Gjirokastra – a kőből faragott város

Vattacukorszerűen ragacsos, párás, forró reggelen búcsút intettünk az albán tengerpartnak, és a késő délelőtti órákban felpattantunk egy buszra, amely a hegyeken keresztül elzötyögött velünk következő állomásunkig, a számunkra nehezen kimondható nevű Gjirokastráig. Az út másfél-két órát vett igénybe, s kora délután érkeztünk meg a híres író, Ismail Kadere szülővárosába. Mivel a busz az újvárosban tett le  - meglehetősen messze a meredek dombon elhelyezkedő óvárosi résztől -, amint megcsapott minket a buszból kiszállva a forró levegő, rögtön le is tettünk róla, hogy a hátizsákokkal felmálházva nekiugorjunk a kaptatónak. Egy turistalánnyal osztozva taxival vitettük magunkat a szállásunkra, mely egy gyönyörű tradicionális ottomán házban székelt az óváros tetején.

Kis pihenő után gyalogszerrel vágtunk bele az UNESCO-Világörökség részét képező óváros felfedezésének. A város az Oszmán-időkben az egykori igazgatási egység, a szandzsák adminisztratív és kereskedelmi központja volt. A 17.században már kb. 2000 házból állt, s ekkoriban alakították ki a bazárnegyedet is. A városban - akárcsak Isztambulban - gyakran pusztított tűzvész, a manapság látható tradicionális épületek a 19.század első felében épültek. Ismail Kaderén kívül a városnak még egy igazán nevezetes szülötte van, ő pedig a kevésbé jó emlékű Enver Hoxha, aki a második világháború idején az albán partizán-ellenállás egyik vezetője volt, majd ezt követően egészen haláláig, 1985-ig az Albán Kommunista Párt főtitkáraként diktátori módszerekkel vezette Albániát, s tartotta szinte középkori elszigeteltségben az országot. A diktátorokra jellemző paranoid vízióktól gyötörve rettegett egy esetleges támadástól, s ezért a mindössze három millió lakosú Albániában 700 ezer bunkert építtetett, melyeket manapság is megtalálhatunk szinten bárhol az országban utazva. Hoxha uralma idején ezrével végezték ki az embereket, ezreket pedig munkatáborokba küldtek. Hoxha - a szintén albán származású s a közelmúltban szentté avatott - Kalkuttai Teréz Anyának a megtagadta, hogy az Albániába visszatérve haldokló édesanyját meglátogassa.

Hoxha egykori szülőháza ma az Etnográfiai Múzeumnak ad helyet. Utóbb ezt is felkerestük, de előbb az éhségünket csillapítottuk egy tradicionális albán konyhát vivő étteremben, a Kujtimiben. A háziak is ezt az éttermet ajánlották, és valóban, nem csalódtunk. Egy aprócska udvaron, árnyas fák között, az ódon utcák tövében bújik meg a kis családi étterem, mindössze pár kockásabroszos asztalkával. A kiszolgálást maga a tulajdonos végzi, az ételeket a felesége és a család többi tagja készíti. Én szeretek a helyi ízekkel kísérletezni, ezért kipróbáltam egy gjirokastrai specialitást, a qifqit. A qifki különféle zöldfűszerek és tojás hozzáadásával, rizsből készült, olajban kisütött gombócokból áll. Az én ízlésemnek kicsit száraz volt, így inkább elcsakliztam pár báránybordát L. tányérjáról. A borda nem volt túlbonyolítva, nem volt túlfűszerezve, de a maga természetességében isteni íze volt. Egyet értettünk benne, hogy vacsorázni is visszatérünk.

Felsétáltunk a város felett uralkodó, zord kinézetű várhoz. A citadellát már a vaskorban is lakták, a ma látható falak Ali Tepeleni Pasához köthetőek. A bejárat után rögtön egy második világháborús fegyvergyűjteményt tekinthetünk meg, ez egy különálló múzeumi részben folytatódik, ahová extra be lépőt kell fizetnünk, ha a had- ill. fegyvertörténet rajongói vagyunk. A múzeumi rész az egykori várbörtönben található, ahol egyébként egészen 1968-ig tartottak foglyokat. A nácik a második világháború folyamán 500 rabot zsúfoltak össze 50 cellába, s itt tartották a kivégzéseket is. Mi eltekintettünk a hátborzongató hely meglátogatásától, s inkább a terasz felé vettük az irányt. A terasz sarkában egy amerikai repülőgép pihen, amelyet 1957-ben albán MIG-ek kényszerítettek leszállásra. Az albán verzió szerint a repülő kémkedést végzett, az amerikai verzió szerint pedig véletlenül keveredett albán légtérbe. Kicsit tovább, a várudvar északkeleti sarkában emelkedik az óratorony, háttérben csodás kilátással a Drinos-völgyre ill. a Lunxhëria-hegyekre. Letérve a kitaposott főcsapásról, kissé beljebb merészkedtünk a romok között. Már épp kifelé indultam, amikor a keskeny ösvényen megpillantottam egy méretes gyíkot. Léptem volna tovább, mikor L. felkiáltott mögöttem: -„Ott egy kígyó!” Ijedtemben hátraugrottam, s mellettem a bokorban is nagy zörgéssel eltűnt valami a másik irányba. Hát szerencséje volt a gyíkocskának, pont megmentettem az életét, és szerencsém volt nekem is, hogy a kígyó is féltette a sajátját. A nagy ijedelem után már minden egyes lépésemre odafigyeltem, s igyekeztem a kígyómentes zónában maradni. Megnéztük még egy váron belüli bektasi türbét, majd a váron kívüli vízvezeték-romokat próbáltuk felderíteni a Dunavat-negyedben. Nem sokan voltak az utcán, egy kisboltban kérdeztük meg, merre találjuk a romokat, de a helyiek szerint nagyon messze kellett volna menni, ezért inkább csak sétáltunk tovább a környéken, s itt-ott bepillantottunk egy-egy család mindennapi életébe. Egy helyütt épp a házat újították fel, s a tetőt rakták újra lapos, szürke kövekből, mely a város jellegzetes építőanyaga. Öröm volt nézni a mestereket, olyan ősi szakmai tudással dolgoztak.

Bár a város 1961 óta „múzeum város” címet élvez, és 2005 óta a Világörökség része, sajnos a tradicionális gjirokastrai házak továbbra is ki vannak téve a tűzvészeknek, az illegális építkezéseknek, és – felújítás - híján az összeomlásnak.

Elsőként a Skenduli házhoz sétáltunk el, melyet 1700 körül emeltek, s 64 ablaka, 9 kéménye és 6 WC-je van. Belül megtekinthetjük a tradicionális albán ház mindennapi életének a kellékeit.

A következő sarkon áll Hoxha szülőháza, amely manapság az etnográfiai múzeumnak ad otthont. Ezektől kissé távolabb, a dombtető felé találjuk a Zekate házat, fel is ballagtunk idáig, de az udvaron csupán egy méretes fehér pásztorkutya várt ránk, így nem merészkedtünk beljebb. Talán majd legközelebb…

Eltelt a nap, s estére kelvén újra felkerestük a Kujtimi vendéglőt, ahol a tulaj már ismerősként üdvözölt minket. L. ezúttal sült pisztrángot, én pedig köftét választottam, melyet egy pohár helyi borral kísértem. Vacsora közben azon álmélkodtunk, hogy az albán sofőrök milyen ügyesen lavíroznak a szuper terepjáróikkal a rettentő szűk, meredek, macskaköves utcácskában.

Sötétedés után tébláboltunk a magához térő bazárban: idős férfiak ültek az üzletek előtt, beszélgettek, dohányoztak, szemlélték az utcában járó-kelő embereket. Kigyulladtak a fények, melyek még megkapóbbá tették az egyébként is elbűvölő városka rejtelmes hangulatát.

Az Albán Riviéra…és ami mögötte van

Saranda, az "albán Dél Királynője"

Forró szellő tikkasztja minden egyes lélegzetvételünket, miközben a Korfu városi kompkikötő felé igyekszünk az albániai kompjegyeket árusító hajótársaság irodájából. Sehol egy kis árnyék, a levegő legalább negyven fokos, a nap veszettül tűz még késő délután is. Az Albániába induló kompok „természetesen” a kikötő leghátsó, legeldugodtabb szögletéből indulnak, sehol egy lélek, hogy bárkit is megkérdezzünk, jófelé igyekszünk-e.

Azért csak sikerül megtalálni a kompot, s végre a többé-kevésbé klimatizált váróban várakozhatunk. A komp elvileg este 6-kor indul, de gyakorlatilag késve érkezik Albánia felől, így a mi indulásunk is csúszik némileg.

Egy pár fős, ifjú titánokból álló osztrák csoport már jócskán felöntött a garatra, sorban gurítják le a kompon vásárolt hideg söröket, s meglehetősen inogva egyensúlyoznak le a komp teraszos ülőrészéről a bárba, majd vissza kezükben pár újabb üveggel. A hangulat fokozatosan emelkedik… Úgy egy óra múlva feltűnnek az albán partok: a kopár hegyoldalak, és a fehérre meszelt, sokemeletes házak, melyeket narancsos színre fest a lenyugvó nap fénye. A kikötőben gondos útlevél-ellenőrzés után lépünk albán földre, a határőr rögtön a kezünkbe is nyom egy, a rendőrség vész esetén hívandó telefonszámát tartalmazó szórólapot. Micsoda figyelmesség, remélhetőleg nem lesz rá szükség… A szállásunk mindössze pár száz méterre található a kikötőtől, újra a hátunkra vesszük a csomagokat, de szerencsére pár percen belül meg is érkezünk. Még aznap este belevetjük magunkat Saranda éjszakai életébe, s a tengerparti sétányon vacsorázunk egy szimpatikus étteremben: akkora grilltálat kapunk, hogy nem győzzük mellé küldeni a jégbehűtött Korҫa söröket. Szükség is van bizony a folyadékpótlásra, mert a sötétség leszálltával sem számottevő a lehűlés, a házak, az utcák ontják magukból visszafelé a napközben felszívott meleget, épp hogy pár fokkal kevesebb van, mint fényes nappal. A legjobb, amit ebben a hőségben tehetünk – ha már aludni úgysem tudunk a melegtől -, ha mi is bekapcsolódunk az albánok éjszakai életébe, a mindenki által kedvtelve űzött korzózásba. Apróságok és öregek, fiúk és lányok, turisták és helybeliek sétálgatnak, nézelődnek a zsúfolásig telt tengerparti sétányon. Az utcát ellepik a szuvenírárusok, a hűtőmágnestől kezdve a fellőhető, világító „tollakkal” mutatványozó kereskedők és az álmélkodva bámuló potenciális vásárlók.

Saranda a maga húszezer lakosával nem nagy város, viszont mindenképpen az Albán Riviéra egyik fő központja, s kitűnő bázisul szolgál, hogy a környéket innen kiindulva, csillagtúra-szerűen fedezzük fel. A város egykori görög neve – Ayia Saranda – „40 mártírt” jelent, s arra a 40 római keresztény legionáriusra utal, akik 320-ban vallásuk megtagadásának hiányában vértanúságot szenvedtek. Mindjárt következű nap a közelben található, első számú természeti nevezetesség felé vesszük az irányt.

A „Kék Szem” (albánul: Syri i kaltër) egy több mint 50 m mély karszt-lyukból feltörő forrás, melynek vize hihetetlenül tiszta, türkizkék-türkizzöld színekben játszik, innen is kapta a nevét. Helyi járatos busszal döcögünk el a Sarandától húsz kilométernyire fekvő nevezetességig. Út közben barátságos helyiek érdeklődnek kézzel-lábbal arról, hová tartunk, majd mindenki bőszen magyarázza albánul, hogy milyen gyönyörűséges helyet fogunk látni. Kisvártatva meg is érkezünk: a busz letesz minket az aszfaltos út mellett, s innen egy földút vezet be a hegyek irányába. A gátat ill. a természetvédelmi terület határát elérve kifizetjük a belépőt, s a gát után, a kanyargós földúton tovább haladva nyeljük a mellettünk eldübörgő luxusterepjárók porát. No igen, hiábavaló elképzeléseink voltak a csendről és a nyugalomról, az érintetlen természetről…a szabadságra hazautazó, luxusautós albánok mind-mind épp most akarják megnézni a Kék Szemet, s még véletlenül sem szállnának ki a 40 fokba a légkondicionált csudaautóik hűs öléből. Útközben mindössze az út menti csatornában száguldó jéghideg vízben találunk némi felfrissülési lehetőséget, így izzadtan, porosan, csatakosan érkezünk meg a Kék Szemhez, ahol már kisebb tömegecske gyűlt össze, s szinte sorba kell állni a fotózáshoz. A forrás minden esetre tényleg hihetetlen színekben pompázik, és a közvetlen környezete is szép.

Rövid pihenő után visszaindulunk, erőltetett menetben letudjuk a földutat, majd a főúton várakozunk egy Saranda irányába tartó buszra. Busz helyett furgon jön, valami iszonyatos bűzzel, mintha három napos hulla lenne a raktérben, de a sofőr rendben van, cigarettával kínál, és Saranda központjában tesz ki, a tengerparti sétány mellett. A hőség időközben ismét az elviselhetetlen szintre fokozódott, így fájó szívvel tekintettünk el attól, hogy visszaúton kitetessük magunkat a Mesopotam falu határában levő monostor lehajtójánál.

Késő délutánra már csak egy kis esti tengerpartozás marad az egyébként zsúfolt városi strandon, és az elmaradhatatlan korzózás.

A következő nap reggelén egy UNESCO Világörökség-helyszínre, Butrintba igyekeztünk. Próbáltunk elcsípni egy reggeli helyi járatos buszt, amely a görög határ ill. a Butrinti-tó felé vitt minket. A busz zsúfolásig megtelt a Saranda és Ksamil között található, szebbnél-szebb strandokra igyekvőkkel.

Butrint első említése az i.e. 6.századból származik,lakói  a kerkürai görög kolóniát látták el mezőgazdasági terményekkel. A legkorábbi építmény a gyógyítás istenének, Aszklépiosznak emelt szentély. Az i.e. 4. században épült az alsó várost körülvevő védelmi fal. A színházat az i.e. 2. században emelték. I.e. 167-ben római uralom alá került a terület. Butrint i.e. 44-ben római kolónia rangot kapott, a hellenisztikus agorát római fórummá alakították, több fürdő és vízvezetékrendszer is épült.  A római város egyre gyarapodott-növekedett, s lakói a Butrinti-tó partján villlaépületeket kezdtek emeltetni. A nagy bazilika és a maga nemében egyedülálló keresztelőkápolna a legfontosabb ókeresztény műemlékek.  A 7.század után a város hanyatlásnak indult, majd a következő jelentős építkezések a velenceiekhez köthetőek: a 14.században az akropolisz helyén egy új erődöt és egy őrtornyot építtettek. Ali Tepeleni Pasa 1799-ben az Oszmán Birodalomhoz csatolta a várost, s a Vivari-csatorna túlpartján egy kis erődöt is emeltetett.

A romterület gyalogosan kiválóan bejárható, Ali Pasa Várához pedig akár át is kompozhatnak a vállalkozó szelleműek. Utazásunk egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor megálltunk kissé megpihenni a Vivari-csatorna partján: mi fáradt lábainkat áztattuk a langymeleg vízben, élveztük a víz felől érkező hűvösebb fuvallatokat, a kabócák, tücskök szakadatlan muzsikálását, az ezen felüli békességet és csendet, mellettünk pedig egy idősebb helyi halász várta a napi kapást. Azon kevés pillanatok egyike, amikor az élet egyszerűnek tűnik…

Jó pár órát eltöltöttünk a romvárosban, s épp időben értünk a kijárathoz, pont felugorhattunk a Sarandába induló buszra, hogy alig pár perc múlva az Albán Riviéra egyik gyöngyszemében,Ksamilban ugorjunk le. Ksamil csodásan türkizkék tengervizéről, apró homokos partú öbleiről híres, s szezonon kívül egy albán utazás egyik csúcspontja lehet. Szezonon belül viszont inkább a heringeskonzerv-érzület hatja át az erre tévedőt: valóban sok kis öböl kapcsolódik egymáshoz, de minden egyes négyzetcentiméterük tele napágyakkal. Konkrétan arra alig találtunk helyet, hogy a nemes egyszerűséggel „Bora Bora Beach”-ként nevezett strandon a hátizsákjainkat letehessük valahová, arról már nem is álmodtunk, hogy esetleg még a fürdőlepedőket is kiterítsük. Ennek ellenére élveztük a fürdőzést, az úszást, s felváltva úsztunk be a parttal szemközti kis szigetre. Tömegnyomor nélkül fantasztikus lenne a hely, bakancslistára is vettük egy elő/utószezoni nyaralás alkalmára. A Ksamil és Saranda között megbújó kis öblök, strandok is megérnek egy misét: Pulebardha, Pasqyrave, Manastirit. Új nap: új strand.

Török kisokos – Praktikus infók

Török vízum:

2014-től már vízummentessége van a magyar állampolgároknak. Érvényes útlevél továbbra is kell.

Szállások:

Szerbia

Belgrád – Hostel Inn Downtown: 20 EUR + 280 RSD IFA – legközelebb nem választanám

A hostel jó elhelyezkedésű, közel a vasútállomáshoz, buszpályaudvarhoz. A recepció egy polgári ház legfelső, sokadik emeletén van, rendesen kapkodtuk a levegőt minden egyes felmenetelkor. A recepcióslány nagyon kedves és segítőkész volt. Az apartmanunk egy emelettel lejebb, egy nem túl bizalomgerjesztő folyosóról nyílott. Maga a lakás nem volt rossz, bár az áporodott cigarettaszag beette már magát a bútorokba. A fürdő a bekészített barna műanyagpapuccsal elég retró hangulatú, de egy használatra elment. Az ágy sajnos kényelmetlen és a konyhapult sem túl tiszta.

http://www.hostelinn.rs/

Törökország

Antalya – Ninova Pension: 30 EUR / éj/2 ágyas saját fürdős szoba – nagyon ajánlott!

Remek áron foglaltam ezt a luxuskategóriájú boutique hotelt a booking.com-on. A hotel egy régi oszmán házban található Antalya óvárosának szívében, egy szűk, csendes utcácskában. A belső enteriőr kialakítása roppant ízléses, a szobánk is nagyon szép volt. Legnagyobb csalódás a szobával kapcsolatban az volt, hogy az ágy sajnos hihetetlenül kényelmetlen volt.

http://ninovapension.com/

Cirali– Chimera Yanartas Pansiyon: 28 EUR/ 2 ágyas saját fürdős bungalow reggelivel – Nem ajánlom.

Egyszerű fa házikók egy narancskertben. A szoba tágas, az ágy hatalmas és kényelmes, rengeteg pót-takaróval, amelyek el is keltek, mert a téli éjszakákon nagyon hideg volt a házban. Volt ugyan légkondi, amivel lehetett volna fűteni, de csak a második éjjelen tudtuk használni, mert az idős néni – ugyanúgy, ahogy mi sem - nem értett a légkondi beállításának rejtelmeihez. A fürdő használtnak tűnt. A panzió elhelyezkedése a Kimérához nagyon jó, de minden mástól – faluközpont, Olympos-romok – borzasztó messze van. Lehetne ugyan elvileg biciklit is kölcsönözni, de a cangák nagyon lepukkant állapotúak voltak, és pumpát sem találtunk hozzájuk. A transzfer-szolgáltatás erősen átverés szagtól bűzlött.

Kas – Ani Pension: 24 EUR /éj/ 2 ágyas szoba reggelivel – a leginkább hátizsákos szállásunk az út során, és a legkevésbé a mi stílusunk.

Árban nagyon jók voltak, és jó helyen van Kas belvárosában a panzió, de eléggé hátizsákos-hippis a hely, kevésbé a mi stílusunk. Az első szoba, amit mutattak, nagyon kicsi volt, de mivel más vendég nem volt télen, ezért átkértük magunkat egy nagyobba, és egy három ágyas, erkélyes szobát kaptunk végül. A szobában tulajdonképpen minden megvolt, ami kellett, légkondi, fürdő, WC, de a berendezés elég ósdi, szörnyű csipkés, fodros-bodros ágyterítővel és párnákkal. A reggeli átlagos, és az amerikai recepciós srác rengeteg hasznos infót tud eldarálni egy szuszra.

http://www.motelani.com/index.php

Fethiye– Yildirim Guesthouse: 21 EUR/ 2 ágyas saját fürdős szoba reggelivel – ajánlom.

Fethiyében a kikötőben található a vendégház, dolmussal könnyen elérhető a városközpont. A szoba meglepően igényes, egyszerű, de ízléses kialakítású. Légkondi is van.

Egyetlen apró probléma a foglalásnál jelentkezett: némi idővel a foglalás után be akarták terhelni a kártyámat, ami – a beállítások miatt - nem sikerült. Többszöri sikertelen próbálkozás és e-mail váltás után, abban maradtunk, hogy feltételesen fenntartják a foglalást, de ha jön egy fizetővendég, akkor kiadják a szobát. Szerencsére jött senki, így megmaradt a szobánk. A legtöbb turistával egyébként itt találkoztunk.

A tulaj egyébként segítőkész, a bodrumi busznak is utánakérdezett telefonon a buszpályaudvartól.

https://www.yildirimguesthouse.com/en/

Bodrum – Murat Pansiyon: 80 TL (29 EUR) / 2 ágyas saját fürdőszobás szoba/éj – nem volt rossz, de biztos van jobb is

http://www.muratpansiyonbodrum.com/

Isztambul – Kadiköy Port Hotel: 40 EUR/ 2 ágyas saját fürdőszobás szoba/éj - ajánlom

Isztambul ázsiai oldalán, Kadiköyben, a kompállomáshoz közel található a hotel. Újév örömére – kedves gesztusként - kaptunk ajándékba egy gratis reggelit. A szoba – bár meglehetősen szűkös – szép, tiszta, modern berendezésű, ráadásul van normális fűtés, ami télen nagy előny. Sajnos a falak rettentő vékonyak, így mindent hallani a szomszédból, még azt is, amit nem akarsz. A fürdőszoba csilli-villi tiszta, a takarítást bizonyító lepapírozással, és felszerelt mindenféle piperecikkekkel.

http://www.kadikoyporthotel.com/en/

Belépőjegyárak:

Antalya- Suna-Inan Kıraç Múzeum: 6 TL/fő

http://kaleicimuzesi.com/en/

Termessos – régészeti park: 5 TL/fő

http://www.antalyamuzesi.gov.tr/en/termessos-ruins

Olympos– régészeti park: 5 TL/fő

http://www.antalyamuzesi.gov.tr/en/olympos-ruins

Chimera (Yanartaş): 5 TL/fő

Demre - Myra: 15 TL/fő

http://www.antalyamuzesi.gov.tr/en/myra-ruins

Demre – Szt. Miklós templom: 15 TL/fő

http://www.antalyamuzesi.gov.tr/en/the-museum-of-saint-nicholas

http://www.stnicholascenter.org/pages/myra-church/

Xanthos –régészeti park: 10 TL/fő

http://www.antalyamuzesi.gov.tr/en/xanthos-ruins

Kayaköy – elhagyott falu: 5 TL/fő

https://www.muze.gov.tr/tr/muzeler/kayakoy-orenyeri

Bodrum – Vízalatti Régészeti Múzeum: 25 TL/fő

http://www.bodrum-museum.com/opening_hours.htm

Utazási költségek:

repülőjegy

Belgrád(BEG) - Isztambul-Sabiha Gökcen(SAW) - Antalya(AYT) Pegasus repülőjegy 150,98 EUR/2 fő helyfoglalással 2014 júniusában foglalva 42.692 Ft

Isztambul-Sabiha Gokcen(SAW) - Bécs(VIE)-Pegasus repülőjegy 137,98 EUR/ 2 fő helyfoglalással

Izmir (ADB)-Isztambul-Atatürk (IST) Pegasus repjegy 36 EUR/ 2 fő

Szerbia

Szeged-Szabadka busz: 2000 Ft/2 fő

60 RSD peronjegy Subotica buszpályaudvar

Subotica-Beograd vonat 1320 RSD /2 fő

Beograd buszjegy a reptérre 210 RSD/2 fő

Törökország

Antalya buszjegy a reptérről: 4 TL/fő

Antalya - Termessos leágazásig dolmus: 14 TL/2 fő

taxi a leágazástól Termessos romvárosig: 20 TL (egy irányba)

osztott taxi Termessos romvárostól Antalya-Otogarig: 20 TL (saját belátás alapján)

Antalya - Cirali busz: 24 TL/2 fő

Cirali – Demre dolmus: 24 TL/2 fő

Demre - Kas dolmus: 16 TL/2 fő

Kas – Demre (Kyaneai) dolmus: 16 TL/2 fő

Kyaneai - Kas dolmus: 10 TL/2 fő

Kas – Xanthos dolmus: 20 TL/2 fő

Xanthos – Fethiye dolmus: 18 TL/2 fő

Fethiye városi dolmus a buszpályaudvarról a kikötőbe: 4 TL/2 fő

Fethiye – Kayaköy dolmus: 5 TL/fő/út; össz.: 20 TL

Fethiye városi dolmus a kikötőből a buszpályaudvarra: 4 TL/2 fő

Fethiye – Bodrum busz: 80 TL/2 fő

Bodrum – Izmir buszjegy: 50 TL/2 fő

Izmir-Otogar – Izmir-Reptér, városi busz: 15 TL/2 fő

Isztambul városi közlekedés: 48 TL/2 fő

Ausztria

VIE(Schwechat) – Hauptbahnhof: 8,8 EUR/2 fő

Bécs – Győr EURegio vonatjegy: 46 EUR/2 fő

2015.január 2. - Isztambul, Bécs, Győr

Mint mindig, elérkezett hát az utolsó nap is. Kora reggel indultunk ki a reptérre. Ezúttal roppant kényelmesen csak kisétáltunk Kadiköybe a buszpályaudvarhoz, nem kellett se villamosozni, se kompozni. Ezért nagyon előnyös, ha az ember az ázsiai oldalon foglal szállást, amennyiben a SAW-ról repül. Úgy emlékszem régebben az E10-es busszal utaztunk, de most a szállodában is azt tanácsolták, hogy az E11-es a gyorsjárat, azzal menjünk. Kadiköyben szinte nem is kellett várnunk, máris indult egy E11-es busz. Ezúttal nem éreztem csalódottságot, hogy már indulnunk kell haza, részben nagyon sok szépet láttunk, nagyon jól sikerült az út, részben pedig azért a második hét esős időjárása alapján úgy gondoltam, ennyi most elég volt.

