Noé Édenkertje: Örményország

Jereván környéke bővelkedik olyan látnivalókban, amelyek egy örmény utazás kihagyhatatlan elemei, ugyanakkor akár fél-, egynapos túra kereteiben is felkereshetőek. Reggeli után taxival a marsrutka állomásra hajtattunk, ahonnan Garniba indultunk. Bepréselődtünk egy ütött-kopott kisbuszba, hamar telt ház lett. Jerevánban próbáltunk még egy másik megállóban is embereket felvenni, de a megállóban is csordultig állt a tömeg, és nálunk se volt hely, így maximum egy-egy helycserére futotta. Az arcokon és a hónaljakon gyöngyözött-csorgott az izzadság a döglesztő melegben. Jerevánt elhagyva egy rossz állapotú, hegyvidéki pántlikaútra fordultunk rá, itt-ott hatalmas kátyúk nehezítették az autósok életét. Az egyik ilyen kráter majdnem betöltötte az egész úttestet, s csak az egyik – pont egy szakadék felőli- oldalon lehetett kikerülni. Őszintén imádkoztam, hogy a sofőrünk nehogy véletlenül kicsit kijjebb húzza a kormányt, mert akkor otthagyjuk a fogunkat ezen a zord vidéken. Szerencsére sikerült a manőver. Garniban a főutcán tettek ki minket a kisbuszból. Hirtelen mindenki eltűnt az utcáról, tanácstalanul nézegettünk szerteszét, hogyan találunk valami járművet Geghard irányába. Állt is egy fa árnyékában egy rozzant kocsi, egy öregember meg nem messze üldögélt egy kisbolt ajtajában. L. érdeklődött tőle, hogy van-e valahol taxi. Erre az öreg integetett, hogy a lerobbant járgány a taxi. Éppen fel is bukkant egy férfi, minden bizonnyal a taxisofőr, de amikor őt kérdeztük, az öregre mutatott, aki közben nagy nehezen feltápászkodott a székről, és botjára támaszkodva vánszorgott felénk. Mondtam L.-nek, hogy kizárt, hogy az öregember legyen a taxis, mert már 90 és a halál között van, ráadásul inkább emez végén, így tuti nem ülök be mögé. Közben az öreg elküzdötte magát a kocsiig, nagy üggyel-bajjal be is kászálódott, a botját tán még L. segített betenni. Mivel a középkorú férfi elment, és egy árva lélek sem járt arra, így nem maradt más sofőrjelöltünk mint a szép korú bácsika. L. bátran beült az anyósülésre, én meg hátra. Garni és a Geghard kolostor között mindössze 10 km távolság van, bácsikánk – miután szépen elhelyezte a botját a sebváltó mellé – sebességbe tette a kocsit és egyen 30-40-es tempóval elkocsikázott velünk Geghardig.

Elegánsabb megérkezése senki másnak nem volt aznap Geghardban: kiszálltunk, majd L. kihúzta a sofőrünket az ülésből, eltámogatta és leültette az árnyékban. Indulhatott is a kultúrprogram. A Geghard szó jelentése lándzsa, állítólag valaha itt őrizték Longinus lándzsáját, amellyel Krisztust megölték. A napjainkban látható épületegyüttest a 13.században építették. A hegyek, sziklás ormok között megbúvó kolostoregyüttes látványa megkapó, belsejében sejtelmes félhomály uralkodik, melyet csak az adománygyertyák lángja tör meg. Több száz éves, kőbe faragott keresztek, karmai közt birkát tartó sas és láncra vert oroszlánok között jutunk újabb és újabb cellákba. Mivel közel van a fővároshoz, és viszonylag könnyen megközelíthető, itt is sok a turista, ami jelentősen csökkenti a hely misztériumát. A kolostoron kívül, egy kisebb forrás mentén ösvény vezet a fák között. A hívők a fák ágaira rongydarabokat kötöztek, abban bízván, hogy kívánságuk valóra válik. Kissé bizarr a látvány, egy B-kategóriás horrorfilmbe pont jó díszlet lenne. Az ösvény végében egy kis barlang nyílik, a sziklaeresz alatt kis, kőből rakott tornyocskák emelkednek – szintén fogadalmi célból. Miután mindent bejártunk, visszaballagtunk a parkolóba az öreghez, aki addig más sofőrökkel csevegett. L. ismét felhúzta a székből, eltámogatta az autóig, beültette, majd ismét a lovak közé csaptunk vagy harminccal. Mindenesetre örülök neki, hogy nem volt rallysofőr lelkülete a bácsinak, aki Garniba visszaérkezvén egészen a romterületig szállított minket.

