8.nap – December 27.

Ma ismét hosszú nap várt ránk, el kellett jutnunk Asszuánból Luxorba, úgy hogy közbe iktatjuk a három klasszikus állomást: Kom Ombot, Edfut és Esznát.

Kora reggel indultunk, még félálomban kompoztunk át a szigetről. Ezúttal Yahia és egy másik embere vitt minket egy kisbusszal, úgyhogy bőven sok helyünk volt.

Az első megálló Asszuántól 40 km-re, Kom Ombo temploma volt. A terület valaha a Nílus-völgyi, a Vörös-tengeri és a núbiai kereskedelmi utak találkozásánál feküdt. A Ptoleimaida dinasztia idején épített templom egyik felét a krokodilistennek, Szobeknek, a másikat a sólyomistennek, Hórusznak szentelték.

A templom a Nílus partján áll, így a gyors reggelinket is itt költöttük el, majd a templom felfedezésére indultunk. A reggeli napfény megkapóan világította meg az épületegyüttest. Mivel korán érkeztünk, még viszonylagos nyugalomban tudtuk megnézni a templomot.

A hieroglifák nagyon szépen kidolgozottak, könnyen el lehet veszni az apró részletek nézegetésében. A kora reggeli napsütés sugaraiban szerintem itt tudtam a legszebb fotókat lőni a díszítőelemekről. Helyenként még a színes falfestés is megmaradt, s némi elképzelést ad arról, hogy valaha milyen szemkáprázattóan színesek lehettek ezek az egyiptomi templomok.

Az ókorban a folyóból kiemelkedő szigeteken népes krokodilkolónia élt, az állatok lenyűgözték az egyiptomiakat. A templomtól nyugatra található Kom Ombo különlegessége, a Krokodil Múzeum, ahol kb. 20 mumifikált krokodilt, krokodiltojásokat és magzatokat mutatnak be.

Miután kényelmesen bejártuk a helyet, visszaballagtunk Yahiáékhoz, és folytattuk az utat Edfuba. Edfu 65 km-re van Kom Ombotól. Nem így képzeltem, de kiderült, hogy az edfui Hórusz-templom a város közepén található. Maga Edfu a pokol hatszázhatvanhatodik bugyrának tűnt: örültem, hogy nem kell kiszállni az autóból, mert amit kint láttunk város gyanánt, az maga volt a pusztulat, mocsok és igénytelenség.

A templom előtt van egy ipari méretű parkoló, mellette a szokásosnál is nagyobb bazársorral. A parkoló már teljesen tele volt turistabuszokkal, így sejtettük, hogy itt nem leszünk magányosak.

A turistatömeg talán itt zsúfolódott a legjobban össze az út során, ami meglehetősen hervasztóan hatott Kom Ombo nyugalma után.

A Hórusznak szentelt templomot szintén a Ptolemaidák idején (i.e.305-30) építették, s ez Egyiptom egyik legérintetlenebb temploma.

Szerencsére dél körül a buszos turistahordák odébb álltak, és szinte varázsütésre „kiürült” a hely, így végül itt sem kellett egész idő alatt azon küzdeni, hogy valaki egyfolytában belegyalogolt az elképzelt fotókompozícióba.

Ha a három, Asszuán és Luxor között levő meglátogatott helyszínt kellene rangsorolnom, akkor nekem Edfu tetszett a legkevésbé. Bár lehet, hogy Philae (továbbá Kom Ombo) azért vitte el a pálmát Edfu orra elől, mivel előbbiek sokkal szebb természeti környezetben fekszenek (és korábban láttuk). Egyébként ezek a Ptolemaiosz-kori templomok nagyon hasonlóak, kettő után már úgy érzi az ember, mindent látott. Itt Edfuban a bejáratot őrző, hatalmas gránitsólymok adták a templom jellegzetességét.

A templomvizit végén rábeszéltem L.-t egy kávéra, de arcpirítóan drága (80 EGP – majdnem 3 USD), ellenben nem túl jó volt. Utóbb kérdeztük Yahiát, hogy mi a bánatért volt ilyen drága, szerinte a vendéglátóhelyeknek sokat kell fizetniük az államnak az alkalmazottak után, és ezt építik bele az árakba. Hát vagy így van, vagy nem, ezt már nem fogjuk megtudni.

Újabb 2 órányi kocsikázás után, kb. fél 4-re érkeztünk meg Esznába, ami az egész út egyik legszebb látványossága volt. Maga a városka is sokkal barátságosabbnak tűnt, mint Edfu, látszott, hogy valaha volt történelmi városmag, s amerikai pénzen próbálják azt is kicsinosítani a templom környékén.

Az esznai templomhoz gyalog sétáltunk be egy kis sikátoron keresztül, az autóval nem lehetett a közelben parkolni. Megvettük a jegyet, lebaktattunk a lépcsőkön a mai járószintnél pár emelettel lejjebb található templomhoz és leesett az állunk. Mivel a templom hamar elnéptelenedett, betemette a homok és a városi törmelék. Ma egy több mint 9 méter mély gödörben áll.

Színesre festett oszlopok tucatjai ragadják meg a tekintetet. Kaptuk is elő gyorsan a telefonokat, hogy mindent is lefotózzunk, s erre L. benyögte, hogy a kocsiban felejtette a telót. Basszus, a legszebb helyen, és nyilván ott, ahol a kocsi nem a szomszédos parkolóban, hanem egy utcányira van. Sokat morfondíroztunk rajta, hogy mi legyen, végül L. Ábival felszaladt a jegyárus bódéhoz, hogy megkérdezze az őröket, kimehet-e és aztán visszajöhet-e a jegyével. Szerencsére megengedték neki. Én közben Yahiának írogattam a Whatsappon, hogy L. elindult a telefonért.

Szerencsére sikeresen zárult ez a kis intermezzo.

Az esznai Khnum teplomot egy egyiptomi-német restaurátorteam kezdte el helyreállítani 2018-ban. Rengeteg piszkot, madárürüléket és kormot távolítottak el a templom falairól, de még mindig csak félig kész a munka.

A templom építése a Ptolemaidák idején kezdődött, s a rómaiak idejében ért véget, így Egyiptom egyik utolsóként épült templomáról van szó. A kos fejű Khnum volt az istene a Nílus forrásának. A 4 sorban álló 12 méter magas, gyönyörűen festett oszlopok alatt állva begörcsöl az ember nyaka, miközben nézeget és fotózgat, de ez a kis szenvedés igazán megéri a fáradtságot. Az egyedileg kialakított oszlopfők mind más-más növényi motívumot - pálmalevelet, lótuszbimbót, papiruszvirágot - formáznak. Az esznai templom további jellegzetessége, hogy az oszlopokat nem figurális jelenetek, hanem szövegek borítják. Ezek a feliratok az Esznában követett templomi rituálék részletes leírását adják, s azért kiemelkedő a jelentőségük, mert semelyik más egyiptomi templomból nem maradt fenn ilyen jellegű kiterjedt összefoglalás.

Miután szanaszét fotóztuk a templomot, mosdót keresve a szomszédos karavánszerájban (Wekalet Al-Geddawy) kötöttünk ki, amit amerikai támogatással újítottak fel. A belépés ingyenes volt.

Végigbóklásztunk az 1792-ben épült karavánszeráj emeletein, majd a tetőről vetettünk egy gyors pillantást az környező városra. Az épület egyike a három dél egyiptomi karavánszerájnak, ahol az Oszmán korban rabszolgákkal, állatokkal, gabonával és kézműves cikkekkel kereskedtek.

Visszatérve az autóhoz folytattuk utunkat a kb. 60 km-re levő Luxorba. Lassacskán sötétedni kezdett. Luxorban a szállásunk a Nefertiti Hotelben volt, a luxori templom mellett. A szoba eléggé ósdinak tűnt, de már eléggé fáradtak voltunk ahhoz, hogy elfogadjuk: ez jutott.

Este még egy vacsorabeszerző kalandba bocsátkoztunk. Elindultunk az Al Karnak úton a luxori templom irányába, pékséget próbáltunk keresni. Elég lelombozó volt a séta az Al Karnakon a tömény ammóniaszagban gyanús tócsákat, lócitromokat kerülgetve, de L. semmiképpen nem akart a bazáron keresztül menni.

Egy kisboltban útba igazított minket egy kedvesnek tűnő, idősebb pasas, el is döntöttük, ha meglesz a pékség, visszaúton majd tőle veszünk vizet és üdítőt.

Az Al Mahata út és egy keresztutca sarkán meg is találtuk a pékséget, ahol sikerült beszerezni pár kiflit és sós-szezámos ill. nigellás tallért. A pékséggel szemközt másnap észrevettünk egy fix áras boltot is, de ezen az első estén még gyanútlanul visszasétáltunk a kedves boltos bácsihoz, aki aztán minimum háromszoros árat gombolt le rólunk két ásványvízért és 1 l Schweppes-ért.

Welcome to Luxor!

7.nap – December 26.

Hosszú napnak néztünk elébe, hiszen a napot Abu Szimbel felkeresésére szántuk. Utazás előtt sokat gondolkodtam rajta, hogy megéri-e az egész napos autózás ezt az egy helyet, de mivel ismerősök is szuperlatívuszokban meséltek róla, úgy voltam vele, hogy ha már egyszer eljutottunk Asszuánig, akkor ezt vétek lenne kihagyni.

A csoportos túrák már hajnalok hajnalán, 3-4 óra körül elindulnak Asszuánból, és kora reggel érnek Abu Szimbelbe. Mi a gyerek miatt sem szerettünk volna túl korán indulni, így abban maradtunk Yusuffal, hogy reggel 7 kor indulunk. Ehhez is korán kellett kelni, de még elviselhető időben. A hotelben megkaptuk a kis reggeli csomagunkat, és álmosan baktattunk a reggeli komphoz, hogy átkompozzunk a Nílus másik partjára, ahol Yusuf várt minket.

Abu Szimbel 280 km távolságra fekszik Asszuántól, kb. 3 óra kocsival, innen már csak egy ugrás a szudáni határ. A táj a sivatagi autóúton nem különösebben változatos. Egy helyen tartottunk pihenőt, egy kávézónál, ahol megreggeliztünk egy, a sivatag szélére kirakott asztalon.

Út közben a sivatag közepén hatalmas zöldellő búzamezők tűntek fel. Yusuf mesélte, hogy amikor az orosz-ukrán háború miatt pánik tört ki a gabonapiacon, Egyiptom hozzáfogott, hogy búzát termesszen a sivatagban, és ezt most a Nasszer-tó vízével öntözik. Mivel ő minden héten akár háromszor is megteszi az Asszuán-Abu Szimbel utat, látta, ahogy a búzamezők hipp-hopp kinőnek a sivatag homokjából, egyre nagyobb és nagyobb területeket foglalnak el. Ha jól emlékszem 700.000 hektárt mondott… Az öntözést ráadásul nem fejlett technológiával, hanem eléggé pazarló módon, lineárral végzik. Nem kell hozzá nagy szakértőnek lenni, hogy lássuk: a pazarló vízgazdálkodás hosszabb távon aligha fenntartható, és súlyos problémákra fog vezetni.

Alighanem emiatt láthattuk Philae-nél a kb. egy méteres vízszint csökkenést…

Legutóbb a Nílus folyásirányán feljebb levő Etiópia épített egy hatalmas gátat a folyón, és mivel a folyam vízhozama nagy részben az Etiópiában eredő Kék-Nílusból érkezik, így Etiópia lépése könnyen nagy bajba sodorhatja a folyásirányon lentebb levő országokat, így Szudánt és Egyiptomot. Egyiptom a vízszükségletének 97%-át a Nílusból kapja, ettől függ az ország mezőgazdasága, ill. nagyrészt az áramtermelése is.

Egy 2018-as tanulmány szerint a Nílus völgye mellett a Tigris, az Eufrátesz és az Indus völgye válhat olyan ütközőzónává, amelyben akár háborúk is kipattanhatnak a fogyatkozó vízkészletek miatt.

11 óra körül érkeztünk Abu Szimbelbe. A szokásos bazársoron átvágva megvettük a jegyet, és besétáltunk a várva várt ikonikus templom elé. Szégyen vagy nem szégyen, de egyikünk sem tudta, hogy Abu Szimbelben igazándiból nem egy, hanem két templom is található: a híres Nagy Templom Egyiptom egyik legfotogénebb látványossága, ez II. Ramszesz temploma; a másik, kevésbé ismert pedig felesége, Nefertari temploma. A templomegyüttesnek Egyiptom Núbia feletti örökös hatalmát volt feladata demonstrálni.

A templomok nem az eredeti helyükön állnak, hanem a nagy gátépítési projekt keretében 1963 és ’68 között áttelepítették őket a Nasszer-tó egyik magasabban fekvő szigetére. Fontos szempont volt, hogy a templomok tájolása ugyanolyan maradjon. 1036 tömbbé vágták szét a templomegyüttest, és ezeket szállították át és illesztették újra össze az új lakhelyükön. A mögöttük levő hegy sem természetes képződmény, valójában egy vasbeton kupola, amit nagy tömegű homokkal, kőtörmelékkel és eredeti sziklákkal borítottak be. Olyan jól sikerült a projekt, hogy ez a helyszínen egyáltalán nem tűnik fel, mi is csak utóbb, egy dokumentumfilmben láttuk a szerkezetet.

Elsősorban a templomok belsejében található színes domborművek adnak útmutatást a templomok keletkezési idejéről. A Nagy Templomban például II. Ramszesz hadjáratának ábrázolása származik abból az időből, mikor apja, I. Széthi mellett uralkodott.

A Nagy Templom bejáratánál levő négy monumentális szobor mindegyike II. Ramszeszt ábrázolja, melléjük családtagjainak jóval kisebb szobrait állították. Az egyik királyszobor sérült, a fej és a torzó részei a földön hevernek a bejárat előtt. Már Ramszesz uralkodásának 34. évében, röviddel az épületek befejezése után megsérült egy földrengés során. Az áthelyezéskor ugyanebben a helyzetben rekonstruálták. Megkapóak a bejárat két oldalán az ázsiai és núbiai hadifoglyokat ábrázoló domborművek.

A bejárat előtti pallón lehet sorban állni a legfotogénebb szelfi- és fotóbeállításokért II. Ramszesz szobraival: az igazán menők a hely színárnyalataival kontrasztos színű ruhakölteményekben fotózkodnak. Ez egyébként - ahogy látom az Instán a fotókat - újabban minden felkapott helyen nagyon trendi.

Belépés után egy három hajóból álló oszlopcsarnokba érkezünk, amely két oldalát az Oziriszként ábrázolt. II. Ramszesz négy-négy szobra szegélyezi. A csarnok belső díszítésének témáját Ramszesz hadi győzelmei adják, itt található pl. a híres, hettiták ellen vívott kádesi csata (i.e.1274) ábrázolása.

A templom belsejében több, vésetekkel és feliratokkal díszített hajó nyílik mindkét oldalon, a szentélyben pedig a templomban tisztelt istenségek szobrai állnak: Ptah, Ámon-Ré, II. Ramszesz és Ré-Harahti. A fáraó tehát egyenlő az istenekkel. Az egykor aranyozott szobrokat az év két napján beragyogják a felkelő nap sugarai. Amikor a templomot áttelepítették, megőrizték ezt a különleges jelenséget, így február és október 22-én ez is megfigyelhető. A belépőjegy nyilván még borsosabb árú…

A Nagy Templom megtekintése után kicsit pihengettünk a kevéske árnyékban, a Nasszer-tó partján, majd Nefertari templomához vettük az irányt. A templom bejáratát Ramszesz és Nefertari kolosszusai őrzik. A templombelsőben hat Hathor-fejes oszlop áll.

Miután kényelmesen végignéztük ezt a kisebb templomot is, visszakanyarodtunk a bejárathoz, és sikeresem megvívtam az alkut a WC-használatra a WC-s fiúval („The child doesn’t pay!). Igazából nem szép dolog, hogy a 600 fontos belépőbe (akkori áron kb 6600 Ft) nem fér bele egy 10 fontos mosdóhasználat…

Yusuf a parkolóban várt minket, és kettő óra körül ismét nekivágtunk a több mint három órás útnak. Hazafelé Józsi már nyomta a gázt, és még majdnem világosban visszaértünk Asszuánba.

Yusuffal ezzel véget értek a közös napjaink, egy tisztes baksissal háláltuk meg a biztonságos vezetését. Mivel út közben beszélgettünk a cukornádból készült üdítőről, ő invitált minket, hogy kóstoljuk meg, de már túlságosan fáradtak voltunk, így elbúcsúztunk.

Este már az előre foglalt helyünk várt minket a King Jamaicában, a lehető legszebb kilátással a Nílusra. Megkóstoltuk a núbiai desszertet is, ami tulajdonképpen Oumm Ali volt: egy kis agyagedénybe szaggatott, cukros tejjel összesütött kenyér.

Szívesen olvastad a fenti útleírást? Ha tetszett a blogbejegyzés, kérlek kedveld a Facebook oldalamat is.

https://www.facebook.com/kirgizke

Itt értesülhetsz a legújabb bejegyzésekről, ill. ez nekem is visszajelzés, hogy tartalmas beszámolókat kaptok tőlem.

6.nap – December 25.

L. nyűgösen ébredt reggel, nem aludt jól. Az éjszaka bulihajókon csapatták a Níluson, és én is felébredtem az egyiptomi nyenyere zenére. A tegnapi relax nap után Philae felfedezésére indultunk. Yusuf – ahogy magunk közt neveztük, Józsi – fél tízkor várt ránk a túlparti kompkikötőben.

Philae Asszuántól kb. 20 perc kocsiútra van. Itt található az ókori Egyiptom egyik legnagyobb Ízisz-szentélye. Az asszuáni új gát építésekor, a ’70-es évek végén számos más műemlékkel együtt ezt is átköltöztették egy áradással nem fenyegetett új helyre, az Agilika-szigetre.

Yusuf már előre jelezte, hogy a jegyvásárlás után majd meg kell küzdenünk a hajósokkal, akik átvisznek a szigetre. Mikor lesétáltunk a stégre, olyan összegeket hallottunk a rövidke hajóútra, hogy csak kerekedett a szemünk. Szerencsére kisvártatva érkezett egy másik csipet csapat, akikkel egymásra találtunk, így már heten együtt próbálkoztunk egy jobb ajánlatot kiharcolni. A hajósok, amikor látták, hogy csak spontán szövetkeztünk össze, még kevésbé álltak velünk szóba, hiszen tudták, hogy a már megváltott jegyeinkkel nem igazán van más választásunk, mint belemenni valamiféle alkuba. Végül Tiagonak, a félig brazil srácnak sikerült megegyeznie az egyikkel a retúr körre, másfél órás várakozással a templomnál. A gyerekek után nem kellett fizetni. Így már elfogadható volt az ár.

(Az út során egyébként ez lett az egyik varázsigém - Tiago után szabadon, ezúton is köszi!-, amit folyamatosan mantráztam, ha alkudozni kellett: „The child doesn’t pay!”. L. és Ábi mindig nevettek rajta, de többnyire bejött.)

Egy rövid, de annál szebb motorcsónakos út után kikötöttünk a szigeten, ahol már meglehetősen sok turista taposta egymás sarkát.

Megegyeztünk, hogy nem válunk szét, hanem együtt fedezzük fel a helyet, de ez nekem kezdettől fogva frusztráló volt, mert a fél szememet mindig az újdonsült ismerősökön kellett tartanom, hogy ne keveredjünk el egymástól, és kevésbé tudtam a látnivalóra koncentrálni. Pedig számomra talán ez a nevezetesség volt az egyik legszebb Egyiptomban, elsősorban a természeti környezete miatt. A lekerekített, változatos alakú gránitsziklák, a Nílus és a datolyapálmák idilli keretet adtak az ókori emlékeknek.

Elsőként Traianus kioszkját barangoltuk be, majd a fő attrakció, az Ízisz-templom következett.

Sajnos itt is annyira sok turista gyűlt össze, hogy meglehetősen nehéz volt egy épkézláb fotót készíteni.

Nagyon gyorsan elröppent az idő, és indulni is kellett vissza a csónakunkhoz. Kikötés után elbúcsúztunk alkalmi útitársainktól, és megkerestük Yusufot. Mivel ezen a programon túl gyorsan túlestünk, úgy voltam vele, hogy nézzünk meg még valami mást is, és kértem, hogy vigyen el még a Nagy Gáthoz is. Ezen a ponton Yusuf értetlenkedett egy kicsit, mert eredetileg neki csak Philae-t mondtuk, de a „csomagárban” Philae általában az asszuáni gáttal és a befejezetlen obeliszkkel szerepel egy csomagban. Még Yahiát is felhívta, hogy oké– e a dolog. Lehet, hogy valami más programot tervezett délutánra, mint minket hurcibálni… Yahia viszont leokézta a dolgot, így az új asszuáni gát felé vettük az utat.

A régi asszuáni gátat még a 19./20.század fordulóján építették a britek a Níluson. A maga idejében ez volt a világ legnagyobb gátja (1900 m hosszú).

1960 és ’71 között viszont egy még ennél is hatalmasabb, 3830 méter hosszú, 111 méter magas gátat emeltek a Szovjetunió támogatásával. A fene sem gondolta – és az Egyptmonuments oldalán sincs fent -, de a gátnézésért is belépőjegyet szednek (ezúttal a Vízügyi Minisztérium): 100 EGP/fő áron lehet bámulni a világ legnagyobb mesterséges tavát, a Nasszer-tavat, amely a Nagy Gáttól 500 km hosszan nyúlik dél felé. Hihetetlen méretű területet árasztottak el az építése során vízzel Asszuán és Abu Szimbel között, százezer embert kellett átköltöztetni és több mint 20, elárasztással fenyegetett ókori emlékhelyet is át kellett helyezni a gigaprojekt keretében.

Az energiatermelés és az öntözhető terület növekedése ipari szempontból pozitív történet, de a gát megépítése súlyos következményekkel járt a Nílus-völgy természetes életére: a Nílus-delta partvidéke pusztulásnak indult, a természetes áradások elmaradásával a természetes trágyázás is elmaradt. Az öntözött területeken szikesedés lép fel, ill. nagy mértékű a párolgás is.

Már Philae-nél is feltűnt, hogy egy kb. méter magas sötét sáv jelzi a vízszint csökkenését. Ezt nem tudtuk mire vélni, majd csak az Abu Szimbelbe vezető úton lett nyilvánvaló az ok, ami még baljósabb árnyakat vetít elő a jövőre vonatkozólag...

A gáton bizonyos időközönként fülsüketítő szirénázással próbariadót tartanak. A távolban látni lehet a szintén átköltöztetett Kalabasa templomot is.

Rövid nézelődés után visszaindultunk Asszuánba. A befejezetlen obeliszkre sokallottuk a belépőt, így azt kihagytuk.

Visszaúton megálltunk egy fix áras boltban (Al Rayah Market), bevásároltunk a másnapi nagy túrára.

Délután L. próbált szundítani egyet, mi addig a teraszon pihengettünk, olvasgattunk. Nem igazán ment neki az alvás, csak forgolódott. Később Luxorban jöttünk rá, hogy vajon miért nem voltak pihentetőek az éjszakái…

Este újra a már bevált King Jamaica étteremben vacsoráztunk.

Szívesen olvastad a fenti útleírást? Ha tetszett a blogbejegyzés, kérlek kedveld a Facebook oldalamat is.

https://www.facebook.com/kirgizke

Itt értesülhetsz a legújabb bejegyzésekről, ill. ez nekem is visszajelzés, hogy tartalmas beszámolókat kaptok tőlem.

5.nap – December 24.

Mára pihenős napot terveztünk, próbáltunk aludni, ameddig csak bírtunk. A bőséges reggelit a Nílus-parti teraszon szolgálták fel: finom omlett, falafel, sajtok, zöldségek, péksütemény, joghurt, kávé, tea. A szállás tulaja is váltott velünk pár szót. A kilátás nem csak innen, hanem a saját teraszunkról is szuper volt.

Reggeli után Elephantiné felfedezésébe vágtunk bele, a sziget a nevét a környező, fürdőző elefántokra hasonlító szürke gránit-sziklákról kapta. Három núbiai falu található a területén. Bandukoltunk a kis ösvényeken, amerre szimpatikus volt. Autóval szerencsére nem lehet közlekedni, így nyugalomban lehet sétálgatni. Be-benézegettünk a kertekbe, milyen növényeket termesztenek.

Az Asszuáni Múzeumtól nem messze egy focipályán két kisfiú focizott. Behívták Ábelt is, majd kis idő után még két kisgyerek csatlakozott, így már két csapatba tudtak osztódni. Egy darabig rúgták a bőrt, majd egy közös fotó után elköszöntünk tőlük.

A sziget nyugati oldala felé vettük az irányt, hátha találunk egy kompot, ami átvisz a Botanikus szigetre. Út közben L. beszédbe elegyedett egy emberrel, aki persze rögtön tudott is segíteni, és elvezetett egy kikötőbe, ahol valóban várakozott egy kis hajó. A kapitány viszonyt olyan árat mondott a pár perces útra, hogy rögtön sarkon fordultunk.

