Grúzia-Örményország 2016

Az aranygyapjú földjétől az elveszett Édenkertig

Régóta szemezgettem már egy grúziai utazással, rengeteg gyönyörű fotót láttam a bámulatosan szép hegyvidéki tájakról a neten, de sehogy sem akart jönni egy jó árú repülőjegy. Egészen addig, amíg a Wizzair bázist nem nyitott a grúziai Kutaisiben. Amint alakalom adódott, megvettem a repülőjegyeket. Mivel túrázni akartunk, csakis a nyári hónapok (július, augusztus) jöhettek számításba. Ezeken a hónapokon kívül a hegyekben kiszámíthatatlan, zord az időjárás, egyes települések a nagy hó miatt akár napokra is elzáródhatnak a külvilágtól. A Wizzair embertelen időpontban üzemelteti a Budapest - Kutaisi járatot: a gépünk 23:55-kor indult Ferihegyről (khmm, Liszt Ferenc Repülőtér), és helyi idő szerint hajnali 5 órakor landolt Kutaisiben. Nettó 3 órát kellett a szűk, kényelmetlen ülésekben, az álmosságtól félkómában eltölteni, ráadásul éjszaka még a tájból sem láttunk semmit. De a lényeg, hogy eseménytelen repülés után szerencsésen landoltunk a kis grúz reptéren, ahol az első döbbenet az volt, hogy bár a repülőtér kicsi, de mégis teljesen modern. Sorba álltunk a beléptetéshez. Beszámolókban olvastam, hogy szezonon kívül még egy-egy palack grúz borral is üdvözlik az utasokat, de sajnos ez már elfogyott mire mi megérkeztünk. A reptéren váltottunk pénzt, és az információs pultnál megtudakoltuk, hogyan jutunk el Akhaltsikhébe. A terv az volt, hogy egy Tbilisibe tartó marsrutkával elmegyünk Khashuriig, ott átszállunk, és továbbutazunk a kimondhatatlan nevű Akhaltsikhébe. A reptér előtt már várták az utasokat a különféle irányokba induló marsrutkák. Mi is megtaláltuk a magunkét. Amint megtelt a kisbusz, indultunk. Hosszú autózás következett folyóvölgyek, majd hegyvidéki tájak mentén. Egy autós pihenőben hosszabb szünetet is tartottunk: lehetett WC-re menni, vásárolni, kávézni, a vendéglőben reggelizni. Már a pihenő környezete is bíztató volt: alant kis vízmosás, mögötte pedig egy kis ösvény egy kis vízeséshez vezetett buja zöld erdőn keresztül. Szinte érezhető volt, hogy a növények kilélegzik az oxigént… Többen valami nagyon guszta töltött lepényszerűséggel jöttek ki a vendéglőből, de mi addig tétováztunk, amíg végül száraz keksszel kellett beérnünk. Azóta is bánom. A következő nagyobb állomás Khashuri volt. Itt kellett nekünk is átszállni. Khashuri amolyan világvége megjelenésű település volt: kiszálltunk valahol a fűút mentén, és a sárban, pocsolyákat, autókat, gyalogosokat kerülgetve bukdácsoltunk abba az irányba, amerre előzetesen mutatták, hogy az Akhatsikhébe tartó marsrutkáknak is lenniük kell. Pár száz méter után utunkba esett egy pénzváltó, ott váltottunk pénz, és még egyszer megkérdeztük, hogy jó irányba tartunk-e. A biztonsági őr útbaigazított, valóban már nem kellett sokat gyalogolni, és egy parkolóban megtaláltuk a megfelelő járművet. Egy leharcolt kisbusszal nemsokára elindultunk Akhatsikhe felé. Az út dús fenyvesek, zöld hegyek között vezetett: Borjomi volt a legjelentősebb település útközben, ahol több utast is felvettünk. A sofőr – egy medve méretű fószer - a fizika törvényeit meghazudtolva hátraküzdötte magát a busz hátuljába, egészen az utolsó utasig, hogy beszedhesse a fuvardíjat. Pont L. mellett állt meg, és L. úgy hozzám préselődött, hogy a másik oldalamon majd kihorpadt a busz oldala. Próbáltam kicsit instruálni: „Húzódj már arrébb!”. Erre ő frappánsan közölte: „Nem tudok a grizlitől!” Igazán találóan írta le a szitut. Jót nevettünk.