Garni hellenisztikus kori temploma az egyik legimpresszívebb ókori templom, amit valaha is láttam. A Héliosznak, a napistennek szentelt templomot az 1.században építtette I.Tiridates örmény király. 1679-ben egy földrengés folyamán összeomlott, de 1969-ben megkezdték a rekonstrukciót, s szinte kizárólag csak az eredeti építőköveket felhasználva 1975-re felépítették a templomot a hatalmas Szovjetunió dicsőségére. Nos, az idő már eljárt a Szovjetunió felett, Garni temploma pedig még mindig áll, és az időtlenség érzését kelti a látogatóban, főként ha az ember el tud vonatkoztatni a körülötte botorkáló helyi és iráni turistahadtól. Drámai kilátás nyílik az alant kanyargó Azat folyó szurdokvölgyére és a környező hegyekre is. Beszédbe elegyedtünk egy iráni csoporttal, de a legtöbbjük már tajt részeg volt ezen a kora délutáni órán is, a tűző nap pedig csak még jobban erősítette a hatást, úgyhogy túl sok értelmes gondolat átvitelére már nem voltak képesek. Otthon ugye szigorú alkoholtilalom van, állítólag egy-egy füves cigit simán el lehet intézni egy kis csúszópénzzel, de az alkohol miatt akár korbácsolás is járhat. Így hát iráni barátaink, kiszabadulván az anyaország és a vallásrendőrség szigorú felügyeletéből, jó alaposan az Ararátos üveg fenekére néztek, valószínű rögtön a határátlépés után. Garniban megvártuk a jereváni marsrutkát, majd újra bepróbálkoztunk a Caucasus Tavernnel, és két vérszegény kebab után nyakunkba vettük a várost. Jereván belvárosa – bár tagadhatatlanul érezni az orosz és a szovjet hatást – mégis kellemes hely. A barnásvörös emeletes házak, melyeket a délutáni napfény narancsvörösre fest, a széles sétálóutcák, a divatos üzletek, a trendi kávézók nagy kontrasztban állnak a vidék szegénységével és zordságával. Késő délutánra járt már, mire elsétáltunk a Köztársaság térre – és bár egy helyes örmény leányka majdnem teljesen félrevezetett minket – végül zárás előtt egy órával bejutottunk az Örmény Történeti Múzeumba. A múzeum nagyon szép régészeti gyűjteménnyel rendelkezik, egy óra alatt épphogy csak átrohantunk rajta, a néprajzi vagy a numizmatikai gyűjteményre egyáltalán nem maradt idő.