Mivel előzetesen az asszuáni bazárról csupa jót olvastam, így délután bepróbálkoztunk vele. A bazár a városi kompkikötőtől nem messze, az északabbra levő blokkok között terül el, központja egy hosszú sétálóutca. Sajnos semmi olyat nem láttam, amit bárhol máshol ne láttam volna eddig, semmi autentikus, kézműves vagy érdekes portéka nem jött szembe. Az utca végén található a vasútállomás, mellette egy kis turistainformációs iroda. Bekanyarodtunk, szereztünk pár infót és prospektust. Hazafelé már nem a bazársoron, hanem a Nílus menti sétányon akartunk visszasétálni. A bazár szélénél egy ember a nyomunkba szegődött, és az erre amúgy is „kihegyezett” L.-t kezdte nyomasztani a mindenféle szuper ajánlataival. Hiába gyorsítottunk, és mondtuk neki, hogy nem kérünk semmit, a pasi csak ott lihegett L. nyomában. Ő már annyira ideges volt, hogy se látott, se hallott a dühtől, és majdnem kilépett egy autó elé a forgalmas úton, miközben az üldözője elől menekült. Épp a pasi rántotta vissza a karjánál fogva, mielőtt az autó elé lépett volna. Nem sokon múlt… Nagy nehezen végül megszabadultunk az embertől, de ez a közjáték és az ijedelem nem dobta fel a hangulatunkat. A folyóparton a felukkások, hajósok ajánlkozását kellett hárítani, és az előbbiek miatt már meg sem mertem állni egyikkel sem alkudozni, hogy mennyiért vinne át a Botanikus szigetre. (Ez az egyik bánatom ill. hiányérzetem az egyiptomi út során, hogy elszúrtuk a felukkázási lehetőséget. A másik a kairói bazár kihagyása lett.) Ennyit a nyugalmas asszuáni sétálgatás mítoszáról…

Visszakompoztunk a szállásra, és a teraszon pihengetve, a Nílusban gyönyörködve vártuk az estét.

A szállásadó javaslatára a közeli King Jamaica étteremben vacsoráztunk. Tartottam tőle, nehogy valami fosatós cuccal elintézzük magunkat, de már annyira kívántuk a főtt ételt, hogy bevállaltuk. Szerencsére időben mentünk, és pont volt szabad asztal. (Másnap nem volt ekkora szerencsénk, sokat kellett várni a szabad asztalra. Harmadnap már rutinosan előre lefoglaltuk az asztalt, mert nagyon felkapott ez az étterem, hiszen a kompkikötő közelében van, és szuper a kilátás a Nílusra, ráadásul a kaja is jó.) Volt leves, csirke tagine, kefta, saláta, és minden nap kaptunk a választottakhoz egy ház ajándéka fogást.

4.nap – December 23.

A mai délelőttre a klasszikus egyiptomi látványosságok, a gízai piramisok felkeresése volt beütemezve. Mivel a repülőnk csak este indult Asszuánba, így egész nap problémás lett volna a hátizsákokat magunkkal hurcolni. Amennyire sikerült körbejárnom a témát, csomagmegőrző sehol sincs Kairóban, így az volt a legkézenfekvőbb, ha reggel kicsekkolunk, és a hotelben hagyjuk a hátikat, amíg a piramisokat nézzük.

Tízre értünk a Szfinx bejárathoz, még elviselhető hosszúságú volt a sor. Sikerült megvenni valamennyi jegyet (az egyes piramisokba szólót is), de a szokásos táskaröntgenezésen L. hátizsákja fennakadt. A biztonsági ténsasszony belekötött egy feltekert, terepszínű fásliba és egy távcsőbe, mondván, hogy ezek roppant veszélyes dolgok, nem juthatnak be a területre. Hosszú perceken át győzködtük, hogy egy feltekert fáslival – még ha terepszínű is - és egy távcsővel mégsem tudjuk a levegőbe röpíteni fél Kairót + a piramisokat, de nem tudtuk eltántorítani, és nem akarta L.-t beengedni. Végül beláttam, hogy itt márpedig jattolni kell, hogy bejuthassunk, és lőn: 10 EGP a kézbe megtette a dolgát, szabad lett az út a fáslinak (és nekünk is). L. nagyon felhúzta magát. Ráadásul a jegyirodától még jócskán gyalogolni kell a piramisokig, és út közben folytatódik a mindenféle árusok, ló- és tevehajcsárok idegesítő rohama. A tevegelésnek egyébként elvileg fix árfolyama van, emlékeim szerint 500 EGP volt kiírva egy táblán. Ha út közben az árusokat, hajcsárokat sikeresen hárítottuk, akkor a jobb fotóhelyekért a többi turiszttal kell megküzdeni.

A Khephrén piramisához vezető út az oroszlántestű, emberfejű Szfinx mellett vezet el. Az arc, amelyet mindenki ismer a világon, valószínűleg magát Khephrént ábrázolja. Khephrén piramisa 3 méterrel alacsonyabb, mint a szomszédos Nagy Piramis, de ennek ellenére magasabbnak látszik, mert a fennsík egy magasabb pontjára épült. Ma már csak ennek a csúcsán figyelhető meg a mészkőburkolat, amely valaha mindhárom piramist beborította.

A fennsíkon meglepően huzatos, szeles volt az idő. A szél kiábrándító módon hordja a szemetet, műanyag zacskókat a piramisok körül. Szomorú látvány. A maszk is kifejezetten jól jött, mert a levegő tele volt felkavarodott porral, homokkal.

Körbesétáltuk a Khephrén és a Nagy Piramist is, majd a kilátópont felé igyekeztünk, ahonnan mindhárom piramist látni. Itt van egyébként egy, a Tripadvisoron sokat dicsért étterem: a Khufu’s. Na majd egyszer ezt is kipróbáljuk, ha lesz legközelebb…

A kilátópont után leslattyogtunk a Menkauré piramishoz. Ide már csak kettőnknek vettünk jegyet, L. nem akart bejönni. Amíg mi bebújtunk a piramisba, addig ő kint ücsörgött és beszélgetett egy árussal.

A Menkauré piramis a legkisebb a gízai piramisok közül. Északi oldalán látható „sebhely” Szaladin fiának és utódának a munkája: kairói építkezésekhez vitték el a piramis anyagát. A piramis belsejébe nem különösebben nehézkes a lejutás, gyorsan végeztünk.

Mire kijöttünk, L. kitalálta, hogy mégis körbesétálná ezt is, így most rajtunk volt a sor, hogy ücsörögjünk egyet a piramis tövében. Közben egyre jobban feltámadt a szél, a szemünk-szánk-hajunk telement finom porral, a hajam úgy beszilárdult mint egy sisak. Mire izgulni kezdtem volna, hogy hol marad már L., visszaért, és elindultunk a kijárat felé. Ezúttal a Szfinx másik (jobb) oldalán kerültünk, itt relatíve közel lehet jutni hozzá, de még nagyobb a tömörülés-könyökölés egy-egy jó fotóért. Nagyon idegesítő volt ez a küzdés is, de persze érthető, hiszen mindenki élete egyik legjobb fotóját/szelfijét szeretné elkészíteni. Elszoktunk mi már az ilyen tömegturistás helyektől…

Fél kettőre végeztünk a Gízai-fennsík felfedezésével. Háromra beszéltük meg Ehabbal a fuvart a reptérre, így még volt időnk egy újabb Pizza Hut-ra. Nem mertük megkockáztatni, hogy bekapunk valami fosatós cuccot a repülőút előtt, aztán borul a kétheti programunk.

Ebéd után visszamentünk a szállodába, elköszöntünk és vártuk az előző nap lebeszélt transzfert.

Háromnegyed háromkor Ehab írt, hogy ő még Dahsúrban van. Kicsit ideges lettem, de azt ígérte, hogy háromra érkezik egy másik sofőr, másik autóval. Háromkor senki sem volt sehol… Persze előző nap még korábban is érkezett a megbeszéltnél… Negyed négy után végre befutott egy srác egy szakadt autóval, amiben még a biztonsági övet sem lehetett becsatolni. Mivel megcsúsztunk az indulással, így pont elkaptuk a négyes csúcsforgalmat a városban és a reptér felé, így több mint egy óra volt az út.

Táskaröntgenezés, csomagfeladás, a kapunál újabb biztonsági ellenőrzés. Az asszuáni Egyptair járatunk 18:45-kor indult, percre pontosan, majdnem telt házzal. Az út valamivel több, mint egy óra volt Asszuánig. Fedélzeti ellátás nem volt, de egy-egy kis vizet kaptunk. Pontosan érkeztünk Asszuánba, de a csomagkiadás iszonyú lassú volt. Az asszuáni reptéren már Yahia sofőrje, Yusef várt minket. Rettentő kényelmes volt, hogy ezt előre leszerveztem, és csak be kellett ülni a kocsiba, nem kellett hulla fáradtan taxisokkal viaskodni.

Asszuán az első benyomás alapján kellemes helynek tűnt, pálmafák szegélyezték az utakat, forgalom se nagyon volt. A szállásunk az Elephantiné szigetén volt, ahová komppal jutottunk át. Egy út mindössze tíz egyiptomi font (kb. 110 Ft/fő). A szállásunk szerencsére a kompkikötő közelében volt, így nem kellett rögtön szigettúrát tenni éjnek évadján. Fáradtan zuhantunk be az ágyba, miután túlestünk a bejelentkezési procedúrán és a welcome drinken.

Szívesen olvastad a fenti útleírást? Ha tetszett a blogbejegyzés, kérlek kedveld a Facebook oldalamat is.

https://www.facebook.com/kirgizke

Itt értesülhetsz a legújabb bejegyzésekről, ill. ez nekem is visszajelzés, hogy tartalmas beszámolókat kaptok tőlem.

3.nap – December 22.

A mai napra Szakkara és a Dahsúri piramisok meglátogatását terveztem. Transzfert még otthonról a Whatsappon intéztem Ibrahimmal (kontaktot lásd a közlekedés fejezetben), és a kocsi percre pontosan, 8:30-ra meg is érkezett a szálloda elé. A sofőrünk egy fiatal srác, Ehab volt.

Szakkara kb. 45 perces útra van Gizától. Út közben kevésbé a szép tájban, hanem inkább az iszonyatos szemét mennyiségében „gyönyörködhettünk”. Az út menti csatorna partja tele van szeméttel, amint belegondoltunk, hogy esetleg ebből tisztítják a vizet, vagy ebből fognak ki bármit is…na de jobb nem is gondolni erre.

Szakkarában elvileg lehet venni „all inclusive” belépőt, de a helyszínen kiderült, hogy ez a neve ellenére mégsem tartalmaz mindent, és Dzsószer piramisába valamint a déli sírokba ugyanúgy meg kell venni külön-külön a jegyet. A jegyiroda előtt éppen két kóbor kutya ugrott össze, így inkább arra figyeltem, hogy gyorsan megvegyük a jegyeket, és mielőbb tovább állhassunk, de azért bosszantó kis meglepi volt.

Autóval tovább gurultunk a romterület belseje felé. Első állomásunk a Dzsószer-piramis és környéke volt. A parkolóból fa palló vezet a komplexum főbejárata felé.

Szakkara az egyik legnagyobb kiterjedésű egyiptomi romterület, nekropolisza az egykori főváros, Memphisz sírmezője. Több piramis található itt, a legismertebb Dzsószer (III.dinasztia) lépcsős piramisa, amely a legrégebbi kőépítmény is egyben.

A lépcsős piramis a gízai piramisok előfutára, tulajdonképpen több masztaba egymásra építése, Dzsószer építészének, Imhotep főpapnak az alkotása. Vályogtégla helyett kőből építtette meg a hatalmas síremléket, egy masztaba (csonkagúla alakú sírépítmény) helyett hatot, egyre kisebbeket emeltetett egymás fölé. Hihetetlen, hogy 4700 éve, időszámításunk kezdete előtt kb. 2665 évvel mire voltak képesek az akkori emberek…

Itt kora délelőtt még viszonylag nyugodtan, tömegek nélkül lehetett nézelődni, fényképezni, majd bebújtunk a piramis belsejébe is. A lejutás egyszerű és nem is túl hosszú, egy mély aknában látható a hatalmas szarkofág.

Miután gyorsan túlestünk az első piramis-élményen, körbe is sétáltuk. Próbáltunk jó fotóhelyeket találni, de a szigorú őr L.-t rögtön visszaparancsolta, amint kicsit eltávolodott a piramis közeléből.

A piramis keleti oldalán a távolban láthattuk a többi környékbeli piramist is.

Dzsószer piramiskerületének déli oldalán áll Unisz (V.dinasztia) piramisa, melyben gyönyörű kék pigmenttel festett hieroglifákkal írott, az uralkodó túlvilági boldogulását segítő ún. piramisszövegek első példái olvashatóak. A sírkamra tetejét csillagos égbolt ábrázolásával díszítették.

Unisz piramisa környékén számos, előkelők számára készült sírt találhatunk. Errefelé még kevesebben járnak, az itt-ott bóklászó őrök nyitják ki (némi baksis reményében) az egyes sírokat. Az első sírnál két másik turista várakozott, a guide-juk kerítette elő a sír őrét.

Maya és Merit sírja az egyik legszebb Szakkarában. Meredek fa lépcsősor vezet le a sír belsejébe, de maximálisan megéri a fáradságot: az egyik legszebb falfestményekkel díszített sírt láttuk itt az egész út során. Maya a kincstár és a munkálatok felügyelője volt Tutanhamon idejében, majd Tutanhamon halálakor Maya lett felelős a királyi temetésért is. Feleségét Meritnek hívták. A csodás reliefek Mayát és Meritet ábrázolják, amint a túlvilág isteneit imádják. Az alakok és a szövegek sárgára vannak festve, néhány részletet kékkel és feketével színeztek.

Horemheb sírja volt a következő állomásunk: Horemheb Tutanhamon tábornoka volt, majd később maga is fáraó lett. Sírja – ahová ténylegesen eltemették – Luxorban található.

A két sír egyébként virtuális formában itt tekinthető meg:

https://www.saqqara.nl/virtual-tours/

A második sír megtekintése után az őr elég rámenősen követelte a baksist, de miután a belépővásárlásnál így is „duplán” fizettettek, nem adtunk neki, és inkább lemondtunk a további sírok megtekintéséről.

Visszaballagtunk a parkolóba és átautóztunk a következő állomásra: Teti piramisának körzetébe. Teti a VI.dinasztia első királya volt (i.e. 2345-33), kívülről omladozó dombra hajazó piramisában jól megőrződött hatalmas bazalt szarkofágja, falát szent szövegek, a sírkamra mennyezetét csillagok díszítik.

Teti piramisával átellenben található Mereruka sírja. Mereruka Teti veje volt, hatalmas, 30 helyiségből álló masztabája Szakkara egyik legjelentősebb síremléke. Falait életképeket ábrázoló festett domborművek díszítik, pl. amin Mereruka a Nílus mocsaras árterületén madarakra, halakra, vízilovakra vadászik. Roppant kifejezőek az állatábrázolások.

A legnagyobb helyiségben, agy álajtóban áll Mereruka szobra, mintha 4300 év óta köszöntené a sírjába belépőket.

Mereruka sírjához keletről csatlakozik egy másik jelentős sír, Kagemni sírja. Kagemni Teti vezető bírája volt. Gyönyörű jelenetek díszítik ezt a sírt is, pl. vízilovak és krokodilok csatája a Nílusban, vízilovakra vadászó egyiptomiak. A plasztikus és festett reliefek szinte életre kelnek a falon. Kagemni sírja volt a másik kedvencem Szakkarában.

Ezek után ismét autóba ültünk, és átgurultunk a Szerapeum melletti parkolóba.

Ehab mondta, hogy ne kerüljünk a kiépített gyalogút felé, vágjunk át nyugodtan a homokdűnén. A Szerapeum a szent Ápisz bikák föld alatti sírlabirintusa. A hosszú, meleg, levegőtlen folyosókon oldalkamrákban elhelyezett óriási gránitszarkofágokban őrizték az állatok bebalzsamozott testét. Ptah Memphisz ősi istene volt, az ő megtestesülése a szent bika, melyet Ápisz papjai választottak ki 28 formai kritérium alapján. A Szerapeumban is lelkesen baktatott utánunk egy őr, és mutogatta volna, amit egyénként tökéletesen láttunk magunktól is, de egy idő után rájött, hogy nem lelkesedünk az „idegenvezetése” iránt, és lekopott.

A Szerapeumból az utolsó előtti állomásunkra, Ti masztabájához sétáltunk át, ami Szakkara legeldugottabb csücskében volt, már-már feladtuk, hogy megtaláljuk, de végül egy utolsó nekifutásra meglett.

Ezután újra kocsiba ültünk, és az utolsó szakkarai állomásunkra, a nemrég újra megnyitott Imhotep múzeumba hajtattunk. Ehab először nem is tudta, hogy milyen múzeumról beszélünk, aztán amíg mi a látnivalókat vizitáltuk, a főnöke, Ibrahim kiderítette, hogy a bejáratnál található a múzeum, ahol a szakkarai ásatások során fellelt tárgyakat mutatják be. Ábel először látott egy igazi múmiát. Klassz kis szellős múzeum, pont kellemes, befogadható mennyiségű, érdekes lelettel.

Délután háromra járt már, mire tovább indultunk Dahsúrba, ahol újabb piramisokat nézhettünk meg. Ezek időrendben a szakkaraiak után, de a gízaiak előtt épültek. Itt található az ún. törtvonalú piramis, a Vörös és a Fekete Piramis. A törtvonalú piramis a következő állomás a szakkarai egymásra helyezett maszatba (lépcsős) piramis és a szabályos gúlák között. A dőlésszöge nem sikerült tökéletesre, és építés közben kellett rajta változtatni. Sznofru fáraó (IV.dinasztia) nem is volt elégedett a művel, ezért építette meg északabbra a hatalmas Vörös Piramist. Méreteit csak fia, Kheopsz Nagy Piramisa múlja felül.

A Vörös Piramisba egy meglehetősen meredek lépcsősoron való felkaptatás után, hosszú, szűkös járaton lehet lejutni. A piramis belsejében eléggé meleg, fülledt a levegő, ráadásul a bent tanyázó denevérek vizeletének ammóniatartalma miatt büdös is van. L. balga módon nem hagyta a kocsiban a hátizsákot, hanem azzal együtt jött, és bújt be a piramisba. Kifelé aztán még inkább megszenvedett, mert a háti miatt még jobban begörnyedve kellett felfelé kaptatva kivergődnie a hosszú folyosón. Már úgy lemaradt mögöttünk, hogy azt hittem, rosszul van. Kifejezetten jó volt kiérni a bejárathoz, és viszonylag friss levegőt szippantani.

Ehab azt mondta, hogy ne nagyon bóklásszunk el a piramis környékén, mert nem biztonságos. Nem kérdeztük, hogy mire gondol, de szót fogadtunk. Visszaballagtunk a kocsihoz, és még gyorsan átgurultunk a törtvonalú piramishoz. Ehab kérte, hogy 4-ig végezzünk, mert 4-kor el kell hagyni a területet. Mivel piramisbújásból ennyi elég volt mára, amúgy is csak fotókat akartunk csinálni, így ezzel nem is volt gond.

Kairóból elfelé láttunk pár jól kinéző gyümölcsárus standot, szóltunk is, hogy visszaúton szeretnénk megállni egynél, de Ehab ekkor már nagyon sietett hazafelé, nem álltunk meg egyiknél sem. Sőt, Gíza környékén valami kis egérúton akart rövidíteni, és behajtottunk egy olyan szűk utcába, ami egy autónyi szélességű volt. Persze egy idő után egy lovaskordé, mögötte pedig más autók jöttek szembe. Nagy ordibálás után végül addig logisztikáztak, amíg csodák csodájára az autók valahogy mégis elfértek egymás mellett. Nem volt bizalomgerjesztő a környék, örülök, hogy nem ragadtunk ott.

Érdekes volt ez a szakkarai nap, megérte a ráfordított időt. Este újra a bevált Pizza Hutban vezettünk le.

Szívesen olvastad a fenti útleírást? Ha tetszett a blogbejegyzés, kérlek kedveld a Facebook oldalamat is.

https://www.facebook.com/kirgizke

Itt értesülhetsz a legújabb bejegyzésekről, ill. ez nekem is visszajelzés, hogy tartalmas beszámolókat kaptok tőlem.

1.nap – December 20.

A budapesti indulásnak az a nagy előnye, hogy ha normális időben indul a gép, akkor az embernek nem kell transzfert foglalnia vidékről sem. A LOT-tal ezúttal szerencsénk volt, emberi időben kelve vonattal is simán Budapestre értünk, majd a szokásos metró - E100-as kombóval kizúztunk a reptérre. A Kökin L. a kezembe nyomott egy vonaljegyet, én meg azt hittem, hogy a már felhasználtat, és lazán kidobtam a sajátommal együtt a kukába. Épp begurult egy E100-as busz, amikor kiderült, hogy az a jegy egy új vonaljegy volt, pont a buszra való. „Szégyenszemre” visszamentem kukázni, szerencsére még viszonylag a tetején volt a jegy, nem kellett könyékig merülni a szemétben. Jó kis bemelegítő Egyiptomra… bár ezt akkor még annyira nem sejtettük…

A reptéren reggelivel elütöttük az időt, majd feladtuk a csomagokat. Bár itthon megcsináltam az online check-int és kinyomtattam a beszállókártyákat, igazából nem volt rá szükség, mert így is hagyományos beszállókártyákat kaptunk. A gépünk időben indult. A LOT a Budapest-Varsó távot Embraerrel repüli, L. korábban azzal ugratott, hogy ki tudja eljutunk-e egyáltalán Varsóig egy kis brazil permetezőgéppel. Nos, az Embraer nekem sokkal jobban bejött, mint aztán a Varsó-Kairó közötti Boeing, sokkal kényelmesebbek voltak az ülések, praktikus a 2-2 üléses leosztás, és egyáltalán nem volt permetezőgép érzetem sem. Én ezt hittem, hogy nincs semmilyen ellátás a jegyünkben, de volt, és kaptunk egy kifejezetten finom szilvás sütit és víz/üdítő kombót.

Varsóban már kezdett sötétedni, és egyébként is felhős, esős idő volt. 3 óra volt a két járat között, ez teljesen elég idő volt. A tranzit felé vettük az irányt, majd a biztonsági ellenőrzésen kellett átesnünk, mert elhagyjuk Schengent. A varsói reptér barátságosnak és praktikusnak tűnt. Az egyik duty free üzletben vettünk egy spéci lengyel gyógynövényes vodkát, amit – bár normál körülmények között nem vagyunk nagy ivók – Egyiptomban mégis egy hét alatt elfogyasztottunk. Kellett a szíverősítés, na…

Volt még 15 évvel ezelőtt vásárolt lengyel zlotyink, amit most boldogan költöttünk el a McDonald’sban, arra számítva, hogy innentől kezdve - a „fáraó átkát” kerülendő - úgyis két hétig diétázni fogunk. A WAW-CAI járat kb. 20-25 perces csúszással indult, elég szépen tele volt a gép. A kb. 4 órás út eseménytelenül telt. Ellátásként itt kétféle szendvics (csirkés és sajtos) közül lehetett választani, a kávé/tea/víz/üdítő mellé egy kis lengyel mézeskalácsot is kaptunk. Kairóban a gép csőre állt, ezért csak elől lehetett leszállni, ami kicsit hosszadalmasabbra sikeredett. Mivel mi hátul ültünk, így az utolsók között tudtunk lekászálódni a gépről. Mire a reptér épületébe értünk, már csak egy BANK feliratú pult volt nyitva, ahol sorban állás után a vízumot (25 USD) lehetett megvenni. Korábban sok helyen olvastam, hogy a régi, 2006 előtti dollárt nem fogadják el. Nekünk is volt régebbről jó pár ilyen régi, de jó állapotú címletünk. Gondoltam, itt bepróbálkozom vele. Nem problémáztak, gyorsan az útlevélbe került a vízum. Még a repülőn kaptunk egy kis beléptető kártyát, amit a gépen kitöltögettünk. Ezekkel felszerelkezve járulhattunk a bevándorlási kapukhoz. Ezen túlesve felvettük a csomagjainkat, majd az Orange pultnál vettünk egy-egy sim kártyát a telefonjainkba. Be is rakták a telefonba. Bár mindkét telefon dual simes, az Orange alkalmazott kiszedte a magyar simeket, mondván, hogy a kettő együtt nem működik (ennek később lett jelentősége). Az Orange azonnal működött.

Transzfert – biztos, ami biztos alapon - a hoteltől rendeltem. Az épületen kívül várt is a taxis, kezében a névtáblával. Kicsit izgultam, hogy tényleg ott legyen, mert a bookingos értékelésekben páran azt írták, hogy - mivel késett a gépük-, a szálloda taxisa sehol sem volt, mire oda értek. Fáradtan, de izgatottan huppantunk be a kocsiba, és indultunk Gizába. Nem volt nagy forgalom, a sofőr döngetett is, ahogy tudott. Közben mutogatta a „látványosságokat”: ilyen palota, olyan pláza és bevásárlóközpont a gazdagoknak. Gizához közeledvén viszont jöttek a lepusztultabb negyedek, az autópálya építés miatt félbevágott háztömbök. Egyáltalán nem bizalomgerjesztő a látvány. Az út kb. 40 percig tartott. Éjfél felé járt, mire megérkeztünk a piramisok melletti szállásunkra (Sky Pyramids View Inn). Bejelentkezés után ki is fizetették a foglalást, és váltottam némi egyiptomi fontot a következő napokra (33 EGP/1 USD – egy hajszálnyival jobb volt, mint a hivatalos 30,5-31 EGP/USD árfolyam).

Bár fáradtan zuhantunk be az ágyba, az alvás mégsem sikerült valami fényesen, mert a zaj és ricsaj még mindig elég nagy volt az utcán, a hangszigetelés meg elég gyatra az ablakon. Még később, éjszaka pedig kóbor kutyafalkák ugatása verte fel a nagy sokára bekövetkezett csendet…

2.nap – December 21.

Nem nagyon tudtuk sokáig húzni a lóbőrt, mert a piramisok 7-kor nyitnak, így már kora reggel beindul a sürgés-forgás: érkeznek az őrök, a teve- és lóhajcsárok, hajtják az állataikat a piramis fennsík felé, csattognak a paták a betonon, kutyák ugatnak, motorosok vinnyognak, autósok dudálnak. Az első éjszaka után tudtam, hogy hiba volt a füldugót otthon hagyni.