Borjomi egyébként az ásványvízéről és a nemzeti parkjáról híres, utóbbiba jó lenne egyszer ellátogatni, mert igazán meggyőzőek voltak a haragoszöld fenyőerdők. Khashuriból körülbelül két óra múltán érkeztünk meg Akhaltsikhébe. Utóbbi város a legjelentősebb állomás az örmény határ előtt, ill. a sziklaváros, Vardzia felfedezéséhez is jó bázis lehet. A városka büszkesége az utóbbi években kicsinosított erőd: nem kicsit tolták túl a rekonstruálást, mintha a Disneylandben lenne az ember. A szállásunk - Hotel New Star – a városközpont és az erőd között található. Új, tiszta, teljesen korrekt minőségű szobát kaptunk. Lepakoltunk és elindultunk felfedezni az erődöt. Sajnos, amit lehetett újra- és felépítettek, kipolíroztak, kirittyentettek: van itt aranykupolás dzsámi, szökőkutas medence és csipkés bástyafal – kinek-kinek ízlése szerint. Késő délutánra már eléggé megéheztünk és gondoltuk, hogy itt az ideje, hogy kipróbáljuk a híres grúz konyhát. Nos, ez Akhaltsikhében egyáltalán nem ment könnyen: alig találtunk vendéglőt, és L. utólag azt is „szörnyen rossz, íztelen szar” jelzővel emlegette abban a kis füzetkében, amibe a napi eseményeket feljegyezzük. Tény, hogy se a saslik, se a disznósült nem elégítette ki a magasröptű várakozásainkat. Szerencsére volt egy szupermarket a belvárosban, ahol finom olívabogyót vásároltunk és eredeti török Efessel kárpótoltuk magunkat.

Másnap reggel lesétáltunk a központba, ahonnan a marsrutkák indultak, és megalkudtunk egy Jerevánba induló sofőrrel. Kicsit vártunk, de mivel nem jött senki más, elindultunk. Kopár hegyek között, zord tájakat magunk mögött hagyva elszáguldottunk Vardzia mellett. Utóbbi az előző napra lett volna betervezve, de sajnos nem éreztük magunkat eléggé fittnek hozzá. Vardziánál egy hatalmas pásztorkutya őrjöngve vetette magát a kisbusz után, így még meg is könnyebbültem, hogy most nem kell kiszállnunk. Vardzia után megálltunk egy világvége után (még) kettővel elhelyezkedésű kisvárosban, ahol felvettünk pár utast, és lehetett kávét/teát, ételt venni. L.- mire ideértünk-, émelyegni kezdett, és amint kiszálltunk a kocsiból, csak egy fa tövét támasztotta erősen. Friss levegőhöz a füstös, szmogos, mocskos utcán nem igazán jutottunk. Nekem viszont már WC-re kellett mennem, így a helyiek instrukciói alapján átvánszorogtunk az utca túloldalára, ahol egy házak mögötti udvaron egy külön épületben valóban találtunk toalettet. Tulajdonképpen nem is volt annyira szörnyű állapotban, mint amire számítottam. Visszaballagtunk a kocsihoz, és új útitársakkal folytattuk az utat. Hihetetlenül kietlen és lehangoló tájak váltották a hegyeket, a síkságon helyenként kisebb településeken keresztül száguldottunk át: félig földbe mélyített hosszú házakban éltek emberek és talán az állatok is ugyanott. A határhoz közeledve katonai területek következtek. A határ felé talán még az aszfaltút is elfogyott, és sártengerben, kráterméretű pocsolyák között araszoltunk a határátkelőhöz. Arra gondoltam, hogy nagyon nem szeretném, ha a járgányunk pont itt robbanna le a semmi közepén… A határátkelés gyorsan ment, mindenkinek megnézték az útlevelét, és indulhattunk is tovább. A határ után oldódott a hangulat: összebarátkoztunk az egyik örmény útitárssal, egy angolul beszélő fiatal férfivel, aki egészen Jerevánig érdekes adalékokkal szolgált az Európában szinte ismeretlen, ugyanakkor a világ első keresztény országról. Áthaladtunk azon a városon is – Gyumri – amelyet 1988 decemberében egy hatalmas földrengés tett a földdel egyenlővé, és vetett véget 25 ezer ember életének. Emlékszem, még kisgyerek voltam, és könyörögtem a szüleimnek, hogy fogadjunk örökbe egy örmény kisgyereket. Anyu talán már hajlott is rá… de aztán végül az örmény gyerekek mégsem érkeztek meg, hogy miért, nem tudom.

