Kutaisi

A Svanetiben töltött szép napok után kora reggel indultunk vissza Kutaisibe. Egy fiatal taxist fogtunk ki, aki gyorsan, de szerencsére jól vezetett. Egy ideig még biztosan emlékeztem a nevére, de most már bárhogy töröm a fejemet, egyszerűen nem jut az eszembe…. talán Levannak hívták. Útitársunk merő véletlenből ismét a már ismerős két grúz lányka lett. Menet közben egy helyütt Levan megállt, és mindegyikünknek vett egy-egy jéghideg kólát. Igazán kedves gesztus volt tőle. A Mestiába vezető úton már megfigyeltük, hogy sok helyen lehet venni igazi kaukázusi mézet. Most a lányok tolmácsolták Levannak, hogy majd egy ilyen helyen álljunk meg pihenőt tartani. Egy útszéli kávézónál álltunk meg, ahol lehetett inni-enni, mosdóba menni, és nem utolsósorban helyi asszonyok árulták a saját termelésű mézet. Valami isteni finom ez a méz: olyan fenséges virág, sőt, orchidea íze van, hogy ilyet máshol azóta sem kóstoltunk. Vagy egy litert vettünk, de többet kellett volna! Mikor ezen vacilláltunk, Levan kérdezte, hogy megálljunk-e még, de botor módon nemet mondtunk.

Hosszú órák után dél körül érkeztünk Kutaisibe, ahol a McDonald’s mellett volt a végállomás. Elköszöntünk a lányoktól és Levantól, búcsúzóul pár szem tejkaramellát sóztunk rá. Kutaisiben – főleg a hegyekhez képest - rettenetesen meleg volt: a város éghajlata szubtrópusi, ennek megfelelően a nyár forró. Felüdülés volt a légkondis Mekibe behúzódni és ebédelni egy jót. Sajnos a koriander átható ízével továbbra sem tudtunk megbékélni, és a Mekis hamburgerben legalább garantáltan nem használják ezt a fűszert. A szállásunk (Green Flower Guesthouse) Kutaisi régi negyedében volt, még egy saját borospincével is rendelkezett. L. még aznap este lement a tulajjal egy kóstoló-körre. Délután még jutott idő egy kis városnézésre: Kutaisi egy valaha szebb napokat látott városka, egykor még Grúzia fővárosa is volt. Az utóbbi időben a fapadosok által használt reptér miatt került be a köztudatba.

Minekután Örményországban elmaradt a felvonózás, itt tudtunk pótolni: egy meglehetősen retró, még a szovjet időkből megmaradt, sárga kabinos felvonóval jutottunk fel a Besik Gabashvili parkba. A felvonó a Rustaveli híd vonalában, a Rioni folyó felett zakatol a domb felé. A dombon a parkban egy szintén retró vidámpark van. Egy újabb izgalmas libegőzés után Kutaisi központjában csámborogtunk: a Turista Információban megtudtuk, hogy a környékbeli kanyonok hétfőn szünnaposak, így oda nem tudunk másnap ellátogatni. Ez nagyon sajnáltuk, mert kolostorból már eleget láttunk, és jól esett volna a felüdülés egy smaragdvizű hűs szurdokban a forró Kutaisi helyett. A város központját egy, az ókori Kolkhiszra emlékeztető, a giccs határát súroló szökőkút képezi egy körforgalom közepén. A görög mitológia szerint az argonauták – 50 görög harcos - Iaszón vezetésével az Argó hajón jutottak el Kolkhiszba, hogy megszerezzék a sárkány által őrzött aranygyapjút. Iaszónnak Kolkhiszban különböző próbákat kellett kiállnia, hogy megkaphassa az aranygyapjút: ekébe kellett fognia két érclábú, tüzet okádó bikát, fel kellett velük szántania Arész mezejét, és sárkányfogakat elvetnie. Iaszónnak a varázsló Médeiának a segítségével sikerül végrehajtania a feladatokat.

Fura, hogy egyes országokban mennyire vonzódnak a múltidéző grandiózus giccsparádéhoz (lásd pl. Szkopje), hát Kutaisiben sem maradtak adósai a témának.

Másnap reggel a régi zsidónegyeden átvágva indultunk a belváros közeli piacra. Utunk a zsinagóga mellett vezetett. Bekukkantottunk az udvarra, és máris kedvesen invitáltak befelé, hogy magát a zsinagógát is nézzük meg.

Éhesen érkeztünk meg a piacra, ahol a helyi termelőktől legfőképpen gyümölcsöket és zöldségeket lehetett venni. No meg csurcsellát! Rengeteg féle színben, ízben és változatban. Egy madzagra különféle magvakat (dió, mogyoró, mandula) fűznek, és ezt szőlőmustba vagy gránátalmalébe mártogatják, ami rátapad, és végül egy fura alakú, göröngyös küllemű „kolbász” jön létre, amit felfüggesztve a napon szárítanak meg. Nagyon finom és jó sok kalória van benne, a grúz harcosok is csurcsellát vittek magukkal, amikor hosszú küzdelemre indultak.

Élelemmel feltankolva a folyó túlpartján álló Bagrati katedrálishoz indultunk, mely a Kutaisi közelében levő Gelati monostorral együtt a Világörökség részét képezi. A Bagrati katedrális építését 1003-ban az egységes Grúz Királyság első uralkodója, III. Bagrat király kezdte el. A 17.század végén a törökök felrobbantottak a katedrálist, és a még álló rész a 18.században az oroszoktól is kapott egy találatot. 2010-ben kezdődtek meg a megkérdőjelezhető kivitelű rekonstrukciós munkálatok, s időközben felmerült az is, hogy emiatt leveszik a Világörökség-listáról az épületet.

A katedrálisban egyébként szépek a falfestmények, érdemes felkeresni, ha már Kutaisiben tölti az időt az ember.

A Rioni partján megállapodtunk egy taxissal, hogy elvisz minket a Gelati kolostorhoz. Egy lepattant mikrobusszal robogtunk a 10 km-re levő kolostorhoz. 1106-ban IV.Dávid kezdte építtetni az erdős-dombos vidéken megbúvó épületkomplexumot. A középkorban a kolostor volt az ország egyik legfontosabb oktatási intézménye és kulturális központja, "második Jeruzsálemként", „új Athénként” emlegették. Számos grúz uralkodót temettek el itt, köztük IV.Dávidot, Tamar királynőt, III.Bagratot. Sajnos a pénzügyi nehézségek miatti elhanyagolás következtében ez a hely is a veszélyeztetett Világörökségek között szerepelt 2010-től kezdve, majd 2017-ben lekerült a veszélyeztetettek listájáról.

Még egy monostor található innen nem messze a Chalcitela folyó völgyében, amit szintén felkerestünk: a Motsameta monostor. Neve annyit tesz „mártírok helye”. Két testvér, akik a 8.században felkelést szerveztek a megszálló arabok ellen, itt szenvedett vértanúságot. Miután a felkelést leverték, a testvérpárt kivégezték, mert azok nem voltak hajlandóak áttérni az iszlámra. A testüket a szikla tetejéről a folyóba vetették, vérük vörösre festette a folyó vizét. Maradványaikat híveik a lerombolt templom alatt temették el. Dávidot és Konstantint később szentté avatták.

Jó lett volna a kolostort körülvevő erdős dombokat, türkiz-zöld vizű szurdokokat is felfedezni, de erre sajnos már nem maradt időnk. Így sem panaszkodhatunk, szép, kerek napunk lett, szebbnél-szebb látnivalókkal töltve.

Búcsúzóul sétáltunk még egyet Kutaisi múltat idéző, helyenként lepattant utcáin, majd próbáltunk pihenni kicsit a hajnali 5:30-kor induló repülőgép elstartolása előtt.

Az éjszaka közepén jött értünk az előre megrendelt taxi, és fáradtan, de élményektől roskadozva vitt ki minket a repülőtérre. A repülőtéren nagy volt a zsúfoltság, sokan kint éjszakáztak hálózsákokban a földön, a hajnalban induló járatokra várakozva. Már a taxiban láttuk, hogy az éjszaka sötétjét hatalmas villámok törik meg, vihar közeledik. Nem kis aggodalmamra a villámlás egyre erősebb lett, ahogy közeledett az indulás ideje. A felszállás flottul ment, de az öveket nem lehetett kikapcsolni, s a pilóta azt is bemondta, hogy viharzónán kell átrepülnünk. Görcsösen kapaszkodtam a karfába, és egyszer csak egy hirtelen süllyedésnél úgy éreztem, hogy kész, vége, ennyi volt, zuhanunk. Szerencsére nem ez történt, de ez volt az egyik legfélelmetesebb repülési élményem.

Budapestre verőfényes napsütéses időben érkeztünk. A reptéri buszon egy különösen szép arcú, egyetemista korú grúz lányka és kis családjának a boldogságában gyönyörködtünk: anya, apa és a fiatalabb lánytestvér várta haza a lánykát. El sem akarták engedni egymást, kezeik összefonódva maradtak egész úton, míg a busz zötyögött velünk a város felé…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.