Berat – az ezerablakos város

Gyönyörű, napfényes reggelen indulunk utunk egyik leginkább várt állomására, a sok évszázados múltra visszatekintő, régi oszmán kori városba: Beratba. Szállásadóink kedves integetésétől kísérve a taxi levitt minket a főút mellé, ahol rövid várakozás után meg is jelent a Bertaba tartó kisbusz. A minibuszban már a sorok közé állított, kinyitható vassámlikon is ültek; L. azon nyomban közölte, hogy ő márpedig ilyen életveszélyes és kényelmetlen mutatványnak nem lesz részese. Talán Szíriában tapasztaltunk utoljára hasonló megoldást, és már akkor is klausztrofóbiás érzettel töltött el a gondolat, hogy szardínia módjára szorongjunk egy 50 fokos fémkaszniban… Szerencsére időközben a helyiek addig logisztikáztak, míg végül jutott egy-egy normális ülőhely mindkettőnknek, s rövid időn belül egymás mellé is ülhettünk. A forró menetszéltől hűtve, egy hosszabb megálló beiktatásával, 3,5 óra alatt érkeztünk meg Beratba, melyet az útikönyvek „ezerablakos városként” emlegetnek. Valóban, a Mangalem és a Gorica negyed sokablakos, fehér házikói - mint megannyi, egymás mellett megbúvó fehér gyöngyszem - tekintenek le az Osumi folyó völgyére.

Berat Albánia egyik legöregebb és legszemrevalóbb városa, melyet szerencsére még a kommunista vezetés is „múzeumvárosként” kezelt, így az óváros nem esett a kommunista várostervezés áldozatául, s 2008 óta az UNESCO-Világörökség része.

A domboldalakra felkúszó ezerablakos város látképe talán Albánia egyik legismertebb szimbóluma. Mi is nagy várakozással tekintettünk a berati napjaink felé.

A buszpályaudvar meglehetősen távol van az óvárostól, a pályaudvaron diskuráltunk egy másik turistapárral, s együtt rendeltünk egy taxit az óvárosba. Némi várakozás után a taxi meg is érkezett, s először a többieket szállítottuk le a Gorica negyedben levő szállásukhoz, majd a taxis visszakanyarodott velünk át a Gorica hídon Mangalem felé. Szállásunk az út egyik legjobbja, a Hotel Belgrad Mangalem volt, egy gyönyörűen felújított, tradicionális berati házban. Délután egy rövidebb sétát tettünk a Gorica negyed keskeny, macskaköves utcácskáin. Az Ottomán-uralom után a Gorica ortodox keresztény negyeddé vált, s napjainkban két kis templom található itt, a Szent Tamás és a Szent Szpiridon templom. Besétáltunk a Szent Szpiridon templom udvarára, ahol épp két helyi veszekedett hangosan. A ministránsfiú kedvesen körbekalauzolt a templomban, de a veszekedés egyre hangosabb lett, így inkább leléptünk, mielőtt továbbfajultak volna a dolgok.

Másnap reggel olyan terülj-terülj asztalkát varázsoltak reggelire a hotelben, hogy nekünk az egész napra elég lett volna. Az asztal minden egyes négyzetcentiméterére jutott valami mennyei finomság: joghurt, méz, lekvárok, péksütemények, sajtok, zöldségek, kávé, tea, gyümölcslé, s minden mi szem-szájnak ingere… bőséges kárpótlás a gjirokastrai silány szárazkenyér-margarin kombóval szemben. Reggelizés közben a fejünk felett az LCD-TV-n albán folk-pop nóták szóltak, félelmetes videóklippekkel.  Az egyik különösen megragadta a figyelmünket: a csúf, gonosz (véleményünk szerint szerb) katonák megszállták szegény, öreg albán mami házát, de aztán jöttek a mami hős fiai és unokái, természetesen elűzték a szerbeket(?), és kiszabadították a mamit, majd boldogan egymás nyakába borultak.

Előző nap kifigyeltük, hogy a Gorica egyik kis utcájából túraútvonal indul a felette magasodó hegyre, így érdeklődtünk szállásadóinktól, hová vezet. Mikor próbáltuk magyarázni, hogy a „hegyre” szeretnénk túrázni, azok csak bámultak ránk, miről hadoválunk. Majd jött az isteni szikra: „Ja a „dombra”!” No igen… a 118 m tengerszint feletti magassághoz szokott lényünk már „hegynek” titulálta a  pár száz méter magas dombot, ami albán viszonylatban csak kisebb dombocskának számít.

