A grúz hadiúton: Ananuri, Kazbegi

Tbiliszi óvárosában rengeteg utazási iroda kínál egynapos Kazbegi-túrát. Bár ez a hely több napot is érdemelne egy grúziai utazás kapcsán, idő hiányában mi egy ilyen egy napos túra mellett döntöttünk. Reggel hátizsákostul elslattyogtunk az iroda elé, ahol vegyes kis társaság jött össze. Egy „szokásosan medvés” grúz vezette a mikrobuszt, rendszeresen kokettált a két középkorú kínai csajjal, akik már az előző napokban is vele járták az országot. Rendre azt kérdezgette tőlük: „Csína, gúúúd?” Én az elején ezt teljesen úgy értettem, hogy az egyik nőcit biztos Dzsinának hívják, és őt kérdezgeti folyton, hogy rendben van-e minden. Aztán egy idő után leesett, hogy kissé leegyszerűsítő módon, nevekkel nem bajlódva, „China, good?” a kérdés. A kínai csajok ezen rendszeresen egérkeként cincogva nevettek, mi meg ezen röhögtünk. Szóval a hangulat meg lett alapozva.

A grúz hadiúton vezető nyomvonalon az első megállónk Ananuri volt. A grúz hadiút volt az egyetlen útvonal, amely átvágta a Kaukázust, és összekötötte a cári Oroszországot Grúziával és a Kaukázuson túli területekkel. A görög Sztrabón és a római Plinius is megemlékezett erről a jelentős kereskedelmi útvonalról. A grúz uralkodók erődök sorát építették az útvonal mentén, Ananuri vára is ennek ellenőrzését szolgálta. A békés, kereskedelmi célokat szolgáló útvonalra azért ragadt rá a hadiút elnevezés, mert az Oroszországgal való egyesülést követően az útvonal fejlesztése a Hadügyminisztérium hatáskörébe tartozott.

Az Aragvi folyó völgyének bejáratánál, a felduzzasztott folyó jobb partján emelkedik Ananuri vára. A felső vár romjai jó állapotban maradtak fenn, ezzel szemben az alsó vár romjai már meglehetősen megviselt állapotban állnak a folyó partján. Az Aragvi türkizzöld vize és a vár magasba törő bástyái, templomainak csúcsos süvegei, a háttérben zöldellő dombok remek fotótémát szolgáltatnak a turistáknak. A korábban látott képek alapján nekem is ez volt az egyik kedvenc helyem, amit mindenképpen látni szerettem volna Grúziában. Nem csalódtam, bár ha csoport nélkül lettünk volna itt, akkor több időt szántam volna a felfedezésre, és jól esett volna egy kis lazulás a folyóparton is. Olyan ez a hely, ahol az ember azt várja, hogy melyik pillanatban bukkan fel egy állig felfegyverzett lovag az ódon falak mögül. Sajnos lovagok helyett újabb és újabb, fényképezőgéppel felszerelt turisták bukkannak fel, hiszen ez az egyik legnépszerűbb kirándulási lehetőség Tbilisziből. A szájhagyomány az Aragvi kulcsának nevezte az erődöt –méltán.

Ananurit követően a hegyek egyre magasabbak, a lejtők egyre meredekebbek, a patakok egyre vadabbak. A zöldellő erők és mezők felett fel-felbukkannak a hófödte hegycsúcsok. Lélegzetelállítóan gyönyörű a táj. Gudauri síközpontját követően hamarosan elértük a (szovjet) grúz-orosz barátság 1983-ban épült beton emlékművét. Az emlékmű belsejében történelmi jeleneteket ábrázoló színes csempekép látható, de igazándiból inkább a kilátás miatt érdemes megállni itt, s kevésbé a szovjet időket idéző műremekért. Csodás a látvány az alant elterülő Ördög-völgyre, a lábunk előtt pedig szebbnél szebb, színesebbnél színesebb vadvirágos mezők hullámoznak. A fejünk felett egy siklóernyős köröz. Fantasztikus élmény lehet onnan felülről belátni a Kaukázus hegyvonulatait…

Az emlékmű után még mindig emelkedünk, és 2396 m magasan érjük el a Kereszt-hágót.

A hágó után ereszkedve érkezünk a Narzani-forrásokhoz. A források magas vastartalma a sziklát is vörösre színezi. A sofőr instruálja a csapatot, hogy nyugodtan igyunk a vízből, roppant egészséges. Maga is teletölt egy flakont, és nagyot húz belőle.

