Február 22.

Fesben bóklászni, annyit tesz, mintha visszazuhannál az időben pár száz évet. Na jó, a mobiltelefonok és a turistás ajándékvackok modernek, de a díszlet, a hangok és az öszvérek lebilincselnek, és fogva tartanak egy európai szemmel letűnt korban.

Megreggeliztünk a riad gyönyörű patiójában, az épület belsejében, a vastag falak mögött meglehetősen friss, majdhogynem csípős volt a reggeli levegő. A Riad Hala a fesi medina legfőbb verőere, a Talaa Kebira mellett fekszik, így csak kiléptünk a hotelhez vezető sikátorból, és máris a medina nyüzsgésében találtuk magunkat.

Első utunk a Bou Inania medraszához vezetett. A medraszát 1350 és ’55 között építette Abou Inan szultán, ez az egyetlen medrasza Marokkóban, aminek minaretje és minbárja van. Nehéz újra és újra valami újat írni a kiemelkedő építészeti szépségről, ezért csak folytatólagosan jegyzem meg, hogy ez az épülete is tökéletesre sikeredett az egykori merenideknek.

A következő állomásunk a Nejjarine fondouk volt. A 18.században emelt, elegánsan helyreállított épület kvázi karavánszeráj, ma a Világörökség részét képezi, és része a fesi medina célul kitűzött teljes körű rekonstrukciójának.

Visszaindulván a Talaa Kebirán az El-Attarine medraszába tértünk be, mely valaha a fűszerárusok medraszája volt, s a Bou Inania medraszával együtt a mór építészet egyik ékkövét képezi.

A fesi medina sikátoraiban bóklászni klassz dolog, és a központi Talaa Kebira miatt annyira talán el sem lehet veszni, vagy ha mégis, mindig akad egy tettre kész gájd. Egy kerámiákat áruló üzletben megalkudtunk pár kisméretű, kézzel festett csempére és bögrére. Voltak gyönyörű tányérok, tajine-ok, vázák, de a súlykorlátaink miatt sajnos ezeket ott kellett hagynunk az üzletben. Elsétáltunk a Seffarine térig, amely a fesi fém- és ezüstművesek központja. A mai napig hatalmas rézüstök, edények terpeszkednek a teret körbevevő műhelyek előtt, helyenként izmos mesterek kalapálják a felhevített, forró rézüstöket. Dél felé járt az idő, megéheztünk, próbáltunk a téren egy kellemes éttermet keríteni, de amit kinéztünk a tér egyik rövidebb oldalán, drága is volt, meg nem is annyira szimpatikus a kiszolgálás, talán kaja sem volt normális, cserébe viszont tele volt turistákkal. Tovább álltunk.

A medinában bolyongva egyszer csak beinvitáltak minket egy antikvitásba, gondolom kellemetes külsejünket látva újra valami spéci gazdag nyugati turistának hittek bennünket. Már nem egyszer előfordult, hogy franciának, olasznak vagy tudom is én minek gondoltak. Megígértük a pasasnak, hogy megnézzük az üzletét, de előbb ennünk kell, különben időnap (értsd:vásárlás) előtt éhen halunk. Megállapodtunk, hogy ebéd után visszamegyünk hozzá, cserébe ő meg elkísért minket arra a helyre, ahol életünk egyik legjobb külföldi ebédjét kaptuk. Pár sikátor után kikötöttünk egy kifőzdében, aminek az ajtaján sűrű gőz és füst tört ki, az intézmény tele volt helyiekkel, az ajtóban faszénen izzadtak és pirultak a nyársra tűzött brochettek. A hely neve Berrada Restaurant. Minket egyenest a konyhába tereltek be, ahol végigkóstoltatták a napi kínálatot, és kiválaszthattuk mi ízlik a legjobban, miből kérünk egy tányérral. Amint helyet foglaltunk, máris hordani kezdték a különféle előételeket: savanyúságok, szószok, krémek, friss marokkói kenyér. Eztán jött a főétel, L.-nek egy tál pörköltszerű birkatajine, nekem apró keftagombóckák szintén valamilyen pörköltszaftszerű szószban, valami olyan pompás ízzel, hogy na! Degeszre tömtök magunkat. Közben a brochettesütést átvette a főnök, egy sárga turbános idős úriember, egy igazi jelenség. Fizetéskor nem győztük dicsérni a főztjét, aminek az öreg szemmel láthatóan őszintén örült. Teli hassal támolyogtunk vissza a szűk utcákon a jónak vélt irányba, de kicsit benéztük a boltot, mert egy másik antikvitásba sikerült betérni, nem a tervezettbe. Sebaj, kiderült, hogy emez is a mi pasasunkhoz tartozik, akiért gyorsan el is szalasztottak. Ahogy belül a félhomályban toporogtunk, jött egy ember, felkapcsolt egy villanykapcsolót, és akkor mintha Aladdin barlangjába tört volna be a napfény, az állunk is leesett a bámulattól. Egy hatalmasnak tűnő terem – valójában egykor egy belső udvar lehetett - előtt álltunk, a fényt egy óriási kristálycsillár milliónyi apró kristálydarabkája szórta szerteszét, a terem telis-tele volt szebbnél szebb bútorokkal, tárgyakkal. Olyan érzés volt, mintha egy film közepébe cseppentünk volna. Aztán persze gyorsan jött a kijózanodás, mert tudtuk, hogy itt kb. semmire sincs pénzünk, főleg, ha valaha még haza is akarunk jutni. Az eladók is felmérték pár perc alatt, hogy velünk lukra futottak, de nem lettek udvariatlanok vagy gorombák, egyszerűen csak lekapcsolták a villanyt, és óvatosan kifelé tereltek minket a kincseskamrából. Útban kifelé még szóba került, hogy a híres fesi bőrcserző medencékhez szeretnénk eljutni, ezért rögtön adtak is mellénk egy fiút, aki némi baksisért cserébe elkalauzolt minket oda. Hosszú perceken keresztül követtük a fiút a medina egyre eldugottabb sikátorain keresztül, míg megérkeztünk egy bőrárukkal kereskedő üzletbe, ahol felkalauzoltak minket az egyik felsőbb teraszra. Itt aztán a kereskedő lenyomott egy szokásos sablonszöveget, hogy csak nekünk, csak most, csak itt lehet erről a szuper teraszról fényképezni, más szokványos turisztoknak nem, de mi ugyebár különlegesek vagyunk (De miért is?!), az üzletet meg majd fényképezkedés után megnézzük.

A kilátás egyébként tényleg szuper volt, a medina közepében, a fecskefészekszerűen összetákolt háztömbök között különböző színekben pompázó kerek kádakban festették a bőröket a munkások. A kádak szorosan egymás mellett és felett helyezkednek el, mintha színes lépesmézdarabkára bámulna az ember. A tetőkre, a kádak peremére már megfestett bőröket terítettek, helyenként a megszáradt darabokat hatalmas kupacra halmozva pakolták egy-egy öszvér hátára.

Fotódzkodás után végigmutogatták a többszintes boltot, de mivel mindenre azt mondtuk, hogy túl drága, végül a földszinten kötöttünk ki, ahol a leggagyibb cuccok voltak, de még itt is túl drága volt minden. Még az elején megbeszéltük, hogy talán egy kis bőr pénztárcára futja, de itt kiderült, hogy nem, ill. igen, de minek, ha másutt a harmadába kerül?! Így csak mindenre ráztuk a fejünket, és tettük a hülyét, míg végül utunkra engedtek bennünket, és a gájdunk visszakísért minket a kiindulási pontunkhoz, azaz az antikvitáshoz. Menet közben nyomtunk neki egy kis baksist, így mindenki részéről le volt tudva ez a közös kis történet. Visszabandukoltunk a szállodába, és a lapostetős teraszról élveztük a lemenő nap által simogatott Fes látványát. Este még a Talaa Kebira nem messze levő végében berendezkedett piacszerűségen vásároltunk vacsorát, és egy cipőboltban - ahol az eladósrác roppant szimpatikus volt - megalkudtunk pár szép marokkói bőrtopánkára.

Február 21.

Egy munkatársammal a tervezett marokkói utunkról beszélgetve az öreg róka azt tanácsolta nekem, ha nem akarok – különböző okokból- Chefchaouenben ragadni, akkor ne is menjünk oda. Szerencsére nem hallgattam a tanácsára, és elutaztunk ebbe az elragadóan bájos kis kék-fehér városkába, de valóban azóta is sajnálom, hogy nem volt időnk „ott ragadni” még pár napra.

Chefchaouent a 15.században alapították a portugál terjeszkedés megállítása céljából. A spanyol rekonkvisztát követően sok menekülő muszlim és zsidó települt ill. vegyült helyi berber lakosság közé. Ők építették a mára jellegzetes andalúz hangulatot árasztó fehérre meszelt kis házakat, pációval (világítóudvar), kedves kis erkélyekkel, mindenütt felbukkanó citrusokkal. Az oly jellegzetes kék színt csupán az 1930-as években érkezett zsidó menekültek hozták magukkal.

Ébredés után lesétáltunk a főtérre, ahol egy kávézóban kényelmesen megreggeliztünk, majd átballagtunk a szemközti 15. századi kaszbába. A vöröses, lőrésekkel áttört erődfalak közt élénken burjánzó kertecske pompázik, magában a kaszbában pedig néprajzi kiállítás látható.

Az időjárás közben kedvezőtlen fordulatot vett: míg előző nap szikrázó napsütés fogadott minket, addig ma szürke fellegek gomolyogtak és rekedtek meg a hegyek közt, s a hideg, nyirkos levegőben gyakran szitálás, eső keserítette a városnézést. A kaszba megtekintése után a berber-andalúz stílusú óvárosban kószáltunk. Betértünk egy kézzel készült szappanokat és illatszereket árusító üzletbe, ahol végigszagolgattuk az illatos és szemet gyönyörködtető portékát. Visszatévedvén a főtérre, egy helyi dzsánki szólított meg minket, s nevetve kérdezte:

- Haha, mit szívtatok? Milyen por van az orrotok alatt? Jó cucc?

Hát jónak jó cucc volt, igaz, nem épp olyan, amire ő gondolt, csupán szappanpor.

Lesétáltunk a buszpályaudvarra, megvenni a buszjegyeket délutánra. Olyan meredek lejtős utca vezetett lefelé, hogy azonnal megállapítottuk, amikor a hátikkal jövünk, meg sem próbálunk gyalog jönni, mert így is a totálisan kifulladtunk, nemhogy a hátikkal súlyosbítva.

A medinába visszakaptatva megalkudtunk pár jutányos áru, kézzel készített szőttesre: L. egy rövid dzsellabát kapott, Ábi egy kicsit, közösen pedig egy takarót. L. dzsellabája fajtájának igen szép példánya, L. még itthon, Győrben is sikert aratott vele, amikor egy marokkói srác a pékségben sorban állva cinkosul vigyorogva megdicsérte.

Felkaptattunk a hegyoldalba kapaszkodó hangulatos kis utcákon a Ras el Maa-hoz, amely egy szép kis forrás a város keleti végében. Innen egy kis ösvény vezet fel a város fölé magasodó dombhoz, amelyen egy csinos kis mecset áll. Útközben pár kétes alakkal találkoztunk. A kilátás Chefchaouenre lenyűgöző, és a város felett szálló, arra uszályszerűen ráboruló müezinszó megnyugtató, de engem zavartak ezek a fel-felbukkanó, kevéssé bizalomgerjesztő alakok. A mecsetnél is utunkba akadt egy, aki látszólag céltalanul bóklászott arra, majd egyszer csak elkezdett fütyörészni egy másik alaknak, aki kisvártatva elő is tűnt a semmiből. Valahogy nem éreztem magam komfortosan ebben a szituációban, és sürgettem L.-t, hogy fejezze be a fényképezést, és induljunk vissza, mielőtt ezek az arcok leütnek, kirabolnak, felnégyelnek minket, és lehajítanak a hegytetőről, mint az ártatlan dedeket a Tajgetoszról.

Lehet, hogy a fickóknak semmi ilyesmi nem járt a fejében -csak egy dzsointot akartak elszívni-, de számomra talán ez volt a legnegatívabb momentum Marokkóban; mármint hogy akadtak szituációk, amikor nem éreztem magam biztonságban, noha szerencsére soha semmilyen konkrét inzultus nem ért minket. Ellenpéldának Iránt tudnám említeni, ahol soha hasonló rossz érzésem nem volt. Ezt leszámítva Marokkó sokszínűségét, változatosságát, autentikusságát elbűvölőnek találom, ugyanúgy ahogy L. is az ország nagy rajongója lett.

A Ras el Maa feletti hegycsúcs megmászása után visszaindultunk a városba, utunkat kecskenyáj keresztezte, s a nyáj után rohanó gyerekek kiabálása kísérte, egyszóval tényleg maradásra csábító a hely hangulata, és a túraszezonban bizonyára szép és hangulatos túrákat lehetne tenni a Rif-hegység vonulatai és kanabiszültetvényei közt.

A városba visszatérve ismét sikerült betévednünk egy üzletbe, ahol egy roppant mókás eladó azon nyomban nagy lelki társat és - mondhatni - sírig tartó nagy barátot fedezett fel szerény személyemben. Olyan profin tekergette rám a kendőket, sálakat, hogy másodpercek alatt villogó szemű berber amazont varázsolt belőlem, de hihetetlen érzékkel érzett rá arra, hogy mi tetszik, és mi nem. Utóbbi kategóriát egy szempillantás alatt eltűntette a képből, és szedte elő a következő garnitúrát. Bár nekem nem a stílusom az ilyesmi, de a pasas tényleg annyira profin és szerethetően humorosan bűvészkedett velem és a portékájával, hogy a nagy barátság jegyében végül én is gazdagabb lettem egy kendővel és egy dzsellabával.

A városban aztán egy gyorsétteremben ettünk pár remek panini-szedvicset, tényleg nagyon jó volt.

A legutolsó busszal utaztunk Fesbe, amely késő délután 6 óra körül indult. Előzőleg leszerveztem a szállással a transzfert a hotelbe, mert a CTM menetrendje szerint a busz este későn, háromnegyed 11-kor ér Fesbe, és nem volt kedvünk az éjszaka sötétjében, egy kihalt medinában keresgélni a hotelt. A transzfer ára sem volt földhöz vágó, és így nyugodtan ülhettünk a buszon Fes felé.

A buszpályaudvarra taxival mentünk, megspórolva ezzel a totális kifulladást a chefi lejtőkön és emelkedőkön. A buszpályaudvaron ücsörögve vártuk a Tetouanból érkező buszt.

A busz Chefben teltházasra töltődött, körülöttünk huszonéves olasz hippik ültek, és olyan marihuánaszag áradt belőlük, hogy azt még az én kevéssé kifinomult orrom is kiszagolta. A hátizsákjaik valószínűleg tele voltak cuccal. Be is paráztak rendesen, amikor a busz egy közúti ellenőrzés miatt lelassított a marokkói rendőrök mellett. Látványosan és hangosan lélegeztek fel, amikor mégsem kellett megállnunk, és elhagytuk a rend szigorú őreinek autóit. A fenéért cipelik magukkal a füvet/hasist, ha azt szinte bárhol lehet venni… igaz, talán a chefi cucc autentikusabb, mint bármi más, hiszen Chefchaouen a bájos andalúz medinán kívül még a kifről ismert világszerte, s a marokkói marihuánatermesztés fellegváraként uralkodik a Rif-hegyság vonulatai felett.

Rövidesen besötétedett, az utasok elpilledtek, aludtak, zenét hallgattak, csak egy lelkes koreai turiszt osztotta meg utazási tapasztalatait egy érdeklődő marokkói ifjúval, elsősorban a csajozási szokásokról és megfellebbezhetetlen sikerekről esett szó.

Valamivel 10 óra előtt azonban már fel is bukkantak a távolban Fes fényei, és konstatáltam, hogy jóval az előre jelzett időpont előtt érkezünk meg. Így is történt, a sofőr bizonyára sietett hazafelé, és ezerrel döngettünk Fes felé, talán egy - egyébként bekalkulált – pisiszünetet is kihagytunk, vagy valami hasonló huncutság volt a dologban, mindenesetre már 10-re Fesbe értünk, s a transzferre majd egy órát kellett várnunk. Pontos érkezésre még véletlenül se építsen az ember Marokkóban…

Vártunk-vártunk, aztán megérkezett egy fekete Merci értünk, amibe roppant urasan bekászmálódtunk, és az elvitt a medina egy kis kapujáig, ahol a szálloda alkalmazottja már várt ránk, s elvezetett a szállodához. A Riad Hala egy szép, régi riad a fesi medinában, remek elhelyezkedéssel. Persze „gazdaságos” szobát foglaltam, ez a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a riad legfelső emeletén kaptunk szobát, ahol olyan alacsony volt a belmagasság, hogy a szállodás külön figyelmeztetett rá, nehogy bevágjuk a fejünket az extrém alacsony ajtókeretekbe. Persze L. legelső akciója az volt, hogy amint lépett volna be a fürdőbe, úgy bevágta a fejét, hogy a csillagokat látta. Egyébiránt nem volt rossz a szoba, tágas volt és viszonylag kényelmes, persze rögtön nyilvánvaló volt, hogy a riadnak vannak sokkal szebb szobái is, s mondhatni, mi nem az elnöki lakosztályt fogalaltuk.

Február 20.

A busz délben indult Meknesből Chefchaouenbe, és nekünk bőven volt még időnk addig, a buszpályaudvaron próbáltunk egy árnyékos zugot keresni, ahol várakozhattunk, mert a nap igencsak erősen tűzött. Ez most csak egy átlagos marokkói busztársaság átlagosan lepattant busza volt, a légkondicionálás luxusa nélkül. A személyzet először csak azokat engedte fel a buszra, akik adtak egy kis jattot, aztán az erősebb – fürgébb - tolakodóbb elv alapján ment a természetes szelekció. Mivel nem adtunk külön jattot, így minket sem eresztettek fel. Mire felkerültünk a buszra, az első helyeket már elfoglalták, de szerencsére azért még így is sikerült a busz első felében leülni. Amíg a meknesi pályaudvaron vártunk, addig különféle kéregetők, koldusok, árusok nyargalták párszor végig a buszt, köztük egy mósuszárus is, aki nagyon jó illatú mósuszdarabkákat árult. Az első körben nem vettünk, mert úgy gondoltuk, hogy biztos átverés, de aztán láttuk, hogy a helyiek nagy szakértelemmel tanulmányozzák a portékáját, és ezek után vesznek is tőle, így a második körben mi is vettünk egy-egy mósuszdarabkát, aminek egész indulásig szédítően jó illata volt. Aztán persze azóta se… Egy fekete dobozkából árulta a fickó a kis kockára vágott, halványbézs mósuszdarabokat, valószínűleg lehetett a dobozban egy igazi mósusztöredék, ez adta az illatot, a többi meg – jó esetben - szépen kikockázott szappandarabka volt.

A buszút meglehetősen unalmas volt, a melegen csak a központi hűtéssel tudtunk némileg enyhíteni, azaz minden ablakot, amit csak lehetett, kinyitottunk. A busz Quezzane-ban állt meg hosszabb időre, de a buszpályaudvar annyira lepusztult állapotban volt, és oly kevéssé bizalomgerjesztő alakok tébláboltak a buszok közt, hogy inkább mellőztem a leszállást, és türelmet parancsoltam a lassacskán tiltakozni kezdő húgyhólyagomnak. Quezzane után a táj érdekesebb lett, megérkeztünk a Rif-hegység kezdetben könnyed lankái, majd egyre meredekebb vonulatai közé.

A főút elkerüli Chefchaouent, ezért a busz megállt a főút mellett, ahol a Chefbe tartó utasokat kirakták. Kb. egy órás késést sikerült összeszedni az út során, így fél öt-öt felé járt már az idő. A helyiek villámgyorsan bevágódtak az ott várakozó taxikba, mi meg ott maradtunk egy másik európai párral. A francia hippi párral megbeszéltük, hogy közösen bérelünk taxit. Ők már rutinos marokkói utazók voltak, már jó egy - másfél hónapja éltek Marokkóban, valahol délen a sivatagi részeken, ahol szállásért és ellátásért vállaltak munkát egy gazdaságban, s ráérős idejükben pedig az országot járták. A srác azon a véleményen volt, hogy ne siessünk – szívjunk/szívjanak el egy cigit – aztán majd meglátjuk, hogy közben milyen árajánlatok jönnek. Így is tettünk, s amikor úgy gondoltuk, hogy már mindannyiunknak megfelelő az ár, becuccoltunk egy taxiba, ami szépen felkanyargott velünk Chefbe. Ott persze elkezdődött a szokásos szálláskeresős para, a srácok nagyjából tudták, hogy a választott hostelük merre van, nekünk viszont fogalmunk sem volt, hogy a mi hotelünket merre kell keresni. Kisvártatva csatlakozott hozzánk egy önkéntes idegenvezető, aki saját bevallása szerint tudta, hogy hol van a hotelünk, de többszöri próbálkozásra is rossz címre vezetett minket. Már mi is, és a másik pár is megelégelte a sikertelen próbálkozásokat, így ők elköszöntek – szerencsére vitték magukkal a tehetségtelen gájdot is, akit gondolom a későbbiekben elhajtottak – mi meg folytattuk tovább a keresés. Megkérdeztük pár másik hotelben, hogy merre található a Riad Nerja Chaouen, de valahogy senkinek sem akart beugrani. A térkép alapján próbáltunk meg a megfelelő környékre elbotorkálni, aztán egy díler felkarolt minket, és némi ellenszolgáltatásért cserébe elvezetett minket a megfelelő hotelbe. A Riad Nerja Chaouen a város Ras El Maa felőli végében fekszik, úgyhogy a teljes medinán át kellett botorkálnunk, mire megtaláltuk. A gyönyörű napos időben a bájos kék-fehér városka zűrzavara már első látásra elbűvölő volt, és első pillantásra éreztük, hogy itt sem tölthetünk elég időt.

L. ismét egy kissé felszívta magát, és a bejelentkezéskor a tulaj szemére vetette, hogy milyen nehéz volt megtalálni a hotelt. A spanyol tulajdonos, aki a spanyolon kívül más nyelvet nem nagyon beszélt, - szerencsére - nem igazán értette, hogy L. mit magyaráz, én meg próbáltam L.-t csitítgatni, mert tényleg nem a pasi hibája volt, hogy nehezen találtuk meg a hotelt, és egyébként is látszott rajta, hogy egy jószándékú, kedves ember. A szobánk nagyon szép és csendes volt, az ágy roppant kényelmes, az egyetlen aprócska hátulütője a dolognak az volt, hogy a vastag falak közt megrekedt a hideg, és légkondi sem volt, amivel esetleg egy kicsit fűteni lehetett volna.

Mivel sajnos a nap java része elment az utazással, így túl sok mindenre már nem jutott időnk, kora este tettünk egy rövid sétát a környéken, lesétáltunk a kaszbához, és megállapítottuk, hogy másnap reggel az itt üzemelő éttermek egyikében reggelizünk.

Február 19.

Reggel Ronnal kiegészülve kerekedtünk fel a volubilisi kirándulásra. A taxissal a városfalnál, egy előre megbeszélt helyen találkoztunk. Nem tűn rossz arcúnak a fickó, inkább középkorú, jámbor pasas volt. Volubilis rövid, kb. félórányi autókázásra fekszik Meknestől, úgyhogy még kissé túl korán is értünk oda, a pénztáros még nem nagyon volt képben, álmos ábrázattal ücsörgött kis fabódéjában. A kassza is üres volt, nem tudott visszaadni a nagy pénzünkből, hiába számolta harmadjára át, hogyan jönne ki a dolog, végül csak legyintett, hogy menjünk.

Volubilis eredetileg pun település volt, ami később Róma uralma alá került, és Mauretania Tingitana provincia székhelye lett, ahonnan gabonát, olívaolajat és egzotikus vadállatokat szállítottak Rómába. Róma uralma az i.sz. 3.századra megtört, de Volubilis továbbra is lakott település maradt. Az Iszlám a 8.században tört előre a régióban, Molulay Idriss, az Idriszida-dinasztia őse innen kiindulva alapította meg Marokkót. Moulay - Mohamed leszármazottja - Szíriából menekült erre a környékre, a Volubilis környéki berber törzsek imámja lett. Fia, II. Idriss alapította Fezt, és oda tette át székhelyét. Volubilis a 11.századra elnéptelenedett, a 17.században pedig Moulay Ismail nagy mennyiségű ókori faragott követ vitetett el új fővárosa, Meknes építéséhez. 1755-ben földrengés pusztította tovább a megtépázott várost. 1997 óta a város az Unesco-Világörökség részét képezi a nagy római provinciális városok egyikeként.

Tény és való, ha az ember sok római várost látott már, akkor talán egyre inkább a hasonlóságok ötlenek szembe, és nem a különbségek, de a természeti környezet mindig egyedivé varázsol egy-egy helyet, és így volt ez Volubilis esetében is. Február derekán gyönyörű virágtenger fogadott minket, a romok között magányos szamarak legelésztek, a zölden hullámzó gyeptengerben kibukkanó romok között kedvünkre, némi Indiana Jones-érzülettel merülhettünk el. Gyakran L.-t is és Ront is szem elől tévesztettem. Egy-egy oszlop tetején gólyák fészkeltek, akik odaadóan élték családi- ill. házas életüket. Ronnak nagyon tetszett a dolog, csibészen nevetgélve, pisszegve jegyezte meg - amíg L. hallótávolságon kívül volt -, hogy egyeseknek csuda jó dolguk van errefelé. A jó öreg Ron… Mindig is szépnek találtam, hogy a magyarban minden szituációra van egy vagy több passzoló közmondás, ebben a helyzetben az „éhes disznó makkal álmodik”, vagy a „vén kecske is megnyalná a sót” jutott az eszembe. Rávigyorogtam Ronra, aztán otthagytam a gólyáival…

Miután bebarangoltuk a területet, visszaindultunk a taxihoz. A következő állomás egy közeli kisváros, Moulay Idriss volt. A taxis megállt a főtéren és felmutatott a felfelé törő kis utcák labirintusára, hogy arra van a szép kilátás. El is indultunk a mutatott irányba, de alig pár lépés után lecsapott L.-re egy önjelölt gájd, egy huszonéves fiú személyében. Ahogy L. szóba állt vele, a fiú levakarhatatlanná vált, folyamatosan előttünk ment, minden fotóba belekerült, és hiába hajtogattuk, hogy nem kell gájd, a meggyőződése arról, hogy ő a mi gájdunk, sziklaszilárd maradt. L. egyre dühösebb lett, és láttam, hogy csúnya vége lesz a dolognak, ezért próbáltam a legerélyesebb hangnememben elmagyarázni a fickónak, hogy jobb lesz, ha önként távozik. Szerintem jól sikerült az előadásom, de a fickó csak nem akarta venni a lapot, azt hajtogatta, hogy ő nem is beszél angolul, és úgy tett, mint aki nem érti, hogy mit mondunk. Már felértünk a városka tetejére, amikor L.-nek végképp eldurrant az agya, bár nem hallottam, hogy mit mondott a srácnak, de talán jobb is, és alighanem egyébként se tűrné a nyomdafestéket. Ennek a kis közjátéknak köszönhetően Moulay Idriss panorámájából túl sokat nem élvezhettünk, de a fickó végre eltűnt, s mi enyhén borzolt idegekkel ballagtunk vissza a főtérre. Moulay Idriss mauzóleumába csak bekukucskálhattunk, hitetleneknek tilos belépni. Indulás előtt L. vásárol még pár általa autentikusnak tartott, fekete festésű kerámiabögrét. A kirándulás lezárásaképpen megálltunk a Meknes felett futó autóút egy kilátópontjánál, ahol pár fotót lőhettünk a városról.

Délután a Dar Jamai múzeumhoz sétáltunk el, ami a marokkói stílusú építészet újabb szép példája, és néprajzi kiállításnak ad otthont, de nekem a szép andalúz kert tetszett a legjobban.

Mivel a Heri es-Souaniról és az Agdal-medencékről annyi különleges képet láttam, oda mindenképp szerettem volna elmenni. Bele is vetettük magunkat a királyi város falai közé, és egy hosszas sétával elértük az Agdal-medencéket, ahol a délutáni nap fényeinél már sok helybeli korzózott. A Heri es-Souani volt Moulay Ismail gigantikus gabonatárolója, hatalmas, vaskos, vöröses falak…a látott fotók alapján már-már vártam, hogy a falak közül hirtelen előbukkan pompás paripáján egy díszegyenruhába öltözött marcona marokkói harcos…de legföljebb L. bukkant ki a falak mögül. Szent meggyőződésem volt, hogy valahol fel lehet menni a falak tetejére, de hiába kérdeztünk meg egy másik fiatal párt, sem ők, sem mi nem találtunk feljárót. Lehet, hogy csak beképzeltem azt a feljárót?! Késő délutánra járt, mire kiléptünk a Heri es-Souaniból. Ekkorra az Agdal-medencék környéke megtelt emberekkel, a töltéseken emberek ücsörögtek. A Heri es-Souani oldalából egy csoport diák integetett nekünk lelkesen, amikor feléjük sétáltunk….

Már teljesen besötétedett, mire a Place el-Hedime-hez értünk. A teret árusok, kétes alakok foglalták el. Keresztülverekedtük magunkat a tér és a főút közé ékelődött zöldségpiacon, és elmeneteltünk a Bab el-Khemisnél levő buszpályaudvarig, ahonnan a chefchaoueni busz indul. Két fiatal lány igazított útba nagyon kedvesen. A pályaudvaron aztán megtudtuk, hogy csak hajnalok-hajnalán 5 órakor ill. délben indul egy busz Chefbe. Tudtuk, hogy esélytelen, hogy a hajnalihoz felkeljünk, nem is volt kérdés, hogy a délit választjuk.

Február 18.

Kora reggel a mi lépteink zaja törte meg a csendet El Jadida óvárosának melankolikus utcáin. A városfalon kívül fogtunk egy taxit, és a vasútállomásra vitettük magunkat. A vasútállomás meglehetősen messze van a belvárostól, autóval is elég sokáig tartott az út. A taxis – noha fiatal ember volt – nem az az átvágós fajta, kérés nélkül bekapcsolta a taxiórát, és teljesen reális áron szállított minket a vasútra. A vonat indulásáig még bőségesen volt időnk, megvettük a jegyeket Meknesbe, aztán várakoztunk a szerelvény érkezésére. Időközben még egy turista tűnt fel az épületben, egy ötvenes, mackós férfi – René-, akivel L. szóba is elegyedett, majd a vonat beérkezése után is egy fülkében kötöttünk ki. A kanadai René egyedül utazgatott Marokkóban, pár éve elvált a feleségétől, majd úgy döntött, hogy ideje felfedezni a világot. A marokkói a második hátizsákos útja volt. Kinézete alapján nem feltételezte volna az ember, hogy ilyen vállalkozó szellemű, inkább nézett ki egy jóságos, kedves nagy mackónak, aki némileg a Télapóra is hajaz, mintsem hátizsákos utazónak. Mindehhez mérten elég móki is volt, elmesélte, hogy Casablancában a hotelben felejtette az útlevelét, majd pár száz kilométerrel arrébb rájött a gikszerre, így kényszerűen visszautazott Casaba a fontos okmányért. Aztán meg valahol megismerkedett egy helybelivel, akivel elment vacsorázni, de az étteremben aztán neki kellett az egész cehhet állni az újdonsült ismerős eltűnése után. Az ismerős kiment a mosdóba, csak épp elfelejtett visszamenni… Klasszikus bakik, olyanok, amik az LP-ben vagy bármelyik, magára valamit is adó útikönyvben szerepelnek, de legalább lesz mit mesélni az unokáknak…

René Rabatig utazott, jól elcsevegtünk egész úton, gyorsan Casába értünk. Itt nekünk is át kellett szállni. Mindkét vonat teljesen tiszta és korrekt volt, pedig csak másodosztályra vettünk jegyet. Casa után nem sokkal Rabat következett, itt elbúcsúztunk Renétől, majd nemsokára mi is megérkeztünk Meknesbe.

Meknesben a vasútállomás mellett próbálkoztunk taxit találni, az első taxis valami teljesen irreális árat mondott, a másik, aki meg látta, hogy ennek hallatán az előzőt faképnél hagyjuk, gyorsan le is csapott ránk, s viszonylag normális áron elvitt minket a Bab el-Mansourig, ahol közölte, hogy itt ki kell szállnunk, mert oda, ahol a szállodánk van, nem lehet behajtani kocsival. Utóbb kiderült, tényleg igazat mondott. Nos, kénytelen-kelletlen kiszálltunk, s a forgalmas utcán, négy hátizsák mellett, egyre jobban csapkodó esőben próbáltuk kitalálni, merre is kellene indulnunk. Én nem tudom, mi lelt minket, talán kikapcsolt a navigáció a fejünkben, de egyáltalán nem tudtuk betájolni magunkat. Én váltig azt hittem, hogy a medina előttünk van, de épphogy a hátunk mögött volt, előttünk meg a Királyi Város falai sorakoztak. Hiába forgattam az LP-t, erre is, meg arra is, nem sikerült rájönni a helyes irányra. L. közben egyre nyűgösebb lett, fáradt volt és éhes, s ahogy a rossz irányba - a Királyi Város felé – baktattunk, a ruháink is egyre jobban átáztak. Visszafordultunk a kiindulási pontunkhoz, a Bab el-Mansourhoz, s a Rue Dar Smenen toporogva, immár bőrigázva és fázva veselkedtünk neki újra, hogy megtaláljuk a Riad Malakot. Feltűnően bénáztunk, ezért egy helyi férfi meg is szólított minket, hogy segíthet-e. Mivel egyedül nem jutottunk semmire, ezért igénybe vettük a felajánlást, s együtt indultunk a Riad Malak felé. Persze azonnal tudta, hogy merre kell menni, és „természetesen gájd sem volt, csak szerette a turistákat” és bla-bla-bla…. de legalább tényleg elvezetett a hotelhez. Amikor kérdeztem tőle, hogy akkor ugye bizti nem gájd-e, akkor így válaszolt sajátos, sipító hangján: „Madame , thisz isz nota Marrakesh!” Hát ha nem is gájd, de egy szőnyegkereskedő felhajtója volt, akinek fő feladata annyiban állt, hogy a tájékozódással bénázó turisztokat összeszedje, elvezesse a megfelelő hotelhez, majd este begyűjtse őket egy „baráti” teázgatással egybekötött szőnyegbemutatóra. Végül is nem nagyon bántuk a dolgot, hiszen úgyis szeretjük a szép szőnyegeket, így megbeszéltük a pasassal, hogy még aznap este legyen a baráti csevej. Mivel a „barátunk” univerzális volt, s éppenséggel volt egy taxisbarátja, aki roppant kedvező áron méri a taxis kirándulásokat, rögtön egy taxis túrát is foglaltunk nála a következő napra Volubilisbe.

A Riad Malak ugyan kitűnő fekvésű szálláshely, a medina szívében, a Medersa Bou Inaniától egy saroknyira, de a szobával első látásra elégedetlen voltam… és a másodikra is. Az épület még felújítás alatt állt, az első emeleten beszívott melósok kopácsoltak roppant kényelmesen, a szobában a berendezés pedig lélegzetelállítóan randa volt, azt a faragott, tömörfa-utánzat műanyag ágyat a mai napig nem felejtem. A recepciósfiú látta, hogy kritikus a helyzet, s igyekezett megnyugtatni, hogy a kőművesek természetesen délutánig befejezik a munkát, és nem lesz itten semmiféle zajongás és ütés-fúrás. Mivel látta, hogy talán ez még mindig nem volt elég meggyőző, ezért felajánlott egy grátisz meleg vacsorát is a számunkra. Nyúzottak, éhesek voltunk, s a meknesi dermesztő hidegben ráadásul bőrig is áztunk, ezért nem nagyon volt kedvünk másik hotelt keresgélni, belementünk az alkuba. A fiú megkönnyebbülve sóhajtott fel. Nem sokkal később újdonsült meknesi „barátunk” újra megjelent, s elvitt minket egy elmondása szerint nagyon jó, nem turistás étterembe. Az étterem tényleg nem volt turistás, de sajnos a kaja már elhűlt, s nem tűnt túl frissnek sem, ráadásul „barátunk” barátainak a ceruzája is elég vastagon fogott… Amilyen gyorsan csak lehetett, leléptünk.

Elsétáltunk a Medersa Bou Inaniához, a 14. században épült korániskola a klasszikus marokkói építészet egyik gyöngyszeme. A zellij csempemunka, a stukkódíszítések és a fafaragások igazán szemet gyönyörködtetőek, s a medersa zöld mázas cseréptetőzete is jellegzetes meknesi látvány.

Ezután Moulay Ismail mauzóleuma felé vettük az irányt. Moulay Ismail szultán a 17.században tette meg Meknest fővárossá, s masszív építkezésbe kezdett az addig jelentéktelen városban: 45 kilométernyi városfalat, megannyi monumentális városkaput, és egy hatalmas palotakomplexumot álmodott meg a város számára. Állítólag még a messzi Izlandról is kerültek ide keresztény rabszolgák, akiket a marokkói kalózok raboltak el, s akiknek eztán Moulay gigaépítkezésén fejeződött be az élete…

A mauzóleum hangulata békés, a vastag, többrétegű falak és a kis udvarok távol tartják a város zaját.

Kora este még arra futotta az erőnkből, hogy betérjünk a barátunk által ajánlott, a Place el-Hedime tér mellett található fedett piacra. Ez a javaslata ezúttal teljes mértékben megegyezett az elvárásunkkal és az ízlésünkkel: a piacon minden olyan nyalánkságot lehetett korrekt áron kapni, amire csak vágytunk. Különböző ízesítéssel tartósított olívabogyó-halmok, színes gyümölcsök, frissen levágott állatfejek és -lábak, különböző színű, méretű és ízű datolyakupacok, elképesztően ízlésesen megformált, édes aprósütemény-piramisok s fűszercsúcsok között válogathattunk. Ez a hely maga volt a marokkói Kánaán számunkra.

Este hétre volt megbeszélve a vacsora a hotelben, amit a recepciósfiú édesanyja készített el: igazi, finom és meleg marokkói harrirát kaptunk. Rajtunk kívül még egy külföldi lakott a hotelben, Ron, a skót informatikus, ő is hivatalos volt a vacsorára. Az estebéd igazán családias hangulatban telt, sokáig beszélgettünk Ronnal, jókat szórakozva az utazós sztorijain. Informatikusként Skóciában megszűnt a munkahelye, nem egykönnyen talált másikat, ezért kiadta a skóciai házát, és az albérleti díjból valamint alkalmi informatikai munkákból vígan éldegélt a világ másik felén, ha éppen nem utazgatott valamerre. Egy évet töltött Kínában, Marokkóra is több hónapot szánt. Ron szintén egy ötvenes pasi volt, inkább majdnem hatvan – minő meglepetés, szintén elvált-, de nyugodtan letagadhatott volna vagy húsz évet az évei számából, annyira fiatalosan nézett ki. Mivel neki is szándékában állt Volubilisbe ellátogatni, megegyeztünk, hogy következő nap együtt megyünk a volubilisi kirándulásra.

Vacsora után nem sokkal a „barátunk” is megjelent, s elkísért minket a meknesi medina zegzugos utcáin keresztül a megfelelő szőnyegboltba. Itt már várt minket a boltvezető, egy huszonéves srác, s kezdetben udvarias, szimpatikus irányban folyt a szőnyegnézegetés, beszélgetés, teázgatás. Aztán persze idővel előkerült a hasis és a cigi, és a boltosaink egyre jobban beleélték magukat abba – az egyébként téves – tudatba, hogy itten most mivelünk megfogták az isten lábát, mert biztos roppant sok pénzünk van szőnyeget venni. Tény, hogy sok szőnyeget megnéztünk, még a bejárat felől, a falról is levetettem egyet – a boltossrác beszívva egyensúlyozott a létra tetején, majd lebucskázott, amikor próbálta leakasztani a kilimet- , de hát mindegyikkel volt valami hiba, vagy nem tetszett még sem közelről, vagy hibás volt, vagy aránytalan, vagy éppenséggel túl drága. Már elég későre járt, ezért próbáltunk volna szabadulni, de az eladók nem akarták az üzletet veszni hagyni. Egyszerűen látszott, hogy nem hiszik el, hogy nincs elég pénzünk a szőnyegeikre. Már a hangulat sem volt olyan baráti, bár erőszakosnak még nem mondanám, mindenesetre kellemesnek sem. A „barátunk” is selypegte a fülünkbe, hogy ugye tudjuk, hogy milyen késő van már, és hogy mennyit dolgoztak velünk, és hogy ezek után ugye…. A medina és az éjszaka közepén, mi ketten és a beszívott szőnyegboltosok… végül is mondtam L.-nek, hogy mi az a maximum határ, amit egy kilimért vagyok hajlandó fizetni, s ezen a kereten belül próbáltunk találni egy olyan szőnyeget, ami tetszik. Bár úgy tűnt, hogy mi vagyunk rossz alkupozícióban, végül is fordult kicsit a kocka, mert az eladók fáradtsága, és elkeseredett eladni akarása a mi malmunkra hajtotta a vizet, s ha nem is a legszebb szőnyeget sikerült elhozni, de egy egész takaros darabot, aminek a megszerzésébe mi is, és az eladók is beleizzadtak.

Miután megköttetett az üzlet, a betépett srácok azon fáradoztak, hogy rávegyenek a jó üzlet megkötése után szokásos műsorszámukra, miszerint egy jó nagyot kell toppantani és határozottan kiáltani „Idzsma!”. Nevetséges volt az egész, semmi kedvem sem volt ehhez a külön kis epizódhoz, egy darabig húztam is az orrom, de mivel már este 11 és tök sötét volt egy kihalt medina kellős közepén, mégiscsak úgy voltam vele, hogy legyen, talán előbb szabadulunk.

Így toppantottam egy férfiasat és mérgesen rájuk mordultam: „Idzsma!” (És a jó nénikéteket…. – gondoltam magamban.) Ezzel sikerült elnyernem a beszakított kompánia hangos tetszését, de aztán végre elengedtek minket, és a selypes hangú „barátunk” hazakísért a medina sötét, zegzugos utcáin.

Február 17.

A reggelinket a hotel tetőteraszán kialakított kis étkezőhelyiségben fogyasztottuk el. A reggeliztető asszonyságok a szokásos dzsem és vaj mellé afféle palacsintaféleséget sütöttek frissen, ami a mi klasszikus palacsintánknál kisebb és tömörebb tésztájú volt.

A kilátás – mint a legtöbb helyen – itt is elsőrangú volt a városra. El Jadida portugál erődvárosáról ismert, amely 2004 óta az UNESCO Világörökség része. A portugálok 1513-ban emelték a megerődített várost, amely a távolsági kereskedelmet folytató portugál hajósok egyik fontos állomásává vált. Az egykori jelentőségét mára a város elvesztette, UNESCO védelem ide, UNESCO védelem oda, sajnos ma már valami szomorkás, borús, süllyedő hangulat lengi be a várost, legalábbis az óváros régi portugál homlokzatait, amelyeken rozsdásodnak az erkélykorlátok és az ablakrácsok, a város jellegzetes színét adó sárgás-fehéres vakolat pedig lassanként pörög alá a falakról.

A városfal öt bástyájából négy maradt ránk, az ötödiket a portugálok – a város feladásakor - 1769-ben felrobbantották. Elsőként a legfőbb látványossághoz, a ciszternához vezetett az utunk. A vízgyűjtő medence hangulata sejtelmes, az aljában összegyűlő víz visszatükrözi a beszüremlő fényeket, a boltíves mennyezetet 25 oszlop tartja. Egy öreg marokkói kísért be minket a ciszternához, de nem derült ki, hogy önszántából, puszta jó fejségből, vagy baksis reményében tette, s az sem volt egészen egyértelmű, hogy a múzeumhoz tartozik-e vagy sem, ezért pár perc után igyekeztünk látványosan megszabadulni tőle, ami egy 34x34 méteres teremben nem könnyű mutatvány, de szerencsénkre pont akkor érkezett egy angol/amerikai család, akikre aztán az öreg rá is mozdult. Később a városban is kísérgette őket, ránk meg látványosan megorrolt. Hát ez van, ha az ember kéretlen idegenvezetőnek csap fel, egyszer hopp, másszor kopp…

Amíg az öreg a gazdagabb nyugatiakkal foglalatoskodott, mi szépen kislisszoltunk a ciszternából, és a főutca végén az erődfalakra kaptattunk fel. Innen remek kilátás nyílik a sárgás színben játszó óvárosra, háttérben a baljósan szürke égbolttal, és a távolban hullámzó végtelen óceánnal. A falakon sétálva találkoztunk egy helyi költővel, aki a bástyán üldögélve, tanítványával együtt vetette papírra születő gondolatait, műveit, nekünk pedig lelkesen fel is olvasta egyik versét. Közben az öreg gájd is odaért a turisztjaival a bástyára, s minket mérgesen hessegetett el, hogy ne zavarjuk a tehetősebb turisztokat a fényképezgetés közben. Kicsit még beszélgettünk a költővel, s aztán továbbsétáltunk az erődfalakon. A falak és a bástyák eldugottabb részeit sajnos jobb esetben teleszórták szeméttel, rosszabban pedig tele is kakálták, ha az ember nem akar fekáliába lépni, akkor itt elfelejtheti az Indiana Joneskodást. Az erődfalak után a móló felé vettük az irányt. Még apály volt, a helyiek a tengerfenéken, a sziklák közt gyűjtögették a kagylókat. Természetesen L. is le akart menni, de ahogy a hullámtörőkön üldögéltünk, többen is fegyelmeztettek, hogy ne menjünk lejjebb, mert a dagály gyorsan jöhet, és akkor bajban leszünk. Az óceánba benyúló mólóról egyébként szép kilátás nyílik az óvárosra, megéri a séta a helyi horgászok és kagylógyűjtők közt.

Délutáni programként egy közeli kisváros, Azemmour felkeresését terveztük. Azemmourt a Lonely festői szépségű, ámde alábecsült városkaként írja le, amelyet elkerülnek a turisták, de ezáltal betekintést nyújt az igazi marokkói életbe. Azemmourba helyijáratos busszal lehet eljutni, amely az Avenue Mohamed V.-ről indul, a körforgalom után, de még a Carrefour előtt. Indulás előtt még megálltunk egy szimpatikusnak tűnő helyi étteremben ebédelni, ahol végre igazi marokkói árakon, hatalmas adag ebédet, és kedves kiszolgálást kaptunk. Csirkés shawarmára, marokkói salira és vegapizzára esett a választásunk, de természetesen a kötelező előételeket is hozta a pincér, aki mindenben próbált a kedvünkben járni. Kezdetben aggódva, aztán annál lelkesebben nézték, ahogy a pizzámra öntözgetem a harmadik adag csípős szószt, s amint elfogyott, a pincérünk már rohant is a következő adaggal. Tényleg klassz volt, pont eléggé csípős, de nem az az agyleégetős fajta, inkább pikáns. Monsieur L. roppant elégedett volt mind az étellel, mind a kiszolgálással, s bőkezű borravalóval jutalmazta a pincért. Sajnos az étterem nevére már nem emlékszem, de szintén az Avenue Mohamed V.-en található, a posta vonalában, csak a másik oldalon.

Ebéd után megkerestük a 101-es számú helyijáratot. A helyijárat igazán autentikus élményt adott, olyan ócska és csotrogány volt, hogy kételkedtem, meg tudja-e tenni azt a pár kilométert Azemmourig. Az út egyébként az óceánparttól nem messze fut, kellemes zöld, buja vegetációval két oldalán. Félúton, az óceánpart és az út között, egy igazán puccos szállodán, a Hotel Pullman Mazagan Royal Golf & Spa-n, és hatalmas, „természetesen” szögesdróttal és falakkal körülvett parkján akadt meg a szemünk, amely éles kontrasztban állt buszunkkal, a busz utazóközönségével, és az út jobb oldalán tapasztalható marokkói valósággal.

Azemmourba érve egy helyi asszony segítségével sikerült a megfelelő helyen a városközpontban leszállni, az hölgy kedvesen még azt is megmutatta, hogy visszafelé hol kell majd felszállnunk. Épp piac volt, s gyorsan vettünk is másfél kiló hatalmas, édes narancsot. A másfél kiló mindössze 3 darabból állt! Azemmourban a legfőbb látványosság az Oum er-Rbia foyló partja fölé magasodó portugál medina és kaszba. Még alig tettük be a lábunkat a medinába, máris mellénk csapódott egy szikkadt, fogatlan asszony, aki barátságos társalgásba kezdett a gyanútlan L.-el, akit újra hiába próbáltam figyelmeztetni arra, hogy a nő guide lesz. A nő persze bizonygatta, hogy ő nem, áááá, dehogy guide, ő csak szereti a turistákat, és önérzetes, büszke azemmouri honleány, akit önzetlen emberbarátsága vezette arra, hogy nekünk, szegény, szerencsétlen turisztoknak önkéntes idegenvezetést adjon az ő szép városában. No, mindegy, gondoltam, legalább a kaszbát kinyittatja nekünk. A nő tekervényes útvonalon, szűk kis utcákon, átjárókon vezetett minket a kaszba felé, közben folyamatosan kárálta, hogy „Miszter” erre és arra, fényképezni ezt tessék meg amazt, a „Madam” meg jöjjön már, mert nem érünk rá feleslegesen bámészkodni, az idő pénz, főleg ha az ő idejéről beszélünk. Utóbbit persze nem mondta, de gondolta. Tíz perc után a roppant idegesítő módon minden fotóba belibbenő asszonyság a folyamatos kárálással és a Miszterezéssel elérte, hogy az addig barátságos L.-nek is leesett, hogy megint bekapta a horgot, és ezért iszonyú dühös lett, s persze rám osztotta azt a hálás feladatot, hogy szabaduljak meg a nőtől. A nőci minden esetre jól időzítette a megérkezést a kaszbához, mert még épp nem küldtük el melegebb éghajlatra, de ha már ott voltunk, a kaszbát látni akartuk.

Őasszonysága előkerítette valahonnan a gondnokot, s kinyittatta a kaszbát, s pár percre békén hagyott minket, de csak pont annyira, ameddig lőttünk pár fotót, s kitaláltuk, hogy neki és a gondnoknak hány dirhamot adunk a jó szolgálataikért. Pár perc leteltével kedvesen emlékezetett, hogy ideje továbbállnunk, s aztán el ne feledjük, hogy adjunk egy kis jutalmat a gondnoknak, ha már ilyen lelkesen tovább maradt a kedvünkért. A kaszba után még egy darabig kísért minket, majd L. a kezébe nyomta a baksist, amivel láthatóan elégedett volt. Még figyelmeztetett, hogy a strand felé ne menjünk, mert állítólag tele van drogosokkal s nem biztonságos, aztán eltűnt a szemünk elől. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Lebotorkáltunk a városfalak alá, egy padra vetődve megettük az édes, lédús narancsokat, elhárítottuk egy rosszarcú helyi barátkozási szándékát, s még kicsit kószáltunk a medinában és a folyóparton – immár egyedül s nyugodtan. A medina egyébként tele van a helyi streetart művészeinek graffitiivel.

Egy elhagyott, szemetes közön újra felkaptattunk a medina elé, pereltem is L.-el, hogy miatta fognak itt agyoncsapni, ebben a szemetes, koszvadt sikátorban. De szerencsére nem, s pár perc múlva a buszunk is begördült. A visszaútra egy igazán vidám bagázs jutott osztályrészünkül: valami cirkuszos zenekarféleség szállt fel a buszra, s végigzenélték az utat Azemmourtól Jadidáig. Szempillantás alatt igazán klassz hangulatot kerekítettek a zsúfolásig telt buszon. Már kora este volt, mire visszaértünk Jadidába, leugrottunk a Carrefour mellett, s bevásároltunk vacsorára. Hiába kerestük, de marokkói sört sehol sem találtunk, ezért L. hazaérvén Massimótól vett egy üveggel méregdrágán.

Február 16.

Már most – és azóta is - nagyon sajnáltuk, hogy Essaouirára csak kevés időt szántunk, a város hangulata annyira megkapó volt, hogy bőven belefért volna még 1-2 nap, nem is a nevezetességek miatt, hanem inkább a város omladozó utcácskáin tett kóborlások, az óceánparti plázson való andalgások elmaradása végett… Még egyszer elsétáltunk a tengeri bástya felé, majd az épp apályban levő óceán partja felé indultunk, ahol a széles, homokos fövenyen fiatalok rúgták a labdát, komoly meccseket játszva. Sajnos mivel ma El Jadidába utaztunk tovább, ezért nem bóklászhattunk órákig az óceánparton, fájó szívvel visszaindultunk a városba, felvettük a csomagokat, és taxival kivitettük magunkat a CTM irodájához.

Itt volt még elég időnk a busz indulásáig, s egy helyi iskola pont valamilyen zenés-táncos-produkciós rendezvényt tartott a közelben, ezért mi is beálltunk a nézőközönség közé, és lelkesen tapsoltunk a gyerekek többé-kevésbé jól sikerült műsorszámai után. Érdekes módon egyébként, egy ugyanilyen szituációban Törökországban vagy Iránban biztos nagy figyelmet vívtunk volna ki ezzel magunknak, de itt a kutya nem foglalkozott velünk, mi is ott álltunk és tapsoltunk, ’oszt jóvan.

A busz időben, fél 12-kor elindult, de a sofőr mintha elfeledkezett volna arról a tényről, hogy van egy gázpedálja is, így annyira lassan vánszorogtunk El Jadida felé, hogy L. már majdnem a haját tépte, a fenekünk teljesen lezsibbadt, és éhesek is voltunk.

Eredetileg úgy terveztem, hogy korábban indulunk, megállunk Safiban, s a városnézés után megyünk tovább Jadidába, de ez egyértelműen túl sok lett volna egy napba sűrítve, s így Essaouirára még kevesebb időnk maradt volna. No meg a koránkelés se az erősségünk már…

Nagy sokára a busz megállt Safi előtt, egy lepattant útszéli kifőzdénél, de addigra már kellően éhesek voltunk ahhoz, hogy a higiénés viszonyokat nem nagyon firtattuk, inkább azt, hogy mit lehet enni. L. megint jobban választott a grillezett húsával, míg én ugyanilyet akartam, csak csirkéből, de valószínűleg nem jól kommunikáltam le, mert e helyett a szokásos íztelen szaftos csirkét kaptam.

Gyors kajálás után egy gyors fohász következett, a fosást elkerülendő, a Jóisten akaratára bíztuk magunkat.

Már volt vagy 5 óra, mire végre megérkeztünk El Jadidába, jókora késést összeszedve az úton. Nem akartunk taxizni, s az út sem tűnt se túl bonyolultnak, se túl hosszúnak, ezért gyalog indultunk a belváros felé, a hotelünkhöz. Persze mondanom sem kell, hogy dupla hátival azért mindenesetre pont elég hosszú volt, s Jadidában a járdák sincsenek túl fényes állapotban, így erősen koncentrálni kellett, hová lép az ember. Sikerült eljutni a portugál városig, ahol a Dar El Jadidában volt a szállásunk. Maga a régi portugál város nem túl nagy, de a tulaj, Massimo, csak egy mikronnyi táblával jelölte a helyet, ezért nem nagyon találtuk meg. A megfelelő utcában kóvályogtunk, ahol aztán a helyiektől kértünk instrukciókat, akik lelkesen mutogattak az egyik ajtóra, ami mellett lám csak, tényleg ki volt írva, hogy Dar El Jadida. Massimo is épp ott sertepertélt, megmutatta a szobát, megkaptuk a kulcsokat, s gyorsan útbaigazítást kérünk tőle, hogy hol találunk egy nagyobb boltot, ahol vacsorát vehetünk. Az olasz a Carrefourt javasolta, ami szerinte nincs messze, szerintem meg igen, mert jóval messzebb volt, mint a buszpályaudvar, kb. dupla annyira. Este volt már, jócskán sötét, és mi az el jadidai éjszakába belecsöppenve baktattunk a Carrefour felé. Az utcán nagy volt a forgalom, az éttermek, kávézók, boltok tele lettek, egy-egy sarkon valóságos kis zöldségpiac alakult ki, a másik a szakadt kordékról árusító kenyeresekkel volt tele. Nagy nehezen elértünk végre a Carrefourig, bár én többször beígértem L.-nek, hogy „ha a következő sarkon sem lesz, akkor visszafordulok”. A Carrefour egy üzletközpontban található, ahol minden nyugati mintára működik, az árak is, például döbbenetünkre a legolcsóbb tusfürdő átszámolva több mint ötszáz forintba került. Úgy tűnt, az itteni árszínvonal köszönő viszonyban sincs az utcákon tapasztalható életszínvonallal.

Visszaúton L. meglátott egy „Bim” nevezetű boltot, amiről rögtön a török BIM-re asszociált, így még oda is feltétlenül be kellett mennünk, de persze a marokkói Bimnek semmi köze sem volt a török változathoz. Meglehetősen fáradtan estünk haza, jól megdolgoztunk az aznap esti betevőnkért.

Február 15.

A nap rohanással kezdődött: reggeli után gyorsan elrohantunk a Supratourshoz jegyet venni Essaouirába, de nem gondoltuk, hogy az indulás ideje ilyen közel van, így visszavágtáztunk a szállásra, felmálháztuk magunkat, és immár a hátikkal súlyosbítva trappoltunk taxit fogni a vasútállomásra. A Supratours buszai –a vasúttársaság leányvállalataként – ez esetben a vasútállomás mellől indultak. Essaouira kedvelt úti célja a marokkói turistáknak, erre a buszra is elég sokan várakoztak, többek közt egész kisgyerekes családok. Hihetetlen, hogy milyen apróságokat húznak-vonnak magukkal a szüleik keresztül-kasul a fél világon, valahol irigylem is őket, meg nem is, de tudom, hogy én a saját gyerekemmel ezt nem tudtam volna/tudnám megcsinálni, mert az enyém látványosan szenved, ha nem ordít, ha álmos, fáradt, nyűgös, éhes stb. Így jobb a békesség, neki is, nekünk is, no meg a nagyérdemű utazóközönségnek is, így a mienk marad otthon a nagyszülőknél, amíg kompatibilis nem lesz az általunk szervezett (túlélő)túrákkal.

Az előttünk levő ülésre is került egy másfél-kétéves körüli babóca fiatal északi szülőkkel, akit az apja pesztrált nagy lelkesen, az anyukát kevésbé érdekelte a dolog. Olyannyira nem izgatta, hogy az gyerek és az apja mit szenved össze a sikeres elalvás érdekében, hogy még véletlenül sem húzta be maga mellett a függönyt, pedig a nap pont a baba fejét pirította. Én is hiába rángattam a függönyt hátrafelé mintegy jelzés értékűen, hogy apának-babának jobb legyen, a „nagysád” nem vette a lapot. Erre apu fogta magát és a gyermeket, és egy sállal lesátorozta magukat, hogy a baba aludni tudjon, de anyunak is kényelmes, szép kilátása maradjon, igaz, őmaga a „sátor” alól semmit sem látott ki egész úton.

Az út kb. 3 óráig tart Marrakeshből Essaouirába, egy megállót iktatnak közbe, bosszantó módon kb. fél órányira Essaouirától, de hát mit lehet tenni, ha pont oda esik a haver argánüzlete, étterme, ahol mindenféle kencét-fencét, argánolajat és kenőcsöt lehet venni jó pénzért. Egyébként nem is rossz minőségben és nagy választékban, utólag Essaouirában már nem találtam meg a hasonló kellemes illatú argánolajat.

A technikai szünetben a babácskának lehetősége nyílott, hogy feltehetően rühes kutyákat kergelésszen és simogasson az üzlet előtt, mi meg jól kiszörnyülködhettük magunkat az elképzelt végkifejleten, ami minimum egy rühfertőzéstől egy jókora kutyaharapásig terjedt. Szerencsére a szülők nem voltak ennyire parásak, és apu laza hidegvérrel mindig az utolsó pillanatban emelte ki a dedet az ebekkel létrejövő közvetlen fizikai kontaktusból.

Nem sokkal Essaouira előtt feltűnt az óceán látványa…a nap erősen tűzött, de amolyan élesen, vihar előtti formán, az ég alja vészjóslóan szürkéllet, akárcsak a hatalmas víztömeg. A városba érkezvén a Supratours megállójában mindjárt belecsöppenhettünk egy igazi kikötői idillbe: két pasas ütötte-tépte egymást, már folyt a vér, páran meg szurkoltak hozzá. Igazán megnyerő benyomást tett ránk ez az első pár perc…

A felhajtókat kikerülve a medina felé vettük az utunkat, ami szerencsére elég közel van a kikötőhöz, és feltett szándékunk volt, hogy ezúttal önerőből találjuk meg a szállást, mert az essaouirai medina nem különösebben bonyolult.

A Riad Sidi Magdoul egy, a főutcáról nyíló kis sötét mellékutcában található, némi helyi segítséggel meg is találtuk. A szoba korrekt volt, semmi extra, de a célnak remekül megfelelt, az ablaka a riad patiójára nézett, de a kevés vendég miatt ez sem volt zavaró.

Mivel Essaouirában csak kevés időnk volt, egy gyors kávé után bele is vágtunk a városnézésbe. A főutcán keresztül lesétáltunk a Moulay Hassan térre, onnan tovább a tengeri bástya felé. A tengerpart mellett futó sétánynál megálltunk, és csak könyököltünk a városfalon, s bámultuk az elképesztően gyönyörű kilátást. Mintha csak festve lett volna: gomolygó felhőkön átszüremlő, fátyolos napfény, baljósan morajló, haragosszürke óceán, vijjogó, csapdosó, köröző sirályok, csillámosan szétrobbanó hullámtarajok a sziklákon, porladó vízcseppek az arcunkon, a mindent tépő-cibáló szél, a horgászok és a hozzánk hasonló bámészkodók halk diskurzusa, a tenger- és halszag…Varázslatos, minden érzéket elérő és befogó egyveleg. Réges-rég, egyszer Firenzében volt hasonló érzésem: minta egy mesekönyv megelevenedett képeiben sétálnék, csak talán itt a hatás még erősebb volt, nemcsak vizuálisan lehengerlő, hanem minden egyéb szempontból is.

Továbbsétáltunk a kikötő felé, ahol turisták keveredtek kétes alakokkal és helyi halászokkal. A kék színűre festett hajók és bárkák, a frissen kifogott halak, a sirályok, a mindenütt ott settenkedő macskák, a rozsdás horgonyok hálás fotótémát nyújtanak, rossz felvételt itt szinte lehetetlen készíteni. A szél továbbra is tép-nyúz, az arcunkba vágja a hideg, sós, vízpermetes levegőt hol erről, hol arról, itt bizony elkél egy jó meleg, lehetőség szerint vízhatlan kabát.

Befizettük magunkat a tengeri bástyába, a Sqala du Portba, ahonnan a kilátás még megkapóbb, de a szél is még jobban ostromolja a falakat és bennünket is. Bámészkodás közben két fiatal marokkói srác szólított meg minket, kedvesek, udvariasak voltak, főleg L.-el beszélgettek, tényleg tudták az illemet. Vadászrepülő-szerelők voltak, érdekelte őket honnan jöttünk, hogy tetszik Marokkó, és persze a közös fotózkodás sem maradhatott el.

A városfalon továbbbandukoltunk a másik bástya, a Sqala de la Ville felé, közben élveztük a csodás kilátást a medina gyöngyfüzérként sorakozó fehér házacskáira. Orson Welles Othello című filmjének is itt forgatták pár jelenetét. Miután már eléggé kiéheztünk, s a friss, sós tengeri levegő is egyre jobban meghozta az étvágyunkat, visszabaktattunk a Place Moulay El Hassanra, ahol több szimpatikus éttermet is láttunk. L. természetesen valami tengeri herkentyűre vagy halra vágyott, én meg szimplán valami ehetőre. L. végül is grillezett garnélát és marokkói salátát, én meg elsőre falafelt választottam, de mivel kevés volt és annyira nem is nagy szám, utána küldtem egy paninit is, természetesen csak hogy stílusosabb legyek, frutti di mare.

Lassacskán besötétedett, s még császkáltunk egy kicsit az esti Essaouira kiürült, sejtelmes utcáin, ahol egy-egy kóbor junkie-n kívül csak még kóborabb macskák voltak a társaink.

Február 14.

Reggeli után elindultunk felfedezni a kszár környékét. A kszárral szemben magasodik egy magasabb dombocska, amiről szép kilátás nyílik a kszárra illetve a környező tájra, s gondoltuk, felmászunk oda körülnézni. Útközben érdekes köveket, ásványokat gyűjtögettünk, az egész környék tele volt velük. Kisvártatva egy barátságos kutyus csatlakozott hozzánk, roppant kíváncsi volt, hogy mi jóban is járunk arrafelé. Felkísért minket egészen a dombtetőig, s talán jobban élvezte a szép kilátást, mint mi magunk, nyugodtan heverészett a legszebb panorámát nyújtó ponton.

A dombról a kszár felőli oldalon ereszkedtünk le, és a temető mellett elsétáltunk a kissé távolabb eső kis sírépítményig. Közben az eb rájött, hogy a továbbiakban különlegesebb élményben már nem lesz része, ezért szép óvatosan lecsatlakozott rólunk.

Miután kinézelődtük magunkat, mi is visszatértünk a szállásra, felvettük a cuccokat, elköszöntünk a vendéglátóktól, és kisétáltunk az út mellé taxit fogni. Bárhogy is igyekeztünk azonban egy grand taxit elcsípni, nem jártunk sikerrel, mert nem álltak meg. Végül is egy pasas segített a továbbjutásban, egy busz árnyékába terelt minket, hogy addig is ott várakozzunk, ő meg leintett egy személyautót, és lebeszélte a sofőrrel, hogy elvisz minket a Quarzazate-ba menő főút kereszteződéséig, ahol aztán majd tudunk valami más járművet keríteni. És így is lőn: beugrottunk az autóba, ahol az anyósülésen ülő, matuzsálemi korú berber bácsi kedélyes fogadtatásában részesültünk. Az öreg lelkesen magyarázott, mi meg még lelkesebben vigyorogtunk, bizonyítván szimpátiánkat feléje, áthidalván a köztünk tátongó, nem kicsiny nyelvi szakadékot. A főútnál leadtuk a jattot, és átporoszkáltunk oda, ahová a Quarzazate-ba induló grand taxikat mutogatták. Rajtunk kívül még egy pasas várakozott, de csak nem akart szaporodni az utazóközönség. Nem csodálom, pár családnál nem élhet több abban az út menti porfészekben… Végül a taxis is elunta a dolgot, és lebeszélte velünk, hogy mehetünk hárman is, ha kifizetjük az egész taxit. Üsse kő, inkább, mint itt eltölteni az értékes időnket. Kb. 10 percen belül már Quarzazate-ban is voltunk.

A taxis a város szélén, a grand taxik és buszok állomásánál tett ki minket. Azt hittük innen indul a CTM is, de érdeklődésünkre a lepattant pályaudvari épületben elmondták, hogy a CTM a belvárosból indul. A CTM-re még előző nap, Ait Benhaddouban vettük meg a jegyet, a helyi jegyirodában, ami egyben kisboltként is üzemelt. Most fogtunk egy kis taxit a Taourirt kaszbáig, és marokkói viszonylatban borsos belépődíj fejében megtekintettük a kaszbát. Szép volt, jó volt, egyszer elég volt. Ezután a kaszba lábánál fekvő kis utcákban sétálgattunk, ahol lépten-nyomon önjelölt idegenvezetők akarták szolgáltatásaikat rátukmálni szegény fejünkre. L. egy árussal egy kék „berber” kendőre alkudozott, de végül az árról alkotott elképzelések nem találkoztak, mondjuk én nem is voltam túl lelkes az ügyben…

Az Avenue Mohammed V.-en visszaballagtunk a CTM állomásig. Kora délután már jól esett az a csekély árnyék, ami olykor-olykor a járdára esett, főleg hogy a hátikat is cipeltük magunkkal. Nyáron kutya meleg lehet errefelé…

A CTM állomás mellett levő egyik kávézóban egész elfogadható árak voltak kiírva, így ott ebédeltünk. Semmi különös, csak szendvicsek – keftás, csirkés stb.-, de a célnak megtette. Persze aztán fizetéskor kiderült, hogy az annyi az mégsem annyi. Magyaráztam a pincéreknek, hogy az én számológépemen más összeg jött ki, mint az övükén, de csak értetlenkedtek, és akárhányszor újraszámolták a dolgot a, mindig más-más összeg jött ki. Erre – gondoltam – egyszerűsítünk a dolgon, kihívtam a kávézó elé az egyik pincért, ahol mutattam neki a kiírtakat. Na persze erre is volt magyarázat, merthogy valaki valahogy hibásan írta ki a dolgokat, és az a szendvics, ami ki van írva, tényleg annyi amennyi, de nem ám az a szendvics, amit mi ettünk, merthogy az többe kerül. Ismét egy klasszikus trükk, soha nincs új a nap alatt, és mégis….

Mivel a sok számológépnyomogatás után mégiscsak kevesebb jött ki, mint az első körben, elfogadtam az összeget, nem érte volna meg a további vesződést.

Visszamentünk a CTM várójába, ami egészem kulturált, külön poggyászfeladás van, mint a reptéren. A jegyeink most szerencsés módon a legelső, ajtó felőli ülésekre szóltak, így panorámakilátásunk volt egész úton, s a rókázás esélye is jelentősen zsugorodott. A busz relatíve pontosan indult, egy helyen tartottunk pisiszünetet valahol az Atlaszban. Az Atlasz egy részén már sötétedésben keltünk át, de addig is élvezhettük a gyönyörű kilátást, a hihetetlen emelkedőket, a lélegzetelállító szakadékokat. Az egyik beláthatatlan kanyarban a buszsofőr hirtelen erősen befékezett, mert a kanyar túloldalán feltűnt egy teherautó orra…satufék, és tolatás hátra, az elsőbbség a teherautóé, mert valószínűleg ő a nagyobb és az erősebb. Útközben a jellegzetes vidéki, lapostetős, vörösesbarna-sárga vályogból épült, egymecsetes falvak suhannak el mellettünk…vajon milyen lehet itt élni, mindentől ennyire messzire, ezen az egyenbarna, kopár hegyvidéken? A szürkületben emberek, gyerekek, szamarak császkálnak az út szélén…talán hazafelé tartanak, talán csak egy pár négyzetméteres kis viskóba, valahol a hegyek közt…mi meg itt ülünk a buszon, ahol amerikai popslágerek szólnak a rádióban, nemsokára Marrakeshben leszünk, pár nap múlva meg Európában, a jól megszokott komfortzónánkban. Két külön világ… Én mindig is hálás voltam a Sorsnak, hogy Európába születtem…

Este 8 körül érkezünk Marrakeshbe, ha a csomagjaink nem lennének a busz gyomrában legalul elspájzolva, akkor kiugorhatnánk az Asswak Esalamnál, ami nekünk tökéletes lenne, de így kénytelenek vagyunk egész a CTM buszpályaudvarig utazni. Ott fogunk egy taxit, és visszahozatjuk magunkat az Asswakig. Fáradtan ballagunk a már ismerős marrakeshi utcákon, ahol a jól megszokott esti őrület dúl: gyalogosok, biciklisek, motorosok, füst, olykor orrfacsaró bűz, rothadó gyümölcsszag. A hotelben pedig a kellemes csend és nyugalom, ráadásul a legszebb, legtágasabb szobát kapjuk: már a nagyhátik is be vannak készítve.

Február 13.

Igyekeztünk időben felkelni és összepakolni, majd gyorsan beharaptuk a szokásos reggelit. Talán ez az egy volt a Dar Tuscia egyetlen gyenge pontja, hogy minden egyes reggel hajszálra ugyanazt a reggelit kaptuk, egy kis változékonyság olykor-olykor jól esett volna. Még előző nap megbeszéltük Naimával, hogy a nagyhátikat itt hagyjuk a hotelben, így kényelmesebben utazhattunk Ait Benhaddouba, és egyébként is ugyanide jövünk vissza másnap.

Kiballagtunk a megadott időpontban a busztársaság irodájához, és megkezdtük a később nem túl rövidnek bizonyult várakozást. Még két külföldi várt erre a járatra, két középkorú svéd hölgy, akik teljesen jó fejek voltak, s jól elbeszélgettünk velük. Ők is Ait Benhaddouba igyekeztek, így gyorsan le is beszéltük, hogy Quarzazate-ból közösen fogunk taxit, javítva ezzel az alkupozíciónkat a taxishiénákkal szemben – egységben az erő-, másrészt egymás költségvetési statisztikáját. Már minden, öt perces ismeretség után szóba jöhető témát kiveséztünk, így a nagy magyar politikai helyzetet, hogy miért dolgozok Ausztriában, hogy mennyire nehéz így a normál családi élet, hogy ők mit csinálnak Svédországban, merre jártak korábban, mi merre jártunk korábban….és a busz még mindig sehol sem volt. Pedig már a kitűzött indulás ideje is jócskán elmúlt. Röpke egy órás késés után begördült a „szuperjárgány” értünk. A busz állapota mind az iráni, mind a Törökországban megszokott színvonalat alulmúlta, ráadásul az utazóközönséget se nagyon fegyelmezte senki, így azok össze-vissza ültek, többek között a mi – a busz elejébe szóló- helyeinkre is, így - mivel eszünk ágában sem volt hátra menni – a fél buszt át kellett logisztikázni. Jó nagy tülekedés, keveredés támadt, s mire mindenki behajtogatta magát a megfelelő ülésbe, a késés még inkább megnövekedett. Mi talán a harmadik sorban kaptunk helyet, a svédek meg eggyel előttünk.

Marrakesht elhagyva az út egy órán át jellegtelen, lapos síkvidéken vezetett keresztül, ezekben a pillanatokban még az a később tévesnek bizonyuló gondolat is átfutott a fejemen, hogy „Óóóó, nem lesz itt gond a hegyekkel, minek ide a Dedalon!” No, ennek örömére ettünk is egy kis földimogyorót…Kár volt.

Úgy egy óra után elkezdődtek az Atlasz mind meredekebbé váló lankái. Előttünk a svédek közül a fiatalabbik rövidesen eléggé rosszul kezdett lenni, s kis idő múlva én is éreztem, hogy nem lesz egyszerű az még előttünk álló pár óra. Kb. az út felénél végre megálltunk egyet pihenni és pisilni. Míg mi ketten a svéd csajjal csak leroskadtunk az útpadkára, az idősebbik csajszi nagyon vígan volt, vidáman mesélte, hogy az egyetlen dolog, amit mindig, mindenhová magával visz, a WC-papír – itt, az Atlaszban is boldogan szorongatott egy tekercset. L. is jól érezte még magát, élvezte a friss hegyi levegőt és a kilátást – előbbit én is, utóbbiból az aszfalton kívül nem sokat láttam. Nagy nehezen azért sikerült összekaparnom magam annyira, hogy legalább a WC-re el tudtam botorkálni.

Ezek után következett az út második, rosszabbik szakasza. Az őrült sofőrünk az Atlasz hágóin és szerpentinjein akarta az egy órás késésünket behozni, ezerrel nyomta a gázt, úgy száguldottunk bele a kanyarokba, mint a szél, aztán meg jól ráfékezett, és olyan erősen kanyarintotta a kormányt, hogy pár ilyen mutatvány után a gyomrom végérvényesen tiltakozni kezdett. Hiába próbáltam meg a táj szépségére koncentrálni, a rózsaszín pompában virágzó fák látványára, a hófödte csúcsokra, a vetett téglából épített, archaikus kis falvakra, a gyomrom veszettül táncolt, liftezett, és a mogyoró újra zacskóba kívánkozott. L. előkaparta a zacskókat a hátiból, és én innentől kezdve csendes önkívületben, zacskót szorongatva, néha-néha „belekukkantva”, remegve, hideg verejtéktől kiverve töltöttem az utat, s csak arra gondoltam, hogy hogy lehetek ilyen marha, hogy ilyen dolgokkal szívatom magam valami nyugis punnyadás helyett, a jól megérdemelt szabadságomon.

Előttünk a svéd csaj közben már olyan rosszul volt, hogy végül is valakinek megesett rajta a szíve, így még eggyel előrébb ülhettek, az „anyósülésre”, ahol full panorámájuk volt, és egy csapásra elmúlt a rosszulléte. A mázlista!

Nem sokkal Quarzazate előtt, vicces módon pont hogy újra egyenessé vált az út, L. is rosszul lett. Hirtelen felegyenesedett az ülésben, s mint egy szurikáta, amikor kígyót lát, elkezdett jobbra-balra forogni, és a távolba kémlelni. Kikapta a kezemből a félig telt zacskómat, és ékes, mennydörgő hangeffektusokkal adta tudtára a sofőrnek és az utastársaknak, hogy ő bezony, itten-mostan rosszul van, de nagyon ám, s két rosszulléthullám között pedig még ékesebb magyarsággal fejezte ki véleményét a sofőr vezetési képességeiről és felmenőiről.

Szerencséjére rövidesen megérkeztünk Quarzazate-ba, ahol mint a kísértetek, letámolyogtunk a buszról, és kirángattuk a hátikat, L. pedig a „szeretetcsomagunkat” egy szemétkupac tetejére biggyesztette. A svédek velünk ellentétben már remekül voltak, s meg is kezdték az alkut a taxira. Végül is miután egy viszonylag elfogadható ár jött ki, elcaplattunk a felhajtóval egy nagy fekete, öreg Merciig, ahol a fickó bősz telefonálgatásba kezdett, majd közölte, hogy a sofőr mindjárt jön, és otthagyott minket. Szerencsére a kocsi egy kókadt pálmafa árnyékában állt, így mi is árnyékban kókadozhattunk tovább, mert amúgy már elég meleg volt, s a nap is piszkosul tűzött. A sofőr is előkerült pár perc múlva, becuccoltunk a Mercibe, és elindultunk Ait Benhaddou irányába. Útközben a svédek aggodva kérdezgették, hogy jobban vagyunk-e, én még egy frissítőkendőt is kaptam az idősebbiktől, amiről kéjesen mesélte, hogy ez valami szuper The Body Shopos cucc. A taxis először a svédeket rakta ki a megfelelő szállodánál, majd minket szállított el a jobb napokat is látott Chez Brahimba. A Chez Brahimot egy helyi család üzemeltette, a hely legfőbb erénye a jó elhelyezkedése és a teraszról nyíló szép kilátás volt, de a szoba, amit kaptunk, elég leharcolt állapotban volt már. Egy éjszakára azért megtette.

Miután kissé kipihentük az út fáradalmait, s kissé alábbhagyott a kora délutáni meleg is, elindultunk felfedezni a Marokkó egyik legfőbb nevezetességének számító, roppant fotogén kszárt (erődváros, igazából több kaszba – erődszerű ház – együttese), ami a Világörökség része. A környék egyébként a marokkói filmgyártás központja, Quarzazate körül több filmstúdió van, Ait Benhaddouban is forgattak jó pár filmet, pl. a Krisztus utolsó megkísértését Scorsesetől vagy az Oltalmazó ég Bertoluccitól, csak hogy a jobbakat említsem. A modern falu – a hotelekkel – a kszárral átellenben, egy folyóvölgy túlsó oldalán helyezkedik el, így a kszár megközelítéséhez először a folyón kellett átkelnünk. Jelen esetben ez nem volt különlegesebb feladat, alig valamicske víz csörgedezett a mederben, ahol kissé mélyebb volt, ott a helyiek homokzsákokból kreáltak hidakat, így teljesen száraz lábbal sétálhattunk át a túlpartra. Mivel a turistabuszok délelőtt már letudták a kaszbás kirándulást, így délután már jobbára csak mi képviseltettük a nemzetközi közönséget. A meder másik oldalán már készülődött is három, kék klepetyusba és turbánba csomagolt kaszbalakó, ősi berber atyafiak, hogy kedves és „önzetlen” vendégszeretettel ismertessék meg velünk a kaszbába való bejutás titkát. Amiről persze olvastam, hogy ingyenes, de…. No amint átértünk, máris a nyomunkba szegődtek, s betereltek minket az egyik kipofozottabb kaszbába, ott aztán persze gyorsan elő is adták, hogy ezt a kaszbát meg lehet nézni, mindenhová be- és fel lehet mászni, meg lehet tapogatni, lehet csúszni-mászni a porban – ennyi és ennyi dirham, Mister. Gondoltam, hogy ilyen könnyen nem adjuk a bőrünket, na meg én se ma jöttem le a falvédőről, mondtam nekik, hogy bezony olvastam az okos könyvemben, hogy itten nincs belépődíj, csak az ilyen kedves alakok próbálják a turisztokat lehúzni. Erre a beduin:

-„Madaaaam, thisz iz nota Marrakesh!!!”

- „Jóvanna, és jegyet tudsz adni?” (Gondoltam, hogy úgyse, és akkor lószart se fizetünk.)

Erre az ürge csak nem előkapott egy jegytömböt?! Hát – gondoltam – fene azt a berber nénikéjét, ez dörzsöltebb mint én, nemhiába no, edződött már pár éve pár ezer turistával… Így nem túl lelkesen, de megvettük a kamujegyet, és végigcsúsztuk-másztuk a kaszbát, ami kívülről szerintem kellemetesebb látnivaló mint belülről, de hát egyszer ez is ki lett próbálva. A vályogból épített tornyok alsó szintjén voltak az istállók, az állatok szállásai, a felsőbb szinteken éltek egykor az emberek.

Lemásztunk, elköszöntünk a „Madame, thisziznotaMarrakesh!” családtól, és továbbindultunk a kaszbában. Pár száz métert sétálva rájöttünk, hogy még sok kaszbarészt meg lehet(ne) nézni hasonló külön belépővel, de egyszer is elég volt. A kszár kacskaringós utcáin felgyalogolva felmásztunk a föléje magasodó domb tetejére, hol egy 17. századi erőd maradványai omladoznak. Rajtunk kívül talán még négy ember volt itt, két francia turistalány, és két helyi diskurált egy lépcsőn üldögélve. Amúgy csend és nyugalom, szél és por. Hangulatos. A kilátás pedig klassz.

Nemsokára jött még pár ember, szintén turisták, de helyiek, az iskolázottabb rétegből. Pár szót váltottunk is egy férfival, aki kedvesen és udvariasan érdeklődött a marokkói utazásunk és tapasztalataink iránt, és még pár fotót is készített rólunk. Még egy darabig gyönyörködtünk a lemenő nap fényében rozsdavörössé váló táj és a kszár látványában, majd elindultunk lefelé, mert beneveztünk a hotelben egy berber vacsorára. Búcsúzóul egy öreg berber játszott helyi dallamokat egy vonós hangszeren, egy rebabon: nem volt se szép, se dallamos, csak amolyan macskavernyogás-szerű, L.-nek mindenesetre tetszett, honorálta is némi pénzmaggal a produkciót.

A hotelbe visszaérve próbáltunk volna a Skypon bejelentkezni a családnál, de a telefonom nem tudott csatlakozni a wifi-re, pedig másoknak működött. Sötétedés után következett a berber vacsora, amit a tulaj családja készített, ha jól emlékszem előételként amolyan tojásos lecsó volt, majd nyárson sütött hús következett, desszertként pár szem sütemény és gyümölcs. Összességében egész jó volt, pláne hogy már meglehetősen ki voltunk éhezve a viszontagságokkal tarkított nap után.

Február 12.

A Dar udvarán elköltött hangulatos reggeli után újra a medina felé vettük az irányt, de útközben ejtettünk némi kis kitérőt, és megvettük másnapra Quarzazate-ba a buszjegyeinket. Mindkét nagyobb busztársaságnak - a Supratoursnak és a CTM-nek is - van egy-egy kisebb irodája a Hotel Mogadortól nem messze, a Guelizbe induló sugárutak egyikén. A Supratoursnál kaptunk jegyet a következő reggel induló járatra, s megtudtuk, hogy másnap reggel szerencsére nem kell kitaxiznunk a Supratours-állomásra, a Gare de Marrakesh mellé, mert a buszok errefelé jövet megállnak az irodánál.

Az ügyletet sikeresen lebonyolítva továbbballagtunk a medinába, de hogyhogy, hogyhogy nem, megint sikerült eltéveszteni az útvonalat, és ismét össze-vissza csalinkáztunk a poros, szmogos, vörösesbarna marrakeshi utcákon. A tájékozódási képességünket illetőleg az önértékelésünk újfent romokban hevert, L., aki a legbénább helyeken remekül tájékozódik, de a legegyértelműbb szitukban eltéved, rossz sugárútra terelt minket, és totál máshol kötöttünk ki, mint ahogy eredetileg szerettünk volna. Ez a kis tévedés néhány plusz kilométerrel, jó pár szentségeléssel és gyors kifulladással gazdagított minket. Visszakecmeregtünk a Bahia Palotához, és onnan kiindulva nagy kínkeservesen végre megtaláltuk a Dar Si Saidot. Az útikönyvünk nagyon ajánlgatta a népművészeti kiállítást is tartalmazó, 19.századi palotát, de az építészeti elemeken kívül, itt sem dobtunk hátast a kiállítástól, ráadásul ezek a paloták egy idő után eléggé egyformának tűnnek, még így utólag, a fotókat válogatva is. Talán a dísztermet és a hangulatos belső udvart emelhetném ki. Szóval – szerintem - ha párat megnéz az ember, akkor már majdnem „mindent” látott, nagy meglepetés nem fogja érni… Ellentétben a Maison Tiskiwinnel, de erről kicsit később.

Egyszóval a Dar Si Said után a közelben levő Maison Tiskiwint szerettük volna beiktatni, de mivel már ebédidő körül járt, csak egy zárt kaput találtunk, ezért úgy döntöttünk, hogy ebéd után térünk vissza. Ebédünket a bazár főutcáján levő egyik trendi, menüket is kínáló éttermében, egy vörös macska társaságában költöttük el. L. egy csirkés tajine-t és egy salátát, én pedig keftagombócokat ettem paradicsomos-tojásos mártásban. L. valahogy itt is jobban érezte a választást: míg tegnap az ő keftája sokkal jobb volt, mint az én vega tajine-om, addig itt a csirkéje volt ízletesebb, mint az én húsgombócaim. Az én keftás-paradicsomos-tojásos egyvelegemnek nem különösebben volt bármilyen íze, kissé semlegesen édeskés volt az egész, és ennyi, mintha kifelejtették volna belőle a fűszereket. Viszont forró volt, és hát éhesek is voltunk, így megettük, amit választottunk, de megint csak a marokkói konyhaművészetből kiábrándulva álltunk fel az asztaltól. Utólag szerencsére már tudom, hogy csak rossz éttermet választottunk, és a marokkói konyha igenis tud frenetikusan finom is lenni.

Visszaballagtunk a Maison Tiskiwinbe, ahol a kapu még mindig zárva volt, de becsengettünk, s kisvártatva egy asszonyság engedett be minket. Rajtunk kívül senki sem látogatta a múzeumot, így teljes nyugalomban élvezhettük a rendkívül gazdag gyűjteményt. Marokkói tartózkodásunk legérdekesebb múzeumában találtuk magunkat, ahol a marokkói, mali, mauritániai törzsi kultúra népművészetének tárgyaiba feledkeztünk bele: csodás fafaragások, ékszerek, ruhák, használati tárgyak, szobrok vettek körül minket. Mintha hirtelen az „igazi” Afrikába csöppentünk volna…

A kiállítás megtekintése után szép módszeresen belevéstük hálás köszönetünket a vendégkönyvbe, s távoztunkban L. még az alapítót, a jó öreg Bert Flintet is látni vélte, amint az a portással diskurált kedélyesen. A dán antropológus beleszeretett Marrakeshbe, és 1957 óta él itt.

A Flint-gyűjtemény után a Palais el-Badi felé vettük az irányt. Persze amint kiléptünk egy-egy múzeumból, újra és újra a lüktető, pulzáló, őrjítő, egzotikus és néha undorító Marrakesh vett körül minket. Csak egy emlékezetes példa: sétálunk az utcán, előttünk az öregasszony egy parkoló autó mellett felcsapja a jellabát, és csak úgy zubogott belőle a hugy, fényes nappal, az utca közepén. Mivel a többi járókelő sem igazán lepődött meg, mi is úgy tettünk, mintha nem is, pedig azért de…de a pókerarcot elővéve elballagtunk mellette. Aztán később megtapasztaltuk azt is, hogy a kissé félreeső sarkok meg tutira össze vannak szarva, de hát a szükség nagy úr, és Marokkóban ezt az örök igazságot komolyan is veszik. Higiéniai - egészségügyi szempontból megdöbbentő az emberek fogazati állapota, fogorvosként alighanem halálra dolgozhatná magát az ember. Akadt arra is példa, hogy egy egyébként szép arcú, fiatal lánynak pont a szemfogai helyén tátongott egy hatalmas fekete lyuk...

A Palais el-Badira visszatérve… Számomra emlékezetes maradt, amikor a romjairól figyeltem a várost, hallgattam a morajlását, a rikácsolást, az autótülkölést, a gólyák kelepelését, a délutáni nap pedig egyre vörösebbre festette a falakat, és akkor éreztem, hogy miért lehet "rákapni" és "rászokni" erre a városra...és persze néha undorító és félelmetes is, de pont ettől lesz még jobb az, ami egyébként tetszett benne.

A Palais el-Badiban van valami megfoghatatlan időtlenség érzés, amit annyira szeretek… a háttérben egyik oldalon az őrületes város, Marrakesh háztetői, a másik oldalon az Atlasz nyugodt, fehér vonulatai békéltetik a szemet…Körben a romokon mindenütt gólyafészkek, amikben a mi szívünknek kedves madarak élik mindennapi életüket, talán pont Magyarországról jöttek?!

Bámészkodás közben egy mauritániai párnak segítettünk fotózkodni, majd lassan mi is hazafelé indultunk. Útközben megejtettük az immár elmaradhatatlan sütibolt-látogatást, és bár finomat voltak a sütik, de a tunéziaiak még mindig a legjobbak. Már csak ezért is vissza kellene menni oda is…

Február 11.

A kései ébredés után a fürdőablakon beszűrődő hangokból megállapítottuk, hogy az utcán már javában beindult az élet: kiabálás, gyerekzsivaj, motorberregés szűrődött be a kis ablakon. A benti világ mintha egy másik bolygón lett volna: belül puha csend és nyugalom uralkodott, éles ellentétben a házon kívül lüktető marrakeshi forgataggal.

Leballagtunk a Dar kis fedett udvarára, ahol az égbe törő pálmafák alatt mindössze három kis asztal várta a vendégeket. Imádom az ilyen személyes jellegű, alig pár vendéget kiszolgáló kis szállásokat, sokkal barátságosabbak, mint a több ezer vendéget futószalagon kezelő hotelóriások. Naima gyorsan gondoskodott a reggelinkről: kávé, tea, frissen facsart narancslé, vaj, lekvárok, kenyér.

Naima javaslatára első nekifutásra nem a medinán belül próbáltunk eljutni a Jemaa el Fna-ra, hanem kívülről, a városfalak mentén. Nappali fénynél valóban egyáltalán nem tűnt bonyolult dolognak megtalálni a szállást, nem úgy, mint előző este… Február ellenére késő délelőtt már igencsak erősen tűzött a nap, gyorsan a hátiba kerültek a pulóverek. A Koutoubia mecset árnyékában megpihentünk egy kicsit, élveztük a melengető napsugarakat, a „télbe lopott nyarat”. Elindultunk a medina irányába, és teljesen véletlenül a Palais Bahiánál kötöttünk ki. Már ekkor megfogadtam, hogy soha többé nem követek el olyan hibát, hogy csak a telefonon hozok pdf-formátumú útikönyvet, mert egyszerűen halálosan idegesítő volt, hogy iszonyú lassan töltötte be az oldalakat, a térképekkel külön szenvedett, ha egyszer ellapoztam, utána kínszenvedés volt visszatalálni a korábbi oldalra. Megállapíthatóvá vált: papír formátumú útikönyv rulez.

Lényeg a lényeg, a Palais Bahia tök véletlenül épp az utunkba került, így ha már ott voltunk, meg is néztük. Az építmény egy 19. század végi városi palota, mely két részből áll, a részek különböző időszakokban épültek. A lakrészek egy-egy jázminnal, narancsfákkal, virágokkal beültetett udvar körül helyezkednek el. Annak idején a legjobb mestereket és anyagokat hozatták szerte Marokkóból a palota megépítéséhez: meknesi márvány, közép atlaszi cédrus, tetouani csempék díszítik az épületet. Megkapó a jellegzetesen marokkói zellij csempemunka, a festett fa mennyezetek, a gazdagon faragott, csipkeszerű gipszstukkó, mindazonáltal általában Marokkóban a hasonló palotákban az építészeti elemeken és kitűnő építészeti mestermunkákon kívül több látványosság nem nagyon van.

A Palais Bahia után az útikönyv szerint a közelben fekvő Dar Si Saidot akartuk felkeresni, de valahogy elvétettük az irányt, és össze-vissza kóvályogtunk a medinában. Óra - másfél múlva az volt az érzésünk, hogy körbe-körbe járunk. Hiába próbáltunk az egyébként mindenhová kihelyezett, a látványosságok távolságát jelző, többszínű táblák alapján tájékozódni, egyszerűen semmit sem találtunk meg. Saját balfékségünkön hitetlenkedve bolyongtunk órákon keresztül Marrakeshben, s noha nem ez volt az első medinánk, de ennyire talán még soha nem volt nehéz az eligazodás. A szúkokban minden esetre minden akadt, mi szem-szájnak ingere: kerámiaáruk, bőrpapucsok, fafaragások, fűszerek, ékszerek stb.

Nagy nehezen kikötöttünk a Marrakesh múzeumnál. A múzeum egy 19.század végén épült palotában található, a Dar Menebhiben. Maga a palota a klasszikus andalúz építészet példája, a központi udvaron kis szökőkúttal, szép csempemunkával és gazdag fafaragásokkal. A kiállítási tárgyak – kerámiák, ékszerek – a megszokott marokkói múzeumi színvonalat hozzák, sokkal kevésbé érdekesek, mint maga az épület. A múzeum után a Ben Youssef medreszét is sikerült megtalálni, a medresze valaha az egyik legnagyobb korániskola volt a Maghrebben. A 14.században alapított iskola gazdag díszítése valóban megér egy misét: mindenütt ízléses márvány, stukkó, fafaragás ás mozaik. A névadó Ben Youssef egyébként egy, az erős hitéről híres marabu – szent ember - volt.

A múzeumozás után kiéhezve sétálgattunk tovább a medinában, aztán találomra beültünk egy kis vendéglőbe, ahonnan a teