December 23. – Antalya – Termessos – Çiralı

Kellemesebb időjárásra ébredtünk, mint amilyen az előző napi volt. A viharos szél végre alábbhagyott, a nap is ragyogóan sütött, a hőmérséklet is kellemesnek ígérkezett, azaz minden adott volt egy klassz túrázáshoz.

Reggeli után kijelentkeztünk, vettünk egy Antalya-kártyát, amivel ketten is utazhattunk. Antalya legújabb villamosvonala egészen a buszpályaudvarig fut, a megálló Kaleiçitől nem messze, az Ismetpaşa és a Cumhuriyet utcák kereszteződésében, az Ismetpaşa Cadessin van. A közlekedési kártyát a kereszteződésben levő kis bodéban tudtuk megvenni, miután mondtuk, hogy hová szeretnénk menni, annak megfelelő összegű feltöltéssel kaptuk. A megállóban forgókaros beléptető rendszerben kell lehúzni a kártyát, tulajdonképpen az Istanbulkart mintájára működik ez is. Jó fél-háromnegyed órát utaztunk a szupermodern, klimatizált villamoson mire 8 megálló múlva az otogarra értünk. A megállótól még jócskán kellett gyalogolni ill. mozgójárdázni a pályaudvar épületéig, itt pedig némi kérdezősködés után sikerült megtalálni a csomagmegőrzőt. Az antalyai buszpályaudvar nem egy kis létesítmény, kell egy kis idő, mire az ember eligazodik. A csomagmegőrző kifejezettem a hasznunkra vált: míg mi túráztunk, a nagyhátik itt vártak ránk, s az Antalyába való visszaérkezés után nem kellett újra visszabumlizni a cuccokért a városba, hanem rögtön tovább tudtunk utazni Çiralıba.

Miután megszabadultunk a nagyhátiktól, elég volt csak elrebegni egy felhajtónak, hogy Termessosba akarunk menni, máris felpakoltak minket egy éppen induló dolmusra. Szó szerint futtában értük el. A dolmus tett egy tiszteletkört és egy kisebb hurkot az otogár előtt, aztán nekiveselkedtünk az északra tartó útnak. Termessos kb. 30 kilométernyire fekszik Antalyától, magasan a hegyekben, a Güllükdaği Nemzeti Park területén. A dolmus jó háromnegyed óra múlva kitett minket a főút mellett, a nemzeti park bejáratánál. A sofőr valószínűleg már egyeztetett a helyi taxishiénával, mert már várt ránk a kereszteződésben. Előzőleg megnéztem, hogy a taxis kb. hány líráért vinne fel a hegyekbe, ahol az antik romváros fekszik, ami a nemzeti park bejáratától meglehetősen messze van, ráadásul hegynek felfelé a szerpentinen. A korábbi beszámolókban 15-25 TL-es árakat olvastam a taxira, természetesen egy irányban. A mi taxisunk most ennek lazán a kétszeresét akarta elkérni egy irányra, a teljes „körútra” (oda-vissza út+ 2-3 óra várakozás) pedig olyan hajmeresztő árat mondott, hogy L.-nek azon nyomban kétszáz lett a vérnyomása, és vad vágtában megindult a nemzeti park bejárata felé. A taxis jött mellettünk a kocsival. A park bejáratánál jegyet kellett venni, a pénztárosok is figyelmeztettek, hogy az út jó 2 órás séta felfelé, és akkor még a romvárosból semmit sem láttunk, másfél óra meg kell lefelé menet, fél ötkor pedig sötétedik. Ekkor már 11-fél 12 felé járt, tudtam, hogy valahogy kompromisszumot kell kötnünk, de a felpaprikázott L.-el ez nem tűnt túl egyszerűnek. Ő már túl járt hetedhét határon, mikor én búcsút intettem a jegypénztárosoknak. A taxis látta, hogy engem kell meggyőznie, ha valamit el akar érni, így folyamatosan gurult mellettem a kocsival, és bombázott a megjegyzéseivel ill. árajánlataival. Pár száz méter alatt elértünk egy számomra elfogadhatónak tűnő, 20 TL-es árat. Alig győztem szedni a lábam, hogy hallótávolságon belülre kerüljek L.-el, és utána tudjak kurjantani, hogy ugyan üljünk már be, mert már elfogadható az ár. Ezen túl a stoppolásba se nagyon bízhattunk, mert egyetlen másik autó sem jött se hegyről le, se hegyre fel. Nekem mindig az az érzésem, hogy L. az ilyen szitukat személyes sértésnek fogja fel, pedig csak arról van szó, hogy végig kell játszani ki a makacsabb, ki a jobb alkusz, ki adja be a derekát hamarabb. A taxis is a legjobbat akarja magának, és mi is. Persze általában mi vagyunk a mérleg szívóágán, mert nekünk kell kutyagolni hátizsákkal hegynek felfelé, vagy éppen a tűző napon a pusztában, míg az autóban ülve ez nem olyan nagy probléma, de azért - egy-két kivételtől eltekintve - általában eddig mindig sikerült közös nevezőt találni a taxis „barátainkkal”. A 20 lírás árnál bevágódtam a taxiba, pár száz méter után felvettük a zsörtölődő L.-t,s 10-15 percen keresztül kanyarogtunk felfelé a hegyi szerpentinen, míg el nem jutottunk az antik romváros lábánál található parkolóba. A megtett út láttán igazán örültem, hogy végül taxival, s nem gyalog tettük meg az utat, s akkor még nem is sejtettem, hogy még innen is mennyit kell felfelé mászni. Mivel a továbbiakban nem kértük a taxis szolgálatait, az kissé sértődötten hagyott ott minket a kihalt parkolóban. A hegy árnyékos oldalán levő parkolóban helyenként még fagyott, az őrök egy kis fabódéban főzték a forró teát, s csak intettek, hogy nyugodtan menjünk tovább a hegyre fel. A parkolóban van ugyan egy térkép a romterületről, de a feliratok törökül vannak rajta, így túl sok segítséget nem adott. Már a hegyre felvezető, aszfaltos szerpentin mentén is található pár látnivaló, a parkolóból pedig egy keskeny, meredek ösvény visz felfelé.

Termessos Törökország egyik legszebb régészeti látnivalója, drámai elhelyezkedéssel a hegyekben, ami különösen a színház fekvésére igaz. A város lakói – kihasználva a hely természetes adottságait – sikeresen álltak ellen még Nagy Sándor ostromának is, amikor az meg akarta szerezni a Phrügiába vezető hágót. A rómaiak „barátságát” már nem tudták elkerülni, s a város a fénykorát az i.sz. 2.-3. században élte. Nem messze a parkolótól már láthatóak a romváros mindenütt szanaszét heverő építőkövei: a Hadrianus-kapu és az Artemis-Hadrianus templom ill. a Hadrianus propylaeum (oszlopcsarnokos kapuépület) romjai fogadják a látogatót. Az ösvényen tovább mászva elérjük az oszlopos utcát és az alsó városfalakat. Tovább haladva felfelé a felső agora látnivalói következnek: Artemis temploma, Zeus temploma, a buleterion (az ókori görög tanács /bule/ tanácskozóhelye) és a színház. A színház még romjaiban is impozáns látványt nyújt, ahogy egy sziklaszirt tetején, mintegy „fecskefészekként” bújik meg, körülötte magasba törő, sziklás hegycsúcsok, és a ragyogó kék ég… Valaha 4200 nézőt fogadott be, helyenként még ma is olvashatók az egykori nézők kőbe vésett megjegyzései, monogramjai. Senki nem volt itt, mikor ide értünk, így nyugodtan élvezhettük a hely varázsát.

Jól esett leülni a kőlépcsőkre, bámulni a csúcsokat és a kék eget, s napfürdőzni a ragyogó napsugarakban. A felsőváros építményeit elhagyva, a déli nekropolisz felé haladva tovább kapaszkodtunk az ösvényen. Az utat mindenütt hatalmas kőszarkofágok szegélyezték, egyesek teteje még a helyén, másoké a földre zuhanva hever. A csúcstámadás során találkoztunk egy iráni fiúval, akivel jót beszélgettünk. A fiú Angliában élt, nem járt túl sokszor Iránban, s örömmel hallgatta, szinte itta az Iránról szóló szavainkat. Sajnos az idő szorított, mi még nem voltunk a csúcson, ő még nem járt a színháznál, így kénytelenek voltunk rövidre fogni a beszélgetést, de megállapodtunk, amennyiben találkozunk a parkolóban, szívesen visszavisz minket Antalyába. Jó 10-15 perces fullasztó kaptató után értük el a csúcsot, ahol egy lezárt őrház ill. két fullpanorámás bádog WC van, olyan kilátással, hogy az ember szívesen ülne be egy körre, ha egyébként nem lennének ramaty állapotban. A kilátás csodás: a távolban a fehér hegycsúcsokat, hullámzó bérceket, hegyvonulatokat, délen pedig a hegység lába alatt elterülő tengerparti síkságra rálátni, egész Antalyáig. A szél élénken fújdogál a csúcson, örülünk, hogy előző nap meg sem próbálkoztunk a termessosi túrával, mert az esőben, viharos széllel nem igazán lehet kellemes itt a kirándulás, sőt, egyenesen életveszélyes mutatvány a meredek ösvényeken, csúszós köveken. Most a kellemes napfényben is kell a kabát, már csak a szél miatt is, no meg a tengerszint feletti magasság (Güllük Daği, 1100 m) miatt is elkel. A kilátópont/őrház tövében főzünk egy gyors kávét, pár kekszből az ebéd is megvan, ennyi elég lesz, hogy lemásszunk a hegyről.

Kora délután – úgy kettő körül – indultunk vissza, úgy terveztük, hogy időben, kb. 3 óra körül a parkolóba kell érnünk, hogy legyen idő esetlegesen lesétálni a nemzeti park bejáratához, a főúthoz, vagy fogni egy autót, ami levisz. Visszafelé úton már jó pár emberrel találkoztunk – no azért tömeg nem volt -, többségük valószínűlegkocsival jött Termessosba, mert a parkoló tele volt autókkal. Egy másik pár is éppen akkor érkezett le a hegyről, láttuk, hogy taxival vannak, s megszólítottuk őket, hogy van-e kedvük megosztani a taxit. Nagyon kedvesek voltak, engedték, hogy beszálljunk melléjük, s egész Antalyáig vittek minket. A pár grúz volt, de Ausztriában éltek, Bécsben dolgoztak az IT-szektorban. Útközben megbeszéltük, hogy Ausztriában borzalmasan drága a fogorvosi kezelés, és hogy Magyarországon sokkal olcsóbb, ugyanakkor jó színvonalú. A srác olykor csak azért repült haza Grúziába, hogy a fogászati problémáit kezeltesse, mert még a repjegy is olcsóbb volt, mint osztrákoknál fogorvoshoz járni. Nagyon kapacitáltuk őket egy (fogászattal egybekötött) magyarországi látogatásra, nem tudom végül eljutottak-e… Azt is meséltem nekik, hogy Wizzair-rel olcsóbban repülhetnek Pestről Kutaisibe, mint Bécsből egy normál légitársasággal.Tényleg nagyon rendesek voltak, egész az otogarig vittek minket. Megbeszéltük, hogy mivel ők úgyis egy „csomagot” vettek erre a napra a taxissal, nekik nem kell adnunk semmit, inkább adjunk a taxisnak, amennyit gondolunk. Végül az öregúr sem járt rosszul, mert az alapdíjon kívül így még 20 TL ütötte a markát, mi pedig gyorsabban és szerencsésebben estünk túl a hazaúton, mintsem gondoltuk volna.

Gyorsan felvettük a csomagokat, és már pattantunk is fel egy Çiralı felé induló dolmusra. Elég lassan kavarogtunk ki Antalyából, röviddel indulás után egy helyen a sofőr és az utaskísérő leugrott teázni, jó 10 percen keresztül nyugodtan beszélgettek és teázgattak, én meg csak szívtam a fogamat, mert attól tartottam, hogy túl későn érünk Çiralıba. Az út egyébként nem tartott sokáig, kb. másfél óra alatt odaértünk a Çiralı-i elágazásig. Minket az elágazásnál, a D400-as főút mellett rakott ki a sofőr, s mondták, hogy várjunk az elágazásban levő megállóban, majd jön dolmus, ami levisz a faluba. No, vártunk is vagy 10-15 percet, de semmi nem jött, s gyanítottuk, hogy nem is fog, ezért – mivel hegyről lefelé vitt az út – elindultunk a falu felé. Miközben trappoltunk lefelé, két autó jött el mellettünk: az első nem állt meg, de a második igen. A sofőr egy hotel tulajdonosa volt Çiralıban, s érdeklődött, hogy van-e már foglalt szállásunk, s ha van melyik az. Mi mondtuk, hogy a Chimera Yanartas Panzióba szeretnénk menni, de a pasas nem tudta hol van. Ezt egyébként nem csodálom, mert Çiralı sokkal kevésbé egy élő, működő falu, mintsem egy hátizsákosokra szabott turistagyár. Majd minden házban panzió, hotel, hostel van. Már elmúlt 4 óra, mire a faluba értünk, a pasas kirakott minket annál a hotelnél, ahol neki volt dolga. Ott is megkérdeztük, hogy valaki hallott-e a mi panziónkról, de csak integettek, hogy tovább-tovább egyenesen az úton.

Çiralı híres a szép, széles és hosszú tengerpartjáról, mi a part mellett vezető hosszú úton gyalogoltunk éhesen és fáradtan. Egyetlen egy kisboltot találtunk útközben, ami nyitva volt, és ahol méregdrágán vettünk vizet és kekszet. L. nagyon mérges volt, elege volt a sok gyaloglásból, hogy azt sem tudtuk, merre van pontosan a panziónk, ráadásul elkezdett sötétedni, mi meg még mindig reményt vesztve bolyongtunk egy ismeretlen és kihalt faluban. Nekem is tele volt már a hócipőm, utólag gondolván bemehettünk volna bármelyik más helyre, nem kellett volna ragaszkodni a bookingon foglalt panzióhoz. Na de mi nagyon lelkiismeretesek voltunk, és egy órányi erőltetett menet után, tök sötétben megérkeztünk a Chimera Yanartas Panzióhoz, ami a falu legeldugottabb, leghátsóbb szegletében volt. A sötétben egy fa bungalóból láttunk fényt kiszűrődni, bekopogtunk. Kisvártatva előbújt egy idősebb asszony, aki törökön kívül más nyelven nem beszélt. Megmutatta, hogy melyik lesz a mi bungalónk, és hogy légkondival tudunk fűteni. Amint leszállt az est, meglehetősen hideg lett a levegő a tengerre néző, hegyek közé ékelődő kis öbölben. A bungalóban még hidegebb volt, mert a zárt ablakokon keresztül a nappali meleg nem jutott be a szobába. Az öregasszony közben távozott. Próbáltuk a légkondin beállítani a fűtés üzemmódot, de valamit rosszul kapcsolgattunk, mert csak a hideg levegőt nyomatta, melegíteni egyáltalán nem melegített. L. közben konstatálta, hogy a fürdő-WC komplexum se hibátlanul lett kitakarítva. Fáradtak voltunk, és persze mindig könnyebb a szervezőt – azaz engem – hibáztatni, ha valami rosszul sül el. L. mérgesen odabökte, hogy a mai éjszakára megteszi, aztán holnap továbbállunk ebből a „putriból”. Nekem persze lelkiismeret-furdalásom volt, mert tényleg nem egy kihalt üdülőfalura, mindentől messze levő panzióra, kétes tisztaságú faházra számítottam. Ahol ráadásul meg is fagyunk így december 23-án.

Egy hatalmas franciaágy volt a szobában, az összes létező takarót ráhordtuk, és bebújtunk. A szobában látszódott a leheletünk, de annyi takarót halmoztunk magunkra, hogy szinte mozdulni sem bírtunk alatta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.