Kisvártatva már a fenséges, hófödte Kazbekre csodálkozunk rá. A hegy lába alatti falut Kazbeginek, avagy más néven Sztepancmindának nevezik a helyi Sztepan atyáról, aki egy hegycsuszamlásra figyelmeztette a falut, és a lakosság még időben el tudott menekülni. A falu a szülőhelye a híres grúz költőnek, Aklexandr Kazbeginek is.

A Kazbek Európa egyik legmagasabb hegycsúcsa, a keleti csúcs 5043 m magas. A grúz legenda szerint a Kazbekhez láncolták a tűz elrablásáért a „grúz Prometheuszt”.

Kazbegitől nyugatra, 2170 m magasan, a hegy oldalában emelkedik a 14.századi Szentháromság-templom. Ha valami Grúzia ikonikus jelképe, hát ez az. A bátrabbak és elszántabbak Gergetiből túraösvényen is feljuthatnak a templomhoz. A mi kis csapatunk megegyezett abban, hogy időben kifizetődőbb, ha megtoldjuk még egy kis extra pénzzel a sofőr órabérét, és felvisz minket a templom közelébe. Tegyük hozzá, ez bár puhányabb, de szintén izgalmas megoldás volt, mert az út sok helyen roppant meredek, nagyon sáros és akkora nyomvályúk vannak a sárban, hogy ide tényleg egy nagyon jó terepjáró és egy nagyon jó sofőr szükségeltetik. Nekünk mindkettő adott volt, de így is volt pár kanyarban nagy sikongatás, amikor el kellett engednünk a szembejövő terepjárót, vagy megcsúszott a sárban a kocsi.

Azóta már sajnos leaszfaltozták az utat, és még több turista juthat fel, még instantabb módon a kolostorhoz.

Nekünk egy bő órányi szabadidő jutott a templom körül. Irigykedve gondoltunk azokra, akiknek van idejük arra, hogy egészen a Gergeti-gleccserig eltúrázzanak, vagy a környéken tölthetnek pár napot. Mindenesetre mi is hatalmas és feledhetetlen élményt szereztünk ezzel a nappal, talán egyszer majd visszatérünk kicsit hosszabb időre is.

A kiszabott idő elteltével visszaballagtunk a terepjárónkhoz, és leautóztunk a faluba, ahol még volt egy kis szabadidő. Egy kisboltban felfedeztünk egy Kazbegi névre hallgató sört, így stílusosan zártuk a Kazbegi-túrát.

Visszafelé úton már csöndesebb volt a társaság. Tbiliszi előtt elkezdtük előre adogatni a pénzt. Nekünk csak nagyobb címletünk volt, de gondoltuk, hogy majd a kiszálláskor visszaad a sofőr. Hát mire odaértünk a vasútállomásra Tbiliszibe – ahonnan mi indultunk tovább a vonattal Zugdidibe – a drága „kis” buckó Mackó elfelejtette, hogy nekünk még adós egy kis zsetonnal, vagy leginkább eszébe sem volt kitérni erre az apróságra. Barátságosan meglapogatta a hátunkat, és indult volna tovább, amikor L. rászólt oroszul, hogy van még egy kis elszámolnivalónk. Szerencsére nem akadékoskodott – pedig azért kicsit aggódtam, mert ez az ember is kb. háromszor volt akkora, mint L.- kicsit morcosan kiszámolta a visszajárót, és utunkra bocsájtottuk egymást.

Már esteledett, mire a vonat elindult Tbilisziből. Csak röviddel az indulás előtt lehetett beszállni, addig a peronon dekkoltunk. A beszállítási ceremónia jellegzetesen a szovjet időket idézte: egy- egy morcos, egyenruhás kalauznéni erélyesen irányítja a jónépet, szigor és rend a lelke mindennek. A mellettünk levő hálófülkébe egy finn pár került egy tejfölszőke kisgyerekkel, még az állomáson megakadt a szemem rajtuk. Mire besötétedett, elfészkelődtünk, megágyaztunk. Magunkra zártuk a fülkét, és lassan zötykölődve próbáltunk álomba merülni. Inkább rémálomba sikerült: folyton az volt az érzésem, hogy a vonat megállíthatatlanul száguld egy szakadék felé, egyfolytában azt éreztem, hogy a lejtőn zakatolunk lefelé, néha pedig nagyot rándulva megálltunk. Nem mondom, hogy frissen és üdén érkeztünk meg hajnalban Zugdidibe...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.