December 26. –Kas, Kyaneai

L. még ezen a reggelen is ragaszkodott ahhoz az ötletéhez, hogy Kyaneaiba menjünk, s én továbbra is hiába pánikoltam a kutyák miatt, nem hatotta meg a dolog. A recepción ezúttal egy amerikai srác volt, akivel konzultáltunk a terveinkről. A srác szabadidejében a környéken szokott túrázni, jól ismerte a vidéket, de Kyaneaiban még ő sem járt. A kóbor kutyák ellen követ és botot ajánlott, a nyájőrző ebek esetében pedig azt, hogy ne kerüljünk a kutya, ill. a nyáj közé, valamint próbáljuk felvenni a pásztorral a kapcsolatot. Nem igazán lettem nyugodtabb, de nem volt mit tennem, újra kiballagtunk a dolmusállomásra, ahol elcsíptünk egy Demre felé induló járatot. Mondtuk a sofőrnek, hogy hol szeretnénk leszállni, persze nem nagyon tudta, hogy hol van a hely, de végül is ez nem is volt túl fontos, mert mi tudtuk. Kasból kiérve a következő falunál újra megszemlélhettem, hogy milyen veszély várhat ránk a csatangoló ebek személyében. Mikor felbukkant a Kyaneait jelző barna tábla, remegő lábbal szálltam le a dolmusról, és bánatosan szemléltem, amikor az a többi utassal eltűnt a messzeségben, Yavu falu irányában.

Kyaneai felé egy murvás út vezet, mindjárt az elején felszólítottam L.-t, hogy késedelem nélkül gondoskodjon az önvédelmi eszközeinkről, így az első útba eső bokrot megtépáztuk, s két remekbe szabott túrabotot rittyentettünk magunknak. Pár nagyobb kavicsot is zsebre dugtunk. Kisvártatva feltűnt az első birkanyáj, mellette egy-két éberen figyelő, meglehetősen méretes fehér pásztorkutya. Szerencsére a pásztor is velük volt, így már messziről köszöntöttük, s mondtuk, hogy hová igyekszünk. Ő csak intett, hogy jó az irány. A kutyák búcsúzóul párat csaholtak utánunk, amitől én menten szívinfarktust kaptam. L. egész útón remekül szórakozott rajtam, s kutyaugatást utánozva idegesített.

A hosszú egyenes út egyszer csak elkanyarodott, s mintegy „U” alakban fordult visszafelé, a romok felé egy enyhe kaptatón. A következő kecskenyáj már itt, a célegyenesben kapott el minket: a domboldalról százával ugrándoztak le a kecskék, s pont az amfiteátrum felé tartottak – miként mi is. Se pásztor, de kutya sehol. Lassacskán feltűntek az első jellegzetes lykiai kőszarkofágok, s a nem túl nagy, de szép állapotban megőrződött színház épülettömbje.

Kyaneai (Cyaneai) név jelentése „sötét kék”, a várost valószínűleg az i.e. 4.században alapították, a római időkben érte el virágzása csúcspontját, a bizánci periódusban püspökségi székhely volt, majd a 10.században feladták a települést. A színház az i.sz. 2.században épült, 25 széksor magasságú, tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a partvidék szigeteire és öbleire.

Felkapaszkodtunk a legfelső üléssorához, ahonnan megkapó kilátást élvezhettünk a környező vidékre, az alant elterülő nekropoliszra. Kyaneaiban található az ókori Lykia legtöbb szarkofágja, emiatt a várost a „Szarkofágok városának” is nevezik. Mindenütt hajó alakú kőszarkofágok, legelésző kecskék és…..és feltűnt a nyájőrző eb is. Amint észrevett minket a színház tetején, lecövekelt, s nem mozdult. Mondtam L.-nek, hogy amíg a kutya ott van, én le nem mászok innen, ő mehet, ha akar. Kisvártatva feltűnt a pásztor is, integetett, és ment tovább a kecskék után. A kutya meg maradt, s őrzött minket – a kecskék helyett - némán, mozdulatlanul. Gondoltam, hogy ez így nagyon nem lesz jó, mert így jövő ilyenkorig is itt maradunk, s kétségbeesve kiabálni kezdtem a pásztor után: „Köpek! Köpek!” (Kutya, kutya!)

A jóember szerencsére rájött, hogy mit akarok, visszaballagott s integetett, hogy nyugodtan másszunk csak le. L. már rég nagy barátságban csevegett a pásztorral, mire én nagy óvatosan lemásztam. A pásztor szerint nyáron itt is sok szokott lenni a turista, persze a sok azért relatív fogalom, nem hiszem, hogy myrai szinten tolonganak a turisták, hiszen eleve jóval nehezebben megközelíthető helyen vannak ezek a romok. Tényleg kedves ember volt a fickó, mondta, hogy ne féljek a kutyától, de hát ezt már L. is hiába mondogatja évek óta… Búcsút vettünk egymástól, a pásztor a kecskék, mi az akropolisz felé vettük az irányt.

Nem volt egyszerű felmászni a meredek dombon a szúrós-bökős susnyásban a fellegvárhoz. Útközben számos szép szarkofág mellett elhaladtunk, szinte mindegyik oldalán egy hatalmas lyuk tátongott, jelezve, hogy már mindegyiket kifosztották. Találomra bekukkantva az egyik szarkofág oldalán tátongó lyukon, megdöbbentő felfedezést tettünk. Valószínűleg a sírrablók felszerelését találhattuk meg: ásó, lapátok lapultak a szarkofág mélyén, amiből kitűnt, hogy a fosztogatás napjainkban is aktívan zajlik. Egyáltalán nem voltam elragadtatva ettől a felfedezéstől, s legfőképpen nem akartam a sírrablókkal találkozni. Körülbukdácsoltuk az akropolisz, majd megkíséreltük, hogy a déli oldalon leereszkedjünk a D400 felé, hogy ne kelljen újra sok kilométert gyalogolni a murvás úton visszafelé. Sajnos a kísérlet megbukott, mert a szúrós növényzet olyan sűrű volt, hogy folyamatos küzdelem volt kiszabadulni belőle, másrészt nem láttunk a helyes irányt sem. Azok a kis csapások, amiken a kecskék ügyesen leballagtak, nekünk túl meredeknek bizonyultak, így végül feladtuk a szerencsétlenkedést, és visszafordultunk. Igen ám, de visszafelé sem láttuk, hogy merre kellene mennünk, én már egyre türelmetlenebb voltam, sőt, kicsit hisztis is, de szerencsére a hős L. ügyesen kivezetett minket a slamasztikából és a szúrós-vágós dzsindzsából. Hihetetlen egyébként , hogy a logikus és átlátható városépítésű Szegeden eltéved, de az átláthatatlan helyeken - mint a kyaneai-i dzsindzsa vagy Damaszkusz óvárosa - remekül tájékozódik…

Végül mégiscsak a murvás úton ballagtunk visszafelé. Már majdnem azt hittem, hogy szerencsésen megúszom a kyaneai-i kalandot, amikor az egyetlen, út közben levő tanyaépületből egy süldő kutya csatlakozott hozzánk. Lelkesen, nagy lobogó fülekkel rohant le hozzánk a domboldalról. Szerencsére a kutyus nem viselkedett agresszíven, csak loholt mellettünk vagy előttünk, mikor hogy esett kedve. Azért persze szemmel tartotta, hogy követjük-e, s amikor megálltunk, mondjuk egy-egy pisiszünetre, vagy csak valamit előszedni a hátiból, mindig visszajött, mintegy nógatva minket, hogy haladjunk.

Ilyen díszkíséretben értünk ki a D400-ra, ahol a kutya jutalmul, hogy ilyen rendesen viselkedett, megkapta a szendvicsmaradékainkat, majd pedig amikor jött a Kas felé menő dolmus, érzékeny búcsút intettünk neki.

Késő délutánra járt, mire visszaértünk Kasba, s az időközben Kyaneai felett gyülekező felhők is összeértek, s borús, szitáló esős idővé kovácsolódtak a nap végére. Kerestünk egy helyet, ahol vacsorázhatunk egy jót: a választásunk az Adana Kebap Restaurantra esett, amely a posta közelében található. A tulajdonos, Ramazan nagyon kedvesen, barátságosan szolgált ki minket. L. ezúttal kihagyta a fehér lencselevest, és milyen rosszul tette, mert az egész út során csak egyedül itt volt igazán finom a leves. Főételként egy-egy Adana ill. Urfa kebaptálat választottunk, amihez L. kapott Ramazantól pár extracsípős paprikát, csak hogy kapja az ívet….

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.