A reptéren bőven volt még időnk, vettünk egy telefonkártyát, amivel fülkéből haza lehetett telefonálni, és próbáltam transzfert intézni a reptérről a Pegazus Transzfer nevű cégtől. Előzőleg már próbáltam e-mailben ill. Skypon felvenni velük a kapcsolatot, sajnos sikertelenül. Telefonon sikerült elérni az ügyintézőt, de kiderült, hogy a mi érkezési időpontunkhoz közel nem indul gyűjtőjáratuk, csak este 8 körül, arra meg órákat kellett volna várnunk. Hiába lett volna jóval olcsóbb a transzferszolgáltatás, letettünk róla, és maradtunk az eredeti vonatos verziónál.

Eseménytelen repülés után érkeztünk meg Schwechatra, ahol az ÖBB jegyárus-standnál megvettük a bécsi közlekedésre is érvényes vonatjegyet. Innen S-bahnnal utaztunk Wien-Landstrasse megállóig. Itt átszálltunk a metróra, és meg sem álltunk Wien-Hauptbahnhofig. Volt még időnk beugrani az Intersparba is, ahol finom osztrák Eggenberg sörökkel és az elmaradhatatlan Mannerrel töltöttük fel a készleteinket.

A vonatunk pontosan érkezett Magyarországra, Hegyeshalomba, s már örültünk, hogy röpke fél óra múlva otthon is leszünk. De a MÁV nem így gondolta, s miután mindenki leszállt az osztrák vonatról, s a hidegben, sötétben reményteljesen várakozott a csatlakozó szerelvényre, egyszer csak bemondták, hogy ez a vonat ma kimarad. Csak úgy, csak nekünk, csak most, csak hogy örüljünk! No, L.-nél itt szakadt a cérna, fennhangon méltatta a MÁV összes felmenőjét és a nevükhöz fűződő szolgáltatást, sokan egyetértően bólogattak és hümmögtek hozzá. És valóban, az egész út alatt minden közlekedéssel kapcsolatos dolog totál flottul ment, erre tessék, amint visszaérünk Magyarországra, máris dől-borul a rendszer… Szerencse a kellemetlenségben, hogy a következő nemzetközi vonatra csak fél órát kellett várni, ez is épp elég volt a tél esti fagyos hidegben. Fáradtan érkeztünk haza a két hete fűtetlenül álló, hideg lakásba, de végre itthon voltunk.

Törökország ismét rengeteg fantasztikus élménnyel gazdagított minket, remélem, pár év múlva ismét visszatérünk.

2015. január 1. - Isztambul

Az újév legelső napján csupán félig-meddig kipihenten ébredtünk: igaz, hogy már korán elaludtunk, de az éjszaka folyamán a szomszéd szobák egyikéből vehemens ágyjelenet hangjai zavarták meg az álmunkat, amelyek felett nem lehetett csak úgy átsiklani, és a másik oldalunkra fordulva továbbaludni.

Reggeli közben csak két fiatal leányzóval találkoztunk, valószínűleg nem ők nyomták az éjszakai partit, legalábbis a hangok alapján nem rájuk tippeltünk.

2015 első napján egy olyan részét szerettük volna felfedezni Isztambulnak, ahol még korábban nem jártunk: Eyüpbe szerettünk volna menni. Tettem egy óvatos kísérletet a recepciósokkal az Eyüpbe való eljutást illetőleg, de rövid tanakodás után úgy döntöttem, hogy a saját infóim helytállóbbak, mint az ő vélekedésük és/vagy tanácstalanságuk.

Átkompoztunk Eminönübe, ahonnan átsétáltunk a Galata híd alatt, majd végig a kikötő mentén, át egy nagy autóparkolón, és már meg is találtuk az Eminönü Haliҫ Iskelesi névre hallgató kis hajóállomást, amely eléggé elrejtve található a méretes eminünüi kikötő északi szegletében. Dideregve várakoztunk a kis hajóállomás fa épületében, rajtunk kívül még három idősebb angol turista várt az Eyüpbe tartó kompra. Az előző esti szilveszteri ünneplésnek, ill. az újévi fáradtságnak nem láttuk nyomát sem Kadiköyben, sem Eminönüben. A hajó kisvártatva megérkezett, s megkezdtük zimankós, ámde látványban annál melengetőbb utazásunkat Eyüp felé. A komp ingázva közlekedik az Aranyszarv-öböl két partja között: hol az egyik parton kötöttünk ki, hol a másikon. Lecsordogáltunk az Atatürk híd alatt, elhaladtunk Fener és Balat legendás és ősrégi kerületek színes házsorainak lábánál, majd jó pár megálló után megérkeztünk Eyüpbe.

Eyüp nagyon szimpatikus, nyugodt és szerethető negyednek tűnt a sultanahmeti vagy az eminönüi nyüzsgéssel összehasonlítva. Kellemes utcák, szép színes, faszerkezetes házak, régi dzsámik és türbék között bandukoltunk, majd dombnak felfelé tartva áthaladtunk az Eyüp domboldalaira felhúzódó történelmi temető modern ill. több száz éves, turbános sírkövei között. A domb tetején felértünk a híres Pierre Loti kávézóhoz. Úgy tűnt, hogy az újév első napján az összes Isztambulban tartózkodó turista itt gyülekezett, mert a kávézó tele volt, sokan állva várták, hogy felszabaduljon egy-egy asztal. Nekünk sem a tömeghez, sem a várakozáshoz nem volt kedvünk, megcsodáltuk az Aranyszarv-öbölre nyíló, egyébként tényleg gyönyörű kilátást, és megnéztük a felvonót működés közben, mely a domb aljából hozza fel a turisták tömegeit a kávézókhoz. Egy másik ösvényen lefelé indultunk, szépen komótosan, megcsodálva a régi sírköveket, s közben helyi kóbor macskákkal barátkoztunk. A domb aljában az Eyüp Sutan dzsámi Isztambul és egyben Törökország legszentebb helye. Ayyub al-Ansari Mohamed próféta jó barátja volt, ő látta vendégül Mohamedet annak medinai tartózkodása alatt, s idős korában, Bizánc ellen harcolva Konstantinápoly első arab ostromakor esett el. 1453-ban II. Mehmed végre elfoglalta Konstantinápolyt, s elrendelte a törökök által Eyüp Sultannak nevezett hős sírjának megkeresését. Sírhelye körül mecsetkomplexumot építtettek, s ekörül létesült Isztambul egyik legjelentősebb – történelmi - temetője is. Az Eyüp mecset lett az ottomán szultánok tradicionális felavatási helye, mikor is az éppen soron következő szultánt felövezték a dinasztiaalapító Osman kardjával.

Az Eyüp mecset körül már sokasodott a tömeg, sokan zarándokolnak a híres ős sírjához. Ez a környék érezhetően erősebb vallási érzülettel itatódott át az évszázadok során, most is a kozmopolita, modern Isztambul konzervatívabb része, jóval kevesebb a turista, s sokkal több a konzervatív ballonkabátos, fejkendős török asszony. A mecsetbe betérve levetettük a cipőinket, belül a férfiak és a nők is külön imádkozhatnak. Mivel a mecset egy földrengés során erősen megrongálódott, ezért a 18. század végén újjáépítették, a ma látható épület ebből a korszakból származik. A zarándokokon kívül gyakran hozzák ide a török családok a csillivilli flitteres, strasszköves kisszultán ruhába öltöztetett kisfiúkat, akikre röviddel ezután a körülmetélési procedúra vár, melyet törökül sünnetnek neveznek. A sünnet után az egész népes török família odajárul a beavatáson átesett szultánkához, és pénzzel, arannyal halmozza el, majd nagy csinnadrattát és ünneplést csapnak. Számtalan ilyen kis mini szultánkát láttunk már Isztambulban a családja karján, én kicsit mindig sajnáltam őket, pedig egy orvosilag szakszerűen elvégzett körülmetélésnek számos előnye van higiéniai szempontból.

A mecset udvarán cukorkát osztogattak a zarándokoknak, mi is kaptunk egy-egy szemet, kifejezetten finom volt, pedig én nem vagyok oda a fogba ragadó, csömör édes cukrokért, édességekért.

A mecsettel átellenben egy pidézőben alig pár lírából megebédeltünk. Délután Eyüpben már pezsgett az élet, a boltok, üzletek nyitva voltak. Az utolsó napon végképp engedtünk a csábításnak, és betértünk egy gaziantepi baklavát árusító üzletbe, a Tatlici Safába. Két igazán jópofa és kedves fiú árusította a különféle szemet gyönyörködtető keleti édességeket, akármelyikre néztünk is rá, már rögtön kaptunk is egy-egy kóstolót. Vettünk egy jókora adagot a kedvenc pisztáciás baklaváinkból, majd rövid csámborgás és vásárolgatás után próbáltunk keresni egy buszt, ami visszavisz minket Eminönübe. A buszmegállót keresgélve egyre inkább eltávolodtunk a parttól, mire megállóhelyet találtunk, ott feltöltőautomata nem volt. A helyiek egy kisboltba küldtek, a boltos még lejjebb az utcában. A következő megállóban sem volt automata, pedig az Istanbulkartjaink üresek voltak. Két kamaszfiút próbáltunk meginterjúvolni, hol tudunk a kártyára tölteni. Igen mókás beszélgetés sikeredett:

- Do you speak English?

- No, no. No English.

- Oké, akkor én törökül: Kart, otobus…

…s közben bizakodva lobogtattam pár lírát a kezemben.

- Ááá, card, buy…. at the shop, right. – s az utca túloldalán mutogattak egy kis trafikra.

- Hinnye, az árgyélusát, no ugye, hogy tudtok ti angolul! - nevettünk mind a négyen.

Átfutottunk a túloldalra, sikeresen feltöltöttük a kártyáinkat, s messziről integettünk a fiúknak, hogy minden oké, sikerrel jártunk. Azok lelkesen integettek vissza.

A 99A busszal hosszú, tekervényes útvonalon jutottunk vissza Eminönübe, de legalább közben bepillantást nyerhettünk Isztambul eddig még – általunk - fel nem fedezett kerületeibe, Fenerbe és Balatba.

Eminünüben leszállva azt tapasztaltuk, hogy az élet az itt megszokott mederben folyik: a Galata híd tele van horgászó emberekkel, az éttermek szintén, mindenhol a megszokott nyüzsgés. A korai sötétedés miatt a mecsetek és a középületek már éjszakai díszkivilágításban pompáztak.

Átsétáltunk az Eminönü felett uralkodó grandiózus Yeni dzsámihoz. A mecsetet 1597-ben III. Mohamed anyja, Safiye parancsára kezdték építeni, s csak egy újabb nagyhatalmú válide szultánnak köszönhetően fejeződött be az építkezés. IV. Mohamed anyja, Hadice Turhan fejeztette be az építtetést. A mecset belseje pompázatos a kék különböző árnyalataiban játszó csempéknek köszönhetően. A kedvező fekvésnek és klasszikus oszmán stílusának köszönhetően talán ez Isztambul egyik – turisták által - leglátogatottabb mecsetje. Mivel újév napján sem a múzeumok, sem a bazár nem volt nyitva, és az időjárás sem volt túl kegyes a hosszas szabadtéri sétákhoz, ezért szinte csak a mecsetlátogatás jelentette az egyetlen kézenfekvő lehetőséget arra, hogy az ember valamit mégiscsak lásson a város nevezetességeiből. Estefelé is rengeteg turista és hívő rajzott a mecsetben és udvarán. A turisták csak egy kordonnal elválasztott kis részre mehetnek, a mecset többi része az imádkozni, elmélyülni vágyó hívőké, bár nem tudom, hogy utóbbiak hogyan tudnak a hátuk mögött ekkora nyüzsgéssel igazán átszellemülni. Egyes turisták igazán arcátlanok: átbújnak a kordonon, szelfizés közben a folyamatos vakuvillogással zavarják az imádkozó embereket, egyébként meg a turisták számára kijelölt részen egymás sarkát tapossák a nagy bámészkodás közepette. Időnként az őrök csendre, fegyelemre intik őket, a renitenseket pedig kiterelik a hívőknek fenntartott részről. Egy szó mint száz, spirituális elméllyedésre, tűnődésre szerintem alkalmatlan a hely.

Fáradtan és fázósan vártunk a kompra, hogy visszavigyen minket Kadiköybe, s ismét megcsodáltuk az esti kivilágításban pompázó csodálatos város.

December 31. – Bodrum, Izmir, Isztambul

A 6:30-as busszal indultunk Izmirbe. A busztársaság alkalmazottja szerint az eggyel későbbi busz is elég lett volna, hogy elérjük Izmirben a repülőjáratunkat, de úgy döntöttünk, mivel nem jártunk még Izmirben - s ez Törökország második legnagyobb városa-, inkább nem centizzük ki a csatlakozást, hanem korán kelünk, de így biztosan időben érkezünk a repülőtérre. Bodrum és Izmir közt csaknem 250 km távolság van, s az útvonal csak kisebb részt fut autópályán, ezért 3,5 óra kell busszal a távolság leküzdéséhez. Mi az adott időponton kívül a Metro Turizm busztársaságot preferáljuk, így a választás nem is volt kérdés.

Előző nap már jeleztük a recepción, hogy nagyon korán fogunk indulni, lehetőleg ne zárják be az ajtót éjszakára. Nem túlságosan meglepő módon azonban valahogy nem jutott el az infó az éjszakás recepciós fiúhoz, úgyhogy miután hajnalban a tök sötétben botorkálva megállapítottuk, hogy a kijárat frankón be van zárva, rögtön jó idegesek lettünk, hogyan jutunk ki az épületből. Szerencsére meghallottuk, hogy valaki piszkosul húzza a lóbőrt a szomszéd szobában, amely egyébként az étkező- ill. társalgóhelyiség volt, így kizárásos alapon arra jutottunk, hogy az csakis a recepciós lehet. Sajnáltam szegényt, hogy a legjobb álmából ébresztjük, de hát ez szakmai ártalom, s főként inkább ő aludjon kevesebbet, minthogy mi lekéssük a buszt is, és a repülőt is. Felvertük valahogy, s a fiú félálomban támolyogva nyitott ajtót. A busz pontosan indult. A steward rögtön ki is osztotta az elemózsiás pakkokat, aztán a lóerők közé csaptunk. Jó darabig még éjszakai sötétségben utaztunk, L. el is aludt. Én szeretem utazás közben nézni a tájat, amint megvirradt, máris az ablakra tapadva bámultam kifelé. Legjobban a Bafa-tó környéke tetszett, hatalmas kiterjedésű vízfelület, valaha az Égei-tenger egy nyúlványa volt, de a Büyük Menderes folyó feltöltötte hordalékával, elvágva a nyúlványt az anyatengertől.

Pár óra múlva elértük Izmir elővárosait, majd megérkeztünk Izmir hatalmas, kissé kaotikus és lepattant buszpályaudvarára. Rövid WC-szünet után megkerestük, honnan indul bármiféle tömegközlekedés a reptérre. Elhajtottunk pár bepróbálkozó taxist, megvettük egy kis bódéban a tömegközlekedéshez szükséges Izmir-kártyát, s vártunk a járatunkra. Közben figyeltük a taxisok próbálkozásait. Mivel már tudtuk az árakat, jót derültünk, mikor valakit dupla árért vittek el, egy laza srácot - aki meg legalább fél órát kérette magát-, a végén egy taxis a buszjegy áráért vitt ki a reptérre. Mi ráértünk, maradtunk a busznál. Az Adnan Menderes Repülőtér 30 kilométernyire van a várostól, a dolmus majd egy órán át zötykölődött kifelé. Izmir hatalmas méreteit mutatja, hogy sem akkor, amikor a távolsági busszal beérkeztünk, sem most, a reptér felé menet nem láttuk a tengert, noha Izmir Törökország egyik legfontosabb kikötővárosa. Nem bántuk, hogy a mai utazós nap lett, mert Izmirben már sokkal hidegebb volt, mint a Török Riviérán, és az eső is esett. Maga Izmir nem tett rám különösebben jó benyomást, már amennyit a buszon/dolmuson ülve láttunk belőle. 11 körül járhatott, mikor megérkeztünk a reptérre, rengeteg időn volt még a 14:45-ös indulásig. L. unalmában legalább kétszer átpakolta a hátizsákok tartalmát. Hosszas várakozás után végre eljött a mi időnk is: pontosan és rendben szálltunk fel az izmiri repülőtérről. A menetrend szerint mindössze egy órás utazás várt volna ránk, s épp időben, délután érkeztünk volna Isztambulba. Igen ám, de közben Isztambulban kisebb közlekedési káosz alakult ki a leesett hó miatt. Már induláskor megemlítette a pilóta, Isztambulban lehet, hogy várni kell a leszállásra, de hogy ennyit, arra álmunkban sem gondoltunk. A tervezett menetidő gyorsan és eseménytelenül telt, de sajnos a leszállás idejéhez közeledve a pilóta egyszer csak bemondta, hogy kéri a szíves türelmünket, mert sajnos csak huszonkettedikek! vagyunk a leszállási rangsorban az Atatürkön, így jócskán késni fogunk. No, innentől egy monoton körözés kezdődött Isztambul és a Márvány-tenger felett. Az ablakból semmit sem lehetett látni, mert a felhők felett, tejfehér ködben repültünk, csupán annyit lehetett érzékelni, ahogy egy-egy kör megtétele közben a nap átkerült hol a gép bal, hol a jobb oldalára. L. nem volt már formában a korán kelés és az egész napos utazás után, úgy érzete, hogy a repülőgép egyre jobban ráz – én ezt egyáltalán nem éreztem, vagy csak minimálisnak érzékeltem -, s vsz. a fáradtságnak és türelmetlenségnek köszönhetően úgy bepörgette magát, hogy rosszul lett. Látványosan szenvedett, feszengett az ülésben, néha a feje felett a kezével a plafonba kapaszkodva támasztotta ki magát, nagyokat fújtatott és sóhajtozott. Mikor észrevette, hogy pont ezen az egyetlenegy hüle repülőn nem voltak az ülések háttámlájához kirakva a hányószacsik, még jobban kiborult. Már én is fáradt és izgatott voltam, nem volt energiám különösebben nyugtatgatni. Azért próbáltam erőt venni magamon, nem nagyon bestresszelni, s lenyugtatni L.-t. Az alig egy órás repülőútból végül kettő lett, azaz pont dupla annyi időt vett igénybe, mint amire eredetileg terveztünk. Nagy sokára sikerült leszállni az isztambuli Atatürk Reptéren, mit ne mondjak, örültem neki… Bár szerintem semmi különös esemény nem történt a repülés során, de a nagy késés és a monoton körözés igencsak megviselte az idegeinket. Leszállva megláttuk, hogy a sztyuik valami rejtélyes okból a legelső csomagtartó-fakkba dugták az összes hányószacsit. Talán pont azért, hogy lehetőleg mindenki tartsa vissza a kisrókákat, nehogy má’ telepakolt hányószacskóval kelljen rohangálniuk. L. nagyon mérges volt, kijelentette, hogy Pegasussal soha többet, sehová.

A foglalt hotelünk Isztambul ázsiai oldalán volt – ebből a szempontból jobb lett volna ezúttal a SAW-ra érkezni – de ez most így sikerült, előbb találtam az ázsiai oldalon elfogadható szállást, mint az európain. L. elgyötörten kullogott utánam a reptéren, miközben próbáltam Istanbulkartot felhajtani. Egy trafikban mondták, hogy a metró bejáratánál lehet venni. Valóban így is volt, csakhogy elárusító-hely, ahol egy élő árustól lehetett volna vásárolni, nem volt, csak automata. Nem volt még Istanbulkartunk, nem tudtam, hogy az automata hogyan működik, L.-el is összevesztünk a nagy szerencsétlenkedésben, s végül bedugtam egy 20 lírást, amiért végül is két kártyát kaptunk, és mindegyiken minimális feltöltést. Eredetileg csak egy kártyát szerettem volna kettőnknek, de utóbb láttuk, hogy jobban jártunk a két külön kártyával, mert így mindegyikünk és minden átszállás után kapott kedvezményt.

Zeytinburnuig utaztunk metróval, ott pedig átszálltunk a szokás szerint zsúfolásig telt villamosra. Egy idős bácsi ült mellettem, és amikor leszállt, a kezünkbe nyomott egy-egy Istanbulkartot tartó átlátszó tokot...csak úgy...biztos látta, hogy milyen elgyötörtek vagyunk. Welcome to Istanbul!

Máris jobb kedvre derültünk! Bár előzetesen tartottam tőle, de a szilveszteri készülődésből egyelőre nem lehetett semmit sem érzékelni. Eminönüben újra töltöttünk a kártyákra, és az első komppal áthajóztunk Kadiköybe. Ezúttal éjszakai kivilágításban csodálhattuk meg Sultanahmet gyönyörű mecsetjeit és a Topkapi Palotát. A kompról nézve Sultanahmet mindig csodás látvány, ezúttal sem volt másként. Fantasztikus ez a város!

A Kadiköy Port Hotel nem messze található a kadiköyi kompkikötőtől, de mégis egy csendesebb mellékutcában van. A hotelben már vártak minket, s mindjárt felajánlottak egy ajándék reggelit másnapra, az új év örömére. Kedves gesztus volt tőlük. A szobánk aprócska, de kellemes, a fürdőszoba makulátlanul tiszta, még normális fűtés is volt végre, s nem a légkondival kellett szerencsétlenkedni.

Arra még futotta az erőnkből, hogy elvánszorogjunk enni. Találtunk egy helyet, ahol csak iskender kebapot készítenek, de milyen fenségeset! A HD Iskender iskender kebapja olyan fenséges ízorgia, hogy na, és akkora adag, hogy 3 napra is elég lett volna. A hússzeletkéket fűszeres paradicsomszósszal öntik le, mellé joghurtot porcióznak, majd az egész tetejére forró, még sercegő, habzó olvasztott vajat öntenek. Természetesen nem maradhat el a paradicsom és az erős sült zöld paprika sem. Mindez kenyérrel tunkolva isteni!

A pincérek estére kelve már sürgették a dolgot: a villámgyors kiszolgálást még gyorsabb fizettetés és asztalbontás követett. Szinte mi voltunk az utolsók, akik elől elkapták a tányért. Szó szerint degeszre ettük magunkat, de annyira, hogy hazafelé menet egy halas stand mellől valami orrfacsaró hal- és olajszag csapott meg, s majdnem én is melléraktam az imént befalt iskenderemet, de aztán végül is mégsem.

Hazaérvén L. menten bealudt, nekem még volt erőm zuhanyozni, de fél kilencnél tovább én sem bírtam ébren maradni, úgyhogy megviselve, de teli hassal átaludtuk a szilvesztert és sajnos az isztambuli tűzijátékot is.

December 30. – Bodrum

Ez a reggel is borús idővel köszöntött ránk. Reggeli után elsétáltunk a piacra, ahol útikönyvünk szerint sok autentikus, helyi terméket lehet kapni. No, ez elég nagy csúsztatás, mert termékek azok voltak, de nem tűntek autentikus, helyi kisipari produktumnak, annál inkább autentikus kínai gyártmánynak. Azért pár ajándéknak való függönyt és szőttest sikerült beszerezni, ezek tényleg a híres török textilipar termékei.

