December 27. –Kas, Xanthos, Fethiye

Borongós reggelre ébredtünk: sötétszürke fellegek gyülekeztek Kas felett, s bizony a városi sétához elkelt a széldzseki is. A szállásunktól nem messze feküdt a színház. Mi felülről támadtuk be a római építményt: az utcánkból nyílott egy csapás dombnak felfelé a dzsindzsásban. Felküzdöttük magunkat a domb tetejére, ahol számos kőszarkofág hevert elszórva a dús, élénkzöld aljnövényzetben. L. hálás fotótémát talált számos szép virágban, és a kilátás is klassz volt az öbölre és a városra. Kas az egykori kis halászvároska kellemes turistaközponttá nőtte ki magát a török turizmus fellendülésével: jachtkikötő, búvárközpont, és jó bázis a közelben levő ókori nevezetességek felkereséséhez, mindemellett - legalábbis így szezonon kívül – nem túl turistás. A közelben levő görög szigetre – Kastellorizora – rendszeresen indul kompjárat, a kompút szép időben emlékezetes élmény lehet. Mi ezt sajnos idő hiányában kihagytuk, talán majd egyszer máskor…

Leereszkedtünk a domboldalon a színházhoz, amit teljesen felújítottak, s szezonban bizonyára előadásokat, koncerteket is játszanak. Ezt is el tudnám képzelni egy kellemes programként egy langymeleg nyári estére, a tenger felől könnyű sós ízű szellő fújdogál… De most a színház tövében csak barna kecskék legelésztek, s pár gyógynövény gyűjtögető ember keresgélte a megfelelő füveket, bogyókat, gumókat és hajtásokat a közelben. A színháztól jobbra egy kis félsziget nyúltik be a tengerbe, latolgattuk, hogy továbbsétálunk arra, de olyan vad kutyaugatást hozott a szél magával abból az irányból, hogy letettünk a tervről. Ehelyett a város felé vettük az irányt, és a kikötőt elhagyva sétálgattunk a csendes, de hangulatos belvárosi utcákon. Az egyik kis utca végén egy hatalmas líkiai kőszarkofágra bukkantunk, a közeli ház udvarán pedig egy zöldcitromfa illatozott. A fehérre meszelt házak felső emeletén színesre festett falodzsák ugrottak ki, a házak falára vörös és lila virágban pompázó bougainvillea kúszott fel.

Dél felé terveztünk továbbutazni Fethiye felé, így visszaballagtunk a hotelbe, felvettük a hátikat, és kisétáltunk a városközpontban levő dolmusállomásra. Még volt jó fél óránk a következő fethiyei dolmus indulása előtt, és L. ínycsiklandó illatokat szimatolt a dolmusállomáson levő kifőzde felől, így beneveztünk egy gyors ebédre. Ezúttal L. választott jobban: a „tavuklu bezelye yemeği” elnevezés aféle csirkepaprikást takart, amelybe krumplit és borsót is főztek. Az én tyúklevesem viszont sajnos nem ütötte meg a mércét, nagyon nem tetszett sem az íze, sem az állaga, így én is inkább L. tányérjából torkoskodtam.

Megjött a buszunk, felcuccoltunk, és elindultunk Fethiye felé, de mi egyelőre csak Kinik faluig utaztunk. Furcsa volt, hogy erre a nem túl hosszú szakaszra az előzőekhez viszonyítva sokat fizettünk. Egész úton ezen morfondíroztam, amikor megálltunk Kinik faluban, de a sofőr csak intett, hogy maradjunk. Gondoltam, biztos bekerül Xanthos felé, ha továbbindulunk, ezért nem kell leszállnunk. A kisördög csak furdalta az oldalamat, és egy a közelünkben ülő fiatal lánytól megkérdeztem, hogy mennyi a tarifa Xanthosig. Ő nem tudta pontosan, de konzultált a többi utassal, és kiderült, hogy túl sokat fizettünk, és ráadásul itt kellene leszállnunk. Mire a sofőr visszaért, már képbe kerültünk, és utastársaink segítségével próbáltuk tisztázni a helyzetet. Kiderült, hogy a sofőr nem értette ékes török jegyvásárlási szófordulatunkat, és így saját megérzésére hagyatkozva Fethiyéig adta a jegyet. No de hát mi elébb Xanthost szerettük volna szemrevételezni, ezért visszakaptunk jó pár lírát, majd a cuccainkat is a busz aljából. A „pályaudvaron” egy általunk illetékesnek vélt egyénnel egyeztettük, hogy nyugodt lélekkel otthagyhatjuk a hátikat, így is tettünk, nem is volt semmi gond. A romok innen jó 10-15 percnyi sétára fekszenek, google mapos emlékeink s a helyiek útbaigazítása alapján találtunk oda. Becsületesen kipengettük a borsos belépőt, s a romok felfedezésére indultunk. Itt belebotlottunk egy japán csoportba, de megvártuk, amíg odébb állnak, s ezután viszonylagos nyugalomban élvezhettük a romnézést. A fények egyre élesebbek lettek, az a tipikus baljóslatú verőfény, mögötte pedig a fekete fellegek….de reménykedtünk, hogy megússzuk.

