1. nap - December 20.

Ábi még édesdeden szuszogott álmában, amikor mi már kiugrottunk az ágyból, s az alig pitymalló hajnali félhomályban apósom átfuvarozott minket Székkutasra, ahonnan a buszunk indult Szegedre. Kicsit korán is érkeztünk, még vagy 20 percet ott topogtunk a buszmegállóban. Noha nem sokkal Karácsony előtt jártunk, szerencsére az időjárás nem volt túl hideg. A busz persze késett, de inkább csak kellemetlen volt kivárni, gondot a továbbiakban nem okozott. Nem sokkal nyolc után érkeztünk Szegedre, ahol gyors tájékozódás után konstatáltuk, hogy van még 2 óránk a szabadkai busz indulásáig. Kézenfekvő volt, hogy átballagjunk a Mars-téri piacra. A piacot egyetemista korom óta teljesen felújították, a korábbi lepattant balkáni jelleget – amit mi egyébként szerettünk - teljesen megszüntették, nagyon kulturált és tiszta minden. Az egyik csarnokból iszonyú jó illatok lengedeztek az orrunk alá, frissensültek és sültkolbász szagát szimatoltuk, s valóban nem tévedtünk. Be is neveztünk egy kör sültkolbászra savanyúsággal és sok mustárral, az ár is baráti volt. Reggelizés után még mindig volt időnk, azért elsétáltunk a közeli Árkád Bevásárló Központba pénzt váltani, hogy Szabadkán ezzel ne kelljen húzni az időt. A pénzváltóban váltottak is szerb dínárt, de az árfolyam se volt jó, ráadásul kezelési költséget is számoltak fel, ezért inkább mindenkinek azt ajánlom, ha Szerbiába készül, akkor inkább ott váltson, mintsem itthon.

A szabadkai busz 10 órakor indult, teltházzal. Az ünnepek előtt sok Szegeden tanuló diák utazott haza a Vajdaságba. A határ közelébe rövid időn belül elértünk, viszont a felgyülemlett autómennyiséget, és a kígyózó autósorokat tekintve hosszadalmas határátlépésre számíthattunk. A magyar határhoz elérve az utasoknak le kellett szállni a buszból, egyenként és személyesen a határőr elé járulni, majd vissza a buszba. A határőr az egyik utas kérdésére meg is jegyezte: „Őrület van ma.”

Tényleg az volt: rengeteg autó, kamion, busz, rengeteg sor, a sorok között emberek gyalogoltak, az úttest melletti senkiföldjén szemetet hordott a szél, itt-ott egy csoport ember, akik beszélgettek és cigarettáztak. Kissé kaotikus az összkép.

Visszaszállva a buszra tovább gurultunk a szerb oldalig, ahol szerencsére már nem kellett leszállni, itt a határőr jött fel. Közben valaki a buszról elment WC-re, még rá is kellett várni pár percet, de aztán röpke egy órás határátlépési procedúra után nekivághattunk Szerbiának.

A határ emez oldala szemmel láthatóan szegényebb, kietlenebb. A busz teljesen érthetetlen módon bekerült Horgosra, az első határ menti faluba, aztán vissza az autópályára, majd Palicson keresztül végre meg sem álltunk Szabadkáig. Mellettem pont egy szabadkai egyetemista srác ült, tőle tudtam meg, hogy Szabadkán résen kell lenni a buszpályaudvaron, mert ha az ember egyszer kimegy a peronról, és vissza szeretne menni, akkor peronjegyet kell vennie. Végül ezen információ birtokában sem sikerült megúszni a peronjegyet. A déli érkezés helyett már majdnem egy óra volt, de a srác nyugtatott minket, hogy az egyórási buszt biztos elérjük, ha mégsem, van vonat, olcsóbban - de lassabban. Így is történt, pár perccel egy előtt begördültünk a buszpályaudvarra, rohantunk az első buszra, ami Belgrádba indult, ez egy NisEkspres járat lett volna. Már a csomagokat is beraktuk, L. közben a felhajtóval elrobogott jegyet venni, majd kisvártatva csalódottan tért vissza, mert nem volt elég dínárunk a két buszjegyre, eurót meg nem fogadtak el, ráadásul a pénztárnál még a peronjegyet is legombolták róla. A buszjegy egyébként meglehetősen borsos áron lett volna, kb. 2200 dínár per fő, igaz, közvetlen járat Belgrádba. Bepróbálkoztunk még egy busztársaságnál, de ott sem jártunk sikerrel. Ahogy orrlógatva caplattunk a kijárat felé, a NisExpress felhajtója még tett egy kísérletet a beszervezésünkre, s kérdezte, hogy mennyi pénzünk van. Mondtuk, de addigra ugye már a peronjegy árával is rövidebbek voltunk. A felhajtó rákérdezett a sofőrnél, hogy ennyiért elvinne-e, de az nem állt kötélnek. Ennyit a balkáni rugalmasságról, ez most nem jött be. Így kénytelenek voltunk tovább állni, s L. közölte, hogy ő most már csakis vonattal hajlandó menni. Szerencsére a vasútállomás közel van a buszpályaudvarhoz, átsétáltunk, s megvettük a jegyeket a fél hármas vonatra. Az ár ebben az esetben még két főre is jóval kevesebb volt, mint a buszjegy lett volna egy főre, ellenben a menetidő sajnos jóval hosszabb. Volt még egy bő óránk az indulásig, ezért a belváros felé vettük az utunkat. Szabadka kellemes hely, egy napos kirándulásra pont alkalmas, mi korábban Szegedről jártunk már itt kétszer. A sétálóutcában régebben sokkal több kiülős hely, teraszos kávézó működött, de most mindössze egy presszót találtunk nyitva. Ittunk egy-egy kávét, L. egy sörrel lazított, majd pénzváltó után indultunk. Szombat délután már szinte minden zárva volt a belvárosban, alig-alig lézengtek emberek az utcán, nyitva levő pénzváltót is csak nagy nehezen találtunk. Egy mellékutcában aztán csak akadt egy, ahol már ücsörgött egy várakozó ember, aki mondott valamit szerbül, de nem értettem. Gondoltam, azt mondja, hogy nemsokára visszajön a pénzváltó, mert egy székre mutogatott, hogy üljek le. Pár perc múlva, mikor visszajöttünk, már tényleg előkerült az illetékes, s sokkal jobb árfolyamon, kezelési költség nélkül sikerült váltani, nem úgy mint Magyarországon. Forintot is váltottak dínárra.

