December 24. – Çiralı, Olympos

Éjszaka a faházban annyira lehűlt a levegő, hogy minden lélegzetvételünk után kisebb ködfelhőként bomlott ki a kilégzés meleg párája. Én ráadásul felébredtem hajnalban, s nem tudtam visszaaludni. Ahogy a telefont próbáltam az L. melletti éjjeli asztalkáról megszerezni, ő is felébredt, és nagyon, de nagyon mérges volt. Pár perc hangos szóváltás kerekedett az esetből, ha lett volna valaki a mellettünk levő faházban, akkor az biztosan díjazta volna, hogy a két „őrült” már hajnalok hajnalán hajba kap. L. aztán visszaaludt, én meg internetezéssel próbáltam eltölteni a reggeliig hátralevő pár fagyos órát. Reggelre kelve L. olyan undok és nyűgös lett, hogy még reggelizni sem jött el, így egyedül baktattam át az étkezések céljára szolgáló épületbe. Ott már egy kis vaskályhába befűtött a nénike, s a kályha melletti asztalkánál terített meg. Nagyon kedves gesztusként még egy szár rózsát is helyezett az asztalra egy kis vázában. A kályhában ropogtak a kisebb-nagyobb fahasábok, a lehető legközelebb húztam a székemet hallgatva a szikrák pattogását, és a forró vízzel teli teáskanna halk duruzsolását, ami a platnin melegedett. A reggeli a szokásos volt, s a néni olykor utántöltötte a teáspoharamat, amint az kifogyott. Törökül és mutogatva érdeklődött, hogy életem párja nem jönne-é reggelizni. Hát nem… Erre nagyon kedvesen mutatta, hogy nyugodtan vigyek be neki tányéron reggelit. Bánhatja L., hogy nem jött reggelizni, mert egészen hangulatos volt egyedül eszegetni a kályha mellett, hallgatva a tűz ropogását, bámulva a lángokat. A néni olykor pár szemtelen macskát hajkurászott ki a helyiségből, amiknek a fantáziáját roppantul borzolta a meleg és a potyafalat lehetősége.

Mivel bűnös voltam abban, hogy L.-t felébresztettem hajnalban, így pakoltam neki némi elemózsiát egy tányérra, és visszaslattyogtam a faházba. L. még mindig nagyon morcos volt. Közben a nap már szikrázóan sütött, s a kertben a faházak közötti narancsfákon gyönyörű, óriási érett narancsok mosolyogtak ránk, így szedtem pár szemet későbbi útravalónak. A fák között tyúkok grasszáltak, kapirgáltak. L. – annak ellenére, hogy falusi gyerek – később azt is a szememre vetette, hogy hajnalban miattam, reggel pedig a tyúkok miatt nem tudott aludni, mert azok felkotkodácsolták legédesebb álmából, éjjel meg egy szemtelen egér matatott a faházban – vagy azon kívül-, s motozásával idegesítette. Hát nem tudom, máskor ágyút lehet sütögetni mellette, most meg egy kisegér is hatalmas zajongást csapott…na szóval L.-nek nem igazán jött be a falusi idill. Én meg azt gondoltam korábban, hogy pont ezzel kedveskedek neki…

Reggeli után felfedeztem, hogy a panzióban van pár csotrogány bicikli. Tényleg elég ramaty állapotban voltak, ráadásul totál laposak, pumpát meg nem tudott a néni elővarázsolni. A még mindig durcás L. megmakacsolta magát, és közölte, hogy márpedig ő nem fog felülni egyik csotrogányra sem, nem fogja az életét kockáztatni egy tragacson. Szerintem nem lett volna benne különösebb kockázat szép lassan, nyugdíjas-tempóban eltekerni a falu másik végébe, még ha laposak is voltak a cangák, de elébb odaértünk volna, mint gyalog. Nagyon nem vágytam egy újabb órás menetelésre Olymposig, de L. most visszavágott, s nem volt hajlandó bringázni. Ehelyett nekivágtunk gyalog. A strand felé vezető úton a kanyarban levő háznál egy hatalmas kangál kezdett veszettül ugatni, amikor meglátott minket. Ugyan egy fához volt láncolva, de még így is elég ijesztő volt a vad csaholása, úgyhogy elhagyva az aszfaltutat, azonnal a tengerpart felé vettük az irányt. Még sokáig hallottuk a hátunk mögött az ugatását.

A parton senki sem volt, a ragyogó napfényben szikrázóan tört meg a habokon a napfény, távolban a hegyek, a kristálytiszta kék ég, a hosszan elnyúló kavicsos öböl… a partot tekintve megértem, hogy sokan választják ezt a falut a nyaralásuk színhelyéül. Talán ha jobban sikerül panziót választanunk, nekünk is jobban bejött volna. Séta közben egy vöröses színű, barátságos kóbor eb csatlakozott hozzánk. Mikor megálltunk egy, a parton hagyott csónaknál pihenni, az eb elterült a kavicsban, kinyúlt, mint aki direkt napozni akar. Egy jó órás tengerparti séta után értünk Olympos közelébe, de előbb egy pár méter széles, jéghideg vizű patakon kellett átkelnünk, ami a hegyekből folyt le, s a tengerbe ömlött. Dél körül járt, s pár turiszt már bóklászott a parton. Mi helyieket kérdeztünk meg, van-e híd a közelben valahol, de azok azt mondták, hogy nincs, s az átkelés sem tűnt túl nagy kihívásnak, így levetettük a bakancsot, s a nadrágszárat feltűrve fogtunk hozzá az átkeléshez. Elsőként L. Szép lassan araszolgatott előre a patak vízében, majd az utolsó méteren egyszer csak egyensúlyát vesztve fröcskölve gázolni kezdett a part felé, úgy hogy a gatyája ülepe csupa víz lett. Szerencsére sikerült videón megörökítenem a mutatványt, mely azóta is a család nagy derültségére szolgál, valahányszor csak megnézzük. L. után következtem én, s sikerült szárazon átérnem a túlpartra. A lényeg annyi volt, hogy az ember lassan, de biztosan haladjon, ne próbáljon meg vadul gázolva minél előbb átérni a túlpartra. A patak után pár száz méternyire értünk egy másik kis torkolathoz, s a patak torkolata mentén a folyásiránnyal ellentétesen haladva érkeztünk Olympos bejáratához.

Olympost az i.e.4.században alapították a Musa-hegy 750 méter magas csúcsain. Az Olympos név „büszke hegyet” jelent, s a város a hellenisztikus korban hegyi település volt. Olympos a lükiai konföderáció hat legfontosabb városa közé tartozott. Ie. 80 körül a hegyi települést egy Zenicetes nevű kalózvezér uralta, aki ide helyezte uralmának központját, így Olympos a kalózok paradicsomává vált. Ie. 77-ben a rómaiak megelégelték a kalózok uralmát, s megostromolták a várost, a harcokban megölték Zenicetest is. A város a római uralom alatt élte másodvirágzását, s az eredetileg hegyi települést kiterjesztették a tengerig (Corycos volt a tengerparti település neve). A régió i.sz. 43-ban vált római provinciává. 141-ben nagy földrengés pusztított a vidéken, ekkor az olyposziak a rodosziaktól kaptak segítséget az újjáépítéshez. A 4-6.században bizánci uralom alatt állt a város, majd a korai 7.században arab csapatok rabolták ki a vidék városait.

Már mindjárt a bejáratnál idilli kép fogad: a vízben vadkacsák úszkáltak, a patakocska mindkét partján buja zöld növényzet burjánzik, háttérben zöld pettyekkel tarkított, magas sziklák tornyosulnak. Olymposról olvasva nem is tűnt túl ígéretesnek a hely, egyáltalán nem számítottam amolyan igazi, „Indiana Jones”-feelingre, gyönyörű természeti környezetre. A romok a patak mindkét oldalán fel-felbukkannak a növényzetből. Ha a tenger felől érkezünk, akkor a jobb oldal laposabb-mocsarasabb rész, többnyire bizánci építményekkel. Mi először végigballagtunk a romterületen átmenő úton, majd rövidesen újabb kerítéshez, beengedő kapuhoz értünk. Hirtelen nem volt világos, hogy miért is van itt az újabb kapu, mert nem emlékeztem rá, hogy a romterületnek Olympos falu irányába is van be/kijárata, de szerencsére nem léptünk ki, s míg a kapu előtt toporogtunk, megérkezett egy fiatal, hátizsákos pár, akik a líkiai utat járták, s őket is a biztonsági őr igazította útba. Mi is arra vettük az irányt, amerre a hátizsákos pár. Balra indultunk, ahol átgázoltunk a patakon, s a sziklás hegyoldalban felkapaszkodva a déli nekropolisz felé vettük az irányt. Pár perc múlva hatalmas, gyönyörű sírépítményekhez értünk, melyeket a sziklákba vájtak be, a bejárati oldalt faragott kövekből építették, s egy kőtábla szolgált tolólapként a bejáratnál. Az egyik legnagyobb sírkamra háta mögött egy kiugró sziklaperemre kiültünk napozni, és élveztük a kis zöldellő völgyre nyíló panorámát. Innen egy egyszerűen járható, egyenes, a völgy oldalában futó ösvény vezetett visszafelé, a tenger irányába. Az ösvény már-már trópusi környezetben, édeni zöld és nedves növényzet közt, sok száz éves sírkamrákkal és szarkofágokkal szegélyezve fut. Ezek a sírépítmények már a római periódusból származnak. Pár száz méter után egy romos római színházhoz érkeztünk, majd az egyre dzsumbujosabbá váló növényzetből mindenütt elhagyott romok bukkantak ki. Több fürdőépület ill. egy bazilika romjait találhatjuk errefelé. Az egykori római hídhoz visszakanyarodva ismét át kellett kelnünk valahogy a patakon. Az ókori híd közelében már volt pár hídkezdemény, amit hatalmas folyami kavicsokból kezdtek el építgetni az előttünk járók, így mi is beszálltunk a folytatásba: a kavicsokat igyekeztünk egymás mellé dobálni, úgy hogy egy összefüggő járófelületet kapjunk. Elég sokat fáradoztunk ezzel, de végül is sikeresen, száraz lábbal átkeltünk a túlpartra.

Az északi oldalon a római temető északi részét nézhettük meg, s újabb bizánci épületeket, amelyek esetében a falak még több méter magasan állnak. A romokat követve felmásztunk a tengerpart fölé tornyosuló sziklamagaslatra, ahonnan pazar kilátásban gyönyörködhet az ember. Mivel már elég éhesek voltunk, s várt még ránk egy jó órás séta a panzióig, ahová lehetőleg még világosban akartunk megérkezni, elindultunk hazafelé. A nap már eléggé alacsonyan járt, már nem melegítette fel sugaraival a kis tengerbe ömlő hegyi patak fagyos vizét. Emiatt az újabb átkelés már igazán izgalmasra sikeredett: noha csak kb. fél méter mély volt a víz, de már annyira hideg, hogy a lábunk pár lépés után begörcsölt, s alig tudtunk tovább lépegetni a túlpart felé. Épphogy csak kibírtunk kecmeregni a patakból. A falu felé menet az Ikiz vendéglő tulaja kapott el minket, s vacsorázni invitált. A fickó azt is felajánlotta, hogy hazavisz a kocsijával a vacsora után, s mivel fáradtak, éhesek voltunk, beültünk. A vacsora íztelen, sokadosztályú valami volt, bár L.-nek legalább a leves ízlett. A fickó tényleg hazafuvarozott minket a kocsijával, így legalább megúsztuk az egy órás menetelést a sötétben. Ennyit megért a dolog. Ráadásként még a légkondinkat is beindította, így már megfagynunk sem kellett aznap este a faházban. Sajnos az ikizes srác egyáltalán nem volt szimpatikus, bárhogy is törte magát. Búcsúzóul még megkérdezte, hogy mikor akarunk tovább indulni, s közölte, hogy télen nincs dolmus a faluból, de ő szívesen felvisz 40 TL-ért cserébe a főútig. Csak most, csak ennyi, csak nekünk. Megköszöntük, de nem kértünk a kihagyhatatlan ajánlatból.

Már jócskán sötét volt, amikor nekivágtunk a Chiméra felé vezető útnak. Szerencsére legalább ehhez a mi panziónk volt a legközelebb. Pár perc alatt eljutottunk a nemzeti park bejáratához, s nekivágtunk a hegynek ill. a felfelé vezető lépcsősornak. Egy kis tekerős zseblámpát vittünk csak magunkkal, de kiderült, hogy ez csak egy embernek elég, s én félvakon bukdácsoltam az elöl szökellő L. után, olykor a telefonomat vetettem be, hogy lássak valamit. Tehát egy jó zseblámpa jó szolgálatot tesz itt! Bő fél óra alatt értünk fel a hegyre, ahol a Chimera (Yanartaş – lángoló kő) található. A mitológia szerint a hely a Kiméra nevű szörny lakóhelye…. A jelenség a földből természetes úton feltörő gáz lángja, amely elszórva bújik ki a sziklák alól, vagy kisebb csoportot, félkört alkotva világítja meg a sötétségbe burkolózó hegyet. No azért nem olyan erősen, hogy akár pár méternél többre látni lehessen… Érdekes, egyedi látvány. Mivel mi későn érkeztünk, a nagy többség már lefelé mászott a hegyről, csak pár német nézegette még a lángokat. Váltottunk pár szót a németekkel, akik mesélték, hogy más magyarokkal is találkoztak már itt. Fotózkodás után elindultunk lefelé. Klassz nap volt a mai, megérte kicsit szenvedni érte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.