Bodrum egy kis halászfaluból vált a török riviéra egyik legfelkapottabb üdülővárosává: a kikötőben luxusjachtok ringatóznak, a bazár utcácskái egyértelműen a turisták pénztárcájához és ízléséhez szabják kínálatukat, a várost üdülőtelepek veszik körbe. Bodrumot azonban nem csak az utóbbi évtizedek turizmusfejlesztésének vívmányai teszik érdekessé: egykor itt született a „történetírás atyja”, Hérodotosz; majd az i.e.4.században itt építették fel az ókori világ egyik csodáját: Mauszolosz király síremlékét, melyet halikarnasszoszi mauzóleum néven ismerünk. A bársonyosan kék vizű kikötőben a 15.században épült a középkori várépítészet egy gyöngyszeme, a Szent Péter-erőd, mely napjainkban a Víz Alatti Régészeti Múzeumnak ad helyet.

A mauzóleumból napjainkra nem sok minden maradt, egy földrengés 1402-ben ledöntötte a csodált építményt, majd a johannita lovagrend tagjai a köveket felhasználták a Szent Péter-erőd építéséhez. Az erőd csodálatosan uralkodik a bodrumi kikötőn: egy kis benyúló sziklás félszigetre építve mintegy kettéosztja a kikötőt. Öt büszke tornya egykori urainak nemzetiségét szimbolizálja. Nagy Szulejmán 1522-ben meghódította Rodoszt, Bodrum is oszmán uralom alá került, s a lovagok utolsó erősségükbe, Máltára húzódtak vissza. A törökök a bodrumi vár udvarán álló kis kápolnát mecsetté alakították át, s egy minaretet építettek mellé.

Az 1960-as években a török kormány elhatározta az évtizedek óta üresen álló építmény hasznosítását, s az Égei- ill a Földközi-tengerben talált régészeti leletekből álló kiállítást ill ezeket bemutató múzeumot alakítottak ki, létrehozva ezzel Törökország, s a maga nemében talán a világ egyik legérdekesebb múzeumát.

Számtalan lépcsőn, átjárón és kapun jutunk be a várudvarba, ahol először egy amfora kiállítás fogad minket. Ezekben a kecses alakú kerámiaedényekben tárolták egykor az olajat, a bort s egyéb élelmiszereket. Formájuk jellemző egy-egy régióra ill. egy-egy évszázadra.

A kiállítás belső termeiben sorra következnek a szebbnél-szebb állapotban megmaradt hajóroncsok. Hihetetlen, de az i.e. 12. századból is találunk itt hajót, melyet az 1950-es évek végén tártak fel Finike mellett. Több hajó került elő Bodrum környékén is: fedeztek fel hajóroncsot a késő római ill. bizánci időkből is, valamint az oszmán uralom időszakából is. A Kas-Uluburun mellett talált hajóroncs az i.e. 14. századból származik; „félbevágott” életnagyságú másolata minden bizonnyal a gyerekek kedvence, hiszen remek képet ad arról, hogy is nézett ki az egykori kereskedelmi hajó a valóságban.

Egy teremben a világ egyik legszebb ókori üveggyűjteményét, egy másikban pedig egy i.e. 4.században élt káriai hercegnő sírját ill. sírmellékleteit láthatjuk. Természetesen minden csupa arany…

Maga a várudvar is idilli hely, tele érdekes, buja növényzettel és díszes tollazatú pávákkal. A várfalakon, átjárókon való rohangálás szintén lehetővé teheti az élénk fantáziával megáldott apróságoknak, hogy az egykori lovagok helyébe képzeljék magukat. Ott jártunkkor azonban az időjárás nem engedte, hogy fantáziánktól elragadva elképzelt ostromlók hadait verjük vissza egy-egy bástyáról, várfalról, ugyanis a vadul csapdosó szélviharban szinte tapodtat sem tudtunk mozdulni, nemhogy várvédősdit játszani. A zabolátlan szélvész az arcunkba vágta az apró tüskékként becsapódó esőcseppeket, a lábunk előtt az összegyűlt esővízből egy mini tornádótölcsért kerekített ki. Alig győztünk visszamenekülni az ódon falak védelmébe…

A múzeumboltban rábukkantunk egy, a törökországi őshonos növényeket, virágokat bemutató albumra, s bár korábban megbeszéltük, hogy nem cipelünk könyvet magunkkal, ezt mégsem tudtuk otthagyni. A múzeumboltok egyébként nagyon jók Törökországban, mellesleg ha valaki a lükiai partvidéken jár, és a túrázás szerelmese, az egy-egy múzeumboltban minden bizonnyal megtalálhatja a Kate Clow-féle The Lycian Way-t.

Estére már csak a „rutin teendők” maradtak: bolt, posta – képeslapfeladás, ajándékvásárlás a családnak, s megvettük a másnap hajnali buszjáratra a jegyeinket Izmirbe.

2014. december 29. – Fethiye, Bodrum

Mivel úgy tűnt, hogy az időjárás menthetetlenül ellenünk fordult a líkiai partvidéken, s hosszú napokon át tartó, szakadatlan esőzést jósoltak a meteorológusok Epheszoszra is, ezért úgy döntöttünk, hogy improvizálunk, s az eredeti terveket felrúgva Bodrumba utazunk. Ennek csupán az az egy oka volt, hogy egyedül oda mutatott napsütéses időt az előrejelzés, valamint „útba esett” Izmir felé.

A panziós megkérdezte telefonon a buszpályaudvart, hogy mikor indul Bodrumba a következő busz. Kiderült, hogy tétlenkedésre és reggeli szöszmörgésre nincs idő, mert a következő járat fél 10–kor indul: felcihelődtünk, s felugrottunk a városba tartó dolmusra. Amint megérkeztünk a buszpályaudvarra, L. előrerohant jegyet venni, s szinte úgy estünk fel az éppen induló kisbuszra.

A busz egy helyütt – a muğlai buszpályaudvaron – állt meg az úton, itt volt idő elmenni wc-re és némi rágcsát venni. Itt az utazóközönség jó része leszállt, s az út második szakaszán lassacskán a másik fele is, úgyhogy a végére mi ketten maradtunk és a sofőr. Utóbbi szimpatikus bácsika volt, megkínált minket vízzel, s viccesen gesztikulálva mutogatta, hogy nízzünk csak ki, Bodrum felett feketéllik az ég, csúnya világ lesz! Hát ennyit a jósolt napsütésről…

S valóban, zuhogó esőben érkeztünk meg Bodrumba. A buszpályaudvar kb. 10 percnyi sétára van a belvárostól, de ez alatt a 10 perc alatt – esőálló felszerelés ide, esőálló felszerelés oda - totálisan bőrigáztunk. A tengerpart felé vezető, lefelé lejtő utcákon hömpölygött a domboldalakról lefutó esővíz. Bemenekültünk az első utunkba eső, szimpatikusnak tűnő hotelbe, de az túl drága volt. Pár méter után jött a következő hely: a Murat Pansiyon az Atatürk Cadessin. Megnéztünk egy szobát, ami elsőre nem tetszett, már majdnem indultunk kifelé, amikor a recepciós gyorsan mutatott egy másik, szebb, kényelmesebb szobát. Sikerült az árra is megegyeznünk, úgyhogy lecuccoltunk.

Közben az eső is csillapodott némileg, már csak szemerkélt, ezért lesétáltunk a kikötőbe. Útközben persze újra megeredt, így gyorsan a bodrumi várhoz – múzeum - siettünk, de ott csalódottan tapasztaltuk, hogy zárva van. Elfeledkeztünk róla, hogy hétfő van, általában szerte a világban szünnap a kiállítóhelyeken. Ugyanígy jártunk a híres Halikarnasszoszi Mauzóleumnál is. Felsétáltunk az ókori színházhoz, amely egy Bodrumot körbevevő, forgalmas autóút másik oldalán feküdt, de az is zárva volt. A dombtetőről ugyanakkor szép kilátás nyílt az alattunk elterülő városra, ill. nyílt volna, ha nem lett volna borult, párás, felhős az idő. Visszasétáltunk a városba, s megállapítottuk, hogy ezek a Mauzóleum felé eső kis kanyargós, meredek, szűk utcácskák sokkal hangulatosabbak, mint Bodrum másik része. A házakat errefelé fehérre meszelték, az ablakkereteket, kapualjakat pedig kékre, sok helyen bougainvillea virágzik. Némi görögös hangulat, vagy akár mint Tunéziában Sidi Bou Saidban esetleg a marokkói Essaouira is eszünkbe juthat.

A tengerparti sétányra visszaérve beültünk egy tengeri herkentyűket és halakat kínáló étterembe. Lisztbe forgatott, olajban kisütött kis halacskákat szerettünk volna enni. Nekem sikerült is ezt rendelni, de L. valami más nevet mondott a pincérnek (amit a menütábláról olvasott le, és azt hitte az a kishal), így kapott egy gyönyörű és méretes egyben halat. Ezen megint felmérgelte magát, jól össze is vitatkoztunk, s a vége az lett, hogy visszaküldette a halat, azzal hogy ő kishalakat akar. Eléggé kényelmetlen volt a szitu… Ez van, ha az ember fáradt, éhes és párszor bőrig ázott aznap. Sietősen bevágtuk a kaját, és amilyen gyorsan csak lehetett, távoztunk az étteremből.

Estére már csak az maradt, hogy találjunk egy nagyobbacska élelmiszerboltot – az otogar melletti piac mögött sikerült is egy Tansas áruházat találni- és korzózzunk egyet az üzletekkel teli környéken.

December 28. – Fethiye, Kayaköy

Reggelre szerencsére elállt az eső, sőt mi több, gyönyörű napsütés köszöntött ránk, amint reggeli után kiléptünk a panzió udvaráról az utcára. Elsétáltunk a nem messze levő kikötőig, ahol a tükörsima, bársonyosan mélykék vízen rengeteg jacht, hajó és vitorlás ringatózott. Az Ölüdenizbe induló dolmusok állomására igyekeztünk, ugyanis ezek közlekednek Kayaköy, az egykor görögök által lakott, elhagyatott „szellemfalu” felé. Útközben beugrottunk egy Migrosba, vettünk egy kis nassit, üdítőt a túrára. Szép kis séta volt a hoteltől a dolmusállomásig, de a ragyogó időben egyáltalán nem volt kellemetlen, sőt, nekem egyenesen tetszik, amikor ilyen pillanatokban be lehet kukkantani egy-egy ébredő város életébe.

A dolmus menetrend szerint közlekedik Fethiye, Kayaköy és Ölüdeniz között. Kb. fél órás menetidő alatt zötyögtünk el Kayaköyig, útközben kisebb településeken – tele hotelekkel, panziókkal, vásárlási lehetőségekkel és bóvlival – valamint Kayaköy felé közeledve fenyőerdőkön keresztül haladtunk át. Rövidesen megérkeztünk az elhagyatott faluba, amely télvíz idején valóban eléggé elhagyatott volt, turisták csak dél felé és délután tünedeztek fel. A faluban néhány ház kivételével a házak romokban állnak, ugyanakkor könnyű elképzelni az egykori lakók életét, hiszen a falakon még ott a festés, a kemence még teljes egészében áll a sarokban…

Kayaköyt egykor Livissinek hívták, lakói csak nem teljes egészében görögök voltak, akárcsak a közeli Makrinak (ma Fethiye). Livissiben 1912-ben még 6500 keresztény és csupán 500 muszlim élt, a görögök kereskedő és üzletemberek voltak.

Már az i.e. 12.századtól kezdve költöztek görögök Anatóliába, elsősorban a Földközi-tenger nyugati partvidékére, de egyes csoportjaik – a pontuszi görögök – egész a Fekete-tenger partjaiig jutottak.

A 14.századtól fennálló Ottomán Birodalom etnikailag és vallásilag kevert népességével alapvetően toleránsan bánt, bár a kisebbségek csupán másodrendű állampolgárai voltak a birodalomnak. Az Ottomán Biroldalom fennállásának utolsó évtizedeiben szellemi fellendülés jellemezte az itt élő görög népességet, de a központi hatalom gyengülésével egyre inkább felszínre kerültek az egyes kisebbségek függetlenségi, nacionalista törekvései. Éppen ezért a görögök is nagy reményeket fűztek az 1908-as Ifjútörök Mozgalomhoz. Sajnos a nagy remények gyorsan a porba hulltak. Az Ifjútörökök szintén a nacionalista áramlatot meglovagolván az addigi etnikailag sokszínű, multikulturális Ottomán Birodalomból egy homogén török nemzetállamot akartak szervezni. Az első világháborút lezáró sèvres-i békediktátum megfosztotta az Ottomán Birodalmat területei nagy részétől, melyekből a győztesek oldalán álló Görögország is jócskán részesedett. A Mustafa Kemal tábornok által vezetett török felszabadítási háború sikerrel vitte véghez Sèvres revízióját, mely az 1923-ban aláírt lausanne-i békeszerződéshez vezetett, amely tulajdonképpen nemzetállami szinten szabta meg a mai Törökország határait. A harci cselekményekkel együtt járó etnikai tisztogatások több tízezer görög ill. török ember életének kioltásával jártak az oda-vissza csatolt területeken, ezért a lausanne-i szerződés részévé tették a pár nappal később aláírt, görög-török lakosságcseréről szóló megállapodást. A kötelező áttelepítés alól csupán Isztambul és két égei-tengeri sziget ortodox, ill. Nyugat-Trákia muszlim lakossága mentesült. A többiek számára nem volt könyörület…

Több internetes oldalon és könyven is olvashatjuk azt a kissé negédes interpretációt, hogy mikor a görög lakosokat kitelepítették, a török lakosság is a görögökkel együtt sírt, és ők is tragédiaként élték meg a kitelepítést, sőt, a gazdagabb görögök értékeiket a törökökre hagyták, abban a reményben, hogy még valaha visszatérnek. Ez nagyon drámaian és meghatóan hangzik, de a valóság ennél kissé árnyaltabb, bár nem kétség, hogy a törökök közt is akadtak olyanok, akik sajnálták görög származású falubeliiket, de a történelmi példák – az örmények esete Törökországban vagy a zsidóság esete a második világháborús Európában – arra mutatnak, hogy a lakosság nagy része közönyösen nézte az események sodrását, sőt, sokan egyenesen hasznot is akartak húzni mások szerencsétlenségéből. Görög oldalról egyenesen görög genocídiumnak (népirtásnak) nevezik a törökországi görögökkel történteket.

A Makri-i görögök üldözését 1914 szeptemberében kezdték meg: titkos üzenetben hirdették ki a törökök közt, hogy a görögöket el kell üldözni, és hogy az így felszabaduló termőföldek ill. vagyontárgyak a törökök között kerülnek újraelosztásra. Megtiltották azt is, hogy bármit is megvegyenek a görögöktől ill. eladjanak nekik. A cél az volt, hogy a menekülő görögök által hátrahagyott holmikat és házakat kifosszák, menekülés közben sokakat banditák vagy éppen török szomszédjaik öltek meg. A nőket megbecstelenítették, ruháikat, cipőiket elvették. Az első világháborús mozgósítás után a görög férfiakat munkaszolgálatos egységekbe sorozták be, Makriból több mint 3000 férfit vittek munkaszolgálatra Smyrna (ma Izmir) közelébe, ahonnan később Van, Erzurum, Diyarbakir környékére kerültek, ahonnan csak pár százan tértek vissza.

1916 nyarán egy görögül íródott, a rodoszi brit konzulnak címzett levelet fogtak el a török hatóságok, amely részletesen beszámol a Makri és Livissi környéki görögök üldöztetéséről, s kérte a britek beavatkozását a régióban élő görögség megmentésének érdekében. Ezután még inkább elszabadult a pokol: százával börtönözték be az embereket, a görögök pedig próbálták értékeiket pénzzé tenni, hogy megszabadítsák magukat a börtön, az erőszak és a kínzások fenyegető rémétől. 4 hónap múlva a görögöket a 220 km-re fekvő Denizlibe deportálták, gyalog indították útnak a kényszerített meneteket, ahol további szenvedéseket kellett átélniük.

További deportálásokra 1917 novemberében és 1918 áprilisában került sor, főként nőket, gyermekeket és időseket indítottak el a 15 napos kényszermenetelésre: az utat a szomjúságtól, éhezéstől, kimerültségtől és az ütlegelések miatt meghalt emberek holttestei kísérték.

1918 tavaszára Makri és Livissi csaknem teljesen elnéptelenedett, a görögök üzletei és ingatlanai a török hivatalok kezére kerültek. Makri és Livissi története csak egy kis epizódja volt az 1914 és 1923 között történt eseményeknek, mely folyamán Törökországot meg akarták tisztítani a nem török etnikumoktól, kisebbségektől. 1922 szeptemberében Makri és Livissi megmaradt görögségét rendeletben arra kényszerítették, hogy hagyják el otthonaikat, s hajókon Görögországba szállították őket: többségük Rodoszra, Kastellorizora, Tinos és Kea szigetére került.

Az elhagyatott épületek az 1957-es fethiyei földrengésben tovább károsodtak. Napjainkban Kayaköy 500 háza és két bizánci temploma múzeumfaluként és történelmi emlékhelyként működik, s a török hatóságok kezelésében áll. 2014 szeptemberében a török kormány egy meglehetősen vitatható, és nagy felháborodást keltő tervet nyújtott be Kayaköy fejlesztésére, mely szerint az emlékhely harmadát turisztikai célból lehetne hasznosítani.

Mindezek a szomorú dolgok lebegnek a száz és száz omladozó ház falai között, a zöldellő domboldalakon, a kis kitaposott ösvényeken, miközben hangtalan rójuk utunkat az elnéptelenített városban. A természet csodaszépen veszi vissza, ami egykor az övé volt: üde zöld minden, friss és harmatos, soha nem látott gyógynövények és virágok pompáznak mindenütt.

A település tetőpontjára, egy kis kápolnához felkapaszkodva egy ösvényt veszünk észre, amely a közelinek tűnő türkizkék öböl felé vezet. Nem is haboztunk sokat, elindultunk lefelé a hegyoldalon. Egyre inkább kimelegedtünk a ragyogó napsütésben, L.-ről még a póló is lekerült, s habtestével tükrözte vissza az incselkedő napsugaracskákat. A látvány egyébként pazar – L.-é is, de most a tájra gondoltam -, körben cakkos hegycsúcsok, zöldellő hegyoldalak, alattunk a nagy kékség hívogat gyönyörű türkizkék színekkel, sehol senki, csupa csend és nyugalom…

Az ösvény egyszer csak egy drótkerítéshez érkezik, utunkat egy toldott-foldott összetákolt fakapu állja, egy lígő-lógó tábla hirdeti „Galaviz”. L. úgy döntött, hogy más út nincs, csak erre, így átlépünk a kapun. Én persze paráztam, hogy mi lesz ebből, s erősen füleltem, nem hallok-e kutyaugatást vagy bármi menekülésre késztető zajt, de csak egy félig kész, abbamaradt épülethez érkeztünk, ahonnan egy meredeken lefelé tartó ösvényen indultunk a tenger felé. Még jó, hogy az út nem volt végig ilyen meredek, kifáradva érkeztünk le a csodás kis öbölbe, ami csak a miénk. Nagyon sajnáltam, hogy tél van, és nem tudunk fürdeni, mert fantasztikus jutalom lenne a túra után csobbanni egyet a frissítő habokban. A napocska melengetően ontja sugarait, letelepedünk a partra, hallgatjuk a hullámok morajlását, élvezzük a Robinson Crusoe-érzést. Térdig feltűrt nadrágban bemerészkedünk a vízbe, csak hogy mégis egy kicsit…

Sajnos gyorsan fogy az időnk, a hegycsúcsok felett felhők gyülekeznek, így gyorsan eszünk pár falatot, és az élmény hatásától fűtve vágunk neki a felfelé ugyancsak izzasztóan meredek visszaútnak. L. vágtat előre, már nem is látom, mintha teljesen egyedül túráznék itt. Utólag olvastam, hogy az öböl neve „Hideg vizű öböl” (Cold Water Bay - Soğuksu Koyu), s egyébként sziklákra festett piros pöttyökkel jelölik az utat, bár helyenként hiányoznak a jelzések, de azért józan paraszti észre támaszkodva nem nagyon lehet eltévedni.

Eddigi teljesítményünket megdöntve – miszerint lefelé 2 órába tellett – fölfelé mindössze 1 óra alatt felértünk. Elsétáltunk Kayaköy eddig be nem járt másik végébe, közben a felhők újra összeértek, s szemerkélni kezdett az eső, hűvös is lett. Visszasiettünk a főútra, ahol egy eresz alá beállva vártuk, hogy jöjjön a dolmus. Nem is kellett sokat várnunk, 10-15 perc múlva meg is érkezett. Útközben két idős helyi nénivel zsűriztettük le a faluban gyűjtött, hegyi teának sejtett gyógynövényeinket. A nénik alaposan szemrevételezték a termést, felét kidobatták, másik felére mondták, hogy az jó lesz teának. Nagyon kedvesek voltak, mosolyogva magyarázták törökül, hogy mi mindenre lesz jó a gyógynövényfőzet.

Mire Fethiyébe értünk, jócskán megéheztünk, így betértünk az első szimpatikusnak tűnő helyre. Jó választás volt: a Hani Baba Sofrasiban egy-egy remek köftét választottunk, én pedig végre kipróbáltam a régóta vágyott török édességet, a künefét. A künefe egy sajttal töltött tésztaféleség, a kadayıf nevű tészta leginkább a nálunk húslevesbe való cérnametélthez hasonlít külcsínyben, de az összetétele más, pl. tojás nem kerül az alapanyagok közé. A „cérnametélt” közé nyúlós, semleges ízű, nem sós sajtot tesznek, összesütik, majd citromos cukorsziruppal nyakon öntik, a tetejére pedig tört pisztáciát szórnak. Szumma-szummárum, isteni.

Degeszre ettük magunkat, s közben bámultuk a TV-ben futó hírekben, miszerint Isztambulban hatalmas közlekedési káoszt okozó hóesés volt. Mi meg ingujjra vetkőzve túráztunk ma… Azért biztos, ami biztos alapon, kaptunk egy újabb zuhéjt a nyakunkba, amikor elindultunk hazafelé, így kénytelenek voltunk egy kis shoppingolással elütni az időt, amíg zuhogott. Meg is lett az eredménye: ismét egy halom reklámtáskával felmálházva értünk haza.

December 27. –Kas, Xanthos, Fethiye

Borongós reggelre ébredtünk: sötétszürke fellegek gyülekeztek Kas felett, s bizony a városi sétához elkelt a széldzseki is. A szállásunktól nem messze feküdt a színház. Mi felülről támadtuk be a római építményt: az utcánkból nyílott egy csapás dombnak felfelé a dzsindzsásban. Felküzdöttük magunkat a domb tetejére, ahol számos kőszarkofág hevert elszórva a dús, élénkzöld aljnövényzetben. L. hálás fotótémát talált számos szép virágban, és a kilátás is klassz volt az öbölre és a városra. Kas az egykori kis halászvároska kellemes turistaközponttá nőtte ki magát a török turizmus fellendülésével: jachtkikötő, búvárközpont, és jó bázis a közelben levő ókori nevezetességek felkereséséhez, mindemellett - legalábbis így szezonon kívül – nem túl turistás. A közelben levő görög szigetre – Kastellorizora – rendszeresen indul kompjárat, a kompút szép időben emlékezetes élmény lehet. Mi ezt sajnos idő hiányában kihagytuk, talán majd egyszer máskor…

Leereszkedtünk a domboldalon a színházhoz, amit teljesen felújítottak, s szezonban bizonyára előadásokat, koncerteket is játszanak. Ezt is el tudnám képzelni egy kellemes programként egy langymeleg nyári estére, a tenger felől könnyű sós ízű szellő fújdogál… De most a színház tövében csak barna kecskék legelésztek, s pár gyógynövény gyűjtögető ember keresgélte a megfelelő füveket, bogyókat, gumókat és hajtásokat a közelben. A színháztól jobbra egy kis félsziget nyúltik be a tengerbe, latolgattuk, hogy továbbsétálunk arra, de olyan vad kutyaugatást hozott a szél magával abból az irányból, hogy letettünk a tervről. Ehelyett a város felé vettük az irányt, és a kikötőt elhagyva sétálgattunk a csendes, de hangulatos belvárosi utcákon. Az egyik kis utca végén egy hatalmas líkiai kőszarkofágra bukkantunk, a közeli ház udvarán pedig egy zöldcitromfa illatozott. A fehérre meszelt házak felső emeletén színesre festett falodzsák ugrottak ki, a házak falára vörös és lila virágban pompázó bougainvillea kúszott fel.