Az út mentén helyenként friss gyümölcsöket árultak, meg is álltunk egy helyütt, és mindenki bevásárolt. Mi almát, a többiek kajszibarackot vettek, s az autóban egymást kínálgattuk a zamatos gyümölcsökkel. A srác le is beszélte a sofőrrel, hogy kis pluszpénzért elvisz minket a jereváni szállásunkra, és nem kell a taxival kínlódnunk. Miután az összes útitársunk kiszállt, továbbindultunk, hogy megtaláljuk a szállásunkat, a Domino Yerevan Hostelt. A sofőr igazán rendes volt, több kört is tettünk a megadott cím környékén, de a hostel nem lett meg. Mondta, hogy valahol itt kell lennie, kérdezzük meg. Elbúcsúztunk tőle, és az utcán ballagva kérdezgettük az embereket. Végül két fiatal sráctól érdeklődtünk, s egyikük felhívta a hostelt a visszaigazoláson szereplő telefonszámon, ahol elmagyarázták neki,merre kell mennünk. A hostel egy kis beugró utcában volt, egy gumisműhely felett. Amint a recepciós megmutatta a cellaszerű szobát, amit nekünk szántak, s kiderült, hogy légkondi sincs, mert éppen elromlott – s mindeközben majdnem 40 fok volt kint -, L.-nél elszakadt a cérna, és indulatosan közölte, hogy ő itt aztán egy percet sem marad. A recepciós hölgy nagyon korrekt volt, felhívott egy másik hotelt, hogy van-e szabad szobájuk azon az áron, ahogy náluk foglaltunk, s még taxit is hívott a számunkra, amely ingyen átvitt a másik szállodába. Utóbbi egy kicsit messzebb esett a városközponttól, már a belvárost körülölelő körgyűrűn kívül volt, de még éppen gyalogos távolságnyira a központtól. A Heratsi utcáról nyílt egy kis kapualj, ezen belépve, az emeletes házak közötti belső udvaron állt a Comfort House Hotel házikója. A légkondis szoba klasszisokkal szebb volt, mint az előző helyen, megkönnyebbülve vettük birtokba. A kalandos érkezést követően eléggé megéheztünk, s szállásadónk tanácsára felkerestük a Caucasus Tavern nevű éttermet, ahol kedvező áron megkóstolhattuk a tradicionális örmény, ill. kaukázusi konyha remekeit. Már ekkor feltűnt, hogy mindenben valami elképesztően fura ízű koriandert használnak, amit alapvetően szeretünk, de ez a fajta egyáltalán nem ízlik, sőt, kifejezetten émelyít mindkettőnket. Emiatt sajnos csalódás volt az egyébként klassz hangulatú, szimpatikus étterem.

Ezután már csak arra futotta az erőnkből, hogy kicsit bóklásszunk a belvárosban, és felfedezzük a Kaszkád nyüzsgő környékét és bohókás köztéri szobrait. A Szovjet-Örményország fennállásának ötvenedik évfordulójára épített gigantikus lépcsősor az art déco változata Babilon függőkertjének. Tetejéről állítólag pazar kilátás nyílik Jerevánra és az Ararátra, de minket az érkező vihar és felhőszakadás megakadályozott abban, hogy egészen feljussunk. Majd legközelebbb…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.