Jerevántól délre, kb. 45 kilométernyire található az a hely, amely Örményország egyik legikonikusabb látképe, a sejtelmes és legendás: Khor Virap. A kolostor az Ararát hegy lábánál egy síkságból kiemelkedő sziklaormon áll. A jereváni marsrutka az LP szerinti 11 órakor indult, és alig ¾ óra múlva magunk mögött hagytuk a főutat Pokr Vedi falunál. Balra letérve egy alsóbbrendű úton tettünk meg még pár kilométert, majd minket kiraktak az út szélén egy kis bekötőút mellett, de itt már látszott a kolostor a távolban. Innen már csak kb. másfél kilométert kellett gyalogolnunk. A tűző napon jó szolgálatot tett a vékony kendőm. Az út mindkét oldalán mezőgazdasági területeket művelnek, a háttérben az Ararát fehér hófedte csúcsa, pár száz méterrel arrébb pedig már Törökországé ugyanaz a föld. A kolostor környékén Artasat városának romjai állnak. A fallal körülvett kolostoron belül két kis templom található, az egyik alatti mély veremben raboskodott egykor Világosító Szent Gergely, akit III. Tiridates örmény király vettetett ide. Gergely 13 évet élt túl rabságban, majd az őrült király testvére unszolására kihozatta a veremből. Gergely megkeresztelte a királyt, akinek az elméje visszatért, s – a világon első ízben - 301-ben államvallássá tette a kereszténységet Örményországban.

Magában a kolostorban nincs túl sok látnivaló, de a közeli sziklaoromról páratlan a kolostor látványa. Sajnos egyre inkább gyűltek a felhők az Ararát körül, s amint visszaindultunk az úton, a nyomasztó melegtől, és a feltámadó szélből már sejtettük, hogy viharra számíthatunk. Visszagyalogoltunk az alsóbbrendű útig, oda, ahol a marsrutka kirakott, hiszen azt ígérték, hogy ekkortájt jönni fog visszafelé is. Vártunk, de még nem volt itt az ideje, ugyanakkor egyre sötétebb lett, ahogy a viharfelhők felénk csúsztak. Éppen azon tanakodtunk L-el, hogy nem kellene magunkat szétáztatni az amúgy is bizonytalan marsrutkában bízva, amikor egy terepjáró megállt mellettünk, és egy fehérszőke hajú srác kiszólt, hogy kell-e fuvar. Naná, hogy kellett, s bár a finnek nem Jerevánba mentek tovább, de legalább a főútig kivittek. Ott a dinnyeárusoktól érdeklődtünk, hogy merre tébláboljunk a marsrutkára várva. Közben elkezdett csapkodni az eső. Láss csodát, a kisebb útról, ahonnan mi is jöttünk, kisvártatva kigördült egy marsrutka, és még pont az eső leszakadása előtt felvett bennünket. Meg se álltunk Jerevánig az autópályán. Apropó, autópálya….. Jereván előtt az örmények gondoltak egyet, és kitettek egy hatalmas betonelemet a pálya közepére azzal a célzattal, hogy itten bezony slussz-passz, vége a pályának. Egy fekete terepjárós pont nem gondolta, hogy ez reális opció, így nyílegyenesen beleszállt a betontömbbe. Gondolom, nem ő volt az első…

A marsrutka állomásról egy – szórólapon talált – libanoni étterem címére vitettük magunkat. Sajnos az étteremről kiderült, hogy bezárt, ezért a környéken próbáltunk keresni egy másik helyet, így egy iraki étteremben lyukadtunk ki. Itt szerencsére nem használták a borzalmas ízű koriandert. Délután elsétáltunk Jereván egyetlen fennmaradt mecsetjéhez, a Kék Mecsethez. A 18.századi építmény napjainkban is működő mecset, a ’90-es években iráni alapítvány költségén újították fel. Szemerkélő esőben léptünk a mecset zöldellő udvarára, s külön-külön bejáraton át, nőknek ill. férfiaknak fenntartott részben tekinthettük meg belülről is az épületet. Kívülről a mecset sokkal díszesebb, látványosabb, mint belülről, de érdemes a bent uralkodó nyugalomból egy kicsit töltekezni.

A mecsettel szemközt található Jereván egyik élelmiszerpiaca (shuka), egy nagyobb szupermarketet is találhatunk itt. Hazafelé úton beugrottunk egy SAS szupermarketbe is, hogy megvegyük egy örmény utazás elmaradhatatlan esszenciáját, Churchill kedvencét: a legendás Ararát konyakot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.