Dél felé terveztünk továbbutazni Fethiye felé, így visszaballagtunk a hotelbe, felvettük a hátikat, és kisétáltunk a városközpontban levő dolmusállomásra. Még volt jó fél óránk a következő fethiyei dolmus indulása előtt, és L. ínycsiklandó illatokat szimatolt a dolmusállomáson levő kifőzde felől, így beneveztünk egy gyors ebédre. Ezúttal L. választott jobban: a „tavuklu bezelye yemeği” elnevezés aféle csirkepaprikást takart, amelybe krumplit és borsót is főztek. Az én tyúklevesem viszont sajnos nem ütötte meg a mércét, nagyon nem tetszett sem az íze, sem az állaga, így én is inkább L. tányérjából torkoskodtam.

Megjött a buszunk, felcuccoltunk, és elindultunk Fethiye felé, de mi egyelőre csak Kinik faluig utaztunk. Furcsa volt, hogy erre a nem túl hosszú szakaszra az előzőekhez viszonyítva sokat fizettünk. Egész úton ezen morfondíroztam, amikor megálltunk Kinik faluban, de a sofőr csak intett, hogy maradjunk. Gondoltam, biztos bekerül Xanthos felé, ha továbbindulunk, ezért nem kell leszállnunk. A kisördög csak furdalta az oldalamat, és egy a közelünkben ülő fiatal lánytól megkérdeztem, hogy mennyi a tarifa Xanthosig. Ő nem tudta pontosan, de konzultált a többi utassal, és kiderült, hogy túl sokat fizettünk, és ráadásul itt kellene leszállnunk. Mire a sofőr visszaért, már képbe kerültünk, és utastársaink segítségével próbáltuk tisztázni a helyzetet. Kiderült, hogy a sofőr nem értette ékes török jegyvásárlási szófordulatunkat, és így saját megérzésére hagyatkozva Fethiyéig adta a jegyet. No de hát mi elébb Xanthost szerettük volna szemrevételezni, ezért visszakaptunk jó pár lírát, majd a cuccainkat is a busz aljából. A „pályaudvaron” egy általunk illetékesnek vélt egyénnel egyeztettük, hogy nyugodt lélekkel otthagyhatjuk a hátikat, így is tettünk, nem is volt semmi gond. A romok innen jó 10-15 percnyi sétára fekszenek, google mapos emlékeink s a helyiek útbaigazítása alapján találtunk oda. Becsületesen kipengettük a borsos belépőt, s a romok felfedezésére indultunk. Itt belebotlottunk egy japán csoportba, de megvártuk, amíg odébb állnak, s ezután viszonylagos nyugalomban élvezhettük a romnézést. A fények egyre élesebbek lettek, az a tipikus baljóslatú verőfény, mögötte pedig a fekete fellegek….de reménykedtünk, hogy megússzuk.

Xanthos Letoonnal együtt szerepel az UNESCO-Világörökség listáján, az errefelé igencsak aktívan tevékenykedő brit Charles Fellows tárta fel a lelőhelyeket, s leletanyag java részét Nagy-Britanniába szállíttatta egy Patarában horgonyzó hadihajóval, a leletek java része napjainkban a British Múzeumban látható.

Herodotos nyomán tudjuk, hogy Xanthos már az i.e. 6.században létezett, i.e. 334-ben a hódító Nagy Sándor elfoglalta a várost a régió más városaival együtt. Az i.e. 1 évszázad szintén sok szenvedést hozott a xanthosiaknak: a római Brutus legyőzte a líkiai ligát, Megostromolta Xanthost és lerombolta a líkiai akropoliszt, elpusztította lakóit. Marcus Antonius és Vespasianus idején béke költözött a városba: Vespasianus egy monumentális diadalívet is emeltetett Xanthosban. A bizánci időken folytatódott a konszolidáció időszaka, a városfalakat helyreállították, és egy monostort építettek a város fölé magasodó dombon. Az arab betörés után arab hordák pusztították el a várost.

Vespasiánus diadalíve közelében, rögtön az út másik oldalán található a híres Néreidák emlékműve, jobban mondva annak alapja, hiszen Fellows az emlékmű lényegi részét a szobrokkal együtt Nagy-Britanniába szállítatta. A görög mitológia szerit a néreidák kék hajú tengeri nimfák voltak, akik oltalmazták a hajósokat.

A ma látható, 2.századi római színház helyén állt az egykori líkiai akropolisz, ezzel szemben fekszik a római agóra. A színház közelében 3 síremlék áll, melyek Xanthos emblematikus műemlékei. Az egyik egy 1.századi római síremlék, a másik egy i.e. 4. századból származó líkiai síremlék, a harmadik pedig a híres Hárpia-sír. A márvány domborművekkel díszített sírkamrát Fellows elszállítatta Londonba, a ma Xanthosban látható síremlék csupán másolat. A síremlék felfedezésekor a névadó női fejű, madártestű, szárnyas alakokról úgy gondolták, hogy ők a Hárpiák, de újabban több tudós Sziréneknek véli őket. A Hárpiák – három vagy négy mitikus nővér - eredetileg a vihar démonai voltak, a későbbiekben azonban az embereket zaklató, sötét erőkké váltak, s számuk is jócskán megszaporodott. A Szirének szintén félig ember-félig madár testű lények, a kísértés, vágyak és érzéki örömök megtestesítői, melyek csodás hangjukkal csavarták el a tengerészek fejét.

A színházzal szemben, a római agóra egyik sarkában találjuk a „Xanthoszi obeliszket”, amely valójában egy oszlopos sír tartóoszlopa volt. Különlegessége, hogy mind a 4 oldalán feliratok találhatóak: ez a leghosszabb líkiai szövegtöredék, amely napjainkban ismert, több mint 250 sorból áll. A feliratot még nem sikerült megfejteni, szóval nyelvtudósok hajrá, van itt még kihívás bőven!

Innen továbbsétálva, az aszfaltos út másik oldalán egy gyönyörű főutcán szelhetjük át a várost, a fényesre koptatott kőlapok láttán nem nehéz elképzelni, hogy sok száz évvel ezelőtt hogyan tolongtak a „lómaiak” az egykori utcában. Oldalt, körben a domb teteje felé indulva számos szarkofág esik utunkba, leszámítva persze azoknak az eredetijét, amelyet Fellows Londonba szállíttatott. Ha jobb idő lett volna, szívesen elbóklásztunk volna még a zöldellő domboldalban álló szarkofágok közt, de a felhők veszélyesen sötéten gyülekeztek, így inkább a domb tetejére igyekeztünk. Út közben megnéztünk jó pár ház alakú sírt, a sírépítménybe is beléphettünk: belül több emeletnyi nyughely – mint egy emeletes ágy-, olykor kőből faragott párna is járt az elhunytnak. L. persze most is megtalálta a legmeredekebb – leglehetetlenebb - legtechnikásabb utat felfelé, de azért végre felértünk. Persze az eső pont akkor kezdett el csapkodni, amikor a dombtető közepén álltunk: gyorsan ráráncigáltuk az hátikra az esőhuzatot, L. elcsettintett pár fotót a panorámáról, és sebes vágtában megindultunk a domb másik oldalán sejtett aszfaltút felé. Hát persze hogy nem találtuk meg – pedig ott kell lennie-, így újra körbekerülve a dombtetőn, ugyanazon az oldalon ereszkedtünk le, ahol felmásztunk. Éppen időben értünk a decumanusra, mert az eddig csak jó áztató eső ömleni kezdett, de úgy szakadt, mintha az egész dombot zuhanyzó alá pakolták volna. Futottunk az utca végében levő fogadóépület felé, de mire odaértünk, mindenünk ronggyá ázott. Az épület sem adott sok védelmet az eső ellen, mert a szélvihar szép vízszintesen hordta befelé a vizet. Mondanom sem kell, az összes elvileg esőálló cuccunk teljesen átázott… A biztonsági őr és egy ismerőse bent kávézgattak az épületben, de sajnos nem voltak olyan jó fejek, hogy minket is behívtak volna, ha nem is kávéra, de legalább, hogy ne ázzunk. Egy darabig áztattuk magunkat itt, az épület oldalánál ácsorogva, és amikor már nem esett annyira, kimerészkedtünk, és futva indultunk a falu irányába. A dombról lefelé vezető aszfaltút gyakorlatilag kisebb folyóvá változott, ahol helyenként jócskán boka fölé ért a víz, helyenként kisebb örvényekkel tarkítva zubogott lefelé a faluba. Ahogy futottunk, láttuk, hogy a faluban az autókban olykor alvázig ért a víz, épp hogy csak nem folyt be. Olykor félre-félreugráltunk, ha jött egy-egy kocsi. Egy ilyen kis megállónál pont egy kis műhely mellett kötöttünk ki, ami előtt férfiak teázgattak, s bámulták az özönvizet. Minket is rögtön meginvitáltak egy-egy forró teára, ami jól is esett a nyirkos, hűvös időben. Nem nagyon tudtunk kommunikálni, minden esetre azt sikerült elmagyarázni, hogy a buszmegállóba megyünk, mert el akarjuk érni a Fethiyébe tartó buszt. Azok csak legyintgettek, hogy ráérünk még, várjunk csak itt. A nagyhátik viszont a buszmegállóban voltak, így mindenképp tovább kellett állnunk, gyorsan behörpintettük a teát – majd leégette a nyelvemet-, megköszöntük, és továbbtrappoltunk.

Éppen időben értünk a buszmegállóba, felvettük a hátikat, és a busz már be is állt. Csuromvizesen felkapaszkodtunk a zsúfolt buszba, ahol a busz hátuljában szorítottak nekünk némi helyet. Legalább száradtunk egy kicsinykét Fethiyéig, de épp csak annyira, hogy ott felfogjuk a következő özönvizet. Fethiyébe szerencsénkre pont esőszünetben érkeztünk meg, kis szerencsétlenkedéssel megtaláltuk azt a dolmust, ami a kikötő felé vitte az utasokat, s a helyi dolmussal fillérekért mi is elbuszoztunk a kikötőben levő Yildirim Panzióhoz. Ide is éppen jókor érkeztünk meg, mert pont akkor kezdett el szakadni, amikor a kikötőhöz értünk.

Szerencsére volt szabad szobájuk, mert az előzetes foglalás nem jött ide össze. Bár úgy hirdették magukat, hogy nem számolnak fel előleget, mégis le akartak venni a kártyámról pénzt, ami persze nem sikerült nekik. Leemaileztem a tulajjal a dolgot, és abban maradtunk, ha lesz szabad szobájuk, akkor a foglalási áron megkapjuk azt. Kellemes meglepetés volt a szoba: egészen jól nézett ki az egyszerű, de modern berendezésével, a légkondi is működött. L. fabrikált egy rögtönzött teregetőkötelet az ágy fölé, ráakasztgattuk a kabátjainkat, elkezdtük nyomatni légkondival a meleget, hogy csak úgy csorgott le az ablakokon a rácsapódott pára.

Időközben nem akármekkora vihar kerekedett, dörgött-villámlott, szakadt az eső, egy darabig áramszünet volt a fél városban, zseblámpával mentünk wc-re. Még jó, hogy a Kiméra miatt amúgy is hoztunk magunkkal...

December 26. –Kas, Kyaneai

L. még ezen a reggelen is ragaszkodott ahhoz az ötletéhez, hogy Kyaneaiba menjünk, s én továbbra is hiába pánikoltam a kutyák miatt, nem hatotta meg a dolog. A recepción ezúttal egy amerikai srác volt, akivel konzultáltunk a terveinkről. A srác szabadidejében a környéken szokott túrázni, jól ismerte a vidéket, de Kyaneaiban még ő sem járt. A kóbor kutyák ellen követ és botot ajánlott, a nyájőrző ebek esetében pedig azt, hogy ne kerüljünk a kutya, ill. a nyáj közé, valamint próbáljuk felvenni a pásztorral a kapcsolatot. Nem igazán lettem nyugodtabb, de nem volt mit tennem, újra kiballagtunk a dolmusállomásra, ahol elcsíptünk egy Demre felé induló járatot. Mondtuk a sofőrnek, hogy hol szeretnénk leszállni, persze nem nagyon tudta, hogy hol van a hely, de végül is ez nem is volt túl fontos, mert mi tudtuk. Kasból kiérve a következő falunál újra megszemlélhettem, hogy milyen veszély várhat ránk a csatangoló ebek személyében. Mikor felbukkant a Kyaneait jelző barna tábla, remegő lábbal szálltam le a dolmusról, és bánatosan szemléltem, amikor az a többi utassal eltűnt a messzeségben, Yavu falu irányában.

Kyaneai felé egy murvás út vezet, mindjárt az elején felszólítottam L.-t, hogy késedelem nélkül gondoskodjon az önvédelmi eszközeinkről, így az első útba eső bokrot megtépáztuk, s két remekbe szabott túrabotot rittyentettünk magunknak. Pár nagyobb kavicsot is zsebre dugtunk. Kisvártatva feltűnt az első birkanyáj, mellette egy-két éberen figyelő, meglehetősen méretes fehér pásztorkutya. Szerencsére a pásztor is velük volt, így már messziről köszöntöttük, s mondtuk, hogy hová igyekszünk. Ő csak intett, hogy jó az irány. A kutyák búcsúzóul párat csaholtak utánunk, amitől én menten szívinfarktust kaptam. L. egész útón remekül szórakozott rajtam, s kutyaugatást utánozva idegesített.

A hosszú egyenes út egyszer csak elkanyarodott, s mintegy „U” alakban fordult visszafelé, a romok felé egy enyhe kaptatón. A következő kecskenyáj már itt, a célegyenesben kapott el minket: a domboldalról százával ugrándoztak le a kecskék, s pont az amfiteátrum felé tartottak – miként mi is. Se pásztor, de kutya sehol. Lassacskán feltűntek az első jellegzetes lykiai kőszarkofágok, s a nem túl nagy, de szép állapotban megőrződött színház épülettömbje.

Kyaneai (Cyaneai) név jelentése „sötét kék”, a várost valószínűleg az i.e. 4.században alapították, a római időkben érte el virágzása csúcspontját, a bizánci periódusban püspökségi székhely volt, majd a 10.században feladták a települést. A színház az i.sz. 2.században épült, 25 széksor magasságú, tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a partvidék szigeteire és öbleire.

Felkapaszkodtunk a legfelső üléssorához, ahonnan megkapó kilátást élvezhettünk a környező vidékre, az alant elterülő nekropoliszra. Kyaneaiban található az ókori Lykia legtöbb szarkofágja, emiatt a várost a „Szarkofágok városának” is nevezik. Mindenütt hajó alakú kőszarkofágok, legelésző kecskék és…..és feltűnt a nyájőrző eb is. Amint észrevett minket a színház tetején, lecövekelt, s nem mozdult. Mondtam L.-nek, hogy amíg a kutya ott van, én le nem mászok innen, ő mehet, ha akar. Kisvártatva feltűnt a pásztor is, integetett, és ment tovább a kecskék után. A kutya meg maradt, s őrzött minket – a kecskék helyett - némán, mozdulatlanul. Gondoltam, hogy ez így nagyon nem lesz jó, mert így jövő ilyenkorig is itt maradunk, s kétségbeesve kiabálni kezdtem a pásztor után: „Köpek! Köpek!” (Kutya, kutya!)

A jóember szerencsére rájött, hogy mit akarok, visszaballagott s integetett, hogy nyugodtan másszunk csak le. L. már rég nagy barátságban csevegett a pásztorral, mire én nagy óvatosan lemásztam. A pásztor szerint nyáron itt is sok szokott lenni a turista, persze a sok azért relatív fogalom, nem hiszem, hogy myrai szinten tolonganak a turisták, hiszen eleve jóval nehezebben megközelíthető helyen vannak ezek a romok. Tényleg kedves ember volt a fickó, mondta, hogy ne féljek a kutyától, de hát ezt már L. is hiába mondogatja évek óta… Búcsút vettünk egymástól, a pásztor a kecskék, mi az akropolisz felé vettük az irányt.

Nem volt egyszerű felmászni a meredek dombon a szúrós-bökős susnyásban a fellegvárhoz. Útközben számos szép szarkofág mellett elhaladtunk, szinte mindegyik oldalán egy hatalmas lyuk tátongott, jelezve, hogy már mindegyiket kifosztották. Találomra bekukkantva az egyik szarkofág oldalán tátongó lyukon, megdöbbentő felfedezést tettünk. Valószínűleg a sírrablók felszerelését találhattuk meg: ásó, lapátok lapultak a szarkofág mélyén, amiből kitűnt, hogy a fosztogatás napjainkban is aktívan zajlik. Egyáltalán nem voltam elragadtatva ettől a felfedezéstől, s legfőképpen nem akartam a sírrablókkal találkozni. Körülbukdácsoltuk az akropolisz, majd megkíséreltük, hogy a déli oldalon leereszkedjünk a D400 felé, hogy ne kelljen újra sok kilométert gyalogolni a murvás úton visszafelé. Sajnos a kísérlet megbukott, mert a szúrós növényzet olyan sűrű volt, hogy folyamatos küzdelem volt kiszabadulni belőle, másrészt nem láttunk a helyes irányt sem. Azok a kis csapások, amiken a kecskék ügyesen leballagtak, nekünk túl meredeknek bizonyultak, így végül feladtuk a szerencsétlenkedést, és visszafordultunk. Igen ám, de visszafelé sem láttuk, hogy merre kellene mennünk, én már egyre türelmetlenebb voltam, sőt, kicsit hisztis is, de szerencsére a hős L. ügyesen kivezetett minket a slamasztikából és a szúrós-vágós dzsindzsából. Hihetetlen egyébként , hogy a logikus és átlátható városépítésű Szegeden eltéved, de az átláthatatlan helyeken - mint a kyaneai-i dzsindzsa vagy Damaszkusz óvárosa - remekül tájékozódik…

Végül mégiscsak a murvás úton ballagtunk visszafelé. Már majdnem azt hittem, hogy szerencsésen megúszom a kyaneai-i kalandot, amikor az egyetlen, út közben levő tanyaépületből egy süldő kutya csatlakozott hozzánk. Lelkesen, nagy lobogó fülekkel rohant le hozzánk a domboldalról. Szerencsére a kutyus nem viselkedett agresszíven, csak loholt mellettünk vagy előttünk, mikor hogy esett kedve. Azért persze szemmel tartotta, hogy követjük-e, s amikor megálltunk, mondjuk egy-egy pisiszünetre, vagy csak valamit előszedni a hátiból, mindig visszajött, mintegy nógatva minket, hogy haladjunk.

Ilyen díszkíséretben értünk ki a D400-ra, ahol a kutya jutalmul, hogy ilyen rendesen viselkedett, megkapta a szendvicsmaradékainkat, majd pedig amikor jött a Kas felé menő dolmus, érzékeny búcsút intettünk neki.

Késő délutánra járt, mire visszaértünk Kasba, s az időközben Kyaneai felett gyülekező felhők is összeértek, s borús, szitáló esős idővé kovácsolódtak a nap végére. Kerestünk egy helyet, ahol vacsorázhatunk egy jót: a választásunk az Adana Kebap Restaurantra esett, amely a posta közelében található. A tulajdonos, Ramazan nagyon kedvesen, barátságosan szolgált ki minket. L. ezúttal kihagyta a fehér lencselevest, és milyen rosszul tette, mert az egész út során csak egyedül itt volt igazán finom a leves. Főételként egy-egy Adana ill. Urfa kebaptálat választottunk, amihez L. kapott Ramazantól pár extracsípős paprikát, csak hogy kapja az ívet….

December 25. – Çiralı, Demre/Myra, Kas

A kandalló mellett elköltött reggeli közben hatalmas fekete terepjárójával berongyolt a panzió udvarára az ikizes pasas unokatestvére, a panziós nénike fiacskája. Se szó, se beszéd, de még köszönés se, csak odaugrott az asztalunkhoz, és közölte, ha tetszik, akkor 30 TL-ért felvisz minket a főúthoz. Csak most, csak nekünk, csak ennyi. (Amúgy mindjárt 10 TL-el volt kevesebb az ár, mint előző nap az uncsitesónál.) Nem szeretem ezt a stílust, úgyhogy mi is csak úgy foghegyről vakkantottuk oda, hogy még mindig sok az ár. Erre szemmel láthatóan csalódottan és mérgesen sarkon fordult, bevágta magát a fekete terepjárójába, és elviharzott, hogy csak úgy porzott utána az út.

Ennyi erővel akár magával is vihetett volna minket egy darabon, csak úgy jófejségből, ha már látta, hogy úgyis indulunk, és akkor most hangzatos ódákat zengenék a kedvességükről, nem pedig az ellenkezőjéről írnék…hja, a vendéglátáshoz is érteni kell.

Felcihelődtünk, elköszöntünk a mamától, és ezúttal a másik – nem a tengerpart melletti -, a hegyek lábánál futó falusi úton ballagtunk a faluközpont felé. Sajnos ez sem volt sokkal rövidebb. Útközben megálltunk a boltban rágcsát venni, s a boltos is megerősített abban, hogy nem érdemes a dolmusra várni, inkább stoppoljunk. Elhagyva a faluközpontot, átkelve a hídon stoppolni kezdtünk, és mindjárt az első autó fel is vett. Egy tiszteletre méltó megjelenésű öreg bácsi vezette az autót, mellette a felesége ült. Nem beszéltek angolul, de törökül próbáltam minden lényegi információt megosztani velük, már amire úgy gondoltam, hogy a törökül feltett kérdés vonatkozhat. Pl. házasok vagyunk-e, hány gyerekünk van, fiú-lány? stb. A főúthoz menet egyszer csak megálltunk, az öreg kipattant az autóból, és intett L.-nek, hogy menjen vele. Kiderült, hogy van egy gyümölcsösük az út mellett, és itt álltunk meg szüretelni: egy jó zacskó citromot szedegetett L. a fákról, aztán mentünk tovább. Az öregek kiraktak minket a D400-nál, az öregúr még L. kezébe nyomott két hatalmas citromot, nekem pedig narancsot adott. Nagyon aranyosak voltak. Nem kellett sokáig várakoznunk az út szélén, a demrei dolmus is jött nemsokára. Demrében az otogaron hagytuk a nagyhátikat, és elsétáltunk Myráig, az ókori romvárosig. Az otogar Demre központjában található, ettől úgy 2 kilométernyire, kb. 25 perces sétával érhető el a romterület.

Myra esetében már nyilvánvaló volt, hogy egy, a tömegturizmus által is felkapott helyen vagyunk. Hatalmas buszparkoló a romterület előtt, drága belépő, modern beléptetőrendszer. Utunk során itt találkoztunk a legtöbb turistával, de mivel ebédidőben értünk oda, egy darabig csak egyedül voltunk, majd rövidesen hangoskodó, jópofizó amerikaiaktól lett tele a színház. Myra városa ez i.e. 5 századtól kezdve a part menti kereskedelemből gazdagodott meg, az i.e. 1.századra a líkiai szövetség egyik legfontosabb városa lett. Kereskedői tömjént szállítottak Egyiptomba és Konstantinápolyba. Az első században Szent Pál is Myra kikötőjében (Andriake) váltott hajót, mikor Rómába tartott, s valószínűleg egy gabonaszállító hajó fedélzetén utazott az örök városig. A jó állapotú színház és a ház alakú, templomok homlokzatához hasonló lezárású, sziklába vájt sírok nagyon látványosak, csakúgy, mint a színház előtt felhalmozott oszloptöredékeken található álarcos, maszkos reliefek. Amikor Charles Fellows az 1840-es években felfedezte a romterületet, a sírok még az eredeti díszítésükben pompáztak: vörös, kék és sárga színekkel festették ki őket. A színház felett, a dombon található az akropolisz. Maga a romterület – mint egész Demre - egyébként teljesen körbe van véve a primőr zöldségeket és gyümölcsöket előállító fóliasátor-tengerrel, ez némileg illúzióromboló hatású, de ha ettől a ténytől el tudunk tekinteni, akkor Myra tényleg érdekes hely, klassz fotótémával. Miután végeztünk a színház megtekintésével, latolgattuk, hogy felmásszunk-e az akropoliszhoz a hegyre, de kora délután olyan fekete fellegek érkeztek a hegy mögül, hogy inkább letettünk erről az elképzelésről, és visszaindultunk a városba. Útközben egy autós leszólított, hogy a központba megyünk-e, és ha igen, akkor pattanjunk csak be. Nagyon rendes volt tőle, mert a belvárosból Myrához vezető utat pont felbontották, tiszta por volt minden, ráadásul meglehetősen meleg is volt. A fickó az út mellett levő Kent Panzió tulaja volt, jót beszélgettünk vele az együtt töltött pár perc alatt. A Kent Panzióban általában a líkiai utat járó vándorok szoktak megszállni, egyszerű szobáival talán a legközelebbi szálláslehetőség Myrához. A fuvart nagyon hálásan megköszönve a belvárosban kiszálltunk, s a Szent Miklós-templomhoz sétáltunk.

Szent Miklós az i.sz. 4. században a város püspöke volt, kereskedők és hajósok védőszentje, az eredeti templom valószínűleg a sírja fölé épülhetett a 6.században. Jelenleg Demre talán legnagyobb biznisze - a paradicsomtermesztés mellett - a Miklósra épülő kegytárgy-, csecsebecse-, bizsu- és gagyibiznisz, amit főként a mélyen vallásos, ámde vastag pénztárcájú orosz turistákra próbálnak rásózni. A legtöbb felirat és hirdetés emiatt ékes orosz nyelven olvasható a környező üzletekben. Az orosz vonalat erősítette a néha II. Sándor cár is azáltal, hogy 1863-ban megvette a templomot, s felújításába kezdett, hiszen ez kijárt az időközben Oroszország védőszentjévé avanzsált Miklósnak ill. kegyhelyének. A templom udvarán egy klasszikus (a tejcsoki édességre hajazó) giga Mikulás-szobor áll, kinézetre valószínűleg semmi, de semmi köze nincs az eredeti Szent Miklós püspök fizimiskájához, akiről egyébként egy másik szobrot is mintáztak a templomkertben. Minden esetre a különféle nemzetek nagy lelkesedéssel emelték az előbbi a szobrot a népszerű püspök tiszteletére. Maga a templom jócskán a mai járószint alatt található, s többször újították fel, egészítették ki. Nagyon szép a templom eredeti márványpadlózata, a 2005-re restaurált, szenteket és bibliai jeleneteket ábrázoló falfestmények is megkapóak. A Szent Miklós csontjait valaha tartalmazó sír üveglappal fedett, de a látogatók kis cetliken leírhatják kívánságaikat, s ügyesen becsúsztatva azt az üveglapok között, kérhetik a szent jóindulatát kívánságaik megvalósításához. Mi is így tettünk: Ábinak boldogságot, jó egészséget, no meg egy (jó pár) kisautót kértünk, ami ugye az első említett dolog egyik előfeltétele, legalábbis ebben a korban. A szent csontjait 1087-ben pár Bariból származó kereskedő ellopta, s Itáliába szállította, bár egyes vélekedések szerint a kereskedők rossz csontokat loptak el, s az igazi Szent Miklós maradványai azóta is Demrében pihennek, bár nem az eredetiként bemutatott sírhelyen.

A Szent Miklós templom után helyiek ajánlása alapján a Kismet Pide Restaurantban ebédeltünk, sokkal jobb, ízletesebb volt, mint az ikizes vacsoránk.  Egyikünk egy adana kebabot, másikunk egy sajtos-zöldfűszeres pidét választott. A szemközti sarokról egy ígéretesen kinéző sütibolt csalogatott, így míg L. vizet vásárolt valahol, én a sütiboltban élte ki magam, s egy szatyor aprósüteménnyel tankoltam fel az útra. Visszaballagva az otogarra késő délután fogtunk egy dolmust Kasba, s útközben gyönyörködhettünk a Demrét övező hatalmas fóliatelepekben. Úgy félúton L. kiszúrt egy „Kyaneai” nevű helyet, egy romterületet, amit később megtaláltunk a Líkiáról szóló, Demrében vásárolt könyvünkben is. L. elhatározta, hogy ide mindenképp vissza kell jönnünk, s én hiába aggodalmaskodtam a Kas előtt kisebb-nagyobb csoportokban grasszáló, agresszív kutyafalkák miatt, minden aggodalmam és félelmem félre lett söpörve.

Kasba már sötétedésre érkeztünk meg, ami nem volt előnyös a foglalt szállásunk – Ani Panzió – megtalálása szempontjából, de azért nagyobb melléfogás nélkül sikerült megtalálnunk a kis panziót. Utunk talán leggyengébben teljesítő szállása volt ez, kifejezetten hátizsákosoknak fejlesztett intézmény, de rajtunk kívül nem nagyon volt vendég, így egy tágasabb, kényelmesebb szobát is kialkudhattam a recepciós fiútól, aki cserébe viszont még aznap este bekasszírozta a hotelbeli tartózkodásunkra való összes pénzt.

4. day – Antalya, Termessos, Cirali

In the morning – after we left the Ninova Pension – we took the new tramline to Antalya’s otogar (bus station). We left our baggage at the otogar at the left-luggage (12 TL), and we caught immediately a minibus to Termessos. The ride was short, just 30-40 minutes, and the driver let us get off the bus on the main road, near the turn-off to Termessos. A taxidriver was waiting already there (for us). I’m thinking, the busdriver called him to wait for the unfortunate tourists, who haven’t got their own car.

We asked the price to the ruins, but the man said an insolently high tarif, so L. became angry, he left us at the junction and started uphill to the entrance of the National Park. The ruins of Termessos are in the Güllük Dagi Termessos NP. After a few minutes we reached the entrance gate to the NP, and bought the tickets (5TL/person). The park-staff called my attention that the ruins are in a distance of 9 km uphill walk from the entrance. L. was already far away… The taxi driver followed me on the road with the car, and gave me better and better offers for the ride. When he offered 20 TL/way to the ruins, I called for L. to take the car. L. was still angry, but we made the deal. It was a good decision, because the ruins were really very far, the road was very steep on the mountain-side, and we walked till this point just a few hundred meters. After 10 minutes we reached the car-park. From here we could follow a steep path uphill and passed the Hadrian’s Gate, the Artemis-Hadrian Temple and the ruins of the lower city. There are some nice sarcophagis on the way to the upper city. The main attraction, the theatre sits dramatically atop a peak. Nobody was there, so our impressions are really remarkable about the ruins and the view. Just like a little bit Indiana Jones-feeling… The view is magnificent, you can feel yourself like an eagle if you are standing on the edge of the amphitheatre.

After some tranquil minutes we were on the way to the southern necropolis. A steep path leads up the hill, it is at least very rocky, but it’s worth to climbe. We met an Iranian boy on the way, and we talked about our plans and impressions about Turkey and Iran. The boy – just like most Iranians – was very friendly and clever. He told us if we meet in the car-park, he would take us back to Antalya with his car.

The view from the top of the mountain is amazing, on one side of the valley towards Antalya, on the other side just beautiful mountains. There is a watch-tower on the top, if you’ve a need, and you’re brave enough to use, you can try one of the full-panoramic toilets on the top.

We have drunked a self-made coffee, and walked down the path to the car-park, where we met a friendly couple from Georgia. They were traveling by taxi, and we asked them to share the car to Antalya. The were really friendly and helpful, and we shared the taxi with them for the ride back. They hired the car with driver for the whole day and they said we have to give some money just to the taxidriver. The driver drove the car and bought us as far as the otogar, we gave him 20 TL baksheesh, and he seemed really satisfied. We took up our baggage and hopped on the dolmus to Cirali (Kas).

Ciraly is a little seaside village between Antalya and Kas. Before the journey I had the impressions, it is – away from the tourism - an untouched village, but I was wrong and Cirali is very-very popular among tourists. There are uncountable pansions and hostels in the village. It’s maybe crowded in summer but unpeopled in winter. The dolmus let us get off near the junction to Cirali, which is about 7 kms from the main road, the driver said it’s another dolmus to the village. We were waiting a couple of minutes, but nothing was coming, so we started to walk down the road. We tried to hitchhike, and the second car took us up. The driver was a pension owner in Cirali, but he didn’t know where our pension was exactly. He left us on the seaside road in the village, from where we started to walk to the direction inhabitants said us. It was already late afternoon, after 4 pm, fast 5, and it was growing dark.

We were really tired, hungry, we wanted just take a shower, and then simply lie in the bed. After an hour walking we found our pension (Chimera Yanartas Pension) on the end of the village, close to the Chimera/Yanartas. Just an old lady was there and she couldn’t speak english. She was nice and friendly, she showed our simple bungalow. We had an AC, but we couldn’t use it in the first night, because we weren’t able to heat with it, something was wrong with the settings. We spent the night in the chilly bungalow, we could see our breathe in the cold air. Fortunately we had many blankets and we used all of them in this night.

December 24. – Çiralı, Olympos

Éjszaka a faházban annyira lehűlt a levegő, hogy minden lélegzetvételünk után kisebb ködfelhőként bomlott ki a kilégzés meleg párája. Én ráadásul felébredtem hajnalban, s nem tudtam visszaaludni. Ahogy a telefont próbáltam az L. melletti éjjeli asztalkáról megszerezni, ő is felébredt, és nagyon, de nagyon mérges volt. Pár perc hangos szóváltás kerekedett az esetből, ha lett volna valaki a mellettünk levő faházban, akkor az biztosan díjazta volna, hogy a két „őrült” már hajnalok hajnalán hajba kap. L. aztán visszaaludt, én meg internetezéssel próbáltam eltölteni a reggeliig hátralevő pár fagyos órát. Reggelre kelve L. olyan undok és nyűgös lett, hogy még reggelizni sem jött el, így egyedül baktattam át az étkezések céljára szolgáló épületbe. Ott már egy kis vaskályhába befűtött a nénike, s a kályha melletti asztalkánál terített meg. Nagyon kedves gesztusként még egy szár rózsát is helyezett az asztalra egy kis vázában. A kályhában ropogtak a kisebb-nagyobb fahasábok, a lehető legközelebb húztam a székemet hallgatva a szikrák pattogását, és a forró vízzel teli teáskanna halk duruzsolását, ami a platnin melegedett. A reggeli a szokásos volt, s a néni olykor utántöltötte a teáspoharamat, amint az kifogyott. Törökül és mutogatva érdeklődött, hogy életem párja nem jönne-é reggelizni. Hát nem… Erre nagyon kedvesen mutatta, hogy nyugodtan vigyek be neki tányéron reggelit. Bánhatja L., hogy nem jött reggelizni, mert egészen hangulatos volt egyedül eszegetni a kályha mellett, hallgatva a tűz ropogását, bámulva a lángokat. A néni olykor pár szemtelen macskát hajkurászott ki a helyiségből, amiknek a fantáziáját roppantul borzolta a meleg és a potyafalat lehetősége.

Mivel bűnös voltam abban, hogy L.-t felébresztettem hajnalban, így pakoltam neki némi elemózsiát egy tányérra, és visszaslattyogtam a faházba. L. még mindig nagyon morcos volt. Közben a nap már szikrázóan sütött, s a kertben a faházak közötti narancsfákon gyönyörű, óriási érett narancsok mosolyogtak ránk, így szedtem pár szemet későbbi útravalónak. A fák között tyúkok grasszáltak, kapirgáltak. L. – annak ellenére, hogy falusi gyerek – később azt is a szememre vetette, hogy hajnalban miattam, reggel pedig a tyúkok miatt nem tudott aludni, mert azok felkotkodácsolták legédesebb álmából, éjjel meg egy szemtelen egér matatott a faházban – vagy azon kívül-, s motozásával idegesítette. Hát nem tudom, máskor ágyút lehet sütögetni mellette, most meg egy kisegér is hatalmas zajongást csapott…na szóval L.-nek nem igazán jött be a falusi idill. Én meg azt gondoltam korábban, hogy pont ezzel kedveskedek neki…

Reggeli után felfedeztem, hogy a panzióban van pár csotrogány bicikli. Tényleg elég ramaty állapotban voltak, ráadásul totál laposak, pumpát meg nem tudott a néni elővarázsolni. A még mindig durcás L. megmakacsolta magát, és közölte, hogy márpedig ő nem fog felülni egyik csotrogányra sem, nem fogja az életét kockáztatni egy tragacson. Szerintem nem lett volna benne különösebb kockázat szép lassan, nyugdíjas-tempóban eltekerni a falu másik végébe, még ha laposak is voltak a cangák, de elébb odaértünk volna, mint gyalog. Nagyon nem vágytam egy újabb órás menetelésre Olymposig, de L. most visszavágott, s nem volt hajlandó bringázni. Ehelyett nekivágtunk gyalog. A strand felé vezető úton a kanyarban levő háznál egy hatalmas kangál kezdett veszettül ugatni, amikor meglátott minket. Ugyan egy fához volt láncolva, de még így is elég ijesztő volt a vad csaholása, úgyhogy elhagyva az aszfaltutat, azonnal a tengerpart felé vettük az irányt. Még sokáig hallottuk a hátunk mögött az ugatását.

A parton senki sem volt, a ragyogó napfényben szikrázóan tört meg a habokon a napfény, távolban a hegyek, a kristálytiszta kék ég, a hosszan elnyúló kavicsos öböl… a partot tekintve megértem, hogy sokan választják ezt a falut a nyaralásuk színhelyéül. Talán ha jobban sikerül panziót választanunk, nekünk is jobban bejött volna. Séta közben egy vöröses színű, barátságos kóbor eb csatlakozott hozzánk. Mikor megálltunk egy, a parton hagyott csónaknál pihenni, az eb elterült a kavicsban, kinyúlt, mint aki direkt napozni akar. Egy jó órás tengerparti séta után értünk Olympos közelébe, de előbb egy pár méter széles, jéghideg vizű patakon kellett átkelnünk, ami a hegyekből folyt le, s a tengerbe ömlött. Dél körül járt, s pár turiszt már bóklászott a parton. Mi helyieket kérdeztünk meg, van-e híd a közelben valahol, de azok azt mondták, hogy nincs, s az átkelés sem tűnt túl nagy kihívásnak, így levetettük a bakancsot, s a nadrágszárat feltűrve fogtunk hozzá az átkeléshez. Elsőként L. Szép lassan araszolgatott előre a patak vízében, majd az utolsó méteren egyszer csak egyensúlyát vesztve fröcskölve gázolni kezdett a part felé, úgy hogy a gatyája ülepe csupa víz lett. Szerencsére sikerült videón megörökítenem a mutatványt, mely azóta is a család nagy derültségére szolgál, valahányszor csak megnézzük. L. után következtem én, s sikerült szárazon átérnem a túlpartra. A lényeg annyi volt, hogy az ember lassan, de biztosan haladjon, ne próbáljon meg vadul gázolva minél előbb átérni a túlpartra. A patak után pár száz méternyire értünk egy másik kis torkolathoz, s a patak torkolata mentén a folyásiránnyal ellentétesen haladva érkeztünk Olympos bejáratához.

Olympost az i.e.4.században alapították a Musa-hegy 750 méter magas csúcsain. Az Olympos név „büszke hegyet” jelent, s a város a hellenisztikus korban hegyi település volt. Olympos a lükiai konföderáció hat legfontosabb városa közé tartozott. Ie. 80 körül a hegyi települést egy Zenicetes nevű kalózvezér uralta, aki ide helyezte uralmának központját, így Olympos a kalózok paradicsomává vált. Ie. 77-ben a rómaiak megelégelték a kalózok uralmát, s megostromolták a várost, a harcokban megölték Zenicetest is. A város a római uralom alatt élte másodvirágzását, s az eredetileg hegyi települést kiterjesztették a tengerig (Corycos volt a tengerparti település neve). A régió i.sz. 43-ban vált római provinciává. 141-ben nagy földrengés pusztított a vidéken, ekkor az olyposziak a rodosziaktól kaptak segítséget az újjáépítéshez. A 4-6.században bizánci uralom alatt állt a város, majd a korai 7.században arab csapatok rabolták ki a vidék városait.

Már mindjárt a bejáratnál idilli kép fogad: a vízben vadkacsák úszkáltak, a patakocska mindkét partján buja zöld növényzet burjánzik, háttérben zöld pettyekkel tarkított, magas sziklák tornyosulnak. Olymposról olvasva nem is tűnt túl ígéretesnek a hely, egyáltalán nem számítottam amolyan igazi, „Indiana Jones”-feelingre, gyönyörű természeti környezetre. A romok a patak mindkét oldalán fel-felbukkannak a növényzetből. Ha a tenger felől érkezünk, akkor a jobb oldal laposabb-mocsarasabb rész, többnyire bizánci építményekkel. Mi először végigballagtunk a romterületen átmenő úton, majd rövidesen újabb kerítéshez, beengedő kapuhoz értünk. Hirtelen nem volt világos, hogy miért is van itt az újabb kapu, mert nem emlékeztem rá, hogy a romterületnek Olympos falu irányába is van be/kijárata, de szerencsére nem léptünk ki, s míg a kapu előtt toporogtunk, megérkezett egy fiatal, hátizsákos pár, akik a líkiai utat járták, s őket is a biztonsági őr igazította útba. Mi is arra vettük az irányt, amerre a hátizsákos pár. Balra indultunk, ahol átgázoltunk a patakon, s a sziklás hegyoldalban felkapaszkodva a déli nekropolisz felé vettük az irányt. Pár perc múlva hatalmas, gyönyörű sírépítményekhez értünk, melyeket a sziklákba vájtak be, a bejárati oldalt faragott kövekből építették, s egy kőtábla szolgált tolólapként a bejáratnál. Az egyik legnagyobb sírkamra háta mögött egy kiugró sziklaperemre kiültünk napozni, és élveztük a kis zöldellő völgyre nyíló panorámát. Innen egy egyszerűen járható, egyenes, a völgy oldalában futó ösvény vezetett visszafelé, a tenger irányába. Az ösvény már-már trópusi környezetben, édeni zöld és nedves növényzet közt, sok száz éves sírkamrákkal és szarkofágokkal szegélyezve fut. Ezek a sírépítmények már a római periódusból származnak. Pár száz méter után egy romos római színházhoz érkeztünk, majd az egyre dzsumbujosabbá váló növényzetből mindenütt elhagyott romok bukkantak ki. Több fürdőépület ill. egy bazilika romjait találhatjuk errefelé. Az egykori római hídhoz visszakanyarodva ismét át kellett kelnünk valahogy a patakon. Az ókori híd közelében már volt pár hídkezdemény, amit hatalmas folyami kavicsokból kezdtek el építgetni az előttünk járók, így mi is beszálltunk a folytatásba: a kavicsokat igyekeztünk egymás mellé dobálni, úgy hogy egy összefüggő járófelületet kapjunk. Elég sokat fáradoztunk ezzel, de végül is sikeresen, száraz lábbal átkeltünk a túlpartra.

Az északi oldalon a római temető északi részét nézhettük meg, s újabb bizánci épületeket, amelyek esetében a falak még több méter magasan állnak. A romokat követve felmásztunk a tengerpart fölé tornyosuló sziklamagaslatra, ahonnan pazar kilátásban gyönyörködhet az ember. Mivel már elég éhesek voltunk, s várt még ránk egy jó órás séta a panzióig, ahová lehetőleg még világosban akartunk megérkezni, elindultunk hazafelé. A nap már eléggé alacsonyan járt, már nem melegítette fel sugaraival a kis tengerbe ömlő hegyi patak fagyos vizét. Emiatt az újabb átkelés már igazán izgalmasra sikeredett: noha csak kb. fél méter mély volt a víz, de már annyira hideg, hogy a lábunk pár lépés után begörcsölt, s alig tudtunk tovább lépegetni a túlpart felé. Épphogy csak kibírtunk kecmeregni a patakból. A falu felé menet az Ikiz vendéglő tulaja kapott el minket, s vacsorázni invitált. A fickó azt is felajánlotta, hogy hazavisz a kocsijával a vacsora után, s mivel fáradtak, éhesek voltunk, beültünk. A vacsora íztelen, sokadosztályú valami volt, bár L.-nek legalább a leves ízlett. A fickó tényleg hazafuvarozott minket a kocsijával, így legalább megúsztuk az egy órás menetelést a sötétben. Ennyit megért a dolog. Ráadásként még a légkondinkat is beindította, így már megfagynunk sem kellett aznap este a faházban. Sajnos az ikizes srác egyáltalán nem volt szimpatikus, bárhogy is törte magát. Búcsúzóul még megkérdezte, hogy mikor akarunk tovább indulni, s közölte, hogy télen nincs dolmus a faluból, de ő szívesen felvisz 40 TL-ért cserébe a főútig. Csak most, csak ennyi, csak nekünk. Megköszöntük, de nem kértünk a kihagyhatatlan ajánlatból.

Már jócskán sötét volt, amikor nekivágtunk a Chiméra felé vezető útnak. Szerencsére legalább ehhez a mi panziónk volt a legközelebb. Pár perc alatt eljutottunk a nemzeti park bejáratához, s nekivágtunk a hegynek ill. a felfelé vezető lépcsősornak. Egy kis tekerős zseblámpát vittünk csak magunkkal, de kiderült, hogy ez csak egy embernek elég, s én félvakon bukdácsoltam az elöl szökellő L. után, olykor a telefonomat vetettem be, hogy lássak valamit. Tehát egy jó zseblámpa jó szolgálatot tesz itt! Bő fél óra alatt értünk fel a hegyre, ahol a Chimera (Yanartaş – lángoló kő) található. A mitológia szerint a hely a Kiméra nevű szörny lakóhelye…. A jelenség a földből természetes úton feltörő gáz lángja, amely elszórva bújik ki a sziklák alól, vagy kisebb csoportot, félkört alkotva világítja meg a sötétségbe burkolózó hegyet. No azért nem olyan erősen, hogy akár pár méternél többre látni lehessen… Érdekes, egyedi látvány. Mivel mi későn érkeztünk, a nagy többség már lefelé mászott a hegyről, csak pár német nézegette még a lángokat. Váltottunk pár szót a németekkel, akik mesélték, hogy más magyarokkal is találkoztak már itt. Fotózkodás után elindultunk lefelé. Klassz nap volt a mai, megérte kicsit szenvedni érte.

3. day - Antalya

On the first morning in Antalya we woke up early. We had a typically turkish breakfast ( tomato, cucumber, black and green olives , white cheese, butter, honey, jam and boiled eggs) on the enclosed terrace. We had established the weather is brilliant sunny but very windy.

In the morning we walked around the old city, at first we went to the Hadrian’s Gate. It’s a monumental triumphal arch erected during the Roman empreror Hadrian’s reign, and was built when he visited the town in the year 130. Passing some shoecleaners on the way we went back on the narrow, charming streets of Kaleiçi. Many well restored Ottoman houses are on the way, mainly exclusive hotels. Some houses are still in bad condition, the old wooden construction can be well observed.

There is a bastion and a nice park near the seaside, the view is fabolous to the bay of Antalya, but the wind was so stormy, that we weren’t able to stay there for a long time, we had to walk toward the old Roman harbour. The Roman harbour from the 2nd century BC was restored in the ’80s, now is a marina for ugly pirate (excursion) boats and yachts. The harbour’s life is running slowly in this time of the year. No tourists were there, the atmosphere was very calm. After some rest we went uphill to the Yivli Minare. From here the view is very good of the city. There is a little camii near the minare, it’s open tor tourist, too.

Around midday we ate a lunch on the Şarampol Caddesi at an „ev yemeği” , that means home made-kitchen, but unfortunately the food wasn’t very special.

In the afternoon we wanted to go to the Antalya Museum, which is famous for it’s archaeological collections, but we were out of luck, the museum is closed on Monday. We were a little bit disappointed and confused what to do in Antalya for the rest of the day.

I found in my book that the Suna & Inan Kıraç Museum is open Mondays too. This museum is in the heart of Kaleiçi, and is housed in two buildings, one is a restored Antalya mansion, the other building is a former Greek Orthodox Church (of St George). In the first building is a diorama-exhibition about the important moments of the Ottoman lives. In the former church is a collection of ceramics from the famous turkish potteries of Çanakkale. The name Çanakkale means “Pottery Castle”, after the unique local ceramics dating from the eightteen-nineteenth century. The style favours brown, green and yellow glazes. There are a lot of funny human and animal figures among the exhibition’s items. On the second floor – in the choir – are a lot of interesting photos as well as comic sculptures about the daily life in the Ottoman Empire.

In the evening we strolled around Kaleiçi, and bought some clothes in a very good turkish quality but for reasonable price. At least we ate a fine dinner at a fish fast food restaurant, at the Marti Balik Ekmek on the Atatürk Cadessi.

December 23. – Antalya – Termessos – Çiralı

Kellemesebb időjárásra ébredtünk, mint amilyen az előző napi volt. A viharos szél végre alábbhagyott, a nap is ragyogóan sütött, a hőmérséklet is kellemesnek ígérkezett, azaz minden adott volt egy klassz túrázáshoz.

Reggeli után kijelentkeztünk, vettünk egy Antalya-kártyát, amivel ketten is utazhattunk. Antalya legújabb villamosvonala egészen a buszpályaudvarig fut, a megálló Kaleiçitől nem messze, az Ismetpaşa és a Cumhuriyet utcák kereszteződésében, az Ismetpaşa Cadessin van. A közlekedési kártyát a kereszteződésben levő kis bodéban tudtuk megvenni, miután mondtuk, hogy hová szeretnénk menni, annak megfelelő összegű feltöltéssel kaptuk. A megállóban forgókaros beléptető rendszerben kell lehúzni a kártyát, tulajdonképpen az Istanbulkart mintájára működik ez is. Jó fél-háromnegyed órát utaztunk a szupermodern, klimatizált villamoson mire 8 megálló múlva az otogarra értünk. A megállótól még jócskán kellett gyalogolni ill. mozgójárdázni a pályaudvar épületéig, itt pedig némi kérdezősködés után sikerült megtalálni a csomagmegőrzőt. Az antalyai buszpályaudvar nem egy kis létesítmény, kell egy kis idő, mire az ember eligazodik. A csomagmegőrző kifejezettem a hasznunkra vált: míg mi túráztunk, a nagyhátik itt vártak ránk, s az Antalyába való visszaérkezés után nem kellett újra visszabumlizni a cuccokért a városba, hanem rögtön tovább tudtunk utazni Çiralıba.