A reggelit a szobában szolgálták fel az előre megbeszélt időpontban. Még szerencse, hogy legalább én felkeltem, mert a fiúk még próbálkoztak az alvással. Első reggel csak két emberre adagolták a reggelit, aztán másnap rájöttek, hogy igazából hárman vagyunk, korrigáltak 3 főre. Kifli, főtt tojás, sajtok, vaj, paradicsom, uborka, narancslé volt a felhozatal.

Míg L. aludt, nem is mertük a függönyt se elhúzni, csak a réseken át kukucskáltam ki, hogy valóban látni-e a piramisokat. Pár emelettel feljebb jobb lett volna a kilátás, de azért így is lehetett reggeli közben látni az egyik piramist. Azért ez klassz, nem mindennapi élmény.

Első napra nem akartam ellőni a piramisokat, mert az Asszuánba repülés napján az időbe pont belefért, így Kairóban terveztem a Citadella és pár közeli mecset megnézését. Tervezni sok mindent lehet persze, de aztán a valóság más: a Citadella összejött, de a szomszédos mecsetekbe már nem vágytunk, mert annyira hideg volt a kő a Citadellán belüli két mecsetben, hogy így is szinte csak végigrohantunk rajtuk, mert sütött a hideg a márványból. Ráadásul szőnyeg se nagyon volt.

Uberrel akartunk Kairóba visszamenni, rendeltünk is egy fuvart, vártunk-vártunk, de nem történt semmi, nem érkezett meg az autó. A Szfinx bejárat nem a legnyugisabb környék Gizában, egy idő után meguntuk a por és a füst nyelését a szemétkupacok között ácsorogva, és a folyamatosan ajánlkozó taxisokat, visszamenekültünk a hotelbe. Ott egy fiatal srác segített végül az Uber rendelésben, és kisvártatva meg is érkezett a fuvarunk.

Comfort autót rendeltünk, készpénzes fizetéssel. 25-30 percig tartott az út. Az út menti buszmegállóban rakott ki a sofőr, innen sétáltunk felfelé átvágva egy építési területen. Most építgetik a Citadellához felvezető utat és a környékét. Fent rengeteg iskoláscsoport várt a bejutásra. Elég kaotikusnak tűnt a helyzet. Próbáltuk megtalálni a megfelelő sort, végül két angol turiszttal erősítve eljutottunk ahhoz a bódéhoz, ahol a jegyet lehetett venni. Az idei évtől a turistáknak csak kártyával lehet fizetni a belépőjegyekért. A Revolut teljesen jól működött mindenhol.

A jegyvásárlás után jött a szokásos biztonsági ellenőrzés: vetkőztetés, táskaröntgenezés. Ez egyébként nagyon fárasztó volt két héten keresztül: mindenhol ment ez az egrecíroztatás, többnyire értelem nélkül, mert pl. sokszor rá se bagóztak, hogy mit mutat a röntgen a táskában. Máshol meg az egész táskát kipakoltatták, átnézték.

A Citadellát Egyiptom uralkodói számára építették, a keresztes háborúk híres hadvezére, Szaladin alapította 1176-ban. Napjainkban fenségesen magasodik a város fölé, és ikonikus kilátást nyújt az alant elterülő városra és a - szmogba vesző - mecsetekre.

Elsőként a 14.századi al-Nászir-mecsetet néztük meg. Ez az egyetlen megmaradt mameluk kori épület a Citadellában. Itt még hellyel-közzel volt szőnyeg, de a galambürülék és por miatt nem volt épp a legtisztább. Elfelejtettem, hogy a mecsetlátogatáshoz nem ártana egy pót zokni. L. ki is volt akadva, és az egyik lábára egy nylonzacskót, a másikra az esőhuzat tokját ekecselte fel.

A következő állomásunk a Citadella jellegzetes látképét adó 19.századi, Oszmán stílusú Mohamed Ali-mecset volt. Itt már a bejárat előtt árusítottak élelmes árusok lábra húzható műtős lábzsákot 10 fontért a turistáknak. Miután a zoknink már így is-úgy is retkes volt, nem vettünk. Nem is nagyon érte volna meg, mert a márványpadló annyira hideg volt, hogy az udvari mosdókutat csak kutyafuttában fényképeztük le, majd igyekeztünk mihamarább a mecset belsejébe jutni, szőnyegpadlóban reménykedve. Nem jött be. Viszont a mecset belseje, kupolái csodásak, kár, hogy nem tudtunk rá koncentrálni a talpunkat sütő hideg miatt. Alig vártuk, hogy végre újra a cipőbe bújhassunk.

A mecset keleti oldalán, a teraszról nyílik a legszebb kilátás az iszlám Kairóra: a Haszán szultán-mecset és az er-Rifái-mecset minaretjeire. Emiatt szerettem volna mindenképpen megnézni a Citadellát. Kicsit csalódás volt, mert távolabb voltak, mint gondoltam, és az egyik minaret épp fel is volt állványozva. Innen a Rendőrmúzeumba vezetett az utunk, ahol egy poros, de azért viszonylag érdekes kiállítást nézhettünk meg pl. híres egyiptomi sorozatgyilkosokról, és politikai gyilkosságokról.

Két helyen láttunk mosdót, be is ugrottam a legközelebbi női szekcióba, de több iskoláscsoportnyi lány várakozott a bejutásra. Ha mindegyiküket megvártam volna, hogy sorra kerüljek, máig várhatnék. Így úgy tettem, mint az egyszeri turista: bámészkodva besétáltam mellettük, és amikor kinyílt az egyik WC ajtaja, gyorsan beugrottam.

Sok gyerek kért tőlünk egyébként közös fotót, imádnak külföldiekkel fotózkodni.

Mohamed Ali egykori hárempalotájában a Harcászati Múzeumot lehet megtekinteni. Az előtte levő udvaron kicsit már vurstli-szerű a hangulat, de a gyerekeknek nagyon bejön. Mindenféle harcászati jármű, repülőgépek, tankok vannak felvonultatva. Egyik-másikba kis apróért a gyerekeknek fel is lehet mászni és fényképezkedni.

Végezetül a Szulejmán-pasa mecsetet szerettük volna megtekinteni, de végül nem találtuk meg az ide vezető utat. Mivel már záróra felé járt az idő, és lassacskán alkonyodni kezdett, úgy döntöttünk, hogy még világosban próbálunk egy Ubert vagy taxit fogni, és visszaautózni Gizába. Ahol az előző Uberes kirakott, sikerült egy taxissal megállapodni Uber-árban, így vele utaztunk vissza a szállásunkra.

A szállásunktól kb. 50 méterre volt a gizai Pizza Hut, és mivel nem nagyon mertük megkockáztatni, hogy valahol valami fosatóst eszünk, így ott kötöttünk ki. Pont jókor mentünk: a tetőteraszon épp volt egy szabad asztal, és 8-kor kezdődött a piramisoknál a fény- és hangjáték, amit a Pizza Hut tetőteraszáról ingyen meg tudtunk nézni. Amúgy nem volt nagy szám, különféle fényekkel világították meg a piramisokat, közben egy fura hang mindenféle sztorit mesélt az ókori Egyiptomról.

Egy idő után két kóbor macska ellopta a showt. Két kínai turiszt annyira fényképezte a fényjátékot, hogy észre sem vették, amíg a macsekok szép módszeresen, egyesével kihalászták a rántott csirkecombokat a dobozból. Aztán amikor az egyik oda sem nézve, csak emlékezetből akart kivenni egy combikát, meglepve konstatálta, hogy hűlt helye a kajának. L. nevetve szólt oda nekik, hogy „a macskák köszönik a vacsorát”. Minden vendég dőlt a nevetéstől.

Miután a macskák degeszre zabálták magukat, nyomtak még egy kis homoerotikus-performance-ot, végképp elterelve minden figyelmet a fényjátékról. Magyarországon ezért a szemérmetlen viselkedésért már minimum lefóliázták volna őket.

Nem is vártuk meg a fényjáték végét, mert hiába voltunk kabátban, elkezdtünk fázni, így inkább hazaballagtunk.

Szívesen olvastad a fenti útleírást? Ha tetszett a blogbejegyzés, kérlek kedveld a Facebook oldalamat is.

https://www.facebook.com/kirgizke

Itt értesülhetsz a legújabb bejegyzésekről, ill. ez nekem is visszajelzés, hogy tartalmas beszámolókat kaptok tőlem.

EGYIPTOM - BELÉPŐJEGYEK

Fejlődő országokban gyakran az az alap, hogy egy külföldi tízszer annyit fizet a belépőkért, mint egy helyi. Így van ez Egyiptomban is. A magasabb jegyárak a magasabb (nyugat-európai, amerikai stb.) jövedelmek miatt bizonyos mértékig elfogadhatók, de egyrészt sajnos mi közel sem nyugat-európai színvonalon keresünk, másrészt a forint euróval/dollárral szembeni gyengesége is üt egyet a helyzeten, ráadásul szerintem Egyiptomban már átestek a ló túlsó oldalára, ami a belépők árazását illeti. 2023-ben háromszor is emeltek a jegyárakon: egyszer emeltek 50 %-al júliusban, aztán november végén megint másfélszeresére emelték az általános belépők árát, majd decemberben felemelték szintúgy másfélszeresére az egyes romterületeken belül levő külön belépőjegyek árait is (pl. a Királyok Völgyének belépőjét emelték novemberben, majd az egyes extra fizetős sírokra is másfélszeres árat vetettek ki decemberben). Tehát fél év alatt megduplázták az árakat.

November végén, december elején nem győztem javítgatni a jegyzeteimben a belépők aktuális árait, és már ekkor láttam, hogy egy kisebb vagyont – kvázi egy másik utazás árát - fogjuk otthagyni csak a belépők miatt.

A belépőjegyeket online is meg lehet venni az alábbi oldalon:

https://egymonuments.com/

Mi ezt nem próbáltuk, csak az aktuális árakról tájékozódtam itt. 

Néha így is ért meglepetés, pl. amikor Szakkarában az all inclusive belépőről kiderült, hogy egyáltalán nem tartalmaz mindent, és Dzsószer piramisába, valamint a déli sírokba külön belépőt kell venni, akkor is ha „all inclusive” belépőt vesz az ember…

Helyben egyébként csak bankkártyával lehet fizetni a jegyekért, ez is egy tavalyi újítás. A Revolut tökéletesen működött minden esetben.

Vészesen sok sorban állás sehol nem volt, legtovább a Királyok völgyénél tartott a procedúra, kb. fél óráig, mivel csak 2 pénztár működött. Talán itt igényel leghosszabb gondolkodást, amíg az emberek összelegózzák, hogy pontosan melyik sírokba akarnak bemenni. A legkaotikusabb jegyvásárlást Gizában a Piramisoknál tapasztaltuk: a Szfinx bejáraton mentünk be, és a szokásos táskaröntgenezésen L. hátizsákja fennakadt. A biztonsági ténsasszony belekötött egy feltekert, terepszínű fásliba és egy távcsőbe, mondván, hogy ezek roppant veszélyes dologok. Hosszú perceken át győzködtük, hogy egy feltekert fáslival – még ha terepszínű is - és egy távcsővel mégsem tudjuk a levegőbe röpíteni fél Kairót + a piramisokat, de nem tudtuk eltántorítani, és nem akarta L.-t beengedni. Végül beláttam, hogy itt márpedig jattolni kell, hogy bejuthassunk, és lőn: 10 EGP a kézbe megtette a dolgát, szabad lett az út a fáslinak (és nekünk is).

Van egyébként még egy opció: ha az ember vesz Cairo és/vagy Luxor Passt (utóbbiból van még Luxor Premium Pass is), de ezek meglehetősen drágák, és nagyon sok mindent/többször meg kell nézni ahhoz, hogy megérjék az árukat, ráadásul a megvásárlásuk sem a legegyszerűbb folyamat. Én végül elvetettem, hogy ilyet vegyünk.

Belépőjegy árak 2023 decemberében:

Cairo

Egyiptomi Múzeum (9:00-19:00): 450 EGP/felnőtt; 230 EGP/diák

Egyiptomi Civilizáció Múzeuma (Szo-Csüt.9:00-17:00, P:21:00-ig): 500 EGP/felnőtt; 250 EGP/diák

Salah Al-Din Citadel (9:00-17:00): 450 EGP/felnőtt; 230 EGP/diák

Gayer Anderson Múzeum (9:00-17:00): 60 EGP/felnőtt; 30 EGP/diák

Giza

Piramis fennsík (7:00-18:00): 540 EGP/felnőtt; 270 EGP/diák + Piramisonként

• Khufu/Kheopsz/ 900 EGP/felnőtt; 450 EGP/diák

• Menkauré 220 EGP/felnőtt; 110 EGP/diák

• Hafré /Kephrén/

• sírok: Munkások sírjai 700 EGP/felnőtt; 350 EGP/diák

• Mars Ankh sírja: 120 EGP/felnőtt; 60 EGP/diák

Szakkara (8:00-17:00): 450 EGP/felnőtt; 230 EGP/diák 

• Dzsószer piramisa 220 EGP/felnőtt; 110 EGP/diák

• Mereruka sírja 150 EGP/felnőtt; 75 EGP/diák

• Új sírok 330 EGP/felnőtt; 170 EGP/diák

• Serapeum 270 EGP/felnőtt; 135 EGP/diák

• Déli sírok 240 EGP/felnőtt; 120 EGP/diák

• vagy all inclusive 900 EGP/felnőtt; 450 EGP/diák

Dahshur: 150 EGP/felnőtt; 75 EGP/diák

Luxor

Luxor templom (6:00-20:00): 400 EGP/felnőtt; 200 EGP/diák

Karnak templom (6:00-17:00): 450 EGP/felnőtt; 230 EGP/diák

 Mut templom: 120 EGP/felnőtt; 60 EGP/diák

Luxor múzeum (9:00-14:00, 17:00-22:00): 300 EGP/felnőtt; 150 EGP/diák

Múmifikáció múzeuma: (9:00-14:00, 17:00-22:00): 200 EGP/felnőtt; 100 EGP/diák

Királyok völgye (6:00-18:00): 600 EGP/felnőtt; 300 EGP/diák

• Tutanhamon sírja 500 EGP/felnőtt; 250 EGP/diák

• I.Széthi sírja: 1800 EGP/felnőtt; 1800 EGP/diák

• V. és VI. Ramszesz sírja: 180 EGP/felnőtt; 90 EGP/diák

• Aye sírja 150 EGP/felnőtt; 75 EGP/diák

Királynők völgye (6:00-18:00): 180 EGP/felnőtt; 90 EGP/diák

• Nofertiti sírja: 2000 EGP/felnőtt; 2000 EGP/diák

Hatsepszut temploma (6:00-18:00): 360 EGP/felnőtt; 180 EGP/diák

Medinet Habu (6:00-18:00): 200 EGP/felnőtt; 100 EGP/diák

Ramesseum (6:00-18:00): 180 EGP/felnőtt; 90 EGP/diák

Nemesek sírjai (8:00-17:00) változó árakon; felnőtt 60-100 EGP, diák 30-50 EGP

Deir el Medina (6:00-18:00): 200 EGP/felnőtt; 100 EGP/diák

Asszuán

Philae temploma (7:00-16:00): 450 EGP/felnőtt; 230EGP/diák

 Panoráma: 200 EGP/felnőtt, 100 EGP/diák

Núbia múzeum (9:00-17:00; és csüt, pént,-en 18:00-21:00): 300 EGP/felnőtt; 150 EGP/diák

Befejezetlen obeliszk (7:00-16:00): 200 EGP/felnőtt; 100 EGP/diák

Abu Simbel

(6:00-17:00): 600 EGP/felnőtt; 300 EGP/diák

Esna templom

(7:00-17:00, V.,K.,P: 19:00): 150 EGP/felnőtt; 75 EGP/diák

Edfu Hórusz templom

(7:00-17:00, V., Sze.: 6:00-17:00): 450 EGP/felnőtt; 230 EGP/diák

Kom Obo Templom

(7:00-19:00): 360 EGP/felnőtt; 180 EGP/diák

Dendera templom

(7:00-17:00): 240 EGP/felnőtt; 120 EGP/diák

 panoráma 100 EGP/felnőtt; 100 EGP/diák

 katakombák 100 EGP/felnőtt; 100 EGP/diák

Összességében megdöbbentően sokat, 19.443,5 egyiptomi fontot költöttünk CSAK a belépőkre, ami forintban kb. 223.600 Ft... 

Plovdiv – Trákia kincse

A hegyek és a tengerpart között még egy megállót ejtettünk útba: Bulgária és egyben Európa egyik legősibb városát, Plovdivot.

Banszkoból a keskenyvágányú vasúttal utaztunk Szeptemvriig. A vonat valamivel tíz óra után indult. Hosszú, fárasztó napnak ígérkezett a mai, mert már délelőtt nagyon meleg volt. A keskenyvágányú vasút három hegységen átzakatolva festői tájakon, hegyeken-völgyeken kanyarog keresztül. Kilométerben nem sok, de időben jó pár órás az út, sietős turistáknak nem ajánlott. Banszko után elhagytuk a Pirin-hegységet, a Rila és a Rodope következett. Útközben tündéri kis hegyi falvakban van egy-egy megálló. Érdemes lett volna itt kiszállni, és élvezni a fenyőredők, a hegyek és a bűbájos régi kis falvak varázsát. Az erdőkkel körülvett réteken még kézi erővel kaszálnak a helyiek. Fárasztó, kemény munka ebben a melegben… A méhek illatos mézet gyűjtögetnek a vadvirágos réteken. Ha tudtuk volna, hogy egy-egy helyen mennyit áll a vonat, akkor akár ki is ugorhattunk volna venni egy-egy üveggel, de nem mertünk kockáztatni, csak viccelődtünk vele.

Szeptemvribe percre pontosan érkezett meg a vonatunk, majd a plovdivi csatlakozás is időben jött. A plovdivi vonaton végül az első osztályra ültünk, mert ott volt hely, s mikor jött a testes és szigorú kalauznéni, vettünk tőle kiegészítő jegyet.

Délután négy körül érkeztünk Plovdivba. Mintha csak egy forró katlanba csöppentünk volna. Szinte izzott a levegő. A vonaton sms-ben egyeztettem az érkezésünk időpontját a szállásadóval. Taxit fogtunk a vasútállomáson, és pár leváért a szállásra vitettük magunkat. A taxi ablakán forró szél csapott be…

Az apartmanunk (Domus Apartment Old Town) az óváros szélén volt egy csendes utcában. Csak néztünk, amikor a szállásadó srác a lépcsőházban a cipőjére kórházban használatos védőzsákot húzott. Aztán amikor beléptünk az apartmanba, már láttuk, hogy volt értelme a fene nagy előkészületnek: minden ragyogóan tiszta és modern volt, tényleg kár lett volna koszos cipőben végigrongyolni a makulátlan lakáson. Miután Svetlin minden lényeges dolgot megmutatott, elköszönt, mi pedig fáradtan rogytunk le a kanapéra. „Természetesen” volt légkondi, és egy hatalmas lapos tv is, Ábel odáig volt a modern, csillivilli apartmantól. Kajánk azonban nem volt, viszont volt egy teljesen felszerelt konyhánk, és Svetlin azt mondta, hogy nem messze van egy Billa. Sajnos még mindig pokolian meleg volt kint, de muszáj volt kimerészkedni, hogy valami vacsorát szerezzünk. A fogunkat összeszorítva elvánszorogtunk a bevásárlóközpontba, és beszereztük a betevőt. L. szuper vacsorát rittyentett. Estére annyira sikerül magunkhoz térni, hogy kerültünk egyet az óváros macskaköves utcáin, de azért a világot aznap már nem váltottuk meg.

Plovdiv óvárosa Trákia szívében, három dombon helyezkedik el, már az újkőkor óta lakott település. A monda szerint alapítója Eumoli, Poszeidon és egy Rodope nevű szép leány gyermeke, akit apja elrabolt anyjától. Rodope próbálta védelmezni gyermekét, de Poszeidon haragja hegységgé változtatta Rodopét és a neki segítő Balkánt, az óriást is.

I.e. 342-ben Nagy Sándor apja, II. Philipposz makedón király foglalta el, és szerénytelenül csak Philippopolisznak nevezte el a várost. A rómaiak Trimontiumként, azaz a „három hegy városaként” emelték a Római Birodalomba. Bizánciak, bolgárok, majd az oszmánok uralma követte egymást: mindegyik kultúra hagyott nyomot a városképen, így izgalmas multikulti jött létre az évszázadok folyamán. A római színháztól, az oszmán dzsámiig, a Nemzeti Újjászületés-kori elegáns palotákon keresztül van itt minden, ami egy utazó számára érdekes lehet.

A hőhullám másnap is kitartott, így csak délelőttre terveztünk némi városnézést. Elsétáltunk az egykor hatezer nézőt befogadó római színházhoz, mely mára már Plovdiv egyik jelképévé vált. Manapság koncerteket, színdarabokat adnak itt elő.

Bár én szívesen megnéztem volna akár több Nemzeti Újjászületés-kori házat is, de a gyerekre és a hőségre való tekintettel eggyel kellett beérnem. A Kojumdzsioglu-házat választottuk, mely ma Néprajzi Múzeumként működik. Kojumdzsioglu egy jeles szövetkereskedő volt, aki 1847-ben építtette a pompás palotát. L. nagy boldogan konstatálta, hogy a múzeumban látott tárgyak egy része már a mi jóval szerényebb lakásunkban is megtalálható. (Update: Azóta már mini múzeummá fejlesztette a kínálatot, és élhetetlenné tette a lakást J)

A közelben található a Szent Konsztantin i Elena-templom, melynek falait színpompás freskók díszítik.

L. kedvébe járva a Régészeti Múzeumot kerestük még fel, mely érdekes és szépséges leleteket mutat be az őskortól a középkorig, befogadható méretű, de igazán tartalmas kiállítással. Itt található a híres Panagyurishte-i trák arany kincs, melyet 1949-ben három testvér fedezett fel. A 9 darabból álló, több mint 6 kg súlyú, i.e. IV. századból származó aranylelet egy trák törzsfőnök kincse, arany ivókészlete volt.

A délutáni elviselhetetlen hőséget az apartmanban bekkeltük ki, csak este merészkedtünk ki újra a városba, és a nyüzsgő sétálóutcán császkálva, vásárolgatva búcsúztunk Plovdivtól. Remek hangulatú város, nagyon sajnáltam, hogy nem maradhattunk még pár napot. Látnivaló lett volna bőségesen.

Banszko és a Pirin Nemzeti Park

Bulgária a legtöbb magyarnak 50 éve az egykori KGST-s álomnyaralásokat, a szocializmusban többeknek az elérhető és megfizethető „luxust” jelentette. Manapság is az olcsó tengerpartozás esélyével hívogatja jobbára a tömegturizmus résztvevőit. Ugyanakkor gyönyörű hegyvidékei fantasztikus túrázási, hegymászási lehetőségeket rejtenek a hegyek szerelmeseinek, télen pedig a téli sportok kedvelőinek is, bár nálunk – a felkapott nyugati úticélok mellett – mégsem igazán célpont.

A Rila, a Pirin, a Rodope és a Balkán-hegység szebbnél szebb természeti látnivalókkal, nemzeti parkokkal, változatos növény- és állatvilággal rendelkezik. Míg az első kettőt kiterjedt túraútvonalak hálózzák be, addig a második kettő inkább ismeretlen, kevésbé felfedezett. Mindenképpen szerettem volna pár napot a hegyvidéken is tölteni, már csak azt kellett kitalálni, hogy hol. A fentieket tekintetbe véve és a közlekedési lehetőségek miatt a Rila és a Pirin jött számításba. A rilai hét tó nagyon vonzott, de talán ez az egyik legzsúfoltabb és legturistásabb célpont túraszezonban, így végül a Pirinre esett a választásom, azon belül is Banszkora. Banszko nem csupán egy lélektelen sícentrum tele hotelekkel és apartmanházakkal, hanem van valódi városi magja, történelmi központja is.

Szófiában viszonylag olcsón lehet taxizni, így, hogy ne kelljen cipekedni, előre rendeltünk egy taxit, és pár leváért a buszpályaudvarra vitettük magunkat. A Union-Ivkoni járata 8:30-kor indult a Központi Pályaudvarról, és három óra alatt tette meg az utat Banszkoig. Út közben arra gondoltam, hogy jó ötlet volt korán elindulni, mert a klíma nem tartozott a busz erősségei közé, ugyanakkor a Rila-hegység pereme mentén elhaladva bepillantást nyerhettünk abba is, hogy hová lesz még érdemes visszatérni legközelebb. Banszkoban a város szélén, a vasútállomás előtt állt meg a busz, innen kb. negyed óra alatt sétáltunk be a belvárosba, ahová a foglalásunk szólt a Family House Oreha nevű szálláshelyen. Az út során ez volt a legegyszerűbb szállásunk, de a célnak tulajdonképpen megfelelt, nem sok időt töltöttünk itt. Legközelebb azért próbálnék levadászni egy jobb lehetőséget, a nyár ugyanis eléggé holtszezon volt itt, a legtöbb szálloda és apartman üresen állt, a túrázók mennyisége töredéke csak a téli sportokat űzőkének, így akár egy többcsillagos szállodában is kedvező ajánlatokat foghat ki az ember. Már ahogy a szállás felé baktattunk a hátik alatt görnyedezve, láttunk a főtéren árnyas fák alatt elhelyezkedő, teraszos éttermet, így lepakolás után be is vágtattunk ebédelni. Gyorsan legurítottunk egy Sumenszkot és egy Pirinszkót, és korgó gyomorral vártuk a választott ételt. Érdemes volt rákészülni: egy hatalmas nyársra fűzve érkeztek a roston sült húsdarabok. Ábi közben a helyi macskákkal haverkodott, persze ettől mindig frászt kapok, nehogy egy jókora karmolás és/vagy harapás legyen a vége a nagy barátságnak. Délután Banszko régi városmagját fedeztük fel, ahol még található pár 19.századi favázas kőház és macskaköves utcácska. A Nemzeti Újjászületés nagy alakjának, Neofit Rilszkinek a szülőházát néztük meg. Imádom az ilyen régi házakat, ahol még mindennek „lelke van”. Rilszki megreformálta a bolgár oktatásügyet, bolgárra fordította az Újszövetséget és megírta az első görög-bolgár szótárt, szóval egy igazi nemzeti hős.

