December 28. – Fethiye, Kayaköy

Reggelre szerencsére elállt az eső, sőt mi több, gyönyörű napsütés köszöntött ránk, amint reggeli után kiléptünk a panzió udvaráról az utcára. Elsétáltunk a nem messze levő kikötőig, ahol a tükörsima, bársonyosan mélykék vízen rengeteg jacht, hajó és vitorlás ringatózott. Az Ölüdenizbe induló dolmusok állomására igyekeztünk, ugyanis ezek közlekednek Kayaköy, az egykor görögök által lakott, elhagyatott „szellemfalu” felé. Útközben beugrottunk egy Migrosba, vettünk egy kis nassit, üdítőt a túrára. Szép kis séta volt a hoteltől a dolmusállomásig, de a ragyogó időben egyáltalán nem volt kellemetlen, sőt, nekem egyenesen tetszik, amikor ilyen pillanatokban be lehet kukkantani egy-egy ébredő város életébe.

A dolmus menetrend szerint közlekedik Fethiye, Kayaköy és Ölüdeniz között. Kb. fél órás menetidő alatt zötyögtünk el Kayaköyig, útközben kisebb településeken – tele hotelekkel, panziókkal, vásárlási lehetőségekkel és bóvlival – valamint Kayaköy felé közeledve fenyőerdőkön keresztül haladtunk át. Rövidesen megérkeztünk az elhagyatott faluba, amely télvíz idején valóban eléggé elhagyatott volt, turisták csak dél felé és délután tünedeztek fel. A faluban néhány ház kivételével a házak romokban állnak, ugyanakkor könnyű elképzelni az egykori lakók életét, hiszen a falakon még ott a festés, a kemence még teljes egészében áll a sarokban…

Kayaköyt egykor Livissinek hívták, lakói csak nem teljes egészében görögök voltak, akárcsak a közeli Makrinak (ma Fethiye). Livissiben 1912-ben még 6500 keresztény és csupán 500 muszlim élt, a görögök kereskedő és üzletemberek voltak.

Már az i.e. 12.századtól kezdve költöztek görögök Anatóliába, elsősorban a Földközi-tenger nyugati partvidékére, de egyes csoportjaik – a pontuszi görögök – egész a Fekete-tenger partjaiig jutottak.

A 14.századtól fennálló Ottomán Birodalom etnikailag és vallásilag kevert népességével alapvetően toleránsan bánt, bár a kisebbségek csupán másodrendű állampolgárai voltak a birodalomnak. Az Ottomán Biroldalom fennállásának utolsó évtizedeiben szellemi fellendülés jellemezte az itt élő görög népességet, de a központi hatalom gyengülésével egyre inkább felszínre kerültek az egyes kisebbségek függetlenségi, nacionalista törekvései. Éppen ezért a görögök is nagy reményeket fűztek az 1908-as Ifjútörök Mozgalomhoz. Sajnos a nagy remények gyorsan a porba hulltak. Az Ifjútörökök szintén a nacionalista áramlatot meglovagolván az addigi etnikailag sokszínű, multikulturális Ottomán Birodalomból egy homogén török nemzetállamot akartak szervezni. Az első világháborút lezáró sèvres-i békediktátum megfosztotta az Ottomán Birodalmat területei nagy részétől, melyekből a győztesek oldalán álló Görögország is jócskán részesedett. A Mustafa Kemal tábornok által vezetett török felszabadítási háború sikerrel vitte véghez Sèvres revízióját, mely az 1923-ban aláírt lausanne-i békeszerződéshez vezetett, amely tulajdonképpen nemzetállami szinten szabta meg a mai Törökország határait. A harci cselekményekkel együtt járó etnikai tisztogatások több tízezer görög ill. török ember életének kioltásával jártak az oda-vissza csatolt területeken, ezért a lausanne-i szerződés részévé tették a pár nappal később aláírt, görög-török lakosságcseréről szóló megállapodást. A kötelező áttelepítés alól csupán Isztambul és két égei-tengeri sziget ortodox, ill. Nyugat-Trákia muszlim lakossága mentesült. A többiek számára nem volt könyörület…

Több internetes oldalon és könyven is olvashatjuk azt a kissé negédes interpretációt, hogy mikor a görög lakosokat kitelepítették, a török lakosság is a görögökkel együtt sírt, és ők is tragédiaként élték meg a kitelepítést, sőt, a gazdagabb görögök értékeiket a törökökre hagyták, abban a reményben, hogy még valaha visszatérnek. Ez nagyon drámaian és meghatóan hangzik, de a valóság ennél kissé árnyaltabb, bár nem kétség, hogy a törökök közt is akadtak olyanok, akik sajnálták görög származású falubeliiket, de a történelmi példák – az örmények esete Törökországban vagy a zsidóság esete a második világháborús Európában – arra mutatnak, hogy a lakosság nagy része közönyösen nézte az események sodrását, sőt, sokan egyenesen hasznot is akartak húzni mások szerencsétlenségéből. Görög oldalról egyenesen görög genocídiumnak (népirtásnak) nevezik a törökországi görögökkel történteket.