A tikkasztó melegben nekünk ez a pár száz méter emelkedő is épp elég kihívás volt: tücsökciripelés közben másztunk fel a keskeny ösvényen egyre feljebb és feljebb, míg végül a domb tetején elértünk az illír erődítés romjaihoz. Itt leültünk a szikla peremére, és csak bámultuk az alant elterülő – valóban - ezerablakos város fehér házait és a barnásvörös háztetőket.

A forróságban tett túra kivette belőlünk az erőt, délután pedig egy hirtelen jött vihar kényszerített pihenőre minket, így estére már csak a jól bevett albán szokás maradt hátra: a korzózás a főutcán.

Következő napra hagytuk a berati várnegyed felfedezését. A vár helyén már az i.e. 4 században egy illír erődítmény állt, mely a goricai párjával egységet képezett. Gyalogosan meglehetősen meredek kaptató vezet a várhoz, de még meredekebb csapásokon lehet némileg rövidíteni az utat. A berati citadellát még napjainkban is lakják: az ódon falak között bóklászva, mi egy csipkekészítő néni műhelyébe kukkantottunk be, és megcsodáltuk a szebbnél-szebb csipkemunkákat. Egykoron 42 templom működött a várnegyedben, mára csak 8 maradt. Egyikükben – az 1797-ben épült Mária mennybemenetele székesegyház épületében - található a híres Onufri Múzeum, melynek megtekintése nélkül nem lehet teljes egy berati látogatás sem. Onufri volt a 16.századi albán ikonfestők legnagyobb alakja, műveinek legjellegzetesebb vonása a sajátságosan telt vörös szín, az ún. Onufri vörös. A templom ikonosztázának 3 fő ikonja is Onufri műve. A templom oltára mögött 1968-nan két eltemetett kódexre bukkantak, melyek Berati kódexek néven váltak ismertté, a maga nemében a 6.századból származó Bíbor kódex a legrégebbi kézirat,amit valaha is találtak. A várban még számos más templom is található, az egyik legszebb a Szentháromság-templom. Ezek sajnos zárva vannak a látogatók elől. Berat 1417-ben került Ottomán-uralom alá, s a törökök gyorsan építtettek is két mecsetet a citadellán, az egyik a Vörös, a másik a Fehér mecset. Miután bebarangoltuk a várnegyedet, éhesen megpihentünk volna az Onufri Restaurant-ban, amiről jó kritikákat olvastam a Tripadvisor.com oldalon. Sajnos csalódnunk kellett. Amint helyet foglaltunk, megérkezett egy lengyel csoport is, és szó szerint kitúrtak a helyünkről: a pincér hosszas várakozás után sem foglalkozott velünk, s miután egy lengyel nő még az étlapot is szemtelenül elemelte az asztalunkról, felálltunk és eljöttünk. Helyette a Mangalemi Restaurant-ba tértünk be, ahol kellemes környezetben, a tetőteraszon, az óvárosra nyíló gyönyörű kilátással, zsúfoltság nélkül ebédelhettünk. Az árak az albán viszonylathoz képest kicsit magasabbak voltak, de Albániában szerencsére néhanapján ez is belefér.

A Mangalem negyedben, egy csodás 18.századi tradicionális házban található az etnográfiai múzeum,mely igazán megér egy látogatást. Nem messze, a macskaköves utcán lefelé indulva áll a Király mecset és a Helveti-imaház.  Mindkét helyen szívesen fogadták látogatásunkat, és a tekke árkádjai alatt üldögélő öregek büszkén meséltek arról, hogy a közelmúltban sikerült felújítani az épületeket. A tekkét a kommunizmus időszakában boltként használták. Albánia legrégebbi mecsetje a Király mecset gyönyörűen faragott-festett famennyezettel és karzattal ejt ámulatba. A kissé távolabb eső Agglegények mecsetjébe sajnos nem jutottunk be, de a falfestményekkel borított külső falak így is megmaradtak az emlékezetünkben.

Berat mindenképpen megér egy misét, akár az ódon macskaköves utcák hangulatára, akár a kis kávéműhelyből kiszálló pörkölt kávé illatára, akár az esti korzózásokra gondolok…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.