Banszkoban a túrák legtöbbje a Vihren-menedékháztól indul, ezért másnap reggel megkerestük, hogy honnan indul a menedékházhoz menő kisbusz. Szerencsére mindig volt helyünk. A busz napi háromszor, kb. háromnegyed óra alatt kanyarog fel a szerpentinen az 1950 méteren található házhoz. Út közben csodás látképeket hagy maga mögött.

Első nap a Banderishki-tavakhoz túráztunk fel. A 7 éves kölök úgy futott fel a hegyre, mint egy zerge, én alig tudtam lépést tartani vele. A táj lélegzetelállítóan szép: a Gyűrűk urának egyes jeleneteit juttatta az eszembe. (Persze tudom, hogy azt Új-Zélandon forgatták, de na, ide is illett volna….) Gyönyörű vadvirágok mindenütt, a zöld minden árnyalata szürke gránittal pettyezve, valószínűtlenül zöldeskék kristálytiszta tavak…

A Ribno ezeroban L. parádés egyszerűséggel, egy szál damillal kifogott pár kishalat Ábinak, természetesen miután szemügyre vették a fogást, óvatosan visszaengedték őket, a halacskák pedig boldogan úsztak tovább a tó vizében.

Időközben azonban fellegek csúsztak rá a hegyekre, a következő tónál (Zhabeshkoto ezero (Béka-tó), 2322 m magasságban) pedig már félelmetesen villámlott a csúcsok körül, és távolabbról mennydörgés hallatszott, majd az eső is csapkodni kezdett. Ijesztő volt a természeti elemeknek kitettség, gyorsan lefelé vettük az irányt.

Az eső egyre jobban esett, kiderült, hogy L. a szálláson felejtette az esődzsekijét, így jobb híján a melegen tartó alufóliába tekerte be magát. Mondjuk, nem tudom mennyire volt ez jó ötlet tekintetbe véve az egyre közelebb csapkodó villámokat. Ha nem lettem volna betojva, és nem féltettem volna a gyereket, akkor jót röhögtem volna ezen a dizájnszerkón. Némileg megnyugtató volt, hogy út közben láttuk, ahogy még két másik ember is igyekszik a menedékház felé, így nem éreztem magam teljesen elveszettnek. Egy óra alatt sikerült visszaereszkedni a menedékházhoz, persze mindenünk átázott. Szerencsére a sorstársaink autóval jöttek, és iszonyú rendesek voltak, felajánlották, hogy levisznek minket a városba. Így nem kellett a szétázott cuccainkban dideregve várni a következő transzferbuszt. Útközben mesélték, hogy ők jobban szeretik a Pirint a Rilánál, a tengerparton pedig a déli csücsök és Sztrandzsa a kedvencük.

Másnap a Muratovo-tóig túráztunk (2230 m), ami szintén csuda szép volt.

Délután még maradt időnk, és mivel megígértem Ábinak, kipróbáltuk a „gondola” liftet, ami egy kabinos felvonó Banszko és Banderishka polyana között. A lift kicsit több mint 6 km-t tesz meg, ezzel a második leghosszabb ilyen lift Bulgáriában. Bár sokaknak ez remek lehetőséget jelent a turizmus miatt, elsősorban a téli sportok szerelmeseinek, de végső soron durva beavatkozás a természetbe, a nemzeti park értékeibe. A lift építése hatalmas károkat okozott a környezetben, és emiatt ezt a rész ki is zárták a világörökségi listából. 2017-ben a Bojko Boriszov vezette bolgár kormány még nagyobb terület fejlesztését irányozta elő (a park 48%-án!), hatalmasra növelve a sielőknek kialakított területet. 2018-ban utcai demonstrációk kezdődtek a park átalakítása ellen. Szerencsére 2019-ben a bolgár legfelsőbb bíróság megállapította, hogy a fejlesztések törvénysértőek, és megtiltotta az újabb sportlétesítmények építését. Reméljük sikerül gátat szabni az ostoba pénzhajhászásnak, hiszen a „fejlesztések” pont azt teszik tönkre, amit a természet eredetileg gyönyörűre formált.

Szívesen maradtunk volna még a hegyekben, de várt minket a tengerpart, és Ábi még soha nem látott tengert, így már én is kíváncsian vártam, és bíztam benne, hogy nagyon fog neki tetszeni…

A 2017-es esztendőben jött el az ideje annak, hogy immár hárman vágjunk neki az ismeretlen felfedezésének. Eddig a gyereket a biztonságos nagyszülői fészekben hagytuk arra az egy-két hétre, amíg mi nyakunkba vettük a világot, de most már Ábi is 7 éves, komoly nagyfiú lett, úgy véltük, hogy alkalmas arra, hogy egy kevésbé nehéz és messzi terepen helyt álljunk hármasban is.

Bulgáriát választottam úticélul: kedvező árak, olcsó repjegy, jó menetrend, rövid repülési idő, az oszmán örökségnek köszönhetően adott némi keleti beütés, de mégis az Európai Unión belül maradunk, csodálatos hegyek, tájak várnak felfedezésre, de bájos városkák is hívogatnak, ráadásul tengerpart is van – gyerekkel fontos szempont.

Indulás előtti nap felutaztunk Budapestre a barátainkhoz, akikkel aznap délután még egy Duna parti lazulás is belefért a Nap bácsiban, a Római parton. Ábi imádta a koktélozást, a zenét, a folyópartot, a kavicsdobálást. Pozitív élményekkel feltöltődve, nagy izgalommal vártuk a repülés napját, mert Ábi még soha nem repült. Korán kellett kelni, hogy időben kiérjünk a reptérre, mert a járatunk 9:45-kor indult.

A metró felé gyalogolva kijött a gyereken a para: elkezdte fájdítani a hasát. Na – gondoltam-, betegen indulunk el?! Szerencsére csak az izgalom volt a ludas, és a reptérre érve a sok tennivaló elfeledtette a hasfájást. Amikor pedig a gép hajtóműve felpörgött, és belesüppedtünk a székbe, Ábi majd kiugrott a bőréből a gyönyörűségtől. Tudtam, hogy sínen –  azaz úton – vagyunk!

A kevesebb, mint másfél órás repülési idő nekem személy szerint elég is volt, annyira nem vagyok oda a dologért. Délre érkeztünk meg Szófiába. A 2-es terminálról indul a metró a belvárosba, így még át kellett magunkat küzdeni a terminálok között. Erre egy zsúfolt kisbusszal volt lehetőség a két terminál között. Metrójegyet a metró bejáratánál egy automatából tudtunk venni, emiatt némi levával érdemes felszerelkezni indulás előtt.

Egy apartmant foglaltam nem messze a belvárostól, az Opalchenska metrómegálló közelében. A metrón sms-ben leegyeztettük a tulajjal, hogy kb. mikorra érkezünk a metrómegállóhoz, és kigurult értünk kocsival, majd elvitt a lakáshoz. Jól is jött a segítség, mert meglehetősen forró napokon volt túl Szófia, éppen hogy elkerültünk egy nagy hőhullámot. A Studio Sofia nevű apartman nekünk teljesen megfelelt arra a pár napra, amit a fővárosra terveztem. Bulgária legnagyobb városa nem egy különösebben vonzó hely, viszont remek adottsága, hogy karnyújtásnyira már értékelhető szépségű hegy található, a több mint 2000 méteres csúcsokkal rendelkező Vitosa, ahol a híres Zlatnite Mostove (Arany hidak) nevű kőfolyó, valamint több szépséges templom és kolostor (Bojana, Dragalevci) is található.

Érkezés napján azonban csak akklimatizálódni szerettünk volna, így kerestünk egy tradicionális bolgár éttermet, ahol toltunk egy bőséges ebédet. A Kontesza étterem nem volt ugyan fenomenális, de rossz sem, a gyereknek a klasszik rántott hússal nem nyúltunk mellé, mi meg sült kolbászt választottunk hasáb krumplival és sopszka salátával. Ebéd után besétáltunk a belváros felé, megnéztük a Banja Basi mecsetet, mely manapság Szófia egyetlen működő mecsetje. A méltán híres építész, Mimar Szinán alkotása, akinek isztambuli műveiért (pl. Szulejmán-mecset) egyébként is oda vagyunk. Ez a kis mecset kevésbé grandiózus alkotás, de barátságos léptékű, nyugalmas hely. Vele szemben található a központi vásárcsarnok, ahol az útikönyvek szerint helyi finomságokat is vásárolhat az ember, de mi nem találtunk különösebb újdonságot, amit máshonnan nem ismertünk volna.

A szófiai első délutánunk minden esetre nem hagyott olyan benyomást, hogy több időt kellene a belvárosban töltenünk: alig egy sarokra a központtól már érezhető a tipikus kelet-európai, ex-szocialista lepattant hangulat, málló épületekkel, szétmállott sorsú hajléktalanokkal, guberálókkal, esetenként drogosokkal. Szófiában – ugyanúgy mint Budapesten – a gazdagok nem a belváros katlanjában, hanem a külső, Vitosa lábára felkúszó negyedekben élnek.

Másnap a szófiaiak kedvenc kirándulóhelyét, a Vitosát céloztuk meg. A Vitosán található a Balkán-félsziget legrégebbi természetvédelmi területe, 1934-ben alapították. Tömegközlekedéssel is elérhető: a Tsar Boris sugárúton buszt váltva, a 63-as busszal utaztunk az Arany hidakig (Zlatnite Mostove). Elég retró járgány volt – szó szerint fapados -, de szerencsére fel tudott kapaszkodni az 1410 méter magasságban található területre. Az Arany hidak elnevezés valójában egy jégkorszaki gleccser által idegörgetett és kialakított kőgolyókból álló impozáns kőfolyamot illet.

Innen kellemes sétával értünk el a Momina Skala menedékházig, ahol bulgáriai utazásunk legfinomabb ebédjét költöttük el, az erőlevesért kétszer is fordultunk. Külföldivel egyébként nem nagyon találkoztunk út közben, jobbára helyiekkel osztoztunk a terepen.

Feltöltődve folytattuk az utat a 25 m magas Bojana-vízesésig, mely népszerű pontja a vitosai túráknak, s a tetejéről szép rálátás nyílik Szófiára. Innét kb. 500 méternyi szintkülönbséget áthidalva ereszkedtünk le a város széléig, az UNESCO Világörökség részét képező Bojana-templomig, de sajnos későn értünk ide, már zárva volt. Van miért visszajönni…

Innen busszal jutottunk vissza a városba, ahol egy hatalmas bevásárlóközpontnál leugrottunk, itt elintéztük a bevásárlást, a vacsorát, majd visszametróztunk a belvárosba.

Egy szuper napot töltöttünk a Vitosán túrázva, és még rengeteg lehetőség rejlik benne (látnivalók, felvonók, csúcsok, menedékházak). Legközelebb a hegyhez közel keresnék szállást, hogy több idő maradjon a nyugodt túrázásra.

Green Flower Hotel, Kutaisi: 100 GEL/ 2 éj

a szállás a zsidónegyedben van, kb. 1 km-re a központtól; kényelmes, 2 ágyas szoba, reggeli nélkül

KÖZLEKEDÉS

Budapest-Kutaiszi repülőjegy, Wizzair: 81.588,-Ft (1 db. nagyméretű kézipoggyásszal és 1 db. 23 kg-s csomaggal + ülőhellyel)

Kutaiszi-Khasuri marsrutka: 2x15 GEL= 30 GEL

Khasuri – Akhaltsikhe marsrutka: 2x5 GEL=10 GEL

Akhaltsikhe – Jereván marsrutka: 2x25 GEL= 50 GEL

taxi Jerevánban a marsrutka állomásig: 1000 AMD

marsrutka Garniba 2x250 AMD=500 AMD

privát taxi Garniból Geghardba (összesen kb. 1,5 óra, várakozással): 2000 AMD

marsrutka Garniból Jerevánba 2x250 AMD=500 AMD

taxi Jerevánban a marsrutka állomásról: 1000 AMD

taxi Jerevánban a marsrutka állomásig: 1100 AMD

marsrutka Khor Vhirapig 2x400 AMD=800 AMD

marsrutka Khor Vhiraptól Jerevánig 2x400 AMD=800 AMD

taxi Jerevánban a marsrutka állomástól az Operáig: 1000 AMD

taxi Jerevánban : 1500 AMD

busz Jerevánban a Kilikia buszpályaudvarra: 200 AMD

marsrutka Jerevánból Alaverdiig: 2x3000 AMD=6000 AMD

taxi Aleverdi – Haghpat között: 1000 AMD

taxi Haghpat - Aleverdi között: 1000 AMD

busz Alaverdi - Szadakhlo (határ) között: 1500 AMD

marsrutka a határtól Tbilisiig: 2x5 GEL= 10 GEL

metrójegy (Tblisi) 2 GEL

marsrutka Tbilisiből Mtskhetáig: 2x1 GEL =2 GEL

taxi a Dzsvari-kolostortól a városba (az oroszokkal osztva): 7,5 GEL

marsrutka Mtskhetából Tbilisibe: 2x1 GEL =2 GEL

8 metrójegy Tbilisiben: 4 GEL

Funicular (felvonó): 2x2 út= 4 GEL

vonatjegy Tblilisi-Zugdidi 2 ágyas hálófülkében: 62 GEL

kirándulás Kazbegibe: előleg 20 GEL + 2x10 GEL= 40 GEL

marsrutka Zugdidiből Mestiába: 2x20 GEL =40 GEL

Mestia-Usguli túra: 2x30 GEL=60 GEL

Mestia-sífelvonó extra kör: 2x10 GEL=20 GEL

lanovka 2x5 GEL=10 GEL

túra a Chalaadi-gleccserhez: 2x16 GEL=32 GEL

marsrutha Mestia-Kutaisi: 2x25 GEL=50 GEL

Kutaisi, taxi a hotelhez: 6 GEL

Kutaisi libegő: 4x0,5 GEL=2 GEL

taxis kirándulás a kolostorokhoz Kutaisi környékén: 20 GEL

buszjegy Kutaisi: 4x0,3 GEL= 1,2 GEL

BELÉPŐK

Garni: 2x1200 AMD=2400 AMD

Akhaltsikhe erőd: 2x7 GEL=14 GEL

Tbilisi botanikus kert: 2x2 GEL= 4 GEL

Kutaisi

A Svanetiben töltött szép napok után kora reggel indultunk vissza Kutaisibe. Egy fiatal taxist fogtunk ki, aki gyorsan, de szerencsére jól vezetett. Egy ideig még biztosan emlékeztem a nevére, de most már bárhogy töröm a fejemet, egyszerűen nem jut az eszembe…. talán Levannak hívták. Útitársunk merő véletlenből ismét a már ismerős két grúz lányka lett. Menet közben egy helyütt Levan megállt, és mindegyikünknek vett egy-egy jéghideg kólát. Igazán kedves gesztus volt tőle. A Mestiába vezető úton már megfigyeltük, hogy sok helyen lehet venni igazi kaukázusi mézet. Most a lányok tolmácsolták Levannak, hogy majd egy ilyen helyen álljunk meg pihenőt tartani. Egy útszéli kávézónál álltunk meg, ahol lehetett inni-enni, mosdóba menni, és nem utolsósorban helyi asszonyok árulták a saját termelésű mézet. Valami isteni finom ez a méz: olyan fenséges virág, sőt, orchidea íze van, hogy ilyet máshol azóta sem kóstoltunk. Vagy egy litert vettünk, de többet kellett volna! Mikor ezen vacilláltunk, Levan kérdezte, hogy megálljunk-e még, de botor módon nemet mondtunk.

Hosszú órák után dél körül érkeztünk Kutaisibe, ahol a McDonald’s mellett volt a végállomás. Elköszöntünk a lányoktól és Levantól, búcsúzóul pár szem tejkaramellát sóztunk rá. Kutaisiben – főleg a hegyekhez képest - rettenetesen meleg volt: a város éghajlata szubtrópusi, ennek megfelelően a nyár forró. Felüdülés volt a légkondis Mekibe behúzódni és ebédelni egy jót. Sajnos a koriander átható ízével továbbra sem tudtunk megbékélni, és a Mekis hamburgerben legalább garantáltan nem használják ezt a fűszert. A szállásunk (Green Flower Guesthouse) Kutaisi régi negyedében volt, még egy saját borospincével is rendelkezett. L. még aznap este lement a tulajjal egy kóstoló-körre. Délután még jutott idő egy kis városnézésre: Kutaisi egy valaha szebb napokat látott városka, egykor még Grúzia fővárosa is volt. Az utóbbi időben a fapadosok által használt reptér miatt került be a köztudatba.

Minekután Örményországban elmaradt a felvonózás, itt tudtunk pótolni: egy meglehetősen retró, még a szovjet időkből megmaradt, sárga kabinos felvonóval jutottunk fel a Besik Gabashvili parkba. A felvonó a Rustaveli híd vonalában, a Rioni folyó felett zakatol a domb felé. A dombon a parkban egy szintén retró vidámpark van. Egy újabb izgalmas libegőzés után Kutaisi központjában csámborogtunk: a Turista Információban megtudtuk, hogy a környékbeli kanyonok hétfőn szünnaposak, így oda nem tudunk másnap ellátogatni. Ez nagyon sajnáltuk, mert kolostorból már eleget láttunk, és jól esett volna a felüdülés egy smaragdvizű hűs szurdokban a forró Kutaisi helyett. A város központját egy, az ókori Kolkhiszra emlékeztető, a giccs határát súroló szökőkút képezi egy körforgalom közepén. A görög mitológia szerint az argonauták – 50 görög harcos - Iaszón vezetésével az Argó hajón jutottak el Kolkhiszba, hogy megszerezzék a sárkány által őrzött aranygyapjút. Iaszónnak Kolkhiszban különböző próbákat kellett kiállnia, hogy megkaphassa az aranygyapjút: ekébe kellett fognia két érclábú, tüzet okádó bikát, fel kellett velük szántania Arész mezejét, és sárkányfogakat elvetnie. Iaszónnak a varázsló Médeiának a segítségével sikerül végrehajtania a feladatokat.

Fura, hogy egyes országokban mennyire vonzódnak a múltidéző grandiózus giccsparádéhoz (lásd pl. Szkopje), hát Kutaisiben sem maradtak adósai a témának.

Másnap reggel a régi zsidónegyeden átvágva indultunk a belváros közeli piacra. Utunk a zsinagóga mellett vezetett. Bekukkantottunk az udvarra, és máris kedvesen invitáltak befelé, hogy magát a zsinagógát is nézzük meg.

Éhesen érkeztünk meg a piacra, ahol a helyi termelőktől legfőképpen gyümölcsöket és zöldségeket lehetett venni. No meg csurcsellát! Rengeteg féle színben, ízben és változatban. Egy madzagra különféle magvakat (dió, mogyoró, mandula) fűznek, és ezt szőlőmustba vagy gránátalmalébe mártogatják, ami rátapad, és végül egy fura alakú, göröngyös küllemű „kolbász” jön létre, amit felfüggesztve a napon szárítanak meg. Nagyon finom és jó sok kalória van benne, a grúz harcosok is csurcsellát vittek magukkal, amikor hosszú küzdelemre indultak.

Élelemmel feltankolva a folyó túlpartján álló Bagrati katedrálishoz indultunk, mely a Kutaisi közelében levő Gelati monostorral együtt a Világörökség részét képezi. A Bagrati katedrális építését 1003-ban az egységes Grúz Királyság első uralkodója, III. Bagrat király kezdte el. A 17.század végén a törökök felrobbantottak a katedrálist, és a még álló rész a 18.században az oroszoktól is kapott egy találatot. 2010-ben kezdődtek meg a megkérdőjelezhető kivitelű rekonstrukciós munkálatok, s időközben felmerült az is, hogy emiatt leveszik a Világörökség-listáról az épületet.

A katedrálisban egyébként szépek a falfestmények, érdemes felkeresni, ha már Kutaisiben tölti az időt az ember.

A Rioni partján megállapodtunk egy taxissal, hogy elvisz minket a Gelati kolostorhoz. Egy lepattant mikrobusszal robogtunk a 10 km-re levő kolostorhoz. 1106-ban IV.Dávid kezdte építtetni az erdős-dombos vidéken megbúvó épületkomplexumot. A középkorban a kolostor volt az ország egyik legfontosabb oktatási intézménye és kulturális központja, "második Jeruzsálemként", „új Athénként” emlegették. Számos grúz uralkodót temettek el itt, köztük IV.Dávidot, Tamar királynőt, III.Bagratot. Sajnos a pénzügyi nehézségek miatti elhanyagolás következtében ez a hely is a veszélyeztetett Világörökségek között szerepelt 2010-től kezdve, majd 2017-ben lekerült a veszélyeztetettek listájáról.

Még egy monostor található innen nem messze a Chalcitela folyó völgyében, amit szintén felkerestünk: a Motsameta monostor. Neve annyit tesz „mártírok helye”. Két testvér, akik a 8.században felkelést szerveztek a megszálló arabok ellen, itt szenvedett vértanúságot. Miután a felkelést leverték, a testvérpárt kivégezték, mert azok nem voltak hajlandóak áttérni az iszlámra. A testüket a szikla tetejéről a folyóba vetették, vérük vörösre festette a folyó vizét. Maradványaikat híveik a lerombolt templom alatt temették el. Dávidot és Konstantint később szentté avatták.

Jó lett volna a kolostort körülvevő erdős dombokat, türkiz-zöld vizű szurdokokat is felfedezni, de erre sajnos már nem maradt időnk. Így sem panaszkodhatunk, szép, kerek napunk lett, szebbnél-szebb látnivalókkal töltve.

Búcsúzóul sétáltunk még egyet Kutaisi múltat idéző, helyenként lepattant utcáin, majd próbáltunk pihenni kicsit a hajnali 5:30-kor induló repülőgép elstartolása előtt.

Az éjszaka közepén jött értünk az előre megrendelt taxi, és fáradtan, de élményektől roskadozva vitt ki minket a repülőtérre. A repülőtéren nagy volt a zsúfoltság, sokan kint éjszakáztak hálózsákokban a földön, a hajnalban induló járatokra várakozva. Már a taxiban láttuk, hogy az éjszaka sötétjét hatalmas villámok törik meg, vihar közeledik. Nem kis aggodalmamra a villámlás egyre erősebb lett, ahogy közeledett az indulás ideje. A felszállás flottul ment, de az öveket nem lehetett kikapcsolni, s a pilóta azt is bemondta, hogy viharzónán kell átrepülnünk. Görcsösen kapaszkodtam a karfába, és egyszer csak egy hirtelen süllyedésnél úgy éreztem, hogy kész, vége, ennyi volt, zuhanunk. Szerencsére nem ez történt, de ez volt az egyik legfélelmetesebb repülési élményem.

Budapestre verőfényes napsütéses időben érkeztünk. A reptéri buszon egy különösen szép arcú, egyetemista korú grúz lányka és kis családjának a boldogságában gyönyörködtünk: anya, apa és a fiatalabb lánytestvér várta haza a lánykát. El sem akarták engedni egymást, kezeik összefonódva maradtak egész úton, míg a busz zötyögött velünk a város felé…

Mestia és Ushguli

Minden grúz utazás fénypontja egy kicsinyke kis világtól elzárt település, amiről korábban még soha nem hallottál: a kihagyhatatlan Ushguli volt a célpont. Ha Mestia a világ vége, akkor ez a kis falu még a világvége után kettővel van.

Még előző nap összebeszéltünk a finnekkel, hogy közösen bérelünk egy terepjárót, és együtt megyünk Ushguliba. Reggel 8-kor indultunk a főtérről, még két grúz egyetemista lányka csatlakozott a kis csapatunkhoz. Ez kifejezetten hasznos volt, mert beszéltek angolul, és tudtak tolmácsolni a sofőrnek. A sofőr a szokásos grúz medvealkat volt, de egyébként kedves teremtés, a kis finn gyerek rögtön megtetszett neki, és egész úton szórakoztatta a maga egyszerű módján: amikor valami „extrém akció” következett, együtt hümmögött és huhogott a gyerekkel. Váltakozva így hangzott: „Ho-ho-hóóóó! No-no! Hóóóó!”