Xanthos Letoonnal együtt szerepel az UNESCO-Világörökség listáján, az errefelé igencsak aktívan tevékenykedő brit Charles Fellows tárta fel a lelőhelyeket, s leletanyag java részét Nagy-Britanniába szállíttatta egy Patarában horgonyzó hadihajóval, a leletek java része napjainkban a British Múzeumban látható.

Herodotos nyomán tudjuk, hogy Xanthos már az i.e. 6.században létezett, i.e. 334-ben a hódító Nagy Sándor elfoglalta a várost a régió más városaival együtt. Az i.e. 1 évszázad szintén sok szenvedést hozott a xanthosiaknak: a római Brutus legyőzte a líkiai ligát, Megostromolta Xanthost és lerombolta a líkiai akropoliszt, elpusztította lakóit. Marcus Antonius és Vespasianus idején béke költözött a városba: Vespasianus egy monumentális diadalívet is emeltetett Xanthosban. A bizánci időken folytatódott a konszolidáció időszaka, a városfalakat helyreállították, és egy monostort építettek a város fölé magasodó dombon. Az arab betörés után arab hordák pusztították el a várost.

Vespasiánus diadalíve közelében, rögtön az út másik oldalán található a híres Néreidák emlékműve, jobban mondva annak alapja, hiszen Fellows az emlékmű lényegi részét a szobrokkal együtt Nagy-Britanniába szállítatta. A görög mitológia szerit a néreidák kék hajú tengeri nimfák voltak, akik oltalmazták a hajósokat.

A ma látható, 2.századi római színház helyén állt az egykori líkiai akropolisz, ezzel szemben fekszik a római agóra. A színház közelében 3 síremlék áll, melyek Xanthos emblematikus műemlékei. Az egyik egy 1.századi római síremlék, a másik egy i.e. 4. századból származó líkiai síremlék, a harmadik pedig a híres Hárpia-sír. A márvány domborművekkel díszített sírkamrát Fellows elszállítatta Londonba, a ma Xanthosban látható síremlék csupán másolat. A síremlék felfedezésekor a névadó női fejű, madártestű, szárnyas alakokról úgy gondolták, hogy ők a Hárpiák, de újabban több tudós Sziréneknek véli őket. A Hárpiák – három vagy négy mitikus nővér - eredetileg a vihar démonai voltak, a későbbiekben azonban az embereket zaklató, sötét erőkké váltak, s számuk is jócskán megszaporodott. A Szirének szintén félig ember-félig madár testű lények, a kísértés, vágyak és érzéki örömök megtestesítői, melyek csodás hangjukkal csavarták el a tengerészek fejét.

A színházzal szemben, a római agóra egyik sarkában találjuk a „Xanthoszi obeliszket”, amely valójában egy oszlopos sír tartóoszlopa volt. Különlegessége, hogy mind a 4 oldalán feliratok találhatóak: ez a leghosszabb líkiai szövegtöredék, amely napjainkban ismert, több mint 250 sorból áll. A feliratot még nem sikerült megfejteni, szóval nyelvtudósok hajrá, van itt még kihívás bőven!

Innen továbbsétálva, az aszfaltos út másik oldalán egy gyönyörű főutcán szelhetjük át a várost, a fényesre koptatott kőlapok láttán nem nehéz elképzelni, hogy sok száz évvel ezelőtt hogyan tolongtak a „lómaiak” az egykori utcában. Oldalt, körben a domb teteje felé indulva számos szarkofág esik utunkba, leszámítva persze azoknak az eredetijét, amelyet Fellows Londonba szállíttatott. Ha jobb idő lett volna, szívesen elbóklásztunk volna még a zöldellő domboldalban álló szarkofágok közt, de a felhők veszélyesen sötéten gyülekeztek, így inkább a domb tetejére igyekeztünk. Út közben megnéztünk jó pár ház alakú sírt, a sírépítménybe is beléphettünk: belül több emeletnyi nyughely – mint egy emeletes ágy-, olykor kőből faragott párna is járt az elhunytnak. L. persze most is megtalálta a legmeredekebb – leglehetetlenebb - legtechnikásabb utat felfelé, de azért végre felértünk. Persze az eső pont akkor kezdett el csapkodni, amikor a dombtető közepén álltunk: gyorsan ráráncigáltuk az hátikra az esőhuzatot, L. elcsettintett pár fotót a panorámáról, és sebes vágtában megindultunk a domb másik oldalán sejtett aszfaltút felé. Hát persze hogy nem találtuk meg – pedig ott kell lennie-, így újra körbekerülve a dombtetőn, ugyanazon az oldalon ereszkedtünk le, ahol felmásztunk. Éppen időben értünk a decumanusra, mert az eddig csak jó áztató eső ömleni kezdett, de úgy szakadt, mintha az egész dombot zuhanyzó alá pakolták volna. Futottunk az utca végében levő fogadóépület felé, de mire odaértünk, mindenünk ronggyá ázott. Az épület sem adott sok védelmet az eső ellen, mert a szélvihar szép vízszintesen hordta befelé a vizet. Mondanom sem kell, az összes elvileg esőálló cuccunk teljesen átázott… A biztonsági őr és egy ismerőse bent kávézgattak az épületben, de sajnos nem voltak olyan jó fejek, hogy minket is behívtak volna, ha nem is kávéra, de legalább, hogy ne ázzunk. Egy darabig áztattuk magunkat itt, az épület oldalánál ácsorogva, és amikor már nem esett annyira, kimerészkedtünk, és futva indultunk a falu irányába. A dombról lefelé vezető aszfaltút gyakorlatilag kisebb folyóvá változott, ahol helyenként jócskán boka fölé ért a víz, helyenként kisebb örvényekkel tarkítva zubogott lefelé a faluba. Ahogy futottunk, láttuk, hogy a faluban az autókban olykor alvázig ért a víz, épp hogy csak nem folyt be. Olykor félre-félreugráltunk, ha jött egy-egy kocsi. Egy ilyen kis megállónál pont egy kis műhely mellett kötöttünk ki, ami előtt férfiak teázgattak, s bámulták az özönvizet. Minket is rögtön meginvitáltak egy-egy forró teára, ami jól is esett a nyirkos, hűvös időben. Nem nagyon tudtunk kommunikálni, minden esetre azt sikerült elmagyarázni, hogy a buszmegállóba megyünk, mert el akarjuk érni a Fethiyébe tartó buszt. Azok csak legyintgettek, hogy ráérünk még, várjunk csak itt. A nagyhátik viszont a buszmegállóban voltak, így mindenképp tovább kellett állnunk, gyorsan behörpintettük a teát – majd leégette a nyelvemet-, megköszöntük, és továbbtrappoltunk.

Éppen időben értünk a buszmegállóba, felvettük a hátikat, és a busz már be is állt. Csuromvizesen felkapaszkodtunk a zsúfolt buszba, ahol a busz hátuljában szorítottak nekünk némi helyet. Legalább száradtunk egy kicsinykét Fethiyéig, de épp csak annyira, hogy ott felfogjuk a következő özönvizet. Fethiyébe szerencsénkre pont esőszünetben érkeztünk meg, kis szerencsétlenkedéssel megtaláltuk azt a dolmust, ami a kikötő felé vitte az utasokat, s a helyi dolmussal fillérekért mi is elbuszoztunk a kikötőben levő Yildirim Panzióhoz. Ide is éppen jókor érkeztünk meg, mert pont akkor kezdett el szakadni, amikor a kikötőhöz értünk.

Szerencsére volt szabad szobájuk, mert az előzetes foglalás nem jött ide össze. Bár úgy hirdették magukat, hogy nem számolnak fel előleget, mégis le akartak venni a kártyámról pénzt, ami persze nem sikerült nekik. Leemaileztem a tulajjal a dolgot, és abban maradtunk, ha lesz szabad szobájuk, akkor a foglalási áron megkapjuk azt. Kellemes meglepetés volt a szoba: egészen jól nézett ki az egyszerű, de modern berendezésével, a légkondi is működött. L. fabrikált egy rögtönzött teregetőkötelet az ágy fölé, ráakasztgattuk a kabátjainkat, elkezdtük nyomatni légkondival a meleget, hogy csak úgy csorgott le az ablakokon a rácsapódott pára.

Időközben nem akármekkora vihar kerekedett, dörgött-villámlott, szakadt az eső, egy darabig áramszünet volt a fél városban, zseblámpával mentünk wc-re. Még jó, hogy a Kiméra miatt amúgy is hoztunk magunkkal...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.