A Makri-i görögök üldözését 1914 szeptemberében kezdték meg: titkos üzenetben hirdették ki a törökök közt, hogy a görögöket el kell üldözni, és hogy az így felszabaduló termőföldek ill. vagyontárgyak a törökök között kerülnek újraelosztásra. Megtiltották azt is, hogy bármit is megvegyenek a görögöktől ill. eladjanak nekik. A cél az volt, hogy a menekülő görögök által hátrahagyott holmikat és házakat kifosszák, menekülés közben sokakat banditák vagy éppen török szomszédjaik öltek meg. A nőket megbecstelenítették, ruháikat, cipőiket elvették. Az első világháborús mozgósítás után a görög férfiakat munkaszolgálatos egységekbe sorozták be, Makriból több mint 3000 férfit vittek munkaszolgálatra Smyrna (ma Izmir) közelébe, ahonnan később Van, Erzurum, Diyarbakir környékére kerültek, ahonnan csak pár százan tértek vissza.

1916 nyarán egy görögül íródott, a rodoszi brit konzulnak címzett levelet fogtak el a török hatóságok, amely részletesen beszámol a Makri és Livissi környéki görögök üldöztetéséről, s kérte a britek beavatkozását a régióban élő görögség megmentésének érdekében. Ezután még inkább elszabadult a pokol: százával börtönözték be az embereket, a görögök pedig próbálták értékeiket pénzzé tenni, hogy megszabadítsák magukat a börtön, az erőszak és a kínzások fenyegető rémétől. 4 hónap múlva a görögöket a 220 km-re fekvő Denizlibe deportálták, gyalog indították útnak a kényszerített meneteket, ahol további szenvedéseket kellett átélniük.

További deportálásokra 1917 novemberében és 1918 áprilisában került sor, főként nőket, gyermekeket és időseket indítottak el a 15 napos kényszermenetelésre: az utat a szomjúságtól, éhezéstől, kimerültségtől és az ütlegelések miatt meghalt emberek holttestei kísérték.

1918 tavaszára Makri és Livissi csaknem teljesen elnéptelenedett, a görögök üzletei és ingatlanai a török hivatalok kezére kerültek. Makri és Livissi története csak egy kis epizódja volt az 1914 és 1923 között történt eseményeknek, mely folyamán Törökországot meg akarták tisztítani a nem török etnikumoktól, kisebbségektől. 1922 szeptemberében Makri és Livissi megmaradt görögségét rendeletben arra kényszerítették, hogy hagyják el otthonaikat, s hajókon Görögországba szállították őket: többségük Rodoszra, Kastellorizora, Tinos és Kea szigetére került.

Az elhagyatott épületek az 1957-es fethiyei földrengésben tovább károsodtak. Napjainkban Kayaköy 500 háza és két bizánci temploma múzeumfaluként és történelmi emlékhelyként működik, s a török hatóságok kezelésében áll. 2014 szeptemberében a török kormány egy meglehetősen vitatható, és nagy felháborodást keltő tervet nyújtott be Kayaköy fejlesztésére, mely szerint az emlékhely harmadát turisztikai célból lehetne hasznosítani.

Mindezek a szomorú dolgok lebegnek a száz és száz omladozó ház falai között, a zöldellő domboldalakon, a kis kitaposott ösvényeken, miközben hangtalan rójuk utunkat az elnéptelenített városban. A természet csodaszépen veszi vissza, ami egykor az övé volt: üde zöld minden, friss és harmatos, soha nem látott gyógynövények és virágok pompáznak mindenütt.

A település tetőpontjára, egy kis kápolnához felkapaszkodva egy ösvényt veszünk észre, amely a közelinek tűnő türkizkék öböl felé vezet. Nem is haboztunk sokat, elindultunk lefelé a hegyoldalon. Egyre inkább kimelegedtünk a ragyogó napsütésben, L.-ről még a póló is lekerült, s habtestével tükrözte vissza az incselkedő napsugaracskákat. A látvány egyébként pazar – L.-é is, de most a tájra gondoltam -, körben cakkos hegycsúcsok, zöldellő hegyoldalak, alattunk a nagy kékség hívogat gyönyörű türkizkék színekkel, sehol senki, csupa csend és nyugalom…

Az ösvény egyszer csak egy drótkerítéshez érkezik, utunkat egy toldott-foldott összetákolt fakapu állja, egy lígő-lógó tábla hirdeti „Galaviz”. L. úgy döntött, hogy más út nincs, csak erre, így átlépünk a kapun. Én persze paráztam, hogy mi lesz ebből, s erősen füleltem, nem hallok-e kutyaugatást vagy bármi menekülésre késztető zajt, de csak egy félig kész, abbamaradt épülethez érkeztünk, ahonnan egy meredeken lefelé tartó ösvényen indultunk a tenger felé. Még jó, hogy az út nem volt végig ilyen meredek, kifáradva érkeztünk le a csodás kis öbölbe, ami csak a miénk. Nagyon sajnáltam, hogy tél van, és nem tudunk fürdeni, mert fantasztikus jutalom lenne a túra után csobbanni egyet a frissítő habokban. A napocska melengetően ontja sugarait, letelepedünk a partra, hallgatjuk a hullámok morajlását, élvezzük a Robinson Crusoe-érzést. Térdig feltűrt nadrágban bemerészkedünk a vízbe, csak hogy mégis egy kicsit…

Sajnos gyorsan fogy az időnk, a hegycsúcsok felett felhők gyülekeznek, így gyorsan eszünk pár falatot, és az élmény hatásától fűtve vágunk neki a felfelé ugyancsak izzasztóan meredek visszaútnak. L. vágtat előre, már nem is látom, mintha teljesen egyedül túráznék itt. Utólag olvastam, hogy az öböl neve „Hideg vizű öböl” (Cold Water Bay - Soğuksu Koyu), s egyébként sziklákra festett piros pöttyökkel jelölik az utat, bár helyenként hiányoznak a jelzések, de azért józan paraszti észre támaszkodva nem nagyon lehet eltévedni.

Eddigi teljesítményünket megdöntve – miszerint lefelé 2 órába tellett – fölfelé mindössze 1 óra alatt felértünk. Elsétáltunk Kayaköy eddig be nem járt másik végébe, közben a felhők újra összeértek, s szemerkélni kezdett az eső, hűvös is lett. Visszasiettünk a főútra, ahol egy eresz alá beállva vártuk, hogy jöjjön a dolmus. Nem is kellett sokat várnunk, 10-15 perc múlva meg is érkezett. Útközben két idős helyi nénivel zsűriztettük le a faluban gyűjtött, hegyi teának sejtett gyógynövényeinket. A nénik alaposan szemrevételezték a termést, felét kidobatták, másik felére mondták, hogy az jó lesz teának. Nagyon kedvesek voltak, mosolyogva magyarázták törökül, hogy mi mindenre lesz jó a gyógynövényfőzet.

Mire Fethiyébe értünk, jócskán megéheztünk, így betértünk az első szimpatikusnak tűnő helyre. Jó választás volt: a Hani Baba Sofrasiban egy-egy remek köftét választottunk, én pedig végre kipróbáltam a régóta vágyott török édességet, a künefét. A künefe egy sajttal töltött tésztaféleség, a kadayıf nevű tészta leginkább a nálunk húslevesbe való cérnametélthez hasonlít külcsínyben, de az összetétele más, pl. tojás nem kerül az alapanyagok közé. A „cérnametélt” közé nyúlós, semleges ízű, nem sós sajtot tesznek, összesütik, majd citromos cukorsziruppal nyakon öntik, a tetejére pedig tört pisztáciát szórnak. Szumma-szummárum, isteni.

Degeszre ettük magunkat, s közben bámultuk a TV-ben futó hírekben, miszerint Isztambulban hatalmas közlekedési káoszt okozó hóesés volt. Mi meg ingujjra vetkőzve túráztunk ma… Azért biztos, ami biztos alapon, kaptunk egy újabb zuhéjt a nyakunkba, amikor elindultunk hazafelé, így kénytelenek voltunk egy kis shoppingolással elütni az időt, amíg zuhogott. Meg is lett az eredménye: ismét egy halom reklámtáskával felmálházva értünk haza.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.