Mivel Ushguli Európa legmagasabban fekvő (2200 m), állandóan lakott faluja, így az úton volt is miért sóhajtozni, néha sikongatni. Szerencsére ez a sofőr is nagyon jól vezetett, biztonságban érezhettük magunkat mellette. A vad tájban kisebb-nagyobb vadvizű patakok, folyók rohannak, az út is egy ilyen folyó mellett fut. Egy helyütt megálltunk pihenni: volt egy kisebb vendéglő, vagy inkább családi ház, ahol egyszerű étkeket is készítenek a turistáknak. Gondolom, már bejáratott pihenőhely. Itt ehettünk-ihattunk. Kisebb ijedelemre adott okot, hogy a konyhában sertepertélt a család totyogó kisfia, és valahogy a kezére fröccsentette a forró olajat. Gyorsan lemosták a patak jéghideg vizével, és a finn lány keresett valami krémet, ami kicsit használhatott neki. Sajnos mi a szálláson hagytuk a gyógyszeres csomagot. Belegondolni is szörnyű, mi van, ha nagyobb baj történik ezen az elszigetelt, mindentől távoli helyen…

Ushguli az év 6 hónapjában elzárt település, ha leesik a hó: se ki, se be. Ha valaki nagyon beteg, azt csak mentőhelikopterrel tudják kórházba szállítani – mesélte a sofőr. Napjainkban kb. 70 család lakja a kis falut, állattartással, turizmussal foglalkoznak. A falu látképét meghatározzák a csodaszép, és meglehetősen régi, 11-12.századi szván tornyok. A falu és a közvetlen környéke az UNESCO Világörökség listáján van, de sajnos veszélyeztetett a tájkép megváltoztatása, az elnéptelenedés, és a turizmust kiszolgáló felelőtlen építkezések illetve a nem megfelelő anyaghasználat (kompozitok, műanyagok, bádoglemezek stb.) miatt. Pedig csoda egy gyöngyszem ez a hely.

A pár órányi szabadidőnkben sétáltunk a faluban, gyönyörködtünk a környező hegyek látványában, megpihentünk egy szván torony tövében, a Tamar Királynő Várának nevezett épületegyüttesnél.

Jó lett volna ebben a misztikus hangulatú, de a világtól oly elzárt faluban is pár napot eltölteni, bár pont ez az elzártság ijesztő is kissé. Nekünk csak pár óránk maradt, és indultunk is vissza Mestia felé. Útközben megbeszéltük, hogy elvitetjük magunkat Hatsvaliba a felvonóhoz. Ez a Zuruldi hegylánchoz visz fel, és fantasztikus a panoráma a szemközti Ushbára. A felvonó 1898 m magasról indul, és 2345 m magasságban érkezik. Itt van egy hotel ill. vendéglő – Cafe Zuruldi - fantasztikus kilátással a teraszáról. A felvonóba 3 személy tud beleülni, így mi a finn fiúval mentünk. Az anyuka a kisfiúval lent marad, a kisgyerek még nem tudott volna beszállni a felvonóba. Sétáltunk egyet a felvonó környékén, gyönyörködtünk a csodás vadvirágokban és a panorámában, majd lassacskán visszaindultunk. Utazásaink egyik legszebb élménye volt ez a felvonózás, tényleg elképesztően szép a kilátás. Olyan volt, mintha moziban lenne az ember, és ugyanazt a gyönyörű filmkockát nézni, ami mégsem teljesen állandó.

Másnap a megszokott útitársainkkal indultunk a Chalaadi gleccser felkeresésére. A túrát meg lehet tenni teljes egészében gyalog is, vagy az elő szakaszt terepjáróval - miként mi is. Utólag tekintve jó döntés volt a terepjárózás, mert az útvonal első része a városból kivezető murvás-poros úton fut, az ember csak nyelné a port a mellette elhúzó kocsik után, és a porfelhőtől nem is látna sok mindent. Sajnos ez már a tömegturizmus hozománya, és túrázó szempontból eléggé megvetendő.

Rövidesen a völgyben egy függőhídhoz értünk, az autók eddig jöhetnek, ezután már mindenkinek gyalogolni kell. Míg a terep eddig vízszintes, a függőhíd után már emelkedő volt. Hatalmas fenyők között, gyorsan rohanó folyó mentén vezet az ösvény. A fenyves idővel eltűnik, már csak a kövek-sziklák maradnak, s lassacskán feltűnik a gleccser „szája” is, mögötte a fenséges Ushba látványával. A szinte láthatatlanul, de folyamatosan mozgó jegyet éles kövek, sziklák borítják. Egy ponton felirat figyelmeztet arra, hogy nem tanácsos a gleccser szájához túl közel merészkedni. Sajnos ezt sokan nem tartják be, s többen bóklásztak még e mögött a pont mögött is. Az esetek nagy többségében nem is lesz baj, de a természet olykor kiszámíthatatlan és az erői hatalmasak: 2017-ben egy fiatal magyar túrázó meghalt a Chalaadi gleccsernél, mert egy megindult szikladarab a fejére esett, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy sajnos nem tudták megmenteni az életét.

Szóval bármennyire is elragad minket a felfedezői hév, azért a józan paraszti eszünket próbáljuk megőrizni, mert hamar megvan a baj.

Visszatérve a függőhídhoz és a taxisunkhoz, utóbbi azzal bolondította L.-t, hogy elrágcsált egy hírhedten allergén és veszélyes kaukázusi medvetalp levelet. Mivel ehhez a növényhez már hozzáérni is veszélyes, így a zöld levél valószínűleg csak egy nagyon hasonló növényé lehetett.

A nap és egyben a mestiai tartózkodásunk lezárásaként délután felkerestük a mestiai Svaneti Történeti és Néprajzi Múzeumot, amely egy feltűnően modern létesítmény ezen a világtól elzárt helyen. A múzeum gyűjteménye fantasztikus, főként a vidék templomaiból összegyűjtött 10-14.századi ikonokat bemutató tárlat. A múzeumból csodás kilátás nyílik a középkori szván tornyokkal tűzdelt Mestiára. Igazán érdemes pár órácskát a kultúrának is szentelni!

Szvanéti - Koruldi-tavak

Zugdidiben álmosan, gyűrötten vánszorogtunk le a vonatról. Már ahogy bezakatolt a vonat, láttuk, hogy a környező táj teljesen megváltozott; mindenütt pálmafák és buja zöld növényzet. A vonatból kilépve pedig már kora reggel is beszippantott a száz százalékos páratartalom és a meleg. A vasútállomás mellett már várakoztak a különböző irányokba vivő marsrutkák. Mi is behuppantunk az egyikbe, amelyre azt mondták, hogy Mestiába megy. A finn pár a kisgyerekkel szintén ebben kötött ki. A sofőrünk egy morcosabb alak volt, de szerencsére jól vezetett. Útközben egyszer álltunk meg egy kis vendéglő mellett, ahol lehetett enni - inni valamit. Az út egyébként lenyűgözően szép és egyben félelmetes is az Enguri folyó völgyében. 3-4 órás utazás után érkeztünk meg Mestiába, Szvaneti „fővárosába”. Elballagtunk a foglalt vendégházunkhoz, a Teo Guesthouse-ba, amelynek udvarában egy saját, jellegzetes szván torony áll. Gyorsan birtokba vettük a szobánkat, ittunk egy kávét, és gondoltuk, hogy valami kis könnyedebb, rövidebb túra után nézünk a nap második felében. Mit sem sejtve választottuk ki a Koruldi-tavakhoz vezető útvonalat, ugyanis a vendégházunk pont ennek az útvonalára esett. A turistainformációban korábban kapott térkép alapján sem tűnt vészesnek, azt pedig annyira nem is vettük számításba, hogy maga Mestia kb. 1400 méteren, míg a tavak kb. 2750 méter magasságban találhatóak. A ház teraszáról látható, hófödte fehér hegycsúcsok is oly hívogatóak voltak…

Az útvonal meredeken visz felfelé, kezdetben még fenyőerdőkön, virágos tisztásokon keresztül. A vizünk gyorsan elfogyott, s egy tisztának tűnő hegyi csermelynél töltöttünk újra. Itthon aztán nem győztem aggódni, hogy netalántán összeszedtünk-e valami élient, mert jóval feljebb még vígan rohangáltak a szarvasmarhák és a lovak is.

Kb. két órás felfelé kapaszkodás után elértünk egy kereszttel jelölt kilátópontot és egy kis menedékházat. A menedékházban pihengetve egy osztrák-svájci párocskával beszélgettünk, igazán profi hegymászóknak, túrázóknak tűntek. Mi még maradtunk kicsit pihenni, mikor ők már elindultak a tavak felé.

A pihenő után mi is nekiveselkedtünk a túra második szakaszának. A kereszt illetve a menedékház már az erőhatár felett van, lassacskán a törpefenyők is elfogynak, a nap is pirít cefetül. Az út pedig egyre csak emelkedik, pedig a térkép szerint nem is szabadna ennyire kaptatósnak lennie… Rövidesen elszidjuk az összes térképész valamennyi felmenőjét, aki a térkép készítésében részt vett. S lám, valakik már visszafelé jönnek: az osztrák-svájci páros, teljesen kifulladva. Feladják a küzdelmet, nem lesznek meg ma a tavak, nem bírják. Intő jel lehetne, de hát mi nem azért jöttünk ide, hogy a cél előtt feladjuk! Vánszorgunk tovább, egyre csak fel… L. egy ponton kifekszik, elterül a földön, nem mozdul. Én még érzem magamban az erőt, és már itt kell lenniük a tavaknak is… továbbmegyek. Hosszú-hosszú percek telnek el, folyik az izzadtság az arcomon, fájnak-remegnek az izmaim, de valami megmagyarázhatatlan eredetű tartalékenergia visz tovább… valahogy L. is összeszedte magát közben, s végül együtt érünk fel az első tóhoz. Fantasztikus az egész élmény!

Fent, a zöld réten helyenként hófoltok, még egy kis hóemberkét is tudunk építeni az egyébként tikkasztó melegben. Jól megtermett szarvasmarhák bóklásznak a túrázók körül, hatalmas, csupa izom állatok, nem is merek rájuk nézni… odébb pedig egy kisebb ménes legelészik a dús fűben.

Leheveredünk a tó partján: a havas hegycsúcsok visszatükröződnek a tó sötét vizében. Mellettünk egy izraeli fiatalokból álló kisebb társaság pihenget, egy lányka még a vízbe is bemerészkedik. Egyszer csak egy közös éneklésre összeáll a kis csoport: a halk, fájdalmas dallam betölti a végtelen teret. Emelkedett pillanat… Sajnos nincs sok időnk maradni, lassan ideje visszaindulni, mert visszafelé is ugyanilyen hosszú lesz az út, és már délután három felé jár.

Azt gondoltuk, hogy lefelé elvéthetetlen lesz az út, hiszen már egyszer feljöttünk rajta, de nem sokkal a tavak után a sok kitaposott csapás egyikén eltévesztettük az irányt, amit fáradtan nem vettünk észre, és egy gerinccel nyugatabbra kötöttünk ki, mint kellett volna. A terepviszonyok miatt valahogy nem láttuk irányzékként a lentebbi menedékházat sem. Hegyen-völgyön átvágva evickéltünk vissza keleti irányba. A vizünk már a tavaknál elfogyott, motorosoktól kaptunk egy kis utántöltést. Nagy nehezen elértünk egy pásztorlakot, amely mellett eljöttünk út közben, így végre ismerős helyen jártunk. Jó nagy kunkort tettünk nyugat felé. A pásztor épp kijött a rozzant kalyibából, Lupó pedig – mint aki már napok óta a sivatagban gyalogol - drámaian suttogta neki valami szláv nyelven: „Voda, voda!” Komolyan, ha nem lettem volna én is rettentő szomjas, igazán meglepődtem volna a filmbeillő színészi teljesítményen. Így viszont abszolút egyetértettem a dráma szükségszerűségével. Kaptunk is vizet, és megkönnyebbülve, kicsit felfrissülve folytattuk az utat lefelé. Nagyon odafigyeltünk, hogy nehogy eltévesszük a csapást. Lefelé fáradtan talán még nehezebb volt az út, mint felfelé. Helyenként sok éles kőtörmelék volt az ösvényen, a kemény, egyenetlen terep megviselte a térdemet. Mindenképpen kényelmes, strapabíró bakancs ajánlott!

Bár a város már egész közelinek tűnt, de a hátralevő méterek egyre lassabban és nehezebben fogytak. Végül is sikerült! Hazaértünk még mielőtt a nap lebukott volna a horizonton. 1300 m szintemelkedés, durván 16 km. Utólag sem tudom, hogy bírtam, de azóta is igen büszke vagyok rá!

A grúz hadiúton: Ananuri, Kazbegi

Tbiliszi óvárosában rengeteg utazási iroda kínál egynapos Kazbegi-túrát. Bár ez a hely több napot is érdemelne egy grúziai utazás kapcsán, idő hiányában mi egy ilyen egy napos túra mellett döntöttünk. Reggel hátizsákostul elslattyogtunk az iroda elé, ahol vegyes kis társaság jött össze. Egy „szokásosan medvés” grúz vezette a mikrobuszt, rendszeresen kokettált a két középkorú kínai csajjal, akik már az előző napokban is vele járták az országot. Rendre azt kérdezgette tőlük: „Csína, gúúúd?” Én az elején ezt teljesen úgy értettem, hogy az egyik nőcit biztos Dzsinának hívják, és őt kérdezgeti folyton, hogy rendben van-e minden. Aztán egy idő után leesett, hogy kissé leegyszerűsítő módon, nevekkel nem bajlódva, „China, good?” a kérdés. A kínai csajok ezen rendszeresen egérkeként cincogva nevettek, mi meg ezen röhögtünk. Szóval a hangulat meg lett alapozva.

A grúz hadiúton vezető nyomvonalon az első megállónk Ananuri volt. A grúz hadiút volt az egyetlen útvonal, amely átvágta a Kaukázust, és összekötötte a cári Oroszországot Grúziával és a Kaukázuson túli területekkel. A görög Sztrabón és a római Plinius is megemlékezett erről a jelentős kereskedelmi útvonalról. A grúz uralkodók erődök sorát építették az útvonal mentén, Ananuri vára is ennek ellenőrzését szolgálta. A békés, kereskedelmi célokat szolgáló útvonalra azért ragadt rá a hadiút elnevezés, mert az Oroszországgal való egyesülést követően az útvonal fejlesztése a Hadügyminisztérium hatáskörébe tartozott.

Az Aragvi folyó völgyének bejáratánál, a felduzzasztott folyó jobb partján emelkedik Ananuri vára. A felső vár romjai jó állapotban maradtak fenn, ezzel szemben az alsó vár romjai már meglehetősen megviselt állapotban állnak a folyó partján. Az Aragvi türkizzöld vize és a vár magasba törő bástyái, templomainak csúcsos süvegei, a háttérben zöldellő dombok remek fotótémát szolgáltatnak a turistáknak. A korábban látott képek alapján nekem is ez volt az egyik kedvenc helyem, amit mindenképpen látni szerettem volna Grúziában. Nem csalódtam, bár ha csoport nélkül lettünk volna itt, akkor több időt szántam volna a felfedezésre, és jól esett volna egy kis lazulás a folyóparton is. Olyan ez a hely, ahol az ember azt várja, hogy melyik pillanatban bukkan fel egy állig felfegyverzett lovag az ódon falak mögül. Sajnos lovagok helyett újabb és újabb, fényképezőgéppel felszerelt turisták bukkannak fel, hiszen ez az egyik legnépszerűbb kirándulási lehetőség Tbilisziből. A szájhagyomány az Aragvi kulcsának nevezte az erődöt –méltán.

Ananurit követően a hegyek egyre magasabbak, a lejtők egyre meredekebbek, a patakok egyre vadabbak. A zöldellő erők és mezők felett fel-felbukkannak a hófödte hegycsúcsok. Lélegzetelállítóan gyönyörű a táj. Gudauri síközpontját követően hamarosan elértük a (szovjet) grúz-orosz barátság 1983-ban épült beton emlékművét. Az emlékmű belsejében történelmi jeleneteket ábrázoló színes csempekép látható, de igazándiból inkább a kilátás miatt érdemes megállni itt, s kevésbé a szovjet időket idéző műremekért. Csodás a látvány az alant elterülő Ördög-völgyre, a lábunk előtt pedig szebbnél szebb, színesebbnél színesebb vadvirágos mezők hullámoznak. A fejünk felett egy siklóernyős köröz. Fantasztikus élmény lehet onnan felülről belátni a Kaukázus hegyvonulatait…

Az emlékmű után még mindig emelkedünk, és 2396 m magasan érjük el a Kereszt-hágót.

A hágó után ereszkedve érkezünk a Narzani-forrásokhoz. A források magas vastartalma a sziklát is vörösre színezi. A sofőr instruálja a csapatot, hogy nyugodtan igyunk a vízből, roppant egészséges. Maga is teletölt egy flakont, és nagyot húz belőle.

Kisvártatva már a fenséges, hófödte Kazbekre csodálkozunk rá. A hegy lába alatti falut Kazbeginek, avagy más néven Sztepancmindának nevezik a helyi Sztepan atyáról, aki egy hegycsuszamlásra figyelmeztette a falut, és a lakosság még időben el tudott menekülni. A falu a szülőhelye a híres grúz költőnek, Aklexandr Kazbeginek is.

A Kazbek Európa egyik legmagasabb hegycsúcsa, a keleti csúcs 5043 m magas. A grúz legenda szerint a Kazbekhez láncolták a tűz elrablásáért a „grúz Prometheuszt”.

Kazbegitől nyugatra, 2170 m magasan, a hegy oldalában emelkedik a 14.századi Szentháromság-templom. Ha valami Grúzia ikonikus jelképe, hát ez az. A bátrabbak és elszántabbak Gergetiből túraösvényen is feljuthatnak a templomhoz. A mi kis csapatunk megegyezett abban, hogy időben kifizetődőbb, ha megtoldjuk még egy kis extra pénzzel a sofőr órabérét, és felvisz minket a templom közelébe. Tegyük hozzá, ez bár puhányabb, de szintén izgalmas megoldás volt, mert az út sok helyen roppant meredek, nagyon sáros és akkora nyomvályúk vannak a sárban, hogy ide tényleg egy nagyon jó terepjáró és egy nagyon jó sofőr szükségeltetik. Nekünk mindkettő adott volt, de így is volt pár kanyarban nagy sikongatás, amikor el kellett engednünk a szembejövő terepjárót, vagy megcsúszott a sárban a kocsi.

Azóta már sajnos leaszfaltozták az utat, és még több turista juthat fel, még instantabb módon a kolostorhoz.

Nekünk egy bő órányi szabadidő jutott a templom körül. Irigykedve gondoltunk azokra, akiknek van idejük arra, hogy egészen a Gergeti-gleccserig eltúrázzanak, vagy a környéken tölthetnek pár napot. Mindenesetre mi is hatalmas és feledhetetlen élményt szereztünk ezzel a nappal, talán egyszer majd visszatérünk kicsit hosszabb időre is.

A kiszabott idő elteltével visszaballagtunk a terepjárónkhoz, és leautóztunk a faluba, ahol még volt egy kis szabadidő. Egy kisboltban felfedeztünk egy Kazbegi névre hallgató sört, így stílusosan zártuk a Kazbegi-túrát.

Visszafelé úton már csöndesebb volt a társaság. Tbiliszi előtt elkezdtük előre adogatni a pénzt. Nekünk csak nagyobb címletünk volt, de gondoltuk, hogy majd a kiszálláskor visszaad a sofőr. Hát mire odaértünk a vasútállomásra Tbiliszibe – ahonnan mi indultunk tovább a vonattal Zugdidibe – a drága „kis” buckó Mackó elfelejtette, hogy nekünk még adós egy kis zsetonnal, vagy leginkább eszébe sem volt kitérni erre az apróságra. Barátságosan meglapogatta a hátunkat, és indult volna tovább, amikor L. rászólt oroszul, hogy van még egy kis elszámolnivalónk. Szerencsére nem akadékoskodott – pedig azért kicsit aggódtam, mert ez az ember is kb. háromszor volt akkora, mint L.- kicsit morcosan kiszámolta a visszajárót, és utunkra bocsájtottuk egymást.

Már esteledett, mire a vonat elindult Tbilisziből. Csak röviddel az indulás előtt lehetett beszállni, addig a peronon dekkoltunk. A beszállítási ceremónia jellegzetesen a szovjet időket idézte: egy- egy morcos, egyenruhás kalauznéni erélyesen irányítja a jónépet, szigor és rend a lelke mindennek. A mellettünk levő hálófülkébe egy finn pár került egy tejfölszőke kisgyerekkel, még az állomáson megakadt a szemem rajtuk. Mire besötétedett, elfészkelődtünk, megágyaztunk. Magunkra zártuk a fülkét, és lassan zötykölődve próbáltunk álomba merülni. Inkább rémálomba sikerült: folyton az volt az érzésem, hogy a vonat megállíthatatlanul száguld egy szakadék felé, egyfolytában azt éreztem, hogy a lejtőn zakatolunk lefelé, néha pedig nagyot rándulva megálltunk. Nem mondom, hogy frissen és üdén érkeztünk meg hajnalban Zugdidibe...

Tbilisi

Tbilisi kétségkívül az egyik leghangulatosabb, legszebb főváros, ahol jártam. Kompakt óvárosa megkapó a helyenként már felújított, de sok helyütt még az enyészet oltárán tengődő házakkal, épületekkel. Keveredik itt a bizánci, az oszmán építészet a modern kori Art Nouveau-val és 20.századi szovjet építészettel, közben pedig már egy-egy 21.századi futurisztikus építmény is tarkítja a városképet. Tbilisi zöld tüdeje a Botanikus Kert, benne festői vízeséssel, csenddel és üde zöld növényzettel. Felette az ősi erőd, alatta az oszmán kori fürdőnegyed. Körülötte a kisebb-nagyobb dombokat kupolás templomok uralják, helyenként pedig egy-egy modern üveg-acél építmény színesíti az összképet. Az egész város egy bizonyos határon egyensúlyozik: útban Nyugat és Kelet közt, félúton Perzsia és India felé, a hatalmas orosz atyuska árnyékában.

Maia Sokhadze többszobás, hatalmas lakása a Rustaveli metrómegálló közelében, a Kostava utcáról nyíló többemeletes bérházban volt. A nagy alapterületű szobákból egy-egy apartmant alakítottak ki. Az apartman egyik legnagyobb előnye – az ízléses berendezés mellett - az volt, hogy csak egy ugrásnyira volt a Rustaveli térnél található közlekedési csomóponttól és a térre néző McDonald’stól. Utóbbi kiemelkedő szerepet kapott grúziai tartózkodásunk folyamán, noha a grúz konyháról korábban - és azóta is - csupa jót hallottam.

Az orosz építészeti stílust képviselő Rustaveli sugárúton egészen a Szabadság térig sétáltunk, majd az óváros kevésbé felkapott, még omladozó, ámde annál hangulatosabb utcáin bolyongva közelítettünk az erőd és a Botanikus Kert felé.

A Narikala erőd megtekintése ingyenes, a romos falakról gyönyörű panoráma nyílik az alant elterülő piros cseréptetős városnegyedekre, a Kura folyóra és a rakétaszerű katedrálisokra. Az erőd egy 4.századi perzsa citadella alapjaira épült, a most látható részek a 16-17.századból származnak. Az ezernyolcszázas évek elején egy földrengésben az erőd falainak egy része leomlott és megsemmisült. Manapság a flip-flop papucsos turisták tapossák az omladozó falakat és a romok között kitaposott ösvényeket. Az erőd felett magasodik egy hatalmas, női alakot formázó, alumíniumborítású szobor, Kartlis Deda, avagy a Grúz Anyácska. Egyik kezében egy kardot, a másikban egy kupa bort tartva védelmezi szépséges fővárosát. Az erőd alatt, egy szűk völgyben terül el a Botanikus Kert.

Azt gondoltam, hogy bizonyára tele lesz egzotikusabbnál egzotikusabb virágokkal, de július közepén a virágzáson valószínűleg már túl voltunk. Mindennek ellenére a kert kellemes és üdítő volt a nyári forróság idején is. A Botanikus Kert mellett terül el az Abanotubani negyed, amely Tbilisi legrégebbi negyedei köz tartozik. Az oszmán építészet emlékei dominálnak ebben a városrészben: számtalan fürdőépület kisebb-nagyobb kupolája, mecsetek, színes csempék, díszes faerkélyes házak kavalkádja ejti fogva az utazót. Itt már érezhetően a turizmusra építenek: sok a felújított, rekonstruált épület, kávézók, éttermek, butikok, bárok és klubok, galériák uralják az utcákat.

Az egyik szimpatikusnak tűnő helyen mi is elköltöttünk egy felejthető ebédet: az egyik legismertebb grúz specialitást kóstoltuk meg, a khinkalit. A khinkali batyuszerű, töltött, kifőzött tésztaétel. A mi esetünkben a töltelék sajt volt - de lehet húsos, krumplis, hagymás, zöldséges is-, ráadásul maga a khinkali is valószínűleg olcsó mirelit termék lehetett, így egyáltalán nem nyerte el a tetszésünket. A házi változat bizonyára sokkal ízletesebb lehet.

A felejthető ebéd után a Metekhi hídon átsétáltunk a folyó túlpartjára, és a Metekhi templomot vettük célba. A híd túloldalán magasodik az egyik grúz király, Vakhtang Gorgasali lovas szobra. A király ezen a kopár sziklaszirten építette fel első palotáját, ill. egy templomot is, amikor az 5.században Tbilisit a fővárosává tette meg. A ma látható Metekhi Szűzanya-templom a 13.századból származik. A modern Béke-hídon sétáltunk vissza a túlpartra, majd hazafelé betértünk a Wendy’sbe, hogy a mirelit khinkalit némi globalizált termékkel (és hússal) kiegyensúlyozzuk. Bár ne tettük volna: életünk legpocsékabb gyorséttermi kajáját próbáltuk elfogyasztani. A vékony hamburger és a vastag, dupla húspogácsa már-már gyomorforgató volt. Azóta végképp McDonald’s fanok vagyunk, mármint ha gyorsétteremre kényszerülünk külföldön. Hazaérve, az erkélyen ücsörögve, a szomszédos házak erkélyein, ablakaiban történteket szemlélve jóféle grúz vörösborral próbáltuk elsimítani az aznapi kulináris csalódásokat.

