Szvanéti - Koruldi-tavak

Zugdidiben álmosan, gyűrötten vánszorogtunk le a vonatról. Már ahogy bezakatolt a vonat, láttuk, hogy a környező táj teljesen megváltozott; mindenütt pálmafák és buja zöld növényzet. A vonatból kilépve pedig már kora reggel is beszippantott a száz százalékos páratartalom és a meleg. A vasútállomás mellett már várakoztak a különböző irányokba vivő marsrutkák. Mi is behuppantunk az egyikbe, amelyre azt mondták, hogy Mestiába megy. A finn pár a kisgyerekkel szintén ebben kötött ki. A sofőrünk egy morcosabb alak volt, de szerencsére jól vezetett. Útközben egyszer álltunk meg egy kis vendéglő mellett, ahol lehetett enni - inni valamit. Az út egyébként lenyűgözően szép és egyben félelmetes is az Enguri folyó völgyében. 3-4 órás utazás után érkeztünk meg Mestiába, Szvaneti „fővárosába”. Elballagtunk a foglalt vendégházunkhoz, a Teo Guesthouse-ba, amelynek udvarában egy saját, jellegzetes szván torony áll. Gyorsan birtokba vettük a szobánkat, ittunk egy kávét, és gondoltuk, hogy valami kis könnyedebb, rövidebb túra után nézünk a nap második felében. Mit sem sejtve választottuk ki a Koruldi-tavakhoz vezető útvonalat, ugyanis a vendégházunk pont ennek az útvonalára esett. A turistainformációban korábban kapott térkép alapján sem tűnt vészesnek, azt pedig annyira nem is vettük számításba, hogy maga Mestia kb. 1400 méteren, míg a tavak kb. 2750 méter magasságban találhatóak. A ház teraszáról látható, hófödte fehér hegycsúcsok is oly hívogatóak voltak…

Az útvonal meredeken visz felfelé, kezdetben még fenyőerdőkön, virágos tisztásokon keresztül. A vizünk gyorsan elfogyott, s egy tisztának tűnő hegyi csermelynél töltöttünk újra. Itthon aztán nem győztem aggódni, hogy netalántán összeszedtünk-e valami élient, mert jóval feljebb még vígan rohangáltak a szarvasmarhák és a lovak is.

Kb. két órás felfelé kapaszkodás után elértünk egy kereszttel jelölt kilátópontot és egy kis menedékházat. A menedékházban pihengetve egy osztrák-svájci párocskával beszélgettünk, igazán profi hegymászóknak, túrázóknak tűntek. Mi még maradtunk kicsit pihenni, mikor ők már elindultak a tavak felé.

A pihenő után mi is nekiveselkedtünk a túra második szakaszának. A kereszt illetve a menedékház már az erőhatár felett van, lassacskán a törpefenyők is elfogynak, a nap is pirít cefetül. Az út pedig egyre csak emelkedik, pedig a térkép szerint nem is szabadna ennyire kaptatósnak lennie… Rövidesen elszidjuk az összes térképész valamennyi felmenőjét, aki a térkép készítésében részt vett. S lám, valakik már visszafelé jönnek: az osztrák-svájci páros, teljesen kifulladva. Feladják a küzdelmet, nem lesznek meg ma a tavak, nem bírják. Intő jel lehetne, de hát mi nem azért jöttünk ide, hogy a cél előtt feladjuk! Vánszorgunk tovább, egyre csak fel… L. egy ponton kifekszik, elterül a földön, nem mozdul. Én még érzem magamban az erőt, és már itt kell lenniük a tavaknak is… továbbmegyek. Hosszú-hosszú percek telnek el, folyik az izzadtság az arcomon, fájnak-remegnek az izmaim, de valami megmagyarázhatatlan eredetű tartalékenergia visz tovább… valahogy L. is összeszedte magát közben, s végül együtt érünk fel az első tóhoz. Fantasztikus az egész élmény!

Fent, a zöld réten helyenként hófoltok, még egy kis hóemberkét is tudunk építeni az egyébként tikkasztó melegben. Jól megtermett szarvasmarhák bóklásznak a túrázók körül, hatalmas, csupa izom állatok, nem is merek rájuk nézni… odébb pedig egy kisebb ménes legelészik a dús fűben.

Leheveredünk a tó partján: a havas hegycsúcsok visszatükröződnek a tó sötét vizében. Mellettünk egy izraeli fiatalokból álló kisebb társaság pihenget, egy lányka még a vízbe is bemerészkedik. Egyszer csak egy közös éneklésre összeáll a kis csoport: a halk, fájdalmas dallam betölti a végtelen teret. Emelkedett pillanat… Sajnos nincs sok időnk maradni, lassan ideje visszaindulni, mert visszafelé is ugyanilyen hosszú lesz az út, és már délután három felé jár.

Azt gondoltuk, hogy lefelé elvéthetetlen lesz az út, hiszen már egyszer feljöttünk rajta, de nem sokkal a tavak után a sok kitaposott csapás egyikén eltévesztettük az irányt, amit fáradtan nem vettünk észre, és egy gerinccel nyugatabbra kötöttünk ki, mint kellett volna. A terepviszonyok miatt valahogy nem láttuk irányzékként a lentebbi menedékházat sem. Hegyen-völgyön átvágva evickéltünk vissza keleti irányba. A vizünk már a tavaknál elfogyott, motorosoktól kaptunk egy kis utántöltést. Nagy nehezen elértünk egy pásztorlakot, amely mellett eljöttünk út közben, így végre ismerős helyen jártunk. Jó nagy kunkort tettünk nyugat felé. A pásztor épp kijött a rozzant kalyibából, Lupó pedig – mint aki már napok óta a sivatagban gyalogol - drámaian suttogta neki valami szláv nyelven: „Voda, voda!” Komolyan, ha nem lettem volna én is rettentő szomjas, igazán meglepődtem volna a filmbeillő színészi teljesítményen. Így viszont abszolút egyetértettem a dráma szükségszerűségével. Kaptunk is vizet, és megkönnyebbülve, kicsit felfrissülve folytattuk az utat lefelé. Nagyon odafigyeltünk, hogy nehogy eltévesszük a csapást. Lefelé fáradtan talán még nehezebb volt az út, mint felfelé. Helyenként sok éles kőtörmelék volt az ösvényen, a kemény, egyenetlen terep megviselte a térdemet. Mindenképpen kényelmes, strapabíró bakancs ajánlott!

Bár a város már egész közelinek tűnt, de a hátralevő méterek egyre lassabban és nehezebben fogytak. Végül is sikerült! Hazaértünk még mielőtt a nap lebukott volna a horizonton. 1300 m szintemelkedés, durván 16 km. Utólag sem tudom, hogy bírtam, de azóta is igen büszke vagyok rá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.