Normális ABC-t nem találtunk a közelben, így L. egy kisboltba ugrott be, ahol pár sörrel és rágcsával fegyverkezett fel a vonatútra. A vasútállomáson nincs egy normális információs tábla sem, jószerivel találgatás alapján döntöttük el, hogy melyik vágányról, melyik vonat lesz a miénk. A vonaton nagyon szellősen ültek az emberek, nem véletlenül: Szabadkától Újvidékig olyan iszonyatosan lassan vánszorogtunk, hogy talán még futva is lehagytuk volna a járgányt. Az ülések szerencsére kényelmesek voltak, így bevackoltuk magunkat, és alig vártuk, hogy végre elérjük Újvidéket, ahonnan állítólag már szinte TGV-i száguldásba csapunk át, legalábbis a szabadkai srác így mesélte. Újvidék után valóban gyorsultunk, s ha nem is a szupervonati, de a gyorsvonati sebességet próbálgattuk elérni. A 180 km-s utat 3,5 óra alatt sikerült megtenni, s este hatra érkeztünk meg Belgrádba. A belgrádi vasútállomás kisebbnek tűnt, mint a győri, információt nem láttunk, a vasútállomás előtt egy büfében érdeklődtünk a helyes irányról. A szállásunk a Downtown Inn Hostelben volt lefoglalva, direkt úgy választottam, hogy közel legyen a vasútállomáshoz. Belgrád turisztikai felkapottságát jól jellemzi, hogy az a két-három ember, akit megállítottunk, hogy a helyes irányról érdeklődjünk, egytől egyig turista volt. Végül sikerült megtalálni a megfelelő irányt, s a hosztelt is a Karagyorgyeva utcáról nyíló kis utcában. A hosztel egy régi, lift nélküli polgári ház legfelső emeltén található, egy alkalmazott már várt ránk. Majd kiköptük a tüdőnket, mire a hátikkal felmásztunk a legfelső szintre. A mi apartmanunk egy emelettel lejjebb volt kialakítva. Mikor a leányzó lekísért minket, mindketten megriadtunk egy kicsit, mert az összekötő folyosó elég ramatyul nézett ki. Szerencsére a lakás jobban állapotban volt, bár nem egy kéjlak, de egy éjszakára úgy-ahogy megtette. Gyorsan szellőztettünk, mert az apartmanban állott cigarettaszag terjengett. A pozitívumok közé a légkondit és a hűtőt sorolnám, viszont az ágy olyan kíméletlenül tragikus állapotú volt, hogy másnap reggel mi nemkülönben kíméletlenül összetörve, tragikus állapotban ébredtünk rajta.

Alig pakoltuk le a cuccainkat, máris visszajött a hoszteles lányka, aki közben megérdeklődte számunkra, hogy hogyan és honnan jutunk ki városi autóbusszal a reptérre. Persze nagyjából képben voltam, ami nem is ártott, mert első nekifutásra a lányka a drágább reptéri buszra akart minket felültetni (Minibus A1, 300 RSD), holott nekünk a városi járat (PTC Belgrade Line 72.; 73 RSD) is tökéletesen megfelelt. Ez persze csak egy technikai kérdés, s mindent összevetve a hosztel személyzete tényleg nagyon segítőkész volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.