Másnap a főváros közelében található, világörökségi helyszínre, Mchetába igyekeztünk. A Didube állomásról marsrutkával repesztettünk az egykori fővárosba, mely két folyó, a Kura és az Aragvi találkozásánál fekszik. A marsrutka megállója egészen közel volt az óváros középkori templomaihoz és kolostoraihoz, melyek grúz kereszténység kiemelkedő példái. A Szvetichoveli- székesegyház a grúz ortodox egyház központja, a grúzok itt vették fel a kereszténységet 317-ben. A székesegyház a Dzsvari-kolostorral együtt 1994-től a Világörökség részét képezi. 2009-ben sajnos a folyamatos állagromlás és szakszerűtlen rekonstrukciók miatt felkerültek a veszélyeztetett világörökségek listájára. A székesegyház belsejét gyönyörű freskók díszítik. Különösen megkapó élmény volt, hogy a templomban épp szertartás folyt, és ez élővé tette az egyébként misztikummal telt, megszentelt helyet.

A székesegyház melletti téren található információban érdeklődtünk, hogyan jutunk el a Dzsvari-kolostorhoz, de az információban – az LP-vel ellentétben – nem nagyon javasolták, hogy gyalogosan próbálkozzunk. Utólag tekintve igazat kell adnom nekik, és valóban veszélyes vállalkozás volt. Mégis a kalandosabb gyalogos utat választottuk a kényelmes taxi helyett. Útba ejtettük a jóval szerényebb méretű, de éppen ezért kedves hangulatú Mcheta Antioch templomot, majd a folyópartot követve, a kertek alatt próbáltuk megtalálni a folyón való átkelés lehetőségét. Útközben egy másik, még elszántabb párocskával találkoztunk, oroszok voltak, és ők is a Szent Kereszt-templomhoz igyekeztek. L. annyira nincs odáig az oroszokért, de Pavel és a barátnője kifejezetten jó arcok voltak. A srác közgazdász volt Moszkvában, a lány iskolapszichológusként dolgozott a moszkvai aglomerációban. Az Aragvi folyón még könnyűszerrel átkeltünk egy kis gyalogos hídon, viszont ezután a forgalmas többsávos autópályán is át kellett valahogy kelni. Hosszú percekig várakoztunk a pálya szélén, de nem akad alkalmas pillanat. Pavel elunta a várakozást, és mivel szerinte egyébként is rossz helyen voltunk, megindult előre. Mi meg utána. Egyre másra húztak el mellettünk a kamionok… kész életveszély. Amikor jött a lehetőség, átrohantunk a pálya sávjait elválasztó korlátig, átmásztunk a tuják közt, és jött a következő oldal, majd újra rohanás… A pálya túloldalán mezőgazdasági csapásokon baktatva, szúrós-bökős növényekkel teli mezőkön átvágva próbáltunk minél közelebb kerülni a templomhoz. Egy meredek, felfelé vivő ösvényen megkezdtük a felkapaszkodást a domboldal tetejére. Az izzasztó mászás közben egyszer csak egy árnyas kis kertecskében találtuk magunkat. A kertecske egy remetelakhoz tartozott, a meglepett remete pedig valószínűleg igencsak nagyot nézett, amikor megjelentünk a kertjében. Mi is eléggé meglepődtünk. Kortyoltunk pár korty vizet, majd másztunk tovább a meredek kaptatón. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy visszafelé biztos nem erre jövünk.

Miután felértünk, kitikkadva vánszorogtunk el a kis templomig. A kilátás valóban klassz az alant húzódó völgyre, a folyók találkozásánál megbújó városra. Pavel próbált megalkudni a taxisokkal a visszafelé útra, de nem igazán kaptunk kedvező ajánlatot, hiszen ide taxis csak olyan utasokkal jön fel a városból, akiket visz is vissza. Így a végén alig fizettünk kevesebbet, mintha oda-vissza taxival jöttünk volna.

Mchetából marsrutkával utaztunk vissza Tbilisibe. A vasútállomáson megvettük a vonatjegyeinket az éjszakai vonatra Zugdidibe. Elég bonyolult folyamat volt, az állomás 2. emeletére kellett menni, ahol az automaták voltak, és még lehetett nyelvet is választani (pl. angol). Ezután kiválasztottuk az indulás helyét, érkezés helyét, hány fő, milyen osztály (ez persze már csak grúzul volt kiírva) stb. Meg kellett adni az útlevél számát, az utas nevét és telefonszámát. Pénzed pontosan legyen ám, mert a gép nem tud visszaadni! Nekünk még rohangálni kellett váltani is. Van egyébként segítő az automatánál, de ő nem csinálhat semmit, mindent magunknak kellett bepötyögni. Az automata épphogy csak a vércsoportunkat nem kérdezte meg. Épp kezdtem elveszíteni a türelmemet, mire nagy nehezen sikerült kicsiholni belőle a jegyeket.

Késő délutánra már csak az maradt, hogy a modern kabinos felvonóval menjünk egy kört Tbilisi óvárosa felett, gyönyörködjünk még egyet a városban, és befizessünk a másnapi Kazbegi-túrára.

Noé Édenkertje: Örményország

Jereván környéke bővelkedik olyan látnivalókban, amelyek egy örmény utazás kihagyhatatlan elemei, ugyanakkor akár fél-, egynapos túra kereteiben is felkereshetőek. Reggeli után taxival a marsrutka állomásra hajtattunk, ahonnan Garniba indultunk. Bepréselődtünk egy ütött-kopott kisbuszba, hamar telt ház lett. Jerevánban próbáltunk még egy másik megállóban is embereket felvenni, de a megállóban is csordultig állt a tömeg, és nálunk se volt hely, így maximum egy-egy helycserére futotta. Az arcokon és a hónaljakon gyöngyözött-csorgott az izzadság a döglesztő melegben. Jerevánt elhagyva egy rossz állapotú, hegyvidéki pántlikaútra fordultunk rá, itt-ott hatalmas kátyúk nehezítették az autósok életét. Az egyik ilyen kráter majdnem betöltötte az egész úttestet, s csak az egyik – pont egy szakadék felőli- oldalon lehetett kikerülni. Őszintén imádkoztam, hogy a sofőrünk nehogy véletlenül kicsit kijjebb húzza a kormányt, mert akkor otthagyjuk a fogunkat ezen a zord vidéken. Szerencsére sikerült a manőver. Garniban a főutcán tettek ki minket a kisbuszból. Hirtelen mindenki eltűnt az utcáról, tanácstalanul nézegettünk szerteszét, hogyan találunk valami járművet Geghard irányába. Állt is egy fa árnyékában egy rozzant kocsi, egy öregember meg nem messze üldögélt egy kisbolt ajtajában. L. érdeklődött tőle, hogy van-e valahol taxi. Erre az öreg integetett, hogy a lerobbant járgány a taxi. Éppen fel is bukkant egy férfi, minden bizonnyal a taxisofőr, de amikor őt kérdeztük, az öregre mutatott, aki közben nagy nehezen feltápászkodott a székről, és botjára támaszkodva vánszorgott felénk. Mondtam L.-nek, hogy kizárt, hogy az öregember legyen a taxis, mert már 90 és a halál között van, ráadásul inkább emez végén, így tuti nem ülök be mögé. Közben az öreg elküzdötte magát a kocsiig, nagy üggyel-bajjal be is kászálódott, a botját tán még L. segített betenni. Mivel a középkorú férfi elment, és egy árva lélek sem járt arra, így nem maradt más sofőrjelöltünk mint a szép korú bácsika. L. bátran beült az anyósülésre, én meg hátra. Garni és a Geghard kolostor között mindössze 10 km távolság van, bácsikánk – miután szépen elhelyezte a botját a sebváltó mellé – sebességbe tette a kocsit és egyen 30-40-es tempóval elkocsikázott velünk Geghardig.

Elegánsabb megérkezése senki másnak nem volt aznap Geghardban: kiszálltunk, majd L. kihúzta a sofőrünket az ülésből, eltámogatta és leültette az árnyékban. Indulhatott is a kultúrprogram. A Geghard szó jelentése lándzsa, állítólag valaha itt őrizték Longinus lándzsáját, amellyel Krisztust megölték. A napjainkban látható épületegyüttest a 13.században építették. A hegyek, sziklás ormok között megbúvó kolostoregyüttes látványa megkapó, belsejében sejtelmes félhomály uralkodik, melyet csak az adománygyertyák lángja tör meg. Több száz éves, kőbe faragott keresztek, karmai közt birkát tartó sas és láncra vert oroszlánok között jutunk újabb és újabb cellákba. Mivel közel van a fővároshoz, és viszonylag könnyen megközelíthető, itt is sok a turista, ami jelentősen csökkenti a hely misztériumát. A kolostoron kívül, egy kisebb forrás mentén ösvény vezet a fák között. A hívők a fák ágaira rongydarabokat kötöztek, abban bízván, hogy kívánságuk valóra válik. Kissé bizarr a látvány, egy B-kategóriás horrorfilmbe pont jó díszlet lenne. Az ösvény végében egy kis barlang nyílik, a sziklaeresz alatt kis, kőből rakott tornyocskák emelkednek – szintén fogadalmi célból. Miután mindent bejártunk, visszaballagtunk a parkolóba az öreghez, aki addig más sofőrökkel csevegett. L. ismét felhúzta a székből, eltámogatta az autóig, beültette, majd ismét a lovak közé csaptunk vagy harminccal. Mindenesetre örülök neki, hogy nem volt rallysofőr lelkülete a bácsinak, aki Garniba visszaérkezvén egészen a romterületig szállított minket.

Garni hellenisztikus kori temploma az egyik legimpresszívebb ókori templom, amit valaha is láttam. A Héliosznak, a napistennek szentelt templomot az 1.században építtette I.Tiridates örmény király. 1679-ben egy földrengés folyamán összeomlott, de 1969-ben megkezdték a rekonstrukciót, s szinte kizárólag csak az eredeti építőköveket felhasználva 1975-re felépítették a templomot a hatalmas Szovjetunió dicsőségére. Nos, az idő már eljárt a Szovjetunió felett, Garni temploma pedig még mindig áll, és az időtlenség érzését kelti a látogatóban, főként ha az ember el tud vonatkoztatni a körülötte botorkáló helyi és iráni turistahadtól. Drámai kilátás nyílik az alant kanyargó Azat folyó szurdokvölgyére és a környező hegyekre is. Beszédbe elegyedtünk egy iráni csoporttal, de a legtöbbjük már tajt részeg volt ezen a kora délutáni órán is, a tűző nap pedig csak még jobban erősítette a hatást, úgyhogy túl sok értelmes gondolat átvitelére már nem voltak képesek. Otthon ugye szigorú alkoholtilalom van, állítólag egy-egy füves cigit simán el lehet intézni egy kis csúszópénzzel, de az alkohol miatt akár korbácsolás is járhat. Így hát iráni barátaink, kiszabadulván az anyaország és a vallásrendőrség szigorú felügyeletéből, jó alaposan az Ararátos üveg fenekére néztek, valószínű rögtön a határátlépés után. Garniban megvártuk a jereváni marsrutkát, majd újra bepróbálkoztunk a Caucasus Tavernnel, és két vérszegény kebab után nyakunkba vettük a várost. Jereván belvárosa – bár tagadhatatlanul érezni az orosz és a szovjet hatást – mégis kellemes hely. A barnásvörös emeletes házak, melyeket a délutáni napfény narancsvörösre fest, a széles sétálóutcák, a divatos üzletek, a trendi kávézók nagy kontrasztban állnak a vidék szegénységével és zordságával. Késő délutánra járt már, mire elsétáltunk a Köztársaság térre – és bár egy helyes örmény leányka majdnem teljesen félrevezetett minket – végül zárás előtt egy órával bejutottunk az Örmény Történeti Múzeumba. A múzeum nagyon szép régészeti gyűjteménnyel rendelkezik, egy óra alatt épphogy csak átrohantunk rajta, a néprajzi vagy a numizmatikai gyűjteményre egyáltalán nem maradt idő.

Jerevántól délre, kb. 45 kilométernyire található az a hely, amely Örményország egyik legikonikusabb látképe, a sejtelmes és legendás: Khor Virap. A kolostor az Ararát hegy lábánál egy síkságból kiemelkedő sziklaormon áll. A jereváni marsrutka az LP szerinti 11 órakor indult, és alig ¾ óra múlva magunk mögött hagytuk a főutat Pokr Vedi falunál. Balra letérve egy alsóbbrendű úton tettünk meg még pár kilométert, majd minket kiraktak az út szélén egy kis bekötőút mellett, de itt már látszott a kolostor a távolban. Innen már csak kb. másfél kilométert kellett gyalogolnunk. A tűző napon jó szolgálatot tett a vékony kendőm. Az út mindkét oldalán mezőgazdasági területeket művelnek, a háttérben az Ararát fehér hófedte csúcsa, pár száz méterrel arrébb pedig már Törökországé ugyanaz a föld. A kolostor környékén Artasat városának romjai állnak. A fallal körülvett kolostoron belül két kis templom található, az egyik alatti mély veremben raboskodott egykor Világosító Szent Gergely, akit III. Tiridates örmény király vettetett ide. Gergely 13 évet élt túl rabságban, majd az őrült király testvére unszolására kihozatta a veremből. Gergely megkeresztelte a királyt, akinek az elméje visszatért, s – a világon első ízben - 301-ben államvallássá tette a kereszténységet Örményországban.

Magában a kolostorban nincs túl sok látnivaló, de a közeli sziklaoromról páratlan a kolostor látványa. Sajnos egyre inkább gyűltek a felhők az Ararát körül, s amint visszaindultunk az úton, a nyomasztó melegtől, és a feltámadó szélből már sejtettük, hogy viharra számíthatunk. Visszagyalogoltunk az alsóbbrendű útig, oda, ahol a marsrutka kirakott, hiszen azt ígérték, hogy ekkortájt jönni fog visszafelé is. Vártunk, de még nem volt itt az ideje, ugyanakkor egyre sötétebb lett, ahogy a viharfelhők felénk csúsztak. Éppen azon tanakodtunk L-el, hogy nem kellene magunkat szétáztatni az amúgy is bizonytalan marsrutkában bízva, amikor egy terepjáró megállt mellettünk, és egy fehérszőke hajú srác kiszólt, hogy kell-e fuvar. Naná, hogy kellett, s bár a finnek nem Jerevánba mentek tovább, de legalább a főútig kivittek. Ott a dinnyeárusoktól érdeklődtünk, hogy merre tébláboljunk a marsrutkára várva. Közben elkezdett csapkodni az eső. Láss csodát, a kisebb útról, ahonnan mi is jöttünk, kisvártatva kigördült egy marsrutka, és még pont az eső leszakadása előtt felvett bennünket. Meg se álltunk Jerevánig az autópályán. Apropó, autópálya….. Jereván előtt az örmények gondoltak egyet, és kitettek egy hatalmas betonelemet a pálya közepére azzal a célzattal, hogy itten bezony slussz-passz, vége a pályának. Egy fekete terepjárós pont nem gondolta, hogy ez reális opció, így nyílegyenesen beleszállt a betontömbbe. Gondolom, nem ő volt az első…

A marsrutka állomásról egy – szórólapon talált – libanoni étterem címére vitettük magunkat. Sajnos az étteremről kiderült, hogy bezárt, ezért a környéken próbáltunk keresni egy másik helyet, így egy iraki étteremben lyukadtunk ki. Itt szerencsére nem használták a borzalmas ízű koriandert. Délután elsétáltunk Jereván egyetlen fennmaradt mecsetjéhez, a Kék Mecsethez. A 18.századi építmény napjainkban is működő mecset, a ’90-es években iráni alapítvány költségén újították fel. Szemerkélő esőben léptünk a mecset zöldellő udvarára, s külön-külön bejáraton át, nőknek ill. férfiaknak fenntartott részben tekinthettük meg belülről is az épületet. Kívülről a mecset sokkal díszesebb, látványosabb, mint belülről, de érdemes a bent uralkodó nyugalomból egy kicsit töltekezni.

A mecsettel szemközt található Jereván egyik élelmiszerpiaca (shuka), egy nagyobb szupermarketet is találhatunk itt. Hazafelé úton beugrottunk egy SAS szupermarketbe is, hogy megvegyük egy örmény utazás elmaradhatatlan esszenciáját, Churchill kedvencét: a legendás Ararát konyakot.

Grúzia-Örményország 2016

Az aranygyapjú földjétől az elveszett Édenkertig

Régóta szemezgettem már egy grúziai utazással, rengeteg gyönyörű fotót láttam a bámulatosan szép hegyvidéki tájakról a neten, de sehogy sem akart jönni egy jó árú repülőjegy. Egészen addig, amíg a Wizzair bázist nem nyitott a grúziai Kutaisiben. Amint alakalom adódott, megvettem a repülőjegyeket. Mivel túrázni akartunk, csakis a nyári hónapok (július, augusztus) jöhettek számításba. Ezeken a hónapokon kívül a hegyekben kiszámíthatatlan, zord az időjárás, egyes települések a nagy hó miatt akár napokra is elzáródhatnak a külvilágtól. A Wizzair embertelen időpontban üzemelteti a Budapest - Kutaisi járatot: a gépünk 23:55-kor indult Ferihegyről (khmm, Liszt Ferenc Repülőtér), és helyi idő szerint hajnali 5 órakor landolt Kutaisiben. Nettó 3 órát kellett a szűk, kényelmetlen ülésekben, az álmosságtól félkómában eltölteni, ráadásul éjszaka még a tájból sem láttunk semmit. De a lényeg, hogy eseménytelen repülés után szerencsésen landoltunk a kis grúz reptéren, ahol az első döbbenet az volt, hogy bár a repülőtér kicsi, de mégis teljesen modern. Sorba álltunk a beléptetéshez. Beszámolókban olvastam, hogy szezonon kívül még egy-egy palack grúz borral is üdvözlik az utasokat, de sajnos ez már elfogyott mire mi megérkeztünk. A reptéren váltottunk pénzt, és az információs pultnál megtudakoltuk, hogyan jutunk el Akhaltsikhébe. A terv az volt, hogy egy Tbilisibe tartó marsrutkával elmegyünk Khashuriig, ott átszállunk, és továbbutazunk a kimondhatatlan nevű Akhaltsikhébe. A reptér előtt már várták az utasokat a különféle irányokba induló marsrutkák. Mi is megtaláltuk a magunkét. Amint megtelt a kisbusz, indultunk. Hosszú autózás következett folyóvölgyek, majd hegyvidéki tájak mentén. Egy autós pihenőben hosszabb szünetet is tartottunk: lehetett WC-re menni, vásárolni, kávézni, a vendéglőben reggelizni. Már a pihenő környezete is bíztató volt: alant kis vízmosás, mögötte pedig egy kis ösvény egy kis vízeséshez vezetett buja zöld erdőn keresztül. Szinte érezhető volt, hogy a növények kilélegzik az oxigént… Többen valami nagyon guszta töltött lepényszerűséggel jöttek ki a vendéglőből, de mi addig tétováztunk, amíg végül száraz keksszel kellett beérnünk. Azóta is bánom. A következő nagyobb állomás Khashuri volt. Itt kellett nekünk is átszállni. Khashuri amolyan világvége megjelenésű település volt: kiszálltunk valahol a fűút mentén, és a sárban, pocsolyákat, autókat, gyalogosokat kerülgetve bukdácsoltunk abba az irányba, amerre előzetesen mutatták, hogy az Akhatsikhébe tartó marsrutkáknak is lenniük kell. Pár száz méter után utunkba esett egy pénzváltó, ott váltottunk pénz, és még egyszer megkérdeztük, hogy jó irányba tartunk-e. A biztonsági őr útbaigazított, valóban már nem kellett sokat gyalogolni, és egy parkolóban megtaláltuk a megfelelő járművet. Egy leharcolt kisbusszal nemsokára elindultunk Akhatsikhe felé. Az út dús fenyvesek, zöld hegyek között vezetett: Borjomi volt a legjelentősebb település útközben, ahol több utast is felvettünk. A sofőr – egy medve méretű fószer - a fizika törvényeit meghazudtolva hátraküzdötte magát a busz hátuljába, egészen az utolsó utasig, hogy beszedhesse a fuvardíjat. Pont L. mellett állt meg, és L. úgy hozzám préselődött, hogy a másik oldalamon majd kihorpadt a busz oldala. Próbáltam kicsit instruálni: „Húzódj már arrébb!”. Erre ő frappánsan közölte: „Nem tudok a grizlitől!” Igazán találóan írta le a szitut. Jót nevettünk.

Borjomi egyébként az ásványvízéről és a nemzeti parkjáról híres, utóbbiba jó lenne egyszer ellátogatni, mert igazán meggyőzőek voltak a haragoszöld fenyőerdők. Khashuriból körülbelül két óra múltán érkeztünk meg Akhaltsikhébe. Utóbbi város a legjelentősebb állomás az örmény határ előtt, ill. a sziklaváros, Vardzia felfedezéséhez is jó bázis lehet. A városka büszkesége az utóbbi években kicsinosított erőd: nem kicsit tolták túl a rekonstruálást, mintha a Disneylandben lenne az ember. A szállásunk - Hotel New Star – a városközpont és az erőd között található. Új, tiszta, teljesen korrekt minőségű szobát kaptunk. Lepakoltunk és elindultunk felfedezni az erődöt. Sajnos, amit lehetett újra- és felépítettek, kipolíroztak, kirittyentettek: van itt aranykupolás dzsámi, szökőkutas medence és csipkés bástyafal – kinek-kinek ízlése szerint. Késő délutánra már eléggé megéheztünk és gondoltuk, hogy itt az ideje, hogy kipróbáljuk a híres grúz konyhát. Nos, ez Akhaltsikhében egyáltalán nem ment könnyen: alig találtunk vendéglőt, és L. utólag azt is „szörnyen rossz, íztelen szar” jelzővel emlegette abban a kis füzetkében, amibe a napi eseményeket feljegyezzük. Tény, hogy se a saslik, se a disznósült nem elégítette ki a magasröptű várakozásainkat. Szerencsére volt egy szupermarket a belvárosban, ahol finom olívabogyót vásároltunk és eredeti török Efessel kárpótoltuk magunkat.

Másnap reggel lesétáltunk a központba, ahonnan a marsrutkák indultak, és megalkudtunk egy Jerevánba induló sofőrrel. Kicsit vártunk, de mivel nem jött senki más, elindultunk. Kopár hegyek között, zord tájakat magunk mögött hagyva elszáguldottunk Vardzia mellett. Utóbbi az előző napra lett volna betervezve, de sajnos nem éreztük magunkat eléggé fittnek hozzá. Vardziánál egy hatalmas pásztorkutya őrjöngve vetette magát a kisbusz után, így még meg is könnyebbültem, hogy most nem kell kiszállnunk. Vardzia után megálltunk egy világvége után (még) kettővel elhelyezkedésű kisvárosban, ahol felvettünk pár utast, és lehetett kávét/teát, ételt venni. L.- mire ideértünk-, émelyegni kezdett, és amint kiszálltunk a kocsiból, csak egy fa tövét támasztotta erősen. Friss levegőhöz a füstös, szmogos, mocskos utcán nem igazán jutottunk. Nekem viszont már WC-re kellett mennem, így a helyiek instrukciói alapján átvánszorogtunk az utca túloldalára, ahol egy házak mögötti udvaron egy külön épületben valóban találtunk toalettet. Tulajdonképpen nem is volt annyira szörnyű állapotban, mint amire számítottam. Visszaballagtunk a kocsihoz, és új útitársakkal folytattuk az utat. Hihetetlenül kietlen és lehangoló tájak váltották a hegyeket, a síkságon helyenként kisebb településeken keresztül száguldottunk át: félig földbe mélyített hosszú házakban éltek emberek és talán az állatok is ugyanott. A határhoz közeledve katonai területek következtek. A határ felé talán még az aszfaltút is elfogyott, és sártengerben, kráterméretű pocsolyák között araszoltunk a határátkelőhöz. Arra gondoltam, hogy nagyon nem szeretném, ha a járgányunk pont itt robbanna le a semmi közepén… A határátkelés gyorsan ment, mindenkinek megnézték az útlevelét, és indulhattunk is tovább. A határ után oldódott a hangulat: összebarátkoztunk az egyik örmény útitárssal, egy angolul beszélő fiatal férfivel, aki egészen Jerevánig érdekes adalékokkal szolgált az Európában szinte ismeretlen, ugyanakkor a világ első keresztény országról. Áthaladtunk azon a városon is – Gyumri – amelyet 1988 decemberében egy hatalmas földrengés tett a földdel egyenlővé, és vetett véget 25 ezer ember életének. Emlékszem, még kisgyerek voltam, és könyörögtem a szüleimnek, hogy fogadjunk örökbe egy örmény kisgyereket. Anyu talán már hajlott is rá… de aztán végül az örmény gyerekek mégsem érkeztek meg, hogy miért, nem tudom.

