenduli házhoz sétáltunk el, melyet 1700 körül emeltek, s 64 ablaka, 9 kéménye és 6 WC-je van. Belül megtekinthetjük a tradicionális albán ház mindennapi életének a kellékeit.

A következő sarkon áll Hoxha szülőháza, amely manapság az etnográfiai múzeumnak ad otthont. Ezektől kissé távolabb, a dombtető felé találjuk a Zekate házat, fel is ballagtunk idáig, de az udvaron csupán egy méretes fehér pásztorkutya várt ránk, így nem merészkedtünk beljebb. Talán majd legközelebb…

Eltelt a nap, s estére kelvén újra felkerestük a Kujtimi vendéglőt, ahol a tulaj már ismerősként üdvözölt minket. L. ezúttal sült pisztrángot, én pedig köftét választottam, melyet egy pohár helyi borral kísértem. Vacsora közben azon álmélkodtunk, hogy az albán sofőrök milyen ügyesen lavíroznak a szuper terepjáróikkal a rettentő szűk, meredek, macskaköves utcácskában.

Sötétedés után tébláboltunk a magához térő bazárban: idős férfiak ültek az üzletek előtt, beszélgettek, dohányoztak, szemlélték az utcában járó-kelő embereket. Kigyulladtak a fények, melyek még megkapóbbá tették az egyébként is elbűvölő városka rejtelmes hangulatát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.