Miután megszabadultunk a nagyhátiktól, elég volt csak elrebegni egy felhajtónak, hogy Termessosba akarunk menni, máris felpakoltak minket egy éppen induló dolmusra. Szó szerint futtában értük el. A dolmus tett egy tiszteletkört és egy kisebb hurkot az otogár előtt, aztán nekiveselkedtünk az északra tartó útnak. Termessos kb. 30 kilométernyire fekszik Antalyától, magasan a hegyekben, a Güllükdaği Nemzeti Park területén. A dolmus jó háromnegyed óra múlva kitett minket a főút mellett, a nemzeti park bejáratánál. A sofőr valószínűleg már egyeztetett a helyi taxishiénával, mert már várt ránk a kereszteződésben. Előzőleg megnéztem, hogy a taxis kb. hány líráért vinne fel a hegyekbe, ahol az antik romváros fekszik, ami a nemzeti park bejáratától meglehetősen messze van, ráadásul hegynek felfelé a szerpentinen. A korábbi beszámolókban 15-25 TL-es árakat olvastam a taxira, természetesen egy irányban. A mi taxisunk most ennek lazán a kétszeresét akarta elkérni egy irányra, a teljes „körútra” (oda-vissza út+ 2-3 óra várakozás) pedig olyan hajmeresztő árat mondott, hogy L.-nek azon nyomban kétszáz lett a vérnyomása, és vad vágtában megindult a nemzeti park bejárata felé. A taxis jött mellettünk a kocsival. A park bejáratánál jegyet kellett venni, a pénztárosok is figyelmeztettek, hogy az út jó 2 órás séta felfelé, és akkor még a romvárosból semmit sem láttunk, másfél óra meg kell lefelé menet, fél ötkor pedig sötétedik. Ekkor már 11-fél 12 felé járt, tudtam, hogy valahogy kompromisszumot kell kötnünk, de a felpaprikázott L.-el ez nem tűnt túl egyszerűnek. Ő már túl járt hetedhét határon, mikor én búcsút intettem a jegypénztárosoknak. A taxis látta, hogy engem kell meggyőznie, ha valamit el akar érni, így folyamatosan gurult mellettem a kocsival, és bombázott a megjegyzéseivel ill. árajánlataival. Pár száz méter alatt elértünk egy számomra elfogadhatónak tűnő, 20 TL-es árat. Alig győztem szedni a lábam, hogy hallótávolságon belülre kerüljek L.-el, és utána tudjak kurjantani, hogy ugyan üljünk már be, mert már elfogadható az ár. Ezen túl a stoppolásba se nagyon bízhattunk, mert egyetlen másik autó sem jött se hegyről le, se hegyre fel. Nekem mindig az az érzésem, hogy L. az ilyen szitukat személyes sértésnek fogja fel, pedig csak arról van szó, hogy végig kell játszani ki a makacsabb, ki a jobb alkusz, ki adja be a derekát hamarabb. A taxis is a legjobbat akarja magának, és mi is. Persze általában mi vagyunk a mérleg szívóágán, mert nekünk kell kutyagolni hátizsákkal hegynek felfelé, vagy éppen a tűző napon a pusztában, míg az autóban ülve ez nem olyan nagy probléma, de azért - egy-két kivételtől eltekintve - általában eddig mindig sikerült közös nevezőt találni a taxis „barátainkkal”. A 20 lírás árnál bevágódtam a taxiba, pár száz méter után felvettük a zsörtölődő L.-t,s 10-15 percen keresztül kanyarogtunk felfelé a hegyi szerpentinen, míg el nem jutottunk az antik romváros lábánál található parkolóba. A megtett út láttán igazán örültem, hogy végül taxival, s nem gyalog tettük meg az utat, s akkor még nem is sejtettem, hogy még innen is mennyit kell felfelé mászni. Mivel a továbbiakban nem kértük a taxis szolgálatait, az kissé sértődötten hagyott ott minket a kihalt parkolóban. A hegy árnyékos oldalán levő parkolóban helyenként még fagyott, az őrök egy kis fabódéban főzték a forró teát, s csak intettek, hogy nyugodtan menjünk tovább a hegyre fel. A parkolóban van ugyan egy térkép a romterületről, de a feliratok törökül vannak rajta, így túl sok segítséget nem adott. Már a hegyre felvezető, aszfaltos szerpentin mentén is található pár látnivaló, a parkolóból pedig egy keskeny, meredek ösvény visz felfelé.

Termessos Törökország egyik legszebb régészeti látnivalója, drámai elhelyezkedéssel a hegyekben, ami különösen a színház fekvésére igaz. A város lakói – kihasználva a hely természetes adottságait – sikeresen álltak ellen még Nagy Sándor ostromának is, amikor az meg akarta szerezni a Phrügiába vezető hágót. A rómaiak „barátságát” már nem tudták elkerülni, s a város a fénykorát az i.sz. 2.-3. században élte. Nem messze a parkolótól már láthatóak a romváros mindenütt szanaszét heverő építőkövei: a Hadrianus-kapu és az Artemis-Hadrianus templom ill. a Hadrianus propylaeum (oszlopcsarnokos kapuépület) romjai fogadják a látogatót. Az ösvényen tovább mászva elérjük az oszlopos utcát és az alsó városfalakat. Tovább haladva felfelé a felső agora látnivalói következnek: Artemis temploma, Zeus temploma, a buleterion (az ókori görög tanács /bule/ tanácskozóhelye) és a színház. A színház még romjaiban is impozáns látványt nyújt, ahogy egy sziklaszirt tetején, mintegy „fecskefészekként” bújik meg, körülötte magasba törő, sziklás hegycsúcsok, és a ragyogó kék ég… Valaha 4200 nézőt fogadott be, helyenként még ma is olvashatók az egykori nézők kőbe vésett megjegyzései, monogramjai. Senki nem volt itt, mikor ide értünk, így nyugodtan élvezhettük a hely varázsát.

Jól esett leülni a kőlépcsőkre, bámulni a csúcsokat és a kék eget, s napfürdőzni a ragyogó napsugarakban. A felsőváros építményeit elhagyva, a déli nekropolisz felé haladva tovább kapaszkodtunk az ösvényen. Az utat mindenütt hatalmas kőszarkofágok szegélyezték, egyesek teteje még a helyén, másoké a földre zuhanva hever. A csúcstámadás során találkoztunk egy iráni fiúval, akivel jót beszélgettünk. A fiú Angliában élt, nem járt túl sokszor Iránban, s örömmel hallgatta, szinte itta az Iránról szóló szavainkat. Sajnos az idő szorított, mi még nem voltunk a csúcson, ő még nem járt a színháznál, így kénytelenek voltunk rövidre fogni a beszélgetést, de megállapodtunk, amennyiben találkozunk a parkolóban, szívesen visszavisz minket Antalyába. Jó 10-15 perces fullasztó kaptató után értük el a csúcsot, ahol egy lezárt őrház ill. két fullpanorámás bádog WC van, olyan kilátással, hogy az ember szívesen ülne be egy körre, ha egyébként nem lennének ramaty állapotban. A kilátás csodás: a távolban a fehér hegycsúcsokat, hullámzó bérceket, hegyvonulatokat, délen pedig a hegység lába alatt elterülő tengerparti síkságra rálátni, egész Antalyáig. A szél élénken fújdogál a csúcson, örülünk, hogy előző nap meg sem próbálkoztunk a termessosi túrával, mert az esőben, viharos széllel nem igazán lehet kellemes itt a kirándulás, sőt, egyenesen életveszélyes mutatvány a meredek ösvényeken, csúszós köveken. Most a kellemes napfényben is kell a kabát, már csak a szél miatt is, no meg a tengerszint feletti magasság (Güllük Daği, 1100 m) miatt is elkel. A kilátópont/őrház tövében főzünk egy gyors kávét, pár kekszből az ebéd is megvan, ennyi elég lesz, hogy lemásszunk a hegyről.

Kora délután – úgy kettő körül – indultunk vissza, úgy terveztük, hogy időben, kb. 3 óra körül a parkolóba kell érnünk, hogy legyen idő esetlegesen lesétálni a nemzeti park bejáratához, a főúthoz, vagy fogni egy autót, ami levisz. Visszafelé úton már jó pár emberrel találkoztunk – no azért tömeg nem volt -, többségük valószínűlegkocsival jött Termessosba, mert a parkoló tele volt autókkal. Egy másik pár is éppen akkor érkezett le a hegyről, láttuk, hogy taxival vannak, s megszólítottuk őket, hogy van-e kedvük megosztani a taxit. Nagyon kedvesek voltak, engedték, hogy beszálljunk melléjük, s egész Antalyáig vittek minket. A pár grúz volt, de Ausztriában éltek, Bécsben dolgoztak az IT-szektorban. Útközben megbeszéltük, hogy Ausztriában borzalmasan drága a fogorvosi kezelés, és hogy Magyarországon sokkal olcsóbb, ugyanakkor jó színvonalú. A srác olykor csak azért repült haza Grúziába, hogy a fogászati problémáit kezeltesse, mert még a repjegy is olcsóbb volt, mint osztrákoknál fogorvoshoz járni. Nagyon kapacitáltuk őket egy (fogászattal egybekötött) magyarországi látogatásra, nem tudom végül eljutottak-e… Azt is meséltem nekik, hogy Wizzair-rel olcsóbban repülhetnek Pestről Kutaisibe, mint Bécsből egy normál légitársasággal.Tényleg nagyon rendesek voltak, egész az otogarig vittek minket. Megbeszéltük, hogy mivel ők úgyis egy „csomagot” vettek erre a napra a taxissal, nekik nem kell adnunk semmit, inkább adjunk a taxisnak, amennyit gondolunk. Végül az öregúr sem járt rosszul, mert az alapdíjon kívül így még 20 TL ütötte a markát, mi pedig gyorsabban és szerencsésebben estünk túl a hazaúton, mintsem gondoltuk volna.

Gyorsan felvettük a csomagokat, és már pattantunk is fel egy Çiralı felé induló dolmusra. Elég lassan kavarogtunk ki Antalyából, röviddel indulás után egy helyen a sofőr és az utaskísérő leugrott teázni, jó 10 percen keresztül nyugodtan beszélgettek és teázgattak, én meg csak szívtam a fogamat, mert attól tartottam, hogy túl későn érünk Çiralıba. Az út egyébként nem tartott sokáig, kb. másfél óra alatt odaértünk a Çiralı-i elágazásig. Minket az elágazásnál, a D400-as főút mellett rakott ki a sofőr, s mondták, hogy várjunk az elágazásban levő megállóban, majd jön dolmus, ami levisz a faluba. No, vártunk is vagy 10-15 percet, de semmi nem jött, s gyanítottuk, hogy nem is fog, ezért – mivel hegyről lefelé vitt az út – elindultunk a falu felé. Miközben trappoltunk lefelé, két autó jött el mellettünk: az első nem állt meg, de a második igen. A sofőr egy hotel tulajdonosa volt Çiralıban, s érdeklődött, hogy van-e már foglalt szállásunk, s ha van melyik az. Mi mondtuk, hogy a Chimera Yanartas Panzióba szeretnénk menni, de a pasas nem tudta hol van. Ezt egyébként nem csodálom, mert Çiralı sokkal kevésbé egy élő, működő falu, mintsem egy hátizsákosokra szabott turistagyár. Majd minden házban panzió, hotel, hostel van. Már elmúlt 4 óra, mire a faluba értünk, a pasas kirakott minket annál a hotelnél, ahol neki volt dolga. Ott is megkérdeztük, hogy valaki hallott-e a mi panziónkról, de csak integettek, hogy tovább-tovább egyenesen az úton.

Çiralı híres a szép, széles és hosszú tengerpartjáról, mi a part mellett vezető hosszú úton gyalogoltunk éhesen és fáradtan. Egyetlen egy kisboltot találtunk útközben, ami nyitva volt, és ahol méregdrágán vettünk vizet és kekszet. L. nagyon mérges volt, elege volt a sok gyaloglásból, hogy azt sem tudtuk, merre van pontosan a panziónk, ráadásul elkezdett sötétedni, mi meg még mindig reményt vesztve bolyongtunk egy ismeretlen és kihalt faluban. Nekem is tele volt már a hócipőm, utólag gondolván bemehettünk volna bármelyik más helyre, nem kellett volna ragaszkodni a bookingon foglalt panzióhoz. Na de mi nagyon lelkiismeretesek voltunk, és egy órányi erőltetett menet után, tök sötétben megérkeztünk a Chimera Yanartas Panzióhoz, ami a falu legeldugottabb, leghátsóbb szegletében volt. A sötétben egy fa bungalóból láttunk fényt kiszűrődni, bekopogtunk. Kisvártatva előbújt egy idősebb asszony, aki törökön kívül más nyelven nem beszélt. Megmutatta, hogy melyik lesz a mi bungalónk, és hogy légkondival tudunk fűteni. Amint leszállt az est, meglehetősen hideg lett a levegő a tengerre néző, hegyek közé ékelődő kis öbölben. A bungalóban még hidegebb volt, mert a zárt ablakokon keresztül a nappali meleg nem jutott be a szobába. Az öregasszony közben távozott. Próbáltuk a légkondin beállítani a fűtés üzemmódot, de valamit rosszul kapcsolgattunk, mert csak a hideg levegőt nyomatta, melegíteni egyáltalán nem melegített. L. közben konstatálta, hogy a fürdő-WC komplexum se hibátlanul lett kitakarítva. Fáradtak voltunk, és persze mindig könnyebb a szervezőt – azaz engem – hibáztatni, ha valami rosszul sül el. L. mérgesen odabökte, hogy a mai éjszakára megteszi, aztán holnap továbbállunk ebből a „putriból”. Nekem persze lelkiismeret-furdalásom volt, mert tényleg nem egy kihalt üdülőfalura, mindentől messze levő panzióra, kétes tisztaságú faházra számítottam. Ahol ráadásul meg is fagyunk így december 23-án.

Egy hatalmas franciaágy volt a szobában, az összes létező takarót ráhordtuk, és bebújtunk. A szobában látszódott a leheletünk, de annyi takarót halmoztunk magunkra, hogy szinte mozdulni sem bírtunk alatta.

December 22. - Antalya

Meglehetősen friss, szinte már csípősen hűvös reggelre ébredtünk. Bár a nap gyönyörűen sütött, erős szél fújt. Az oszmán ház belső kertjére néző, csupa üveg oldalú étkezőhelyiségben dideregve fogyasztottuk el a tipikusan török reggelit: többféle sajt, vaj, zöld és fekete olívabogyó, paradicsom, uborka, török tea. A forró tea kifejezetten jól esett, melengette a fagyos ujjainkat, miközben igyekeztünk az asztal napfényesebb szegletére húzódni. Rajtunk kívül csak pár ember volt a panzióban.

A kertben az éppen aktuális téli munkálatokat végezték a munkások, az elszáradt faleveleket rázogatták le a fákról, összesepregették őket, de senki sem esett túlzásokba, minden nagyon ráérősen, nyugodtan, kissé álmos hangulatban történt.

A délelőttöt Kaleiçi felfedezésére szántuk: kisétáltunk az immár nappali fényben fürdő Hadrianus-kapuhoz, ahol pár cipőpucoló ember próbált kuncsaftot fogni. A három boltíves átjárójú kaput Hadrianus császár i.sz. 130-ban tett látogatásának emlékére állították. A római kori építmény annak köszönheti jó állapotban való fennmaradását, hogy idővel beépítették a szeldzsuk kori városfalba, s ez biztosította sértetlenségét. A reggeli órákban zavartalanul sétálhattunk Kaleiçi kihalt utcáin a tengerpart felé. Szinte tényleg csak mi csámborogtunk az óvárosban, pár kereskedő ekkor nyitotta az üzletet, de rajtuk és pár kóbor macskán kívül mással sem találkoztunk. Útközben pár szépen felújított, többnyire hotelként üzemelő, s pár romos állapotú, favázas oszmán házat csodálhattunk meg, némelyiket drótkerítéssel vették körül, hogy a közlekedőket megóvják a lehulló fa szerkezeti elemektől. A kapu és a tenger közt félúton értük el a Csonka minaretet, amely a város egyik jellegzetes épülete, s a felső „rakéta” alakú része hiányzik. Pár száz méterrel odébb, már a tengerparton emelkedik a Hıdırlık torony s mellette a Karaalioğlu park. A kör alapú torony aranysárga fényben fürdött, mögötte a szikrázóan csillogó, mélykék színű tenger, felette a barátságos, kristálytiszta, halványkék égbolt, az öböl másik oldalán a messzeségbe vesző, hófehér tetejű hegyek. Egy szó mint száz: gyönyörű… S mindehhez olyan viharos erejű szél, hogy majd leröpül a fejünk, jól jön a szélálló kabát és a kapucni. Itt sincs egy teremtett lélek se, s mi sem tudunk hosszan időzni, mert itt a szél az úr, inkább a védettebb fekvésű régi kikötő felé vesszük az utat. A régi kikötő még római eredetű, manapság azonban a római gályák helyett „kalózhajók” és jachtok vették birtokba. Rég láttam ennyi félelmetesen randa műkalózhajót, még ha nekem fizetnének, talán akkor sem ülnék fel egyre sem. A bájos, patkó alakú, városfallal s sziklaormokkal körülvett kikötőben is idilli csendélet fogad: a „kalózhajókon” a személyzet tesz-vesz, de utas egy szál se; a mólón egy festőnő fest akvarellt, amott egy kóbor kutya nyújtózkodik a napfényben. A városfal tetején sorakozó fehérre meszelt régi oszmán házak és az égbe törő minaretek látványa érdekes kontrasztot ad az alant kéklő víznek, s a rajta ringatózó hajóknak. Engem kissé a girnei (Észak-Ciprus) kikötőre emlékeztet a látvány…

Egy napsütötte, szélvédett padon megpihenve tízóraizunk, s élvezzük a fantasztikus kilátást s a kikötő mindennapi életét. Szeretem az ilyen másodperceket, amikor nem történik semmi, s mégis igazából történik minden. Továbbsétálva egy felfelé vezető, kanyargós utcácskán felérünk a Bordázott minarethez. A 13.századi minaret a szeldzsuk Alaeddin Keykubad szultán idejéből származik, valaha türkiz színű csempék borították a felületét, ennek mostanság már csak helyenként figyelhetőek meg a nyomai. A mellette levő kis mecset látogatható, kupolájában a fény felé törve egy szökevény cápa-lufi próbál menekülni. A minaret kertjéből remek a kilátás az óváros házainak a tetejére.

Délfelé jár már, mikor kisétálunk a Şarampol Caddesire, hogy ebéd után nézzünk. Tegnap este egy helyütt láttam kiírva, a Mark Antalya felé menet jobb oldalon, hogy „Ev Yemeği”, ami házias kosztot jelent, s azzal kecsegtet, hogy igazi török, házias ízeket kapunk. L. hagyta magát rábeszélni, bár először valami halat akart enni. Végül is a házias ízeket ígérő étterem felső emeletén ültünk le, rendeltünk egy-egy lencselevest és csirke dürümöt. Utólag rájöttünk, hogy menüt is lehetett volna kérni, s akkor még gazdaságosabb lett volna az ebéd. Bár nagyon készítettük a gyomrunk a finom ízekre, az ebéd mégsem váltotta be a reményeinket. Eddig csak vöröslencse-levest ettünk Törökországban, s ez a leves most fehér volt, sárgalencséből készült. Nem győztem facsarni bele a citromot, hogy valami íze legyen. A dürüm is meglehetősen felejthető volt.

Délutánra a híresen jó antalyai régészeti múzeumot akartuk beiktatni, de kifelejtettük a számításból, hogy időközben hétfő lett, ami a világban mindenütt múzeumi szünnap, így csalódottan próbáltunk valamiféle alternatívát kitalálni, hogy a nap többi részét is értelmesen eltölthessük. Egy darabig csámborogtunk a tengerparton, a kilátónál, ahonnan remek felülnézeti fotókat lehet készíteni a régi kikötőről, s egy üvegoldalú látványlifttel le és fel is lehet utazni. Beszédbe elegyedtünk egy idősebb török férfivel, aki korábban Németországban dolgozott, s pár német szó - mondat még beugrott neki. L. sörrel akarta magát felpezsdíteni, ezért kerestünk egy boltot, ahol lehetett Efest kapni. A sört egyébként általában elég drágán adják: ottjártunkkor 4,7-4,8 TL volt egy fél literes doboz. Megnézegettem a könyveimet, s megállapítottam, hogy egyedül egy magánmúzeum, a Suna-Inan Kıraç Múzeum van nyitva Kaleiçiben. A múzeum két részből ill. épületből áll: az egyik egy tipikus, 19.századi két emeletes antalyai oszmán ház. A felső emeleten a 19.századi élet tipikus életképeit bemutató panoptikum található, úgymint a kávé felszolgálása, készülődés az esküvőre stb. A másik épület az egykori görög-ortodox Szent György-templom épülete. A templom az 1920-as évekbeli görög-török lakosságcsere után pusztulásnak indult, egy darabig még raktárnak is használták. 1991-ben vásárolta meg Suna és Inan Kıraç, s 1996-ig restaurálták, majd múzeumként nyitották meg a nagyközönség felé. Alsó részében çanakkalei kerámiákat ill. kerámiaművességet bemutató kiállítás kapott helyet, az asszonyok karzatán pedig a helyi életet bemutató, tematikus kiállítások láthatóak. Esetünkben ez az Oszmán Birodalmon belüli archaikus foglalkozásokat bemutató tárlat volt. A kerámiák viccesek és naiv stílusban készültek, de érdekesebb az egykori utcai árusokat bemutató tárlat. A régi fotók és karikatúra stílusú kerámiaszobrocskák mellett még az adott árus hangeffektjeit, rikkantásait tartalmazó hangfelvételeket is meghallgathattuk. Akad köztük perecárus és vízhordó, de borbély és medvetáncoltató is. S ki is Suna és Inan Kiraç? Suna a legfiatalabb lánya Vehbi Koçnak, a Koç Holding alapítójának, amely Törökország egyik legnagyobb vállalata. A Forbes szerint Suna a 7. leggazdagabb török a világon, a férjével, Inannal még egy múzeumot alapítottak Törökországban az antalyain kívül, utóbbi a Pera Múzeum Isztambulban.

Miután végeztünk a múzeumban, még sétáltunk egyet Kaleiçi kevésbé frekventált utcáin. Egy kapualjon bekukkantva egy ódon ház sötét belsejében könyvek ezrei közt egy viharvert alak álldogált, talán egy hajléktalan, aki haragos szidalmazással adott hangot érdeklődésünk feletti nemtetszésének… Valójában nem meglesni akartuk, de nyitva maradt a kapu, s annyira szürreális látványt nyújtott, ahogy ott tördelte a kezeit a könyvkupacok felett, hogy óhatatlanul is megálltunk egy pillanatra. A nagy morgolódásra tovább indultunk, s kikötöttünk a pezsgő életű Atatürk Caddesin, ahol sötétedés után indult csak be igazán a forgalom. Bár nem mindjárt az út legelején akartunk vásárolgatni, csak nem sikerült megállni, hogy pár butikba be ne nézzünk, s pár jó minőségű török ruhát ne vegyünk. Táskákkal felpakolva ültünk be egy balik ekmekbe (Martı Balik Ekmek), hogy L. végre valami halasat vacsorázhasson, ha már elvégre a tengerparton vagyunk. Én előzőleg egy elegáns cukrászdában választottam magamnak különféle aprósütiket és baklavákat, így a halra nem neveztem be, de hiba volt, mert a halas szendvics tényleg fenomenális volt. A pultnál L. kiválasztotta, hogy melyik halból szeretné a szendvicset készíttetni, s amíg megsütötték, lehetett különféle salátákat pakolni hozzá. Ez elsőre nem volt egyértelmű, de aztán sikerült a pincérrel tisztázni a módit. L. annyira belejött, hogy még egy második szendvicset is rendelt. A vacsora végeztével tele hassal beszélgettünk el a barátságos pincérrel, aki elmesélte, hogy az orosz-ukrán háború ill. az Oroszországot sújtó szankciók miatt drámaian visszaesett az orosz vendégek száma. Mi ezt nem bántuk túlságosan, legalább kevesebb turiszton kell átverekednünk magunkat, ha egy-egy felkapottabb helyre megyünk.

2.day From Belgrade (Serbia) to Antalya (Turkey)

Our first day in Belgrade was short. We woke up early and wanted to buy some food, but again we hadn’t enough (serbian) money. We went up to the reception, a sleepy boy was there. He couldn’t change money, so we had to go to the town to change some money, to buy a Belgrad-card (for the public transport) and some food. We asked in a small shop after the Belgrade-card, and the shopkeeper said that we need to go down the street, and there we can buy a Belgrade-card in a tobacco-shop. It was a little bit early in the morning, a few people were on the streets. We found the mentioned tobacco-shop open, and we bought 2 cards with some credit. The shopkeeper couldn’t speak English, he asked something in Serbian, but we couldn’t understand him, so we said „Da.” /Yes./ The man gave us the cards. A few minutes later, on the bus we realised, we have more credits on the cards than we need, because the man asked how much credit we need: for one way, or to and from the airport. We said „Yes”, he gave us therefore „to and from” credits.

We went back to the hostel and checked out. The public buses leaves from Zeleni Venac to the airport. There is a big open market on the Zeleni Venac and it’s a major transportation hub of Belgrade. Finally we could change money here, bought some delicious bureks to eat. While we were waiting for the bus, we could observ the daily life of Belgrade. I may say maybe, Belgrade isn’t a good looking town, but it has a character. Some broken-down looking, a little Balkan-flavoure, some to the Near-East suggesting features, a lot of Socialism- style. First and last: I like it, if I have time, I would like to spend 1 or 2 days here.

We took the PTC Belgrade Line 72 bus to the Nikola Tesla Airport. The journey takes about 45 minutes, and leads through the socialist style districts of Belgrade. The airport isn’t big, but the duty free shops are good, and have some reliable goods.

We bought our tickets for the Pegasus Airlines. Our flight left at 11:55 to Istanbul. The airplane was pretty new and the journey was very short from Belgrade, less than 2 hours. The landing procedure in Istanbul (SAW) was slightly long and a little bit unpleasant. The transfer at SAW wasn’t too clear. We thought, we have to enter Turkey in Antalya, because we are only transfer passangers at SAW, and we don’t leave the transfer area in Istanbul. But that was wrong and we had to enter the country in Istanbul, we got our visas threre. The connection flight left only 3 hours later to Antalya, we had enough time to have a meal in the Mc’Donalds. I tried the turkish menü, the köfte menü ala Mc’Donalds. It was not bad, and I was hungry, too.

The second flight to Antalya was very quick, one hour later we arrived at Antalya airport. An assistant of the airport was already waiting for us with a transparent with our names. We arrived at the domestic terminal and had to go to the international terminal, because our luggage arrived there. After we got our luggages, we looked up the public bus (Nr. 600) from the airport to the city centre. Our hotel was in the old town, in Kaleiçi, the bus (Nr. 600 A)would be better for us, but it departs only hourly from the airport, on the other hand the bus Nr. 600 leaves every half hour. We took this one. The fare was 4 TL for two person (the busdriver bought our tickets with his card), and we said to him (in my basic Turkish J) we want to get off near the Mark Antalya. The Mark Antalya is a big shoping center in the city, relatively close to the Kaleiçi district. From here you need about 15 minutes to get to Kaleici. We bought some water and food in a shop, and asked for the direction. We had to go back to the Mark Antalya, cross the main street and go along the Şarampol Cadessi, we came to the Clock Tower (Saat Kulesi). We turned left here, than right on the Atatürk Cadessi, on to the Hadrian’s Gate. Crossed over the Hadrian’s Gate we arrived at Kaleiçi. Our hotel was the Ninova Pension in the heart of the old city. Fortunately we could find it very easily. This boutiqehotel is a little gem in the old town, the building and the interior are very tasteful. The price in winter was very affordable. Our room was cosy, but I can hardly understand, how can the bed be so uncomfortable in such a good hotel.

December 21.

Reggel időben kelnünk kellett, mert 10 órára ki kellett érnünk a reptérre. Gyorsan összepakoltunk, s felzörgettük a felső emeleten még javában durmoló recepcióst. Szegény srác alig volt magánál, de így is nagyon segítőkész volt. Pénzt akartunk váltatni vele, hogy reggelit és buszjegyet tudjunk venni, s ne kelljen még pénzváltó után rohangálni, de sajnos neki se volt annyi dínárja, amennyi nekünk kellett volna. Hogy még bonyibb legyen a dolog, az útleveleket kijelentkezésig meg kellett tartania, azaz vagy cipeltük magunkkal a hátikat, vagy még egyszer visszajövünk a recepcióra. Utóbbi mellett döntöttünk, s csomagok nélkül indultunk vásárolni.

A kora reggeli órákban nem sokan voltak az utcákon. Az utcánk másik végében láttam egy kisboltot, beléptem, s pár szavas szerb szókincsemet felvillantva megkérdeztem a boltost, hol tudunk buszjegyet venni. Kiderült, hogy nála nem, csak trafikban, pár száz méterrel lejjebb az utcán. Útközben elhaladtunk egy burekpékség mellett, ahol nagyon ínycsiklandó kinézetű burekek vigyorogtak ránk kifelé. Erőt vettünk magunkon, s nem bureket, hanem buszjegyet vettünk a trafikosnál. A trafikos egyáltalán nem beszélt angolul, így kicsit ektivitizni kellett. Menetjegyként egy bankkártya formájú, de papír alapú kártyácska szolgál, amire a feltöltéseket trafikokban lehet megvenni. A Belgrade-card még stimmelt, de aztán a pasas kérdezett valamit, amit nem értettünk, s kitalálni se nagyon tudtuk, ezért az egyszerűség kedvéért mondtuk, hogy „Da”. Később, a buszon jöttünk rá mi volt a kérdés. Fizettünk, és gyorsan visszarobogtunk a hostelbe. Felmarkoltuk a hátikat és az útleveleket, kicsekkoltunk, s elindultunk a Zeleni Venac felé. A Zeleni Venac Belgrád egyik fő közlekedési csomópontja, innen indulnak a reptérre is a városi buszok. Az előbbi trafik mellett egy rimes-romos lépcsősor vezet felfelé a Zeleni Venachoz, nem árt odafigyelni, hová lép az ember, mert egy figyelmetlenségnek komoly ára lehet…

A Zeleni Venacon található Belgrád egyik legnagyobb piaca, ill. sok buszvonal kiinduló állomása. A piacon túl, az út mindkét oldalán számos tábla jelzi az innen induló járatok menetrendjét. Pár nekirugaszkodás, kérdezősködés után a miénk is meglett, azzal szemközt meg pont egy pénzváltó fogott hozzá a reggeli nyitáshoz. Váltottunk, és reggeli után néztünk. Útközben már kifigyeltünk egy pékséget, ott egy kerek, takaros lapos kenyeret, pár méterrel arrébb egy burek bárban pedig különféle ízletes – sajtos, húsos- töltelékkel töltött, meleg bureket vettünk. Kisvártatva bedöcögött a busz, a Belgrád-kártyákat lecsippantva láttuk, hogy a trafikos több feltöltést rakott rá, mint amennyi nekünk kellett. Tehát a kérdése az volt, hogy oda-vissza utazunk-é. Mivel mi „Igen”-t mondtunk, ezért ennek megfelelő feltöltést rakott a kártyára. Sebaj, jó lesz még, ha jövünk Belgrádba.

A buszon befaltuk a meleg, ízes péksüteményeket, s még nézegetésre is jutott bőven idő. Nem mintha a város túl épületes látványt nyújtott volna: szocialista stílusú, lerobbant lakótelepeken át vezet az út a városon belül, majd kietlen pusztaság következik. Bő fél óra vagy inkább 45 perc kellett, hogy a reptérre érjünk. A belgrádi repülőtér se egy nagy durranás, egy szerény, szocialista időket idéző belépési csarnok fogadja az indulókat. Átpakoltuk a hátikat, és feladtuk a nagyokat. A check-inben rákérdeztem, hogy a csomagok Antalyáig rendben vannak-e, vagy Isztambulban ki kell-e vennünk őket. A légitársaság képviselője tájékoztatott, hogy a cucc Antalyáig megy, de hogy ott melyik terminálra érkezik, azt nem tudta megmondani. Ennek volt jelentősége, mert korábban olvastam, hogy előfordulhat az az eset, amikor az utas már a belföldi, míg a csomag a nemzetközi terminálra érkezik meg.

Ezután kicsit kóvályogtunk az épületben, mert nem találtuk a bejáratot a biztonsági ellenőrzéshez, de aztán meglett, és még bővel volt időnk a duty freeben körülnézni. A belgrádi duty free-s üzletek választéka bőséges és kedvező árú, L.-nek találtunk egy kellemes illatú Hugo Boss parfümöt jó áron. A nemzetközi indulások kapuinak egy része egy felújított épületszárnyban van, de a Pegasus légitársaság még egy régebbi kapuról repült. Ezzel ellentétben a repülőgép meglehetősen újnak tűnt, majdnem teljes töltöttséggel repültünk Isztambulig. Isztambulban a Pegasus bázisa a Sabiha Gökçen repülőtéren található, a város ázsiai oldalán. A leszállási művelet eléggé hosszadalmasan történt, bennem nem is hagyott túl jó emlékeket.

Minként mikor Iránba utaztunk, most is szakadó esőben érkeztünk Isztambulba, s örültünk, hogy a hátik a vízhatlan fekete „hullazsákban” vannak. Nem mertem a legelső antalyai csatlakozó járatra foglalni, csak a következőre, ami kb. 3 óra múlva indult. Egyébként az elsőt is elértük volna. A SAW-on a tranzitnál nem volt egészen egyértelmű a szitu: nem tudtuk, hogy most kell-e belépnünk az országba (útlevél- ill. biztonsági ellenőrzés), vagy csak Antalyában. A normál nemzetközi viszonylatban átszálló utasok simán mehettek a tranzitba, mi viszont nemzetközi járatról belföldire szálltunk át, így először be kellett lépnünk az országba. Ez azt jelentette, hogy át kellett esnünk az útlevélvizsgálaton ill. a biztonsági ellenőrzésen. A reptéri személyzet nem igazán volt segítőkésznek mondható a kérdés tisztázásában, egy másik utassal együtt próbáltuk kitalálni a megfejtést, és két különböző eredményre jutottunk: ő ment a tranzitba, mi meg beálltunk az útlevél ellenőrző sorba. A gépindulásig jobb híján a McDonald’s -ban ücsörögtünk, és ettünk egy-egy menüt. Kipróbáltam a meki „törökös” köfte menüjét, egész ehető volt. A kapunál üldögélve bámultunk ki a sötétbe, odakünn továbbra is esett az eső, bepakolásra váró bőröndök áztak a repülőgépek mellett. 17:30-kor indult az antalyai járat, amely valamivel több mint 1 óra alatt, 18:45-re érkezett Antalyába. Kiszállva a gépből, átgyalogolva a csövön, egy reptéri alkalmazott várt minket, kezében egy tábla, rajta a nevünk. Kettőnket és még egy másik embert kisbusszal átvittek a nemzetközi érkezések termináljára, ahová a csomagunkat vitték.

Miután megérkeztek a cuccok is, kiléptünk a terminál épületéből, s kellemes langyos hőmérséklet fogadott minket. Megkerestük a városba induló helyijáratos busz megállóját. Két buszjárat is közlekedik a város és a repülőtér között: az egyik a 600-as járat, amelyről a Mark Antalya bevásárlóközpont mellett lehet leszállni, ha Kaleiçibe igyekszik az ember; a másik a 600A, amely közvetlenül Kaleiçinél, a Hadrianus-kapunál áll meg.

Esetünkben a 600-as busz indult hamarább. Elővéve kis török tudásomat, két jegyet kértem a sofőrtől a Mark Antalyáig. Ő a saját akbilját használva húzta le a gépen a jegyek árát, de gyanúsan keveset fizettünk, így lehet, hogy csak 1 jegy árát vonta le. Megegyeztünk, hogy szól majd a Mark Antalyánál, de erre aztán nem is volt szükség, mert jellegzetes színes épület, főleg kivilágítva szembeötlő, s magunktól is észrevettük, amikor megérkeztünk. Az út bő fél órát vett igénybe. A busz kissé elhagyta a Mark Antalyát, és egy 2x2 sávos út mellett állt meg, így valamennyit vissza kellett gyalogolnunk a bevásárlóközpontnál levő kereszteződésig. A buszmegálló mellett egy kisboltban vettünk vizet és vacsorára valót, megérdeklődtük az irányt. Visszaballagtunk a bevásárlóközponthoz, majd még egy biztos ami biztos rákérdezés után, a Şarampol Caddesin elindultunk az óratorony irányába. A Şarampol Caddesi pár száz méter után egy széles sétálóutcává alakult, ahol az esti órákban rengetegen vásárolgattak, igazi forgatagba cseppentünk. Az óratorony előtt balra fordulva elértük az Atatürk Caddesit, és rövidesen megérkeztünk Kaleiçi fő bejárata, a Hadrianus-kapu elé. A kapun átkelve, a második keresztutcánál jobbra fordulva egy csendes, szűk kis utcácskában található a Ninova Pension, ahová az első pár éjszakára a szállást foglaltam. A panziót egy régi oszmán házból alakították ki, nagyon ízléses és hangulatos módon. Fáradtan zuhantunk ágyba az újabb hosszú nap után, de sajnos ez az ágy sem volt egy főnyeremény, ezen is csak úgy-ahogy átszenvedtük az éjszakát.

1. nap - December 20.

Ábi még édesdeden szuszogott álmában, amikor mi már kiugrottunk az ágyból, s az alig pitymalló hajnali félhomályban apósom átfuvarozott minket Székkutasra, ahonnan a buszunk indult Szegedre. Kicsit korán is érkeztünk, még vagy 20 percet ott topogtunk a buszmegállóban. Noha nem sokkal Karácsony előtt jártunk, szerencsére az időjárás nem volt túl hideg. A busz persze késett, de inkább csak kellemetlen volt kivárni, gondot a továbbiakban nem okozott. Nem sokkal nyolc után érkeztünk Szegedre, ahol gyors tájékozódás után konstatáltuk, hogy van még 2 óránk a szabadkai busz indulásáig. Kézenfekvő volt, hogy átballagjunk a Mars-téri piacra. A piacot egyetemista korom óta teljesen felújították, a korábbi lepattant balkáni jelleget – amit mi egyébként szerettünk - teljesen megszüntették, nagyon kulturált és tiszta minden. Az egyik csarnokból iszonyú jó illatok lengedeztek az orrunk alá, frissensültek és sültkolbász szagát szimatoltuk, s valóban nem tévedtünk. Be is neveztünk egy kör sültkolbászra savanyúsággal és sok mustárral, az ár is baráti volt. Reggelizés után még mindig volt időnk, azért elsétáltunk a közeli Árkád Bevásárló Központba pénzt váltani, hogy Szabadkán ezzel ne kelljen húzni az időt. A pénzváltóban váltottak is szerb dínárt, de az árfolyam se volt jó, ráadásul kezelési költséget is számoltak fel, ezért inkább mindenkinek azt ajánlom, ha Szerbiába készül, akkor inkább ott váltson, mintsem itthon.

A szabadkai busz 10 órakor indult, teltházzal. Az ünnepek előtt sok Szegeden tanuló diák utazott haza a Vajdaságba. A határ közelébe rövid időn belül elértünk, viszont a felgyülemlett autómennyiséget, és a kígyózó autósorokat tekintve hosszadalmas határátlépésre számíthattunk. A magyar határhoz elérve az utasoknak le kellett szállni a buszból, egyenként és személyesen a határőr elé járulni, majd vissza a buszba. A határőr az egyik utas kérdésére meg is jegyezte: „Őrület van ma.”

Tényleg az volt: rengeteg autó, kamion, busz, rengeteg sor, a sorok között emberek gyalogoltak, az úttest melletti senkiföldjén szemetet hordott a szél, itt-ott egy csoport ember, akik beszélgettek és cigarettáztak. Kissé kaotikus az összkép.

Visszaszállva a buszra tovább gurultunk a szerb oldalig, ahol szerencsére már nem kellett leszállni, itt a határőr jött fel. Közben valaki a buszról elment WC-re, még rá is kellett várni pár percet, de aztán röpke egy órás határátlépési procedúra után nekivághattunk Szerbiának.

A határ emez oldala szemmel láthatóan szegényebb, kietlenebb. A busz teljesen érthetetlen módon bekerült Horgosra, az első határ menti faluba, aztán vissza az autópályára, majd Palicson keresztül végre meg sem álltunk Szabadkáig. Mellettem pont egy szabadkai egyetemista srác ült, tőle tudtam meg, hogy Szabadkán résen kell lenni a buszpályaudvaron, mert ha az ember egyszer kimegy a peronról, és vissza szeretne menni, akkor peronjegyet kell vennie. Végül ezen információ birtokában sem sikerült megúszni a peronjegyet. A déli érkezés helyett már majdnem egy óra volt, de a srác nyugtatott minket, hogy az egyórási buszt biztos elérjük, ha mégsem, van vonat, olcsóbban - de lassabban. Így is történt, pár perccel egy előtt begördültünk a buszpályaudvarra, rohantunk az első buszra, ami Belgrádba indult, ez egy NisEkspres járat lett volna. Már a csomagokat is beraktuk, L. közben a felhajtóval elrobogott jegyet venni, majd kisvártatva csalódottan tért vissza, mert nem volt elég dínárunk a két buszjegyre, eurót meg nem fogadtak el, ráadásul a pénztárnál még a peronjegyet is legombolták róla. A buszjegy egyébként meglehetősen borsos áron lett volna, kb. 2200 dínár per fő, igaz, közvetlen járat Belgrádba. Bepróbálkoztunk még egy busztársaságnál, de ott sem jártunk sikerrel. Ahogy orrlógatva caplattunk a kijárat felé, a NisExpress felhajtója még tett egy kísérletet a beszervezésünkre, s kérdezte, hogy mennyi pénzünk van. Mondtuk, de addigra ugye már a peronjegy árával is rövidebbek voltunk. A felhajtó rákérdezett a sofőrnél, hogy ennyiért elvinne-e, de az nem állt kötélnek. Ennyit a balkáni rugalmasságról, ez most nem jött be. Így kénytelenek voltunk tovább állni, s L. közölte, hogy ő most már csakis vonattal hajlandó menni. Szerencsére a vasútállomás közel van a buszpályaudvarhoz, átsétáltunk, s megvettük a jegyeket a fél hármas vonatra. Az ár ebben az esetben még két főre is jóval kevesebb volt, mint a buszjegy lett volna egy főre, ellenben a menetidő sajnos jóval hosszabb. Volt még egy bő óránk az indulásig, ezért a belváros felé vettük az utunkat. Szabadka kellemes hely, egy napos kirándulásra pont alkalmas, mi korábban Szegedről jártunk már itt kétszer. A sétálóutcában régebben sokkal több kiülős hely, teraszos kávézó működött, de most mindössze egy presszót találtunk nyitva. Ittunk egy-egy kávét, L. egy sörrel lazított, majd pénzváltó után indultunk. Szombat délután már szinte minden zárva volt a belvárosban, alig-alig lézengtek emberek az utcán, nyitva levő pénzváltót is csak nagy nehezen találtunk. Egy mellékutcában aztán csak akadt egy, ahol már ücsörgött egy várakozó ember, aki mondott valamit szerbül, de nem értettem. Gondoltam, azt mondja, hogy nemsokára visszajön a pénzváltó, mert egy székre mutogatott, hogy üljek le. Pár perc múlva, mikor visszajöttünk, már tényleg előkerült az illetékes, s sokkal jobb árfolyamon, kezelési költség nélkül sikerült váltani, nem úgy mint Magyarországon. Forintot is váltottak dínárra.

Normális ABC-t nem találtunk a közelben, így L. egy kisboltba ugrott be, ahol pár sörrel és rágcsával fegyverkezett fel a vonatútra. A vasútállomáson nincs egy normális információs tábla sem, jószerivel találgatás alapján döntöttük el, hogy melyik vágányról, melyik vonat lesz a miénk. A vonaton nagyon szellősen ültek az emberek, nem véletlenül: Szabadkától Újvidékig olyan iszonyatosan lassan vánszorogtunk, hogy talán még futva is lehagytuk volna a járgányt. Az ülések szerencsére kényelmesek voltak, így bevackoltuk magunkat, és alig vártuk, hogy végre elérjük Újvidéket, ahonnan állítólag már szinte TGV-i száguldásba csapunk át, legalábbis a szabadkai srác így mesélte. Újvidék után valóban gyorsultunk, s ha nem is a szupervonati, de a gyorsvonati sebességet próbálgattuk elérni. A 180 km-s utat 3,5 óra alatt sikerült megtenni, s este hatra érkeztünk meg Belgrádba. A belgrádi vasútállomás kisebbnek tűnt, mint a győri, információt nem láttunk, a vasútállomás előtt egy büfében érdeklődtünk a helyes irányról. A szállásunk a Downtown Inn Hostelben volt lefoglalva, direkt úgy választottam, hogy közel legyen a vasútállomáshoz. Belgrád turisztikai felkapottságát jól jellemzi, hogy az a két-három ember, akit megállítottunk, hogy a helyes irányról érdeklődjünk, egytől egyig turista volt. Végül sikerült megtalálni a megfelelő irányt, s a hosztelt is a Karagyorgyeva utcáról nyíló kis utcában. A hosztel egy régi, lift nélküli polgári ház legfelső emeltén található, egy alkalmazott már várt ránk. Majd kiköptük a tüdőnket, mire a hátikkal felmásztunk a legfelső szintre. A mi apartmanunk egy emelettel lejjebb volt kialakítva. Mikor a leányzó lekísért minket, mindketten megriadtunk egy kicsit, mert az összekötő folyosó elég ramatyul nézett ki. Szerencsére a lakás jobban állapotban volt, bár nem egy kéjlak, de egy éjszakára úgy-ahogy megtette. Gyorsan szellőztettünk, mert az apartmanban állott cigarettaszag terjengett. A pozitívumok közé a légkondit és a hűtőt sorolnám, viszont az ágy olyan kíméletlenül tragikus állapotú volt, hogy másnap reggel mi nemkülönben kíméletlenül összetörve, tragikus állapotban ébredtünk rajta.

Alig pakoltuk le a cuccainkat, máris visszajött a hoszteles lányka, aki közben megérdeklődte számunkra, hogy hogyan és honnan jutunk ki városi autóbusszal a reptérre. Persze nagyjából képben voltam, ami nem is ártott, mert első nekifutásra a lányka a drágább reptéri buszra akart minket felültetni (Minibus A1, 300 RSD), holott nekünk a városi járat (PTC Belgrade Line 72.; 73 RSD) is tökéletesen megfelelt. Ez persze csak egy technikai kérdés, s mindent összevetve a hosztel személyzete tényleg nagyon segítőkész volt.

1. day: From Szeged (Hungary) to Belgrade (Serbia)

Our journey started from Székkutas, a little village in Southeast-Hungary. The bus deparded around 7 a.m, and we reached Szeged around 8. Szeged is the largest city of Southeast-Hungary, from here you can catch a bus to Serbia, e.g. to Szabadka (Subotica) or Újvidék (Novi Sad). Unfortunately there is no direct bus service to Belgrád (Belgrade).

There is a bus at 10 a.m. to Subotica, the journey normally takes less than 2 hours, but we weren’t very luck, the timing of our journey was a little bad, because there were only a few days until Christmas, and there was a crazy crowd at the border. We had to get off the bus for passport control on the hungarian side, and then back. On the serbian side the immigration officer came onto the bus. This procedure is a little bit awkward…

We arrived in Subotica before noon, if we had had enough money (Serbian dinar), we could have been able to buy our ticket for the Nisexpress to Belgrade, but we were short by a couple hundred dinars, so we couldn’t buy the tickets for the bus. Be aware, if you leave the platform to buy a ticket,you must purchase a platform ticket to go back to the platform.

Finally we went to the railway station, bought 2 tickets for the train, and the price of both was less than 1 busticket’s price. We had about 1 hour until the train departed from Subotica, so we went to the main square, drank a caffee and changed some money.

The train leaves at 14:30 from Subotica to Belgrade, but prepare for a long-long journey. It’s only 180 km, but it takes 3,5 hours by train. By the way, the train is comfortable, but extremely slow until Novi Sad, after Novi Sad it’s a little bit faster.

We arrived at Belgrade around 6 PM. The train station is in the middle of the town. We tried to find the way to the Downtown Inn Hostel, we asked for direction three times, but all the people we asked were tourists. Finally we found the right way, and the hostel was only about 10 minutes from the train station. The hostel is in an old building, on the top floor, and there isn’t any elevator. In fact the reception is located on the top floor, our room was on the floor below it.

The floor seemed to be very scruffy, but the apartment was in better condition. The assistant - a young girl - was very nice and polite, she was waiting for us in the evening, and looked up transportation facilities (by public bus) to the airport for us.

Marokkó 2014 – Praktikus infók

2013-ban a vásárláskori árfolyam: 1 EUR=300 Ft

2014 február: 1 EUR=310 Ft

2014 február: 1 EUR=11 MAD

Vonat-, Repülőjegy 174 EUR + 276 EUR=450 EUR

Győr-Bécs 18 EUR/2 fő; Bécs-Berlin 78 EUR/2 fő; Berlin-Budapest 78 EUR/2 fő

Berlin-Marrakesh; Easyjet, 2013 szeptemberében véve (300 Ft/1 EUR), 2 feladott poggyásszal 82.890 Ft (SXF-RAK 32 EUR/fő; RAK-SXF 45 EUR/fő; 20 EUR/1 feladott poggyász/1út)

Biztosítás 12.103 Ft

(2 fő, 16 nap, Mapfre Asistencia Classic)

Szállások: összesen 457 EUR (15 éjszaka) 

Berlin – Hotel Bellevue am Kurfürstendam 31 EUR/éj (reggeli nélkül)

Nagy hátránya az elhelyezkedés: sajnos a számunkra fontos látnivalóktól, pályaudvartól messze esik. Egy régi polgári házban kialakítva, nagy belmagasság, nyikorgó parketta, csecse bútorok. Az ágy kényelmes volt, a recepciósok segítőkészek.

Kis szépséghiba, hogy a bookingos foglalásban azt ígérték, hogy nem kérnek előleget a foglalásra, ugyanakkor később megpróbálták a kártyámat beterhelni. Végül leleveleztem velük, hogy tuti biztos menni fogunk, így nem törölték a foglalást.

Marrakesh – Dar Tuscia 29 EUR/éj

http://www.dartuscia.com/inglese#!__inglese

A legjobb szállásunk Marokkóban, szinte valamennyi szobatípusát volt szerencsénk kipróbálni. Hihetetlenül ízlésesen berendezett, marokkói stílusú szobák, pont mint az Ezeregyéjszakában… A legjobb és a legtágasabb szoba az „Essaouria” nevű.

Maga a szálloda a medinában található egy régi riadban kialakítva, a Bab Doukkalánál, közel a buszpályaudvarhoz és a grand taxik állomásához, ugyanakkor a fő turistacsapáson (pl. Djemaa El Fnaa) kívül. Jó 20-25 perces sétával érhető el a Djemaa – mi mindig a városfal mellett mentünk -, a medinán keresztül talán rövidebb, már ha nem téved el az ember. Nekünk megfelelt a fekvése, buszjegyiroda, áruház, piac, taxiállomás egyaránt a közelben van.

A reggeli lehetne változatosabb, de a riad békéje, a személyzet kedvessége feledteti ezt az apróságot. Naima egy angyal, egy szót sem szólt a kései megérkezésünkhöz Fesből, a hátikat is otthagyhattuk, mikor Ait Ben Haddouba mentünk, Marrakesht illetőleg pedig ellátott sok-sok jó tanáccsal.

Ait Ben Haddou - Chez Brahim 29 EUR/éj

Kissé ütött-kopott szállás a modern faluban, a kilátás a kszárra a teraszról remek, a WIFI személy szerint nekem nem működött, de másnak igen. A fürdőszoba állapota megmosolyogtató a hasábfával kitámasztott mosdókagylóval. Egy éjszakára elmegy, többre gáz. A tulajdonos és családja kedves, az általuk készített vacsora is ízletes volt.

Essaouira – Riad Sidi Magdoul 22 EUR/éj

Jó elhelyezkedésű, jó ár-érték arányú, egyszerű berendezésű riad Essaouira medinájában.

El Jadida – Dar El Jadida 35 EUR/éj

Az elhelyezkedés remek, bár kissé nehezen találtuk meg a riadot a medinában. A szoba szép és tágas. Hátránya, hogy a WC a szobán kívül van, és mindig kulcsra kellett zárni, nehogy más vendég is betévedjen. A szobán belül kialakított fürdőszoba zuhanykabinja úgy néz ki, mint egy ósdi űrhajó, legalábbis nekem ez jutott az eszembe róla. A tulaj, Massimo is jó fej, bár az angol nem igazán az erőssége. A teraszon elfogyasztható reggeli és a kilátás a városra első osztályú.

Meknes – Riad Malak 35 EUR/éj

Ez az a szállás, amivel a legelégedetlenebbek voltunk Marokkóban. A medinában található, a szoba berendezése ízléstelen a fautánzat műanyag franciaággyal. Az ablakok rém rosszul záródnak, a légkondival szinte képtelenség volt befűteni a szobát éjszakára. Az egész riad olyan volt, mint egy hűtőkamra. A reggeli és az ajándék vacsora is finom volt, de még a forró levessel se tudták átmelegíteni annyira a lelkemet, hogy legközelebb is őket válasszam. A személyzet ugyanakkor itt is nagyon kedves volt.

Chefchaouen - Riad Nerja Chaouen 30 EUR/éj (reggeli nélkül)

Bár nehezen találtuk meg a riadot a medinában, de megérte keresgélni: a legkényelmesebb ágyat itt kaptuk meg Marokkóban. Ebben a riadban is hideg volt a vastag falak miatt, ráadásul még légkondi sem volt, csak a leheletünkkel tudtuk valamelyest felmelegíteni a szobát. A fürdés a hideg fürdőszobában extrém sportnak számított. Nyáron persze ez mind előny… A berendezés itt is ízléses, andalúz stílusú. A tulaj leginkább spanyolul beszél, de rendes pasas.

Fes – Riad Hala 30 EUR/éj

Remek elhelyezkedésű riad a medinában. A riad enteriőrje nagyon elegáns, a szobánk – Bab Ftouh Twin – kevésbé, de ez volt a legolcsóbb a riadban. Az alacsony belmagassággal L.-nek párszor meggyűlt a gondja. A szoba a célnak megfelel, kicsit sötét volt egyetlen apró ablakával, s a wifi se nagyon működött a legfelső emeleten.

Belépőjegyek: 24 EUR + 495 MAD

Pergamon Múzeum, Berlin: 12 EUR/fő= 24 EUR

Palais Bahia, Marrakesh: 10 MAD/fő= 20 MAD

Marrakesh Múzeum és Ben Youssef Medresze: 60 MAD/fő=120 MAD

Dar Si Said, Marrakesh: 10 MAD/fő= 20 MAD

Maison Tiskiwin, Marrakesh: 20 MAD/fő= 40 MAD

Palais el-Badi, Marrakesh: 10 MAD/fő= 20 MAD

„belépő” Ait Ben Haddou kaszbába: 10 MAD/fő= 20 MAD

Taurirt kaszba, Quarzazate: 20 MAD/fő= 40 MAD

Scala Du Port, Essaouira: 10 MAD/fő= 20 MAD

„idegenvezető”, Azemmour: 15 MAD

baksis a kaszbaőrnek, Azemmour: 10 MAD

Ciszterna, El Jadida: 10 MAD/fő= 20 MAD

Bou Inania medresze, Meknes: 10 MAD/fő= 20 MAD

Dar Jamai, Meknes: 10 MAD/fő= 20 MAD

Heri es-Souani, Meknes: 10 MAD/fő=20 MAD

Kaszba, Chefchaouen: 10 MAD/fő= 20 MAD

Bou Inaria medresze, Fes: 10 MAD/fő= 20 MAD

Nejjarine funduk, Fes: 20 MAD/fő= 40 MAD

El-Attarin medresze, Fes: 10 MAD/fő= 20 MAD

Közlekedés

Berlin összesen 26,2 EUR

napijegy: 6,7 EUR/fő=13,4 EUR

vonaljegy a reptérre: 3,2 EUR/fő=6,4 EUR

vonaljegy a reptérről: 3,2 EUR/fő=6,4 EUR

Marokkó összesen 2260 MAD+7 EUR

reptéri busz:RAK-Bab Doukkala: 30 MAD/fő=60 MAD

Marrakesh-Quarzazate buszjegy (Supratours): 80 MAD/fő=160 MAD

Quarzazate- Marrakesh buszjegy (CTM): 80 MAD/fő=160 MAD

Quarzazate-Ait Ben Haddou taxi összesen 140 MAD, ennek a felét fizettük: 70 MAD

Ait Ben Haddou – következő falu (Tabourahte) taxi: 20 MAD

Tabourahte falu – Quarzazate grand taxi egy másik emberrel osztva: 20 MAD/fő: 40 MAD

Quarzazate, taxi a kaszbához: 5 MAD/fő=10 MAD

Marrakesh, taxi a CTM pályaudvartól a Bab Doukkaláig: 20 MAD

Marrakesh-Essaouira buszjegy: 70 MAD/fő+5 MAD csomagjegy=150 MAD

Essaouira, taxi a CTM állomásra: 7 MAD

Essaouira-El Jadida buszjegy: 90 MAD/fő+5 MAD csomagjegy=190 MAD

EL Jadida-Azemmour 101-es busszal: 5 MAD/fő/út=20 MAD

El Jadida-Meknes vonatjegy: 125 MAD/fő=250 MAD

El Jadida, taxi a vasútállomásra: 20 MAD

Meknes, taxi a vasútállomásról a Bab Mansourhoz: 20 MAD

taxis kirándulás Meknesből Volubilisbe és Moulay Idrissbe (1 fővel közösen, a 2/3-át fizettük): 200 MAD

Meknes-Chefchaouen buszjegy: 50 MAD/fő+5 MAD csomagjegy=110 MAD

Chefchaouen-Fes buszjegy: 95 MAD/fő+5 MAD csomagjegy=200 MAD

Chefchaouen, taxi a buszpályaudvarra: 20 MAD

Fes, előre rendelt transzfer a buszpályaudvarról a riadba: 7 EUR

Fes, taxi az erődig: 4,2 MAD taxiórával, vissza 5 MAD= 10 MAD

Fes, taxi a vasútállomásra: 20 MAD

Fes-Marrakesh vonatjegy: 196 MAD/fő =390 MAD

Marrakesh, taxi a vasútállomásról majdnem a hotelig (éjjel): 35 MAD

Marrakesh, taxi a grand taxik állomásáról a reptérre: 50 MAD

baksis a guidenak, Marrakeshben: 20 MAD

baksis, guide a cserzőkhöz, Fes: 10 MAD

Kaja

Berlin össz. 34,1 EUR

kebab: 3,5 EUR/fő=7 EUR

dohány: 4,5 EUR

dohánypapír: 2,6 EUR

bolti bevásárlás: 6,5 EUR

1 l Evian a reptéren: 3,2 EUR

2 db. marcipándesszert a duty freeben: 2 EUR

bevásárlás Berlinben (2 ayran, 4 sör, 1,5 l almalé): 8,3 EUR

Marokkó össz.2157,6 MAD

bolti bevásárlás, Marrakesh ( kenyér, olíva, víz, üdítő, tonhalkonzerv): 53,17 MAD

bolti bevásárlás, Marrakesh ( olíva, víz, üdítő): 43 MAD

éttermi ebéd, Marrakesh (vega tajine 30 MAD, grill tál 50 MAD, saláta 25 MAD, 2 menta tea 20 MAD):130 MAD

süti: 32 MAD

narancslé a Jemaa-n: 4 MAD

éttermi ebéd, Marrakesh (2 tajine menü 2X45 MAD): 100 MAD

süti: 37 MAD

bolti bevásárlás, Marrakesh ( olíva, víz, eper): 44, 78 MAD

ásványvíz: 10 MAD

berber vacsi, Ait Ben Haddou (2X100 MAD): 200 MAD

kávézóban 3 db paniniszendvics+víz, Quarzazate: 100 MAD

éttermi ebéd, Essaouira (grill garnéla 50 MAD, marokkói sali 15 MAD, falafel 20 MAD panini frutti di mare 25 MAD): 120 MAD

ásványvíz: 6 MAD

ebéd egy buszmegállós kifőzdében Safi előtt (1 grill, 1 tajine): 85 MAD

bevásárlás, Carrefour, El Jadida (tusfürdő 17, 5 MAD, narancslé 4,9 MAD, víz 3,25 MAD, harissa 8,55 MAD, kis mosópor 3,1 MAD): 37,3 MAD

bevásárlás, BIM, El Jadida: 14,85 MAD

2 db. kenyér az utcai mozgóárustól, EL Jadida: 2 MAD

ebéd gyorsétteremben, El Jadida (csirkés sawarma tál 30 MAD, marokkói sali 10 MAD, vegapizza 32 MAD): 80 MAD

1,5 kg narancs, Azemmour: 8 MAD

3 db. kenyér: 4 MAD

bevásárlás, Carrefour, El Jadida (víz 3,25 MAD, üdítő 13,4 MAD, túró 5,3 MAD, bogyó 5,3 MAD, retek 2 MAD): 35,5 MAD

marokkói sör a szállodában vásárolva: 25 MAD

pisztácia a casablancai vasútállomáson: 25 MAD

ebéd, Meknes: 100 MAD

piac, Meknes (bogyó 3 MAD, víz 5 MAD, süti 23 MAD, datolya 10 MAD): 41 MAD

gyorséttermi ebéd, Meknes (kefta-, csirketál, sali, 2 dzsúz): 94 MAD

piac, Meknes (bogyó 3 MAD, víz 6 MAD, süti 20 MAD): 29 MAD

ebéd,Meknes: 65 MAD

reggeli, Chefchaouen (toast, olívás méz, kecskesajt, lekvár, vaj, narancslé, mentatea/ forrócsoki) 2x20 MAD: 40 MAD

piac, Chaouen (kávé 10 MAD, süti 3 MAD, víz 6 MAD, kecskesajt 15 MAD, kenyér 2 MAD): 36 MAD

2 harira: 10 MAD

2 keftás panini: 2x18 MAD: 36 MAD

2 menü a Berrada Restaurantban, Fes (1 húsgombócós-, 1 birkatajine, előételek, kenyér, 2 mentatea): 120 MAD

piac, Fes (bogyó 5 MAD, kenyér 1 MAD, 2 db. víz 12 MAD, narancs 5 MAD): 23 MAD

2 menü a Berrada Restaurantban, Fes: 125 MAD

Coca Cola 1 l: 7,5 MAD

bolt, Marrakesh (1,5 kg bogyó, víz, sajt, salátástálak, sótartó): 138 MAD

3 db. kenyér, Marrakesh: 6 MAD

ebéd a reptéren (pizza 60 MAD, spagetti 38 MAD): 98 MAD

Egyéb: 2292 MAD +183,5 EUR

kávéfőző: 99 MAD

lábas fedővel: 17 MAD

ámbra: 40 MAD

szőnyeg: 125 EUR

hímzett párnahuzat, Meknes: 20 MAD

2 bögre Moulay Idriss-ből: 8 MAD

bélyegek: 60 MAD

szövött takaró, dzsellaba felnőtt/gyerek, agave selyemkendő, Chefchaouen: 600 MAD

kendő és egy női dzsellaba, Chefchaouen: 240 MAD

11 db. kis csempe + 1 bögre, Fes: 120 MAD

2 pénztárca, 1 bizsu fülbevaló, 3 kulcstartó: 60 MAD

6 üvegpohár: 50 MAD

3 pár bőrcipő, Fes: 250 MAD

pipák (15 fej, 1 szár): 45 MAD

fűszerek, Marrakesh: 220 MAD

10 db. sapka, Marrakesh: 120 MAD

2 db. sapka, Marrakesh: 24 MAD

6 db. sapka, Marrakesh: 72 MAD

2 karton cigi a duty freeben, Marrakesh: 52 EUR

bor a duty freeben, Marrakesh: 6,5 EUR

L. ajándéka: 50+52+20 MAD: 122 MAD

Február 25.

A legelső reggeli vonattal, egy átszállással elvonatoztunk a Hauptbahnhofra, de ott még szinte semmi sem volt nyitva, és igencsak hűvös volt a kora reggeli hőmérséklet. A Kaisersben vettünk némi elemózsiát és sört a vonatútra, majd nekivágtunk a röpke 12 órás vonatozásnak. Este fél hétre érkeztünk meg Budapestre, ahol gyorsan átpattantunk egy másik, Győrbe induló vonatra, így 9 körül végre hazaértünk.

Február 24.

Elérkezett hát utolsó marokkói napunk. A fárasztó vonatutat követően nehezen tápászkodtunk fel az ágyból, megreggeliztünk, és elballagtunk a városba, a Jema el-Fnaa környékére és a szukba beszerezni a legutolsó apró ajándékokat. A Rahba Kedima terecskén végigjárva az árusok standjait, megalkudtunk jó pár kézzel szövött színes gyapjúsapkára, a kedvenceimen tevemotívum látható. Egy fűszerboltos fickó kinézett magának minket a nagy alkudozgatás közben, mi meg ráálltunk a dologra, mondván, hogy úgyis akarunk fűszert is vásárolni, bementünk az üzletbe. Ott aztán végignézegettük-szagolgattuk az árut, és rákérdeztünk az árra. A pasas mondta az árat dirhamben egy-egy grammra: „One gramm, one dirham.” Valahogy nem esett le, hogy mennyi az annyi, egyszerűen nem konstatáltam, hogy 1 gramm még fűszerből is elég kevés, ugyanakkor a grammonkénti ár meg sok. 10 dkg fűszerből sem sok, annyi van egy átlag bolti fűszeres tasakban. 1 dkg 10 gramm, 10 dkg pedig már 100 gr, 1 dirham meg 30 forint körül mozog. Lehet számolni, nekünk abban a pillanatban nem egészen sikerült.

Mikor már egy helyes kis kupacot összeválogattunk különböző fűszerekből, akkor olyan végösszeg jött ki, hogy köpni-nyelni nem tudtunk, s gyorsan visszarakattuk legalább a felét. Ekkor már kissé elfogadhatóbbnak tűnt az ár, de még mindig nem számoltam utána, hogy EUR-ban ez mennyi is lenne. Az agyam már a repülőúton járt, s hogy el ne késsünk…

A boltból kilépve L. elkezdte tolni, hogy mekkora baklövést követtünk el, s hogy ez a pár gramm fűszer majd 20 EUR-ba került. Szinte el sem akartam hinni, azt gondoltam rosszul számolt. De aztán rájöttem, hogy igaza van, és ezt tényleg csúnyán benéztük, s aranyáron vettük meg a fűszereket. Utolsó nekifutásra csak lehúzták rólunk a tanulópénzt…

Visszasétáltunk a hotelhez, felvettük a hátikat, és a buszpályaudvar mellett fogtunk egy taxit, hogy kivigyen a reptérre. A taxis teljesen korrekt áron vitt ki bennünket, még olcsóbbra jött ki, mintha a reptéri busszal mentünk volna. Naima tanácsolta, hogy így tegyünk, mivel ha ő hívja a Darhoz a taxist, akkor úgy sokkal többe kerülne a fuvar. A reptéren az utolsó dirhamjeinket ebédre költöttük.

A repülő késő délután indult, és este 11-re ért a Berlin-Schönefeld reptérre. A barátnőm ígérete és nagy fogadkozása ellenére sem jött ki elénk a repülőtérre, így az éjszakát – a turistainformációs ürge tanácsára inkább a fűtött reptéri váróban, s nem a fűtetlen, hideg Hauptbahnhofon várakozva - a váró fémpadjain elnyúlva, pár hajléktalan és hard core fapados utazó társaságában töltöttük. Pocsék volt.

Február 23.

A mai napra fő látványosságként a Merenid-dinasztia sírépítményeinek megtekintését terveztük. Feltaxiztunk a medina falai mellett található 16.századi erődhöz, amely napjainkban fegyvermúzeumnak ad otthont. Bemenni nem akartunk, a fegyverek egyikünket sem hozzák lázba, így az épületet megkerülve továbbsétáltunk a merenid sírok irányába. A sírépítmények egy domb tetején találhatóak, ahonnan remek kilátás nyílik a fesi medinára ill. a régi városfalakra. A lefelé lejtő domboldalon egy régi temető terül el, a temető felett, a virágoktól tarkálló zöld gyepen a bőrművesek szárítják a festett, cserzett bőröket. Ott jártunkkor a rét tele volt teregetve vörösre cserzett bőrökkel, a már megszáradtakat éppen akkor gyűjtötték össze, és újakat teregettek ki. A bőrhordó szamarak – ha éppen nem dolgoztak – a sírok között kóborolva, legelészve csócsálták a friss, zamatos füvet.

A ragyogó napsütésben jól esett kicsit ücsörögni a romok mellett, és élvezni a melengető napsugarakat, a medina látványát, az előttünk zajló mindennapi élet apró mozzanatait.

A sírok és az erőd közötti útra visszaballagva elindultunk a város irányában, és az első kereszteződésnél, ahonnan már nagyobb volt a forgalom, leintettünk egy taxit. A taxis mindkét esetben normál árat kért, sőt, az első még a taxamétert is bekapcsolta.

A hotelbe visszatérve összecuccoltunk, majd újra átvágtunk a medinán, hogy eljussunk Berrada bácsi vendéglőjébe. Az öreg mér régi ismerősként fogadott minket, és annyi előételt küldetett az asztalunkhoz, hogy szinte már ezzel jóllaktunk. Amint kiürítettünk egy-egy kis tálkát, az öreg már pattant is, és újabb adag finomságokkal kedveskedett, nem győztünk hálálkodni. Mindketten brochette-et választottunk, én csirkéset, L. keftásat. Mindegyik jó választás volt, de a keftás különösen ízletesre sikeredett.

Sajnos lejárt a Fesre tervezett időnk, kitaxiztunk a vasútállomásra. A fesi vasútállomás egy szép, modern, kulturált épület, a jegyvétel gyorsan ment, a tervezett indulás 14:50-kor volt. L. még gyorsan elfutott üdítőt és egy kis rágcsát venni. Még szerencse, hogy beszerzett pár dolgot, mert a tervezett marrakeshi érkezésünk (22:00) jócskán megcsúszott. Pénteki nap lévén rengeteg diák utazott haza, s a Fes-Marrakesh vonalon fekszik az összes fontos nagyobb – ergo egyetemi – város: Meknes, Rabat, Casablanca. Csak Casablancában kb. 3 helyen állt meg a vonat, és már itt jelentős késésünk volt. A kalauzok is csak órákkal az indulás után értek oda a mi kocsinkba, már jócskán sötétedés után. Fáradtan érdeklődtünk a késés mennyisége és oka iránt.

L. reménykedve kérdezte: -Azért ugye éjfélre odaérünk Marrakeshbe?!

A kaller csak ennyit sóhajtott: -Hát mi is nagyon reméljük…

Elmondta, hogy a késés oka az extrém mennyiségű diáksereg, aki hazafelé igyekszik a nagyvárosokból, ezért minden állomáson sokkal többet kell állni a le- és felszállások miatt, mint normál esetben.

Este 10 után már csak tompán elkábulva bámultuk az órán a nehezen vánszorgó mutatót, s minden megállónál reménykedtünk, hogy ez talán már Marrakesh. A szabadulás végül jócskán éjfél után, úgy fél egy felé jött el, mikorra végre begördültünk a marrakeshi vasútállomás peronjára. Már előre szívtam a fogamat, hogy mit szólnak majd a Dar Tusciában a kései érkezésünkhöz, hiszen előzőleg megírtam, hogy 22 órára érünk oda a vonattal. De hát ember tervez, vasút végez, miként itthon sincs ez másként a MÁV esetében se.

Mondtam L.-nek, hogy most aztán szigorúra fogjuk a figurát a taxisokkal, s holmi himi-humi árajánlatokra nem ülünk be. Így is lett, az első ajánlkozót elhajtottuk, a második már értette a dörgést, és relatíve normál áron elvitt a Dar Tusciához. Azaz csak az ahhoz a legközelebb eső sarokig, ahová autóval be lehetett hajtani. No itt kénytelenek voltunk kiszállni. Nem volt innen messze a Dar Tuscia, mindössze pár perc gyalog, ráadásul már a járást is ismertük, de így éjjel egykor, sötétben, két-két hátizsákkal felmálházva, csontrakészült kétes alakok között masírozva kissé többnek éreztem. Az utca e kései időponton se volt üres, ellenben tele volt kevéssé jól szituált úriemberekkel, akik közül hárman-négyen egyszerre csak a nyomunkba szegődtek. Tudtam, hogy a Dar egy nagyon keskeny sikátorban, egy sötét árkád ill. egy sarok után van, egy szó mint száz, szerintem pont ideális hely egy rablótámadásra. Alig vártam, hogy elérjük a sarkot. A Dar vasrácsos kapuja természetesen zárva volt, remegő kézzel nyomtam a kapucsengőt. De semmi sem történt. Az alakok ebben a pillanatban beértek minket. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, bűbájosan bekészült vigyorral belevigyorogtak a képünkbe és lelkes kézfogásokkal köszöntöttek minket: „Welcome to Marrakesh!”. Mind a négyükkel le kellett pacsiznom nekem is.

Ennyi volt és mentek is tovább. Naima ebben a pillanatban nézett ki a kapu feletti ablakon, és jött is ajtót nyitni. Mit mondjak, nagy megkönnyebbülést éreztem, amint a kapun belül voltunk. Sűrű bocsánatkérések közepette kísértük Naimát a szobánkba, s pár perc múlva holtfáradtan estünk ágyba.