Az út mentén helyenként friss gyümölcsöket árultak, meg is álltunk egy helyütt, és mindenki bevásárolt. Mi almát, a többiek kajszibarackot vettek, s az autóban egymást kínálgattuk a zamatos gyümölcsökkel. A srác le is beszélte a sofőrrel, hogy kis pluszpénzért elvisz minket a jereváni szállásunkra, és nem kell a taxival kínlódnunk. Miután az összes útitársunk kiszállt, továbbindultunk, hogy megtaláljuk a szállásunkat, a Domino Yerevan Hostelt. A sofőr igazán rendes volt, több kört is tettünk a megadott cím környékén, de a hostel nem lett meg. Mondta, hogy valahol itt kell lennie, kérdezzük meg. Elbúcsúztunk tőle, és az utcán ballagva kérdezgettük az embereket. Végül két fiatal sráctól érdeklődtünk, s egyikük felhívta a hostelt a visszaigazoláson szereplő telefonszámon, ahol elmagyarázták neki,merre kell mennünk. A hostel egy kis beugró utcában volt, egy gumisműhely felett. Amint a recepciós megmutatta a cellaszerű szobát, amit nekünk szántak, s kiderült, hogy légkondi sincs, mert éppen elromlott – s mindeközben majdnem 40 fok volt kint -, L.-nél elszakadt a cérna, és indulatosan közölte, hogy ő itt aztán egy percet sem marad. A recepciós hölgy nagyon korrekt volt, felhívott egy másik hotelt, hogy van-e szabad szobájuk azon az áron, ahogy náluk foglaltunk, s még taxit is hívott a számunkra, amely ingyen átvitt a másik szállodába. Utóbbi egy kicsit messzebb esett a városközponttól, már a belvárost körülölelő körgyűrűn kívül volt, de még éppen gyalogos távolságnyira a központtól. A Heratsi utcáról nyílt egy kis kapualj, ezen belépve, az emeletes házak közötti belső udvaron állt a Comfort House Hotel házikója. A légkondis szoba klasszisokkal szebb volt, mint az előző helyen, megkönnyebbülve vettük birtokba. A kalandos érkezést követően eléggé megéheztünk, s szállásadónk tanácsára felkerestük a Caucasus Tavern nevű éttermet, ahol kedvező áron megkóstolhattuk a tradicionális örmény, ill. kaukázusi konyha remekeit. Már ekkor feltűnt, hogy mindenben valami elképesztően fura ízű koriandert használnak, amit alapvetően szeretünk, de ez a fajta egyáltalán nem ízlik, sőt, kifejezetten émelyít mindkettőnket. Emiatt sajnos csalódás volt az egyébként klassz hangulatú, szimpatikus étterem.

Ezután már csak arra futotta az erőnkből, hogy kicsit bóklásszunk a belvárosban, és felfedezzük a Kaszkád nyüzsgő környékét és bohókás köztéri szobrait. A Szovjet-Örményország fennállásának ötvenedik évfordulójára épített gigantikus lépcsősor az art déco változata Babilon függőkertjének. Tetejéről állítólag pazar kilátás nyílik Jerevánra és az Ararátra, de minket az érkező vihar és felhőszakadás megakadályozott abban, hogy egészen feljussunk. Majd legközelebbb…

Praktikus infók - Macedónia (2015)

Pénzváltás

Ohrid: 100 EUR=6.100 MKD; 3000 LEK=1170 MKD

Ohrid: 100 EUR=6.100 MKD

Közlekedés

Ohrid-Bitola busz: 2x190 MKD=380 MKD

taxi Bitola-Pelister NP: 350 MKD

taxi Molika Hotel (Pelister NP)-Bitola buszpu.: 350 MKD

Bitola-Skopje busz: 2x450 MKD=900 MKD

csomagmegőrző a skopjei buszpályaudvaron: 50 MKD

taxi Skopje-Matka kanyon: 500 MKD

busz Matka kanyon- Skopje: 2x35=70 MKD

taxi Skopjen belül: 260 MKD (átverés!)

2 db. városi buszjegy, Skopje: 2x35 MKD=70 MKD

2 db. buszjegy Skopje-Belgrad: 2500 MKD

2db. csomagjegy a buszra: 40 MKD

Szállások

Apartments Via Sacra, Ohrid (90 EUR/3 éj)

Csalódás. A képek alapján azt gondoltam, hogy soha csendesebb szállásunk nem lesz, ehhez képest a templomkertben – amire az ablakunk nézett- volt a legnagyobb buli egész Ohridban. Légkondi híján muszáj volt az ablakot nyitva tartani. Az ágy előtti koszos szőnyeg bár inkább ne is lett volna!

Guest House Via, Bitola (52 EUR/2 éj)

Remek. 1 éjszakával többet is maradtunk a tervezettnél. Igényesen kialakított kis apartman konyhasarokkal , több apartman egy családi házban.

Art Hotel Public Rooms – Apartements, Skopje (20 EUR/éj)

Pajak 4.

Modern, nagy lakás egy 10 emeletes épületben. Gyalog messze van a központtól, emiatt nem választanám újra, de a tulaj rendes volt.

Belépőjegyek

Ohrid, belépő a Szent Zsófia templomba: 2x100 MKD=200 MKD

Ohrid, Plaošnik templom+mozaikok: 2x100 MKD=200 MKD

Sámuel erőd: 2x30 MKD=60 MKD

Holy Mother of God Peribleptos templom: 2x100 MKD=200 MKD

nemzeti múzeum, Ohrid (Robevci-ház): 2x100 MKD=200 MKD

ikon múzeum, Ohrid: 2x100 MKD=200 MKD

Heraclea belépőjegy, Bitola: 2x100 MKD=200 MKD

Kaja

Ohrid, bolt: (20 dkg sonka, 0,5 l tej, 0,470 kg kenyér, 800 gr cukor) 220 MKD

alma, 1,5 l sör, pfefferóni paprika: 200 MKD

Ohrid, bolt (1 pizza, 2 simit 60 MKD, csipsz 65 MKD, ayran 45 MKD, víz 19 MKD, sonka 82 MKD, paprika 11 MKD, 1 doboz barna sör 50 MKD, sajt 116 MKD, bogyó 82 MKD)=473 MKD

Ohrid, pizzéria: 2 pizza (240, 310 MKD), 2 sör (2x90 MKD): 730 MKD

Ohrid, bolt (csipsz 44 MKD, 0,5 l kóla 30 MKD, Bounty 20 MKD, Snickers 20 MKD, müzliszelet 5 MKD, levespor 11  MKD, vám (?) 32 MKD)=132 MKD

vacsora Ohridban: 2 csevap 2x70 MKD, sör 100 MKD, ayran 30 MKD, sopszka saláta 100 MKD=370 MKD

baklava,Ohrid: 80 MKD

2 kávé, Bitola: 200 MKD

2 simit, Bitola: 40 MKD

vacsora a Cane Bokserotban, Bitola (2 csevap, 1 sör, 1 narancslé, 2 sopszka saláta) =530 MKD

piac, Bitola: szőlő: 50 MKD, dinnye: 60 MKD

burek: 50 MKD

vacsora a Cane Bokserotban, Bitola (2 csevap, 2 sör, 1 narancslé, 2 sopszka saláta) =570 MKD

2 db. 0,5 l ásványvíz: 2x30 MKD: 60 MKD; 2 jégkrém a Matkánál: 90 MKD=150 MKD

vacsora a Destanban, Skopje (2 csevap, 2 sör, 1 kóla, 2 sopszka saláta) =630 MKD

2 simit: 40 MKD

Egyéb

Ábinak gyerekóra az ohridi bazársoron: 250 MKD

4 db. üveg hűtőmágnes: 400 MKD

gyöngy fülbevalók: 100 + 900 MKD

Pelister térkép: 200 MKD

képeslap (3db.): 90 MKD

képeslap (4db.): 120 MKD

kisautó Ábinak: 590 MKD

képeslap (2db.): 60 MKD

Praktikus infók Albánia (2015)

Pénzváltás

Saranda: 100 EUR=13.800 LEK

Berat: 30 EUR=4200 LEK

Közlekedés

Korfu

BUD-CFU repülőjegy 7890 x 2 db.= 15.780,- HUF +1 db feladott poggyász (10.500-1.450 kedvezmény)+ Club Tagsági (9990,-) =34.820,- HUF

Reptéri transzfer, Korfuváros: 1,7 EUR x 2 = 3,4 EUR

Korfu-Saranda kompjegy (2 db): 47,6 EUR

Albánia (össz.: 7320 LEK)

Saranda-Blue Eye forrás buszjegy: 200 LEK x 2=400 LEK

Saranda-Butrint buszjegy: 100 LEK x 2= 200 LEK

Butrint-Ksamil buszjegy: 2 x 50 LEK= 100 LEK

Ksamil-Saranda buszjegy: 2 x 100 LEK= 200 LEK

Saranda-Gjirokastra buszjegy: 410 LEK x 2= 820 LEK

taxi Gjirokastrában a buszmegállóból a Bed and Brakfast Kotonihoz: 200 LEK (megosztva egy másik turistával)

taxi Gjirokastrában a Bed and Brakfast Kotonitól a buszmegállóhoz: 400 LEK

Gjirokastra-Berat buszjegy: 2x800 LEK=1600 LEK

Beratban taxi a hotelhez (osztva egy másik párral, akik a Gorica városrészben szálltak meg): 400 LEK

Berat-Elbasan busz: 2x400 LEK=800 LEK

Elbasan-Pogradec minibusz: 2x500 LEK=1000 LEK

Pogradec központból az albán-macedón határ ugyanazzal a kisbusszal: 500 LEK

albán-macedón határról (egy másik párral) osztott taxival Ohrid központig: 700 LEK

Biztosítás (a teljes útra)

K&H Biztosító, 8610,-Ft/2 fő

Szállások

Albánia

Hotel Kaonia 3*, Saranda (111 EUR/3 éj reggelivel)

Kellemes városi szálloda, remek elhelyezkedéssel, a tengerparttól csak egy úttest választja el, közel van a kompkikötő és a buszállomás is. A személyzet kedves. A légkondicionált szoba megfelelő, szerencsére mini hűtő is volt a szobánkban, mert igencsak hasznát vettük, hogy az italainkat, élelmiszereinket tudtuk hűteni. A szobánk kis erkélye kertre/másik házra nézett, így csendes volt, oldalról viszont a tengert is lehetett látni. A legszuperebb a reggeli volt: bőséges büféválaszték omlettel és sült sonkával. Jó választás!

https://www.facebook.com/hotelkaonia/

Bed and Brakfast Kotoni, Gjirokastra (25 EUR/éj reggelivel)

A szállás legnagyobb erőssége az elhelyezkedése: az óváros felső részén található tradicionális ház, csodás kilátással az alant elterülő városrészekre. A tulajdonosok nagyon kedvesek és segítőkészek. A szoba dekorációja kissé giccses, sok a csipke és a terítő, mintha az ember a nagymamája szobájába költözne be. Az ágy kényelmetlen. A legfájóbb pont a reggeli: számunkra szinte ehetetlen volt, száraz kenyérféle, minivaj, méz, semmi gyümölcs vagy zöldség. Mintha vajas-mézes pozdorját kellett volna rágcsálni. Összességében legközelebb biztos más szállást választanék.

https://www.tripadvisor.co.hu/Hotel_Review-g318867-d1400463-Reviews-Kotoni_Bed_Breakfast-Gjirokaster_Gjirokaster_County.html

Hotel Belgrad Mangalem, Berat (90 EUR/ 3 éj reggelivel)

A meglepetés! J

Amikor beléptünk, a recepciós srác nem tűnt túl segítőkésznek, és nem kaptunk olyan szobát se, amiben lett volna hűtő. Ráadásul rögtön érkezés után beesett egy magyar csoport, hogy csak úgy zengett tőlük a ház. Egyébként a szoba kellemes és tiszta volt. Aztán a reggelinél leesett az állunk: ilyen terüly-terüly asztalkát még sehol sem láttunk, kaptunk. Akár egész napra is elég lett volna. Ráadásul a tulajokról is kiderült, hogy nagyon kedvesek, a tulajdonosnő utolsó reggel összekészített egy úticsomagot, mivel nem korán útra keltünk, és nem volt időnk a hotelben reggelizni. A férje ingyen kivitt minket a saját kocsijával oda, ahonnan az elbasani minibusz indult, és elmagyarázta a sofőrnek, hogy Ohridba akarunk menni, segítsen az elbasani átszállásnál. Mindezt olyan gondossággal, mintha családtagok lettünk volna!

http://hotelbelgradmangalem.yolasite.com/

Belépőjegyek

Albánia (össz.: 3700 LEK)

belépőjegy a Blue Eye körüli természetvédelmi területre: 50 LEK x2= 100 LEK

Butrint belépőjegy: 2x 700 LEK=1400 LEK

Gjirokastra-belépő a várba: 200 x 2= 400 LEK

belépő a Skenduli házba: 200x2= 400 LEK

Gjirokastra, belépő a néprajzi múzeumba: 200x100=400 LEK

Berat, Onufri Ikonmúzeum: 2x200 LEK=400 LEK

Berat, Helveti Tekke + mecset belépő: 2x100 LEK=200 LEK

Berat, néprajzi múzeum: 2x200 LEK=400 LEK

Kaja

Korfu

2 sör, 1 víz: 3,7 EUR

1 víz: 1 EUR

Albánia (össz.: 16.774 LEK)

2 személyes grilltál: 1200 LEK + 100 LEK borravaló

narancsos üdítő: 150 LEK

Korҫa sör: 150 LEK

ásványvíz: 100 LEK

olíva: 250 LEK

bevásárlás a big marketben: 1195 LEK

szőlő: 130 LEK

Vacsi: 1 db. pizza 650 LEK +sör 200 LEK + kóla 150 LEK + 100 LEK borravaló=1100 LEK

500 gr kenyér: 50 LEK

1 kg szőlő: 150 LEK

bolt: 584 LEK

ebéd a Kujtimiben: grillbárány 650 LEK, Tirana sör 150 LEK, Ice Tea 150 LEK, saláta 250 LEK, sültkrumpli 150 LEK, qifqi 200 LEK= (1580 + borravaló) 1700 LEK

https://www.tripadvisor.co.hu/Restaurant_Review-g318867-d2286695-Reviews-Kujtimi-Gjirokaster_Gjirokaster_County.html

2 üveg ásványvíz: 110 LEK

vacsora a Kujtimiben: roston sült pisztráng 500 LEK, saláta 250 LEK, 2 adag sültkrumpli 300 LEK, köfte 400 LEK, 1 pohárvörösbor 100 LEK, 2 üveg sör, 1 üveg ásványvíz: 1700 + borravaló= 1800 LEK

sárgadinnye (kb. 2 kg): 70 LEK

szőlő: 170 LEK

szendvics: 100 LEK

bolt (ayran, 3 sör, kenyér, ásványvíz): 400 LEK

Berat pizzeria: 2 nagy pizza (450 LEK), 2 sör (300 LEK), 1 üdítő (150 LEK) + bv.= 1500 LEK

dinnye: 100 LEK

bolt: 2 Tirana sör (75 LEK/db.), ayran, üdítő (200 LEK), víz (50 LEK)= 450 LEK

Berat kávébolt: 2x 100 gr kávé: 240 LEK

bolt: 1 Tirana sör, 2 csipsz, 1 mogyorós tallér, 1 képviselőfánk= 275 LEK

ebéd a Mangalemi Hotel Restaurant-ban: 2400 LEK

http://www.mangalemihotel.com/

1 kg. körte és nektarin: 200 LEK

1 palack víz és egy Tirana a berati várban: 250 LEK

bolt: (4 db. hegyi tea, 1 db.gyógytea, 1 mentatea, ayran, 4 db. sör, olívabogyó):1100 LEK

vacsi, 1 kis sör, kóla, 2 csipsz: 750 LEK

Egyéb

Albánia (össz.: 1830 LEK)

90 %-os alkohol az alkoholos főzőbe, 2x 100 ml: 180 LEK

világító pörgettyű Ábinak: 200 LEK

képeslapok /5db./: 140 LEK, bélyeg 5x90 LEK=450 LEK

Zippo öngyújtó: 300 LEK, gázos öngyújtó: 100LEK

gyógyszertár: torokfájás elleni gyógyszer, és 2 db. szesz a főzőbe: 400 LEK

bunker hamutartó: 500 LEK

Hasznos oldalak

http://butrint.al/en/

Szkopje felé fél(balkáni)úton…

Szkopjéban nem terveztünk hosszú időt eltölteni, hiszen a macedón főváros nyaranta egy forró, szmogos katlan.

Amint megérkeztünk a buszpályaudvarra, továbbvitettük magunkat taxival a Szkopjétől 15 kilométernyire, nyugatra található Matka kanyon felé. A Treska folyó valószínűtlenül türkizkék vizét egy szűk, függőleges falú szakadékvölgyben duzzasztógáttal duzzasztották fel. A duzzasztógát mögött kezdődik a számos endemikus növény- és állatfajnak életteret adó kanyon. Rögtön az elején a Canyon Matka Hotel mellett csónakba lehet szállni, mely kb. 6 kilométernyit visz a tavon a Vrelo barlangig, majd vissza.

Mi inkább túrázni szerettünk volna a kanyonban, és az volt a tervünk, hogy egy irányban elmegyünk gyalog, vissza pedig csónakkal jövünk. A túraútvonal egy keskeny ösvény a kanyon meredek falába vágva, alant tátongó mélységgel, de - előbbire nem koncentrálva - gyönyörű panorámával Egy darabig jelölve van az útvonal, ám bizonyos idő után a jelzés és az ösvény is el-eltűnt a szemünk elől, s egy idő után már azt sem tudtuk, egyáltalán jó úton vagyunk-e, tart –e még az ösvény. Nem találtuk olyan csapást, ami letért volna a tó irányába a sziklafal mentiről, olyat ahol valamiféle kikötőhöz juthattunk volna. A kanyon elején levő térkép szerint gyalogosan 2,5 óra a csónakkikötő, de mivel az ösvény egyre keskenyebb, kivehetetlenebb és veszélyesebb lett, ráadásul a meleg megszorult a kanyonban, így inkább visszafordultunk. Azóta is sajnálom, mert már lehet, hogy csak pár méter hiányzott volna… utóbb más blogokban is olvastam, hogy nem csak mi jártunk így. (Ha valaki tudja, lett-e volna lehetőség csónakkal visszajönni, vagy hol kellett volna a csónakkikötőhöz letérni, ne habozzon kommentben megosztani az infót. Köszi előre is.) Ennek fényében érdemes kicsit túrázni gyalogosan is a kanyonban, mert fantasztikus felvételeket lehet készíteni erről a gyönyörű helyről, de végül érdemesebb befizetni egy csónaktúrára, vagy kibérelni egy-egy kajakot. A kanyonban számos kis monostor is található.

Helyi járatos busszal tértünk vissza Szkopjébe. A buszpályaudvaron felvettük a hátizsákokat, és ismét taxiba vágtuk magunkat, hogy aznapi szállásunkra eljussunk. Sajnos ezúttal egy taxis hiénát fogtunk ki: nekem kezdettől fogva ellenszenves volt, de amikor a piros lámpánál álló autóban sebesen pörgött előre a taxaméter, akkor már biztos voltam benne, hogy ki kellene szállnunk. Sajnos nem tettük, és a városon belüli célnál olyan összeget mutatott a taxióra, mintha Matka-távot futottunk volna. Amikor kiszálltunk, L. el is magyarázta nem túl finomkodó módon a taxisnak, hogy merre keresse a felmenőit azért, hogy kb. háromszoros árat gombolt le rólunk. Szállásunk a görög nagykövetséggel szemközt, egy panelház sokadik emeleti lakásában volt, de a modern berendezésű lakásban kellemes hűvös fogadott. Szállásadónk, Josif tanácsára rávettük magunkat, hogy a forróság ellenére elvánszorogjunk az általa ajánlott étterembe, a Destanba. Nem bántuk meg, mert itt is igazán jót vacsoráztunk.

Este, mikor kissé alábbhagyott a hőség, elindultunk a belváros felé, hogy megcsodáljuk az utóbbi években, a Skopje 2014 projekt címszó alatt újragondolt és újjáépített belvárost. A pénzpazarlás szembetűnő Európa egyik legszegényebb országában: a megalomániás építményeket még a magyar miniszterelnök is minden bizonnyal megirigyelné. Nagy nehezen sikerült a korábban megvásárolt képeslapokat is feladni, igaz, ez nem az egyébként hatalmas postaépületben volt lehetséges - ahogy ezt egyébként minden hagyományos gondolkodású ember feltételezné-, hanem egy bevásárlóközpont aljában. A művelet teljesítéséhez viszont kaptunk egy fénymásolt térképet!

Másnap reggel a Nis-ekspres járatával indultunk Belgrád felé, nem sejtve, hogy a „kaland még csak most kezdődik”. Macedóniában még nem volt semmi gond, de amint átléptük a szerb határt, szembesültünk a menekültválság durva valóságával [2015 nyarát írjuk – K.]. A határ utáni első buszmegálló tömve volt menekültekkel, a porban mindenütt emberek feküdtek, egy véres kés hevert a placc közepén, amit épp a szemünk láttára talált meg egy szemetet söprögető ember, és épp két ujja közé csippentve méregette.

A következő megállóban hallottuk, hogy a sofőrök valamit szerelgetnek a busz hátuljában, de végül továbbindultunk, és kb. 20 km/órával döcögtünk valahol Szerbiában. Már majdnem felértünk egy autópálya felhajtóra, mikor - egy út menti sírköves mellett, mondhatni majdnem optimális helyen… – újra félrehúzódtunk, s a sofőrök a busz mellett hátracaplattak egy vasrúddal. Egyszer csak egy nagy robbanást hallottunk, s a busz hátuljából sűrű, fekete füst tört be az utastérbe. Szerencsére az utasok nem estek pánikba, mindenki le tudott szállni. Az egyik sofőr ekkor már a poggyászokat dobálta ki a busz aljából az árokba, s láttuk, hogy ég a busz hátulja. Az út túloldalán épp munkások dolgoztak, azok teli torokból üvölteni kezdték: „Detonacija! Detonacija!” Erre mindenki rohanni kezdett előre. L. még kirángatta a nagyhátikat a buszból, és rohantunk mi is. Hátrafordulva láttuk, hogy a felforrósodott, égő gumiabroncsokat a busz négy irányban lőtte le magáról. Pár percen belül teljesen kiégett az egész autóbusz. Rajtunk kívül még három külföldi volt a buszon: egy koreai pár és egy amerikai srác. Mindannyian hitetlenkedve bámultuk, hogy mi történik.

A busz utasai közül senki nem beszélt angolul, de volt egy 40-es srác, aki kézbe vette a helyzetet, és tartotta a kapcsolatot a busztársasággal. Elmagyarázta, hogy küldenek értünk egy másik buszt, várjunk nyugodtan. Időközben megérkezett a rendőrség, tűzoltóság, és morbid módon egy TV-stáb is. Nem sok híja volt, hogy bekerüljünk a nap vezető hírei közé… Egy-másfél órányi tikkasztó várakozás után megérkezett a felmentés: egy, a 60-as vagy a 70-es években készült, szakadt busz személyében. Nem tudom, hogyan - hogyan sem, de valahogy erre a buszra kétszer annyi menekült szállt fel, mint amennyi az előző buszon volt. Teltházzal, forró konzervdobozként indultunk Belgrád felé. Indulás után alig pár perccel valami hangos puffanással landolt a busz padlóján. Mondanom sem kell, minden utas majdnem összecsinálta magát ijedtében… Az új sofőr még párszor ránk hozta a frászt a veszélyes manővereivel, de végül szerencsésen megérkeztünk Belgrádba. Eddig általam soha nem látott, apokaliptikus képsoroknak voltunk tanúi: a pályaudvar környéke letarolva, mindenhol por, mindenhol emberi testek fekszenek a porban, hőség, forró szél, kilátástalanság…és egy anyuka kezében az egyik legszebb kislány, akit eddigi életemben láttam…várandós nők nagy pocakkal, mindenórásan…

Tettünk egy kísérletet, hogy vegyünk buszjegyet Szabadkára. A pénztárban mondták, hogy már hónapokra előre elfogyott. Ezután próbálkoztunk, hogy jegyzőkönyvet vetessünk fel a Nis-ekspres irodájában és megpróbáljunk legalább egy-egy szabadkai buszjegyet kicsikarni belőlük, cserébe az elszenvedett izgalmakért és kárért. Az irodavezető eljátszotta, hogy nem tud angolul, és segítséget sem nagyon akart semmiben nyújtani. Egy másik busztársaság, a Lasta képviselője viszont nagyon emberséges volt, miután elmeséltük neki a történetünket, felajánlotta, hogy menjünk másnap reggel 8 órára az irodájához, és segít felkerülni egy Szabadkára induló buszra. Kissé megnyugodva tértünk vissza a buszpályaudvartól pár száz méternyire levő apartmanunkba (Riverside Apartment). Az apartman maga volt az oázis a sivatagban: egy olyan csuda lakás, amilyenhez hasonlóban még soha nem jártunk, egy mini labirintus, néha meghökkentő építészeti megoldásokkal, de olyan ízlésesen berendezve, hogy az számunkra maga volt a tökély. A tulajdonos is egy nagyon kedves öregúr volt, akiről megtudtuk, hogy építészmérnök, így már nem csodálkoztunk, hogy ennyire ötletesen alakította ki a lakást.

Este holtfáradtan zuhantunk az ágyba, de másnap reggel már korai volt az ébresztő, hiszen nyolckor jelenésünk volt a pályaudvaron. Reggel hétkor egyszer csak csengettek: három menekült fiú állt az ajtóban, hogy ők jöttek elfoglalni a szállást. Mivel már nagyjából összecuccoltunk, felszóltunk a tulajnak, hogy mi megyünk, de itt van a váltás is. Az öreg szabadkozott kicsit, hogy hát szegény fiatalemberek nem menekültek ám… na persze, nem is gondoltuk…

A Lastás srác ígéretéhez híven már várt minket, elkísért a Szabadkára induló buszhoz, és szólt a sofőrnek, hogy minket mindenképpen vigyen el. Hihetetlenül jó fej volt, nem tudtunk eléggé hálálkodni neki a segítségért. Szabadkán volt pár szabad óránk, egy kifőzdében ettünk egy-egy pljeskavicát, majd a sétálóutcán ittunk egy kávét. A hőségben kitikkadva sétáltunk vissza a buszpályaudvarra. Szabadkán már csak a magyar(EU) vagy szerb útlevéllel rendelkezőket engedték fel a Magyarországra tartó buszra, a menekültek megadóan várakoztak a buszpályaudvar árnyasabb szegleteiben.

Szegedre érve sajnos még egy szívet tépő jelenetnek lettünk akaratlanul szemtanúi: beérkezett egy rendőrségi kisbusz a pályaudvarra. A rendőrök beszállítottak 9-10 embert. Voltak, akik már nem fértek fel, ők a közelben álldogáltak. A sofőr gázt adott, és ebben a pillanatban egy 5-6 éves forma kisfiú teljes rémületben zokogva, sikítva verni kezdte a kocsi ablakát belülről. Az apukája kimaradt a buszból, és véletlenül szétszakították őket. Fékezés, kinyitják az ajtót, kis logisztika, helycsere, kisbusz el...

Welcome to Hungary, world of potentials... :-(

Az ismeretlen Macedónia: Bitola és a Pelister Nemzeti Park

Az elbűvölő tóparti Ohridból kora reggeli busszal utaztunk tovább Macedónia második legnépesebb városába, Bitolába, amelyet nemes egyszerűséggel csak a „konzulok városaként” emlegetnek. A 19.századi diplomáciai központ egészen közel fekszik a görög határhoz, a Pelister hegy lábához és a Pelister Nemzeti Parkhoz. A város szélén találhatóak az ókori Heraclea romjai, óvárosában egyrészt a századfordulós romantikus, neoklasszicista stílusú építészet dominál, másrészt az Oszmán-kori építészet példái fogadják - az errefelé ritka külföldi - látogatót.

Buszunk túl korán érkezett be a városközponttól nem messze levő buszpályaudvarra, s még nem tudtuk elfoglalni a belvárosban levő apartmanunkat. A hátikat otthagytuk a szálláson, és a nagy meleg beállta előtt elsétáltunk Heraclea Lyncestis romjaihoz. A hellenisztikus eredetű várost az i.e. 4.században II. Philipposz makedón uralkodó (a híres Nagy Sándor apja) alapította. A rómaiak i.e. 148-ban foglalták el Makedónia ezen részét, a város uralmuk alatt is megőrizte jelentőségét: sőt, számos középülettel egészült ki, többek közt egy 3000 embert befogadó színházzal. A kora bizánci periódusban több bazilika épült a városban, melyeket kiemelkedő szépségű mozaikokkal díszítettek, ezek a mozaikok a kora keresztény periódus megkapó művészeti emlékei. A mozaikokat 27 különböző színű kő felhasználásával készítették, gazdagabb színvilágú mozaikokat állítólag eddig csak Pompeiben tártak fel. Maga a látogatható romterület egészen kicsi, gyorsan bejárható.

Minél magasabban járt a nap, annál inkább vágytunk egy jó hűvös szobára és egy kis alvásra. Dél felé elfoglalhattuk a komfortos apartmanunkat (Guest House Via), és pár óra szunyókálással igyekeztünk pótolni az ohridi zajos éjszakák miatti alváskimaradást. Délután vendéglátónk ajánlatára felkerestünk egy macedón specialitásokra szakosodott éttermet, a Cane Bokserot-ot. Egész úton ez az étterem vitte a legízletesebb konyhát, méghozzá roppant baráti árakon. Ebéd után sétálgattunk egyet a széles, üzletekkel, vendéglátóhelyekkel teli Shirok Sokakon, melynek északi végén áll a 16.századi Yeni mecset. A mecset tövében cigánygyerekek bohóckodtak, s úgy tűnt, a mecset éppen felújítás alatt áll, ezért nem tudtunk bemenni. A nem túl messze levő Isak Bég mecsetbe viszont bejutottunk. Itt már elkészültek a felújítással, és a helyiek lelkesen mutatták meg a megszépült épületet. A mecsettel szemközt áll a 16.századi Bezisztán, ahol egykor kelmeféleségeket árultak. Ma is kisebb-nagyobb boltocskák osztoznak az történelmi üzlethelyiségeken. A Bezisztántól keletre terül el a bitolai bazár, mely a szkopjei után a második leghíresebb Macedóniában. Sajnos egy részét az ’50-es években a városkép rendezésekor elbontották, de a megmaradt rész még midig hangulatos, bár az idő vasfoga nem kíméli ezt a városrészt. Sajnos délutánra már bezártak a kis üzletek, s javarészt kihalt utcákon bolyongtunk. Aztán egy idő múlva, ahogy késő délután – estefelé közeledett az idő, elkezdett kiáramlani az utcák mélyéről a helyi roma lakosság, így – előítélet ide, előítélet oda - jobbnak láttuk, ha visszatérünk a biztonságosabbnak tűnő Shirok Sokakra.

Másnap a Bitolától 15 kilométernyire fekvő Pelister Nemzeti Park felé vettük az irányt. Szállásadónk rendelt egy taxit, amely a nemzeti park látogatóközpontjáig vitt minket. A taxisok fix áron vállalják ezt a fuvart, így alkudoznunk sem kellett. Nagyobb túrára (pl. a „Pelister szemei” tavakhoz) csak kora reggeli indulással vállalkozhattunk volna, ezért abban maradtunk, hogy az 1744 méter magasan fekvő Yorgov Kamenig túrázunk fel. A Pelsiter Nemzeti Park egyedülálló flórával és faunával büszkélkedhet: itt található egyedül a világon az 5db tűlevélből álló levelű molika fenyő. A Pelister Macedónia első nemzeti parkja, 1948-ban alapították. Jelképe – a parkban élő barnamedve populáció miatt - egy hatalmas barnamedve, melyet a látogatóközpont előtt egy tekintélyes bronzszobor is demonstrál. Kihasználva a jó fotótémát, L.-ről készítettem is a bronzmackóval együtt pár roppant előnyös felvételt. Útközben jót beszélgettünk arról, mi a teendő, ha ez ember szembetalálja magát egy barnamedvével. Aztán L. a túra végén megkérdezte: „Miért? Vannak itt medvék?!”

Az 1350 méteren levő látogatóközponttól az ún. Történelmi túraútvonalon jutottunk fel 1610 méterre a Kopanki menedékházig. Ez a túraútvonal az első világháborúnak állít emléket, hiszen Bitola környékén is folytak harcok. A menedékháztól a Yorgov Kamen (1744 m) felé indultunk, az út gyönyörű fenyőerdőn vezet keresztül, útközben egy „kőfolyón” is átkeltünk. A túraösvény jól jelzett, letérni róla gyakorlatilag lehetetlen. Sajnos a térkép, amit a látogatóközpontban vettünk, szinte használhatatlan: nem jelzi a turista útvonalakat.

Visszafelé úton a Kopanki menedékháztól el lehetett volna jutni a Hotel Molikáig, de erre sajnos csak utólag jöttünk rá, így – jó nagy és izzasztó kerülőt téve - mi visszaereszkedtünk a látogatóközpontig, és onnan az aszfaltos úton felgyalogoltunk a hotelig. Itt a recepción hívattunk magunknak egy taxit. A hotel előtt már téblábolt három másik ember is. Beszédbe elegyedtünk velük, és elmesélték, hogy ők Ausztráliából látogattak haza Macedóniába. Ők is épp a megrendelt taxijukra vártak… – állításuk szerint. 10 perc múlva jött is egy taxi, a három rekedtre dohányzott hangú macedón eltűnt vele. Talán még integettünk is nekik… Mi meg csak vártunk és vártunk, de nem jött újabb kocsi. Újra bementünk a recepcióra, ahol a recepciós csodálkozott, hogy még mindig ott vagyunk, és értetlenkedve hívta a taxitársaságot. Kiderült, hogy a taxit már kiküldték értünk, és az már úton van Bitola felé – csak épp nem velünk, hanem az állítólagos ausztrálokkal. Egy szó, mint száz: alattomos, sunyi módon lenyúlták a taxinkat. A recepciós kért egy újabb taxit, és annyira a szívén viselte a sorsunkat, hogy még meg is várta velünk a hotel előtt a kocsit, addig nem tágított, amíg be nem ültünk a taxiba. Estére kelve értünk vissza Bitolába, ahonnan a kora hajnalban induló busszal utaztunk tovább a fővárosba, Szkopjéba.

Járatlan utakon: Macedónia

Az az apropó adta az ötletet, hogy Macedónia felé folytassuk utunkat, hogy barátnőm – azóta már ex – férje egy macedón fiú volt, s csudaszép fotókat láttam egy-egy macedóniai családi nyaralásukról. Utána olvasva arra jutottam, hogy ez a kis balkáni ország sok gyönyörű látnivalóval rendelkezik, ráadásul még szinte teljesen érintetlen a turizmustól, Európa egyik utolsó „vad” szöglete. Manapság már akár a Wizzair közvetlen járatával is eljuthatunk Szkopjéba.

Az albániai Beratból elbasani átszállással, kisbusszal utaztunk az albán – macedón határra. A kisbusz Elbasanban egy főút mentén állt meg velünk, s a sofőr instrukciói alapján vártuk, hogy megteljen a pogradeci furgon. Egy közeli kávézóban volt időnk még egy kávé-kóla koffeinbombát is bedobni, és a legfontosabb, hogy WC-re is el tudtunk menni. Kényelmesen visszasétáltunk a furgonhoz, és rövidesen elindultunk az Ohridi-tó partján, de még Albániában található kisváros, Pogradec felé. Az út szép hegyes vidéken vezetett keresztül. Pogradecben leraktuk a többi utast, időközben megegyeztünk a sofőrrel, hogy minket meg elvisz a határig. Jó döntés volt, felesleges lett volna Pogradecben másik taxira vadászni. Sofőrünk egészen az albán határig fuvarozott minket, ahol kedélyesen integetve búcsút vettünk egymástól. A „senki földjén”, a két határállomás között gyalog sétáltunk át, majd a macedón oldalon amúgy gyalogosan, két lábon besoroltunk pár fekete luxusterepjáró mögé, és beléptünk az egykori Jugoszlávia egyik legszegényebb tagállamába.  A határtól nem messze található a híres Sv. Naum - kolostor, terveztem is, hogy megnézzük, de a határátlépés nagy izgalmában hirtelen nem találtunk egyértelmű útmutatást, merre is kellene továbbmennünk. Egy taxis épp várakozott a határ macedón oldalán, s már alkudozott másik két turiszttal. Mi is beszálltunk az alkuba, s végül egy lengyel párral egyesítve erőinket, sikerült kialkudni egy elfogadható árat úticélunkig, Ohridig.

Az Ohridi-tó Európa egyik legmélyebb tava, melyen két ország, Albánia és Macedónia osztozik. A tó helyenként a 286 m mélységet is eléri, vize átlátszóan tiszta és kellemes hőmérsékletű. Az albán oldal még fejletlenebb, mint a macedón. A tó legszebb gyöngyszeme a macedóniai Ohrid. A fotók alapján én valami egészen nyugodt, ősi, amolyan világvégi hangulatra számítottam Ohrid kapcsán, s ehhez képest a nyár derekán leginkább a ’80-as, ’90-es évek elejére jellemző balatoni hangulata fogadott. Rengeteg helyi turista, elszabadult árak, bóvlisor, habzsi-dőzsi-didzsi. Nem kicsit csalódás… Ámde, ha az ember nem pont a nyári szezon kellős közepén látogat a turistáktól felbolydított Ohridba, egészen különleges élményben lehet része.  Valami balsejtelemnél fogva úgy foglaltam előre szállást, hogy az apartmanunk egy csodálatos kis bizánci templom kertjére nézett. Úgy gondoltam, hogy biztosan fantasztikus lesz a nyugalom, és megkapó a hangulata. No, fantasztikus is volt, csak épp a buli hevétől, ami pont a templomkertben volt a leghangosabb és a legkitartóbb, úgyhogy, amíg Ohridban voltunk, nem túl sokat sikerült aludnunk. Evilja Cselebi – török utazó - szerint a városban minden napra jut egy-egy templom. Ohrid már a kora keresztény időktől püspöki székhely, majd a 9.században itt telepedtek le a híres szláv hittérítők, Cirill és Metód tanítványai: Naum és Kliment. Ohrid a 10. században főváros lett, majd a 14.századtól török uralom alá került. A törökök dzsámikká alakították át a csodás bizánci templomokat, s az óváros mai képén is erős oszmán hatást figyelhetünk meg a városi lakóházak építészetében, amelyeket egykor gazdag iparosok és kereskedők laktak.

Favázas, előreugró homlokzatú, hófehérre meszelt házak, több száz éves templomok között, ódon utcákon hömpölygő tömeggel együtt sodródva jutunk az említett templomkertig: a Sv. Sofija-székesegyházig. A templomkert kiváló terepet nyújt napközben egy kis megpihenésre, este egy kiadós bulizásra, ebben a macedónok amúgy is jeleskednek. Erre a terecskére, és a székesegyházra néz a gondosan kiválasztott apartmanunk ablaka. Még aznap délután lesétáltunk a székesegyházba, ahol épp koncertre próbált egy orgonaművész, játéka csodás, már-már földöntúli hangulatot kölcsönzött a templom megtekintéséhez. Átszellemültségem sajnos nem tudott teljesen kibontakozni L. földhözragadt kritikái miatt. Az ősi templomot a törökök dzsámivá alakították át, a freskókat, falakat lemeszelték, de ezalatt a falfestmények jó állapotban maradtak az utókorra.  L. szerint sikerült kissé túltolni a restaurálást, de engem magával ragadott a templom hangulata.

Két napot szántunk az UNESCO-Világörökség részét képező város felfedezésére. A sziklás bércek szinte függőlegesen szakadnak le a kék vizű tóba. Helyenként apró öblök cakkozzák a partvonalat, melyek a belvároshoz közel zsúfolt, napágyakkal, vendéglőkkel, kocsmákkal teli mini strandok. Köztük fapallón lehet közlekedni. A nyüzsgéstől távolabb, a Sámuel-erőd alatt szinte teljesen elhagyott öblök találhatóak.  Bámulva a fenséges,  türkizkék tó látványát, a körülötte húzódó párába vesző hegyeket, lassacskán eljutunk a Kaneo halásztelepülés házai fölé magasodó, sziklaormon álló Sv. Jovan Kaneo- kápolnához. A kápolna képe beleégett a retinánkba az Eső előtt c. film megtekintésekor. Naiv módon azt az élményt vártam, hogy a kopár, napszítta vidéken fekete ruhás, ortodox szerzetesek sietnek imádkozni a kis görögkeleti templomba. Ehhez képest több tucatnyi macedón turistával kellett osztozkodni, lökdösődni egy-egy jó fotóbeállítást nyújtó ponton. Mindezért azonban kárpótol a kis bizánci templom parádés elhelyezkedése, csodás látványa. Számomra ez a kis kápolna önmagában megtestesíti a bizánci építészetet, nagyon vártam, hogy végre megpillanthassam a filmből és a fotókról már ismert, oly jellegzetes építményt.

A Kaneo-templomtól kis ösvényen tapossuk az utat a Szt. Panteleimon-templom és a kora keresztény bazilika romjai felé. Az ösvény egy ligetes erdőn vezet keresztül, amelyet sajnos durva építkezéssel tesznek tönkre: döbbenetünkre az ohridi egyetem kampuszát építik ide a természeti környezetet és az ókori romokat egyaránt tönkretéve. Érthetetlen, hogy egy, a világörökség részét képező városban hogyan engedhetnek ilyet. Először azt hittük, hogy egy sokcsillagos szállodának kellett a hely, erre kiderül, hogy épp a tudomány nevében teszik tönkre mindazt, ami Ohrid esszenciáját adja. Felháborodva és kedvetlenül bukdácsolunk az építkezés és az ókori romok között, majd felbaktattunk a domb legmagasabb pontját elfoglaló Sámuel cár várához. A várban különösebb látnivaló nincs, de a várfalakról szép kilátás nyílik az alant elterülő vidékre és a városra.

Az augusztusi hőségtől felhevülve, a fenyőerdőn keresztül egy kis ösvényen leereszkedtünk egy rejtett kis öbölbe, ahol másnap csak mi fürödtünk a kristálytiszta vizű, éppen kellemesen frissítő hőmérsékletű tóban. A sekély vízben állva kis halacskák cikáztak a lábunk körül, és csiklandozva csipegették bőrünket. Egy-egy nagyobb sziklára kiülve élveztük a csendet, a melengető napsütést, a tó csendes hullámzását, tekintetünk az albán partokat fürkészte. Ezekért az élményekért szeretek utazni…

A városba visszatérve a parttól távolabb fekvő Previleptai Szűz Mária- (Szt. Kliment) templomhoz sétáltunk el. A templom freskói egészen egyszerűen lélegzetelállítóak: amikor a törökök a Sv. Sofiját és a Szent Panteleimont dzsámivá alakították át, ez a templom lett a vallási élet központja, s a gyertyák füstje az évszázadok alatt vastag koromréteggel fedte be a több száz éves falfestményeket. A város ezen része kevésbé turistás, több helyütt látni még omladozó, rogyadozó, autentikus lakóházakat, a parti zsivaj sem ér el idáig.

Visszatérve a part közeli utcákba, élvezhetjük a nyáresték forró hangulatát, vacsorázhatunk trendi és kevésbé felkapott helyeken, válogathatunk a bóvlikat és ajándéktárgyakat kínáló üzletek felhozatalában. Sok ékszerbolt árulja az ohridi gyöngyből készített ékszereket: az egyszerűtől a míves darabokig bármit megtalálhatunk. Ha már elszédültünk a forgatagban, csak üljünk ki egy „plázsra”, és egy-egy jéghideg Szkopszkó mellett élvezzük a macedón tenger vibráló hangulatát.

Berat – az ezerablakos város

Gyönyörű, napfényes reggelen indulunk utunk egyik leginkább várt állomására, a sok évszázados múltra visszatekintő, régi oszmán kori városba: Beratba. Szállásadóink kedves integetésétől kísérve a taxi levitt minket a főút mellé, ahol rövid várakozás után meg is jelent a Bertaba tartó kisbusz. A minibuszban már a sorok közé állított, kinyitható vassámlikon is ültek; L. azon nyomban közölte, hogy ő márpedig ilyen életveszélyes és kényelmetlen mutatványnak nem lesz részese. Talán Szíriában tapasztaltunk utoljára hasonló megoldást, és már akkor is klausztrofóbiás érzettel töltött el a gondolat, hogy szardínia módjára szorongjunk egy 50 fokos fémkaszniban… Szerencsére időközben a helyiek addig logisztikáztak, míg végül jutott egy-egy normális ülőhely mindkettőnknek, s rövid időn belül egymás mellé is ülhettünk. A forró menetszéltől hűtve, egy hosszabb megálló beiktatásával, 3,5 óra alatt érkeztünk meg Beratba, melyet az útikönyvek „ezerablakos városként” emlegetnek. Valóban, a Mangalem és a Gorica negyed sokablakos, fehér házikói - mint megannyi, egymás mellett megbúvó fehér gyöngyszem - tekintenek le az Osumi folyó völgyére.

Berat Albánia egyik legöregebb és legszemrevalóbb városa, melyet szerencsére még a kommunista vezetés is „múzeumvárosként” kezelt, így az óváros nem esett a kommunista várostervezés áldozatául, s 2008 óta az UNESCO-Világörökség része.

A domboldalakra felkúszó ezerablakos város látképe talán Albánia egyik legismertebb szimbóluma. Mi is nagy várakozással tekintettünk a berati napjaink felé.

A buszpályaudvar meglehetősen távol van az óvárostól, a pályaudvaron diskuráltunk egy másik turistapárral, s együtt rendeltünk egy taxit az óvárosba. Némi várakozás után a taxi meg is érkezett, s először a többieket szállítottuk le a Gorica negyedben levő szállásukhoz, majd a taxis visszakanyarodott velünk át a Gorica hídon Mangalem felé. Szállásunk az út egyik legjobbja, a Hotel Belgrad Mangalem volt, egy gyönyörűen felújított, tradicionális berati házban. Délután egy rövidebb sétát tettünk a Gorica negyed keskeny, macskaköves utcácskáin. Az Ottomán-uralom után a Gorica ortodox keresztény negyeddé vált, s napjainkban két kis templom található itt, a Szent Tamás és a Szent Szpiridon templom. Besétáltunk a Szent Szpiridon templom udvarára, ahol épp két helyi veszekedett hangosan. A ministránsfiú kedvesen körbekalauzolt a templomban, de a veszekedés egyre hangosabb lett, így inkább leléptünk, mielőtt továbbfajultak volna a dolgok.

Másnap reggel olyan terülj-terülj asztalkát varázsoltak reggelire a hotelben, hogy nekünk az egész napra elég lett volna. Az asztal minden egyes négyzetcentiméterére jutott valami mennyei finomság: joghurt, méz, lekvárok, péksütemények, sajtok, zöldségek, kávé, tea, gyümölcslé, s minden mi szem-szájnak ingere… bőséges kárpótlás a gjirokastrai silány szárazkenyér-margarin kombóval szemben. Reggelizés közben a fejünk felett az LCD-TV-n albán folk-pop nóták szóltak, félelmetes videóklippekkel.  Az egyik különösen megragadta a figyelmünket: a csúf, gonosz (véleményünk szerint szerb) katonák megszállták szegény, öreg albán mami házát, de aztán jöttek a mami hős fiai és unokái, természetesen elűzték a szerbeket(?), és kiszabadították a mamit, majd boldogan egymás nyakába borultak.

Előző nap kifigyeltük, hogy a Gorica egyik kis utcájából túraútvonal indul a felette magasodó hegyre, így érdeklődtünk szállásadóinktól, hová vezet. Mikor próbáltuk magyarázni, hogy a „hegyre” szeretnénk túrázni, azok csak bámultak ránk, miről hadoválunk. Majd jött az isteni szikra: „Ja a „dombra”!” No igen… a 118 m tengerszint feletti magassághoz szokott lényünk már „hegynek” titulálta a  pár száz méter magas dombot, ami albán viszonylatban csak kisebb dombocskának számít.

A tikkasztó melegben nekünk ez a pár száz méter emelkedő is épp elég kihívás volt: tücsökciripelés közben másztunk fel a keskeny ösvényen egyre feljebb és feljebb, míg végül a domb tetején elértünk az illír erődítés romjaihoz. Itt leültünk a szikla peremére, és csak bámultuk az alant elterülő – valóban - ezerablakos város fehér házait és a barnásvörös háztetőket.

A forróságban tett túra kivette belőlünk az erőt, délután pedig egy hirtelen jött vihar kényszerített pihenőre minket, így estére már csak a jól bevett albán szokás maradt hátra: a korzózás a főutcán.

Következő napra hagytuk a berati várnegyed felfedezését. A vár helyén már az i.e. 4 században egy illír erődítmény állt, mely a goricai párjával egységet képezett. Gyalogosan meglehetősen meredek kaptató vezet a várhoz, de még meredekebb csapásokon lehet némileg rövidíteni az utat. A berati citadellát még napjainkban is lakják: az ódon falak között bóklászva, mi egy csipkekészítő néni műhelyébe kukkantottunk be, és megcsodáltuk a szebbnél-szebb csipkemunkákat. Egykoron 42 templom működött a várnegyedben, mára csak 8 maradt. Egyikükben – az 1797-ben épült Mária mennybemenetele székesegyház épületében - található a híres Onufri Múzeum, melynek megtekintése nélkül nem lehet teljes egy berati látogatás sem. Onufri volt a 16.századi albán ikonfestők legnagyobb alakja, műveinek legjellegzetesebb vonása a sajátságosan telt vörös szín, az ún. Onufri vörös. A templom ikonosztázának 3 fő ikonja is Onufri műve. A templom oltára mögött 1968-nan két eltemetett kódexre bukkantak, melyek Berati kódexek néven váltak ismertté, a maga nemében a 6.századból származó Bíbor kódex a legrégebbi kézirat,amit valaha is találtak. A várban még számos más templom is található, az egyik legszebb a Szentháromság-templom. Ezek sajnos zárva vannak a látogatók elől. Berat 1417-ben került Ottomán-uralom alá, s a törökök gyorsan építtettek is két mecsetet a citadellán, az egyik a Vörös, a másik a Fehér mecset. Miután bebarangoltuk a várnegyedet, éhesen megpihentünk volna az Onufri Restaurant-ban, amiről jó kritikákat olvastam a Tripadvisor.com oldalon. Sajnos csalódnunk kellett. Amint helyet foglaltunk, megérkezett egy lengyel csoport is, és szó szerint kitúrtak a helyünkről: a pincér hosszas várakozás után sem foglalkozott velünk, s miután egy lengyel nő még az étlapot is szemtelenül elemelte az asztalunkról, felálltunk és eljöttünk. Helyette a Mangalemi Restaurant-ba tértünk be, ahol kellemes környezetben, a tetőteraszon, az óvárosra nyíló gyönyörű kilátással, zsúfoltság nélkül ebédelhettünk. Az árak az albán viszonylathoz képest kicsit magasabbak voltak, de Albániában szerencsére néhanapján ez is belefér.

A Mangalem negyedben, egy csodás 18.századi tradicionális házban található az etnográfiai múzeum,mely igazán megér egy látogatást. Nem messze, a macskaköves utcán lefelé indulva áll a Király mecset és a Helveti-imaház.  Mindkét helyen szívesen fogadták látogatásunkat, és a tekke árkádjai alatt üldögélő öregek büszkén meséltek arról, hogy a közelmúltban sikerült felújítani az épületeket. A tekkét a kommunizmus időszakában boltként használták. Albánia legrégebbi mecsetje a Király mecset gyönyörűen faragott-festett famennyezettel és karzattal ejt ámulatba. A kissé távolabb eső Agglegények mecsetjébe sajnos nem jutottunk be, de a falfestményekkel borított külső falak így is megmaradtak az emlékezetünkben.

Berat mindenképpen megér egy misét, akár az ódon macskaköves utcák hangulatára, akár a kis kávéműhelyből kiszálló pörkölt kávé illatára, akár az esti korzózásokra gondolok…