A 2017-es esztendőben jött el az ideje annak, hogy immár hárman vágjunk neki az ismeretlen felfedezésének. Eddig a gyereket a biztonságos nagyszülői fészekben hagytuk arra az egy-két hétre, amíg mi nyakunkba vettük a világot, de most már Ábi is 7 éves, komoly nagyfiú lett, úgy véltük, hogy alkalmas arra, hogy egy kevésbé nehéz és messzi terepen helyt álljunk hármasban is.

Bulgáriát választottam úticélul: kedvező árak, olcsó repjegy, jó menetrend, rövid repülési idő, az oszmán örökségnek köszönhetően adott némi keleti beütés, de mégis az Európai Unión belül maradunk, csodálatos hegyek, tájak várnak felfedezésre, de bájos városkák is hívogatnak, ráadásul tengerpart is van – gyerekkel fontos szempont.

Indulás előtti nap felutaztunk Budapestre a barátainkhoz, akikkel aznap délután még egy Duna parti lazulás is belefért a Nap bácsiban, a Római parton. Ábi imádta a koktélozást, a zenét, a folyópartot, a kavicsdobálást. Pozitív élményekkel feltöltődve, nagy izgalommal vártuk a repülés napját, mert Ábi még soha nem repült. Korán kellett kelni, hogy időben kiérjünk a reptérre, mert a járatunk 9:45-kor indult.

A metró felé gyalogolva kijött a gyereken a para: elkezdte fájdítani a hasát. Na – gondoltam-, betegen indulunk el?! Szerencsére csak az izgalom volt a ludas, és a reptérre érve a sok tennivaló elfeledtette a hasfájást. Amikor pedig a gép hajtóműve felpörgött, és belesüppedtünk a székbe, Ábi majd kiugrott a bőréből a gyönyörűségtől. Tudtam, hogy sínen –  azaz úton – vagyunk!

A kevesebb, mint másfél órás repülési idő nekem személy szerint elég is volt, annyira nem vagyok oda a dologért. Délre érkeztünk meg Szófiába. A 2-es terminálról indul a metró a belvárosba, így még át kellett magunkat küzdeni a terminálok között. Erre egy zsúfolt kisbusszal volt lehetőség a két terminál között. Metrójegyet a metró bejáratánál egy automatából tudtunk venni, emiatt némi levával érdemes felszerelkezni indulás előtt.

Egy apartmant foglaltam nem messze a belvárostól, az Opalchenska metrómegálló közelében. A metrón sms-ben leegyeztettük a tulajjal, hogy kb. mikorra érkezünk a metrómegállóhoz, és kigurult értünk kocsival, majd elvitt a lakáshoz. Jól is jött a segítség, mert meglehetősen forró napokon volt túl Szófia, éppen hogy elkerültünk egy nagy hőhullámot. A Studio Sofia nevű apartman nekünk teljesen megfelelt arra a pár napra, amit a fővárosra terveztem. Bulgária legnagyobb városa nem egy különösebben vonzó hely, viszont remek adottsága, hogy karnyújtásnyira már értékelhető szépségű hegy található, a több mint 2000 méteres csúcsokkal rendelkező Vitosa, ahol a híres Zlatnite Mostove (Arany hidak) nevű kőfolyó, valamint több szépséges templom és kolostor (Bojana, Dragalevci) is található.

Érkezés napján azonban csak akklimatizálódni szerettünk volna, így kerestünk egy tradicionális bolgár éttermet, ahol toltunk egy bőséges ebédet. A Kontesza étterem nem volt ugyan fenomenális, de rossz sem, a gyereknek a klasszik rántott hússal nem nyúltunk mellé, mi meg sült kolbászt választottunk hasáb krumplival és sopszka salátával. Ebéd után besétáltunk a belváros felé, megnéztük a Banja Basi mecsetet, mely manapság Szófia egyetlen működő mecsetje. A méltán híres építész, Mimar Szinán alkotása, akinek isztambuli műveiért (pl. Szulejmán-mecset) egyébként is oda vagyunk. Ez a kis mecset kevésbé grandiózus alkotás, de barátságos léptékű, nyugalmas hely. Vele szemben található a központi vásárcsarnok, ahol az útikönyvek szerint helyi finomságokat is vásárolhat az ember, de mi nem találtunk különösebb újdonságot, amit máshonnan nem ismertünk volna.

A szófiai első délutánunk minden esetre nem hagyott olyan benyomást, hogy több időt kellene a belvárosban töltenünk: alig egy sarokra a központtól már érezhető a tipikus kelet-európai, ex-szocialista lepattant hangulat, málló épületekkel, szétmállott sorsú hajléktalanokkal, guberálókkal, esetenként drogosokkal. Szófiában – ugyanúgy mint Budapesten – a gazdagok nem a belváros katlanjában, hanem a külső, Vitosa lábára felkúszó negyedekben élnek.

Másnap a szófiaiak kedvenc kirándulóhelyét, a Vitosát céloztuk meg. A Vitosán található a Balkán-félsziget legrégebbi természetvédelmi területe, 1934-ben alapították. Tömegközlekedéssel is elérhető: a Tsar Boris sugárúton buszt váltva, a 63-as busszal utaztunk az Arany hidakig (Zlatnite Mostove). Elég retró járgány volt – szó szerint fapados -, de szerencsére fel tudott kapaszkodni az 1410 méter magasságban található területre. Az Arany hidak elnevezés valójában egy jégkorszaki gleccser által idegörgetett és kialakított kőgolyókból álló impozáns kőfolyamot illet.

Innen kellemes sétával értünk el a Momina Skala menedékházig, ahol bulgáriai utazásunk legfinomabb ebédjét költöttük el, az erőlevesért kétszer is fordultunk. Külföldivel egyébként nem nagyon találkoztunk út közben, jobbára helyiekkel osztoztunk a terepen.

Feltöltődve folytattuk az utat a 25 m magas Bojana-vízesésig, mely népszerű pontja a vitosai túráknak, s a tetejéről szép rálátás nyílik Szófiára. Innét kb. 500 méternyi szintkülönbséget áthidalva ereszkedtünk le a város széléig, az UNESCO Világörökség részét képező Bojana-templomig, de sajnos későn értünk ide, már zárva volt. Van miért visszajönni…

Innen busszal jutottunk vissza a városba, ahol egy hatalmas bevásárlóközpontnál leugrottunk, itt elintéztük a bevásárlást, a vacsorát, majd visszametróztunk a belvárosba.

Egy szuper napot töltöttünk a Vitosán túrázva, és még rengeteg lehetőség rejlik benne (látnivalók, felvonók, csúcsok, menedékházak). Legközelebb a hegyhez közel keresnék szállást, hogy több idő maradjon a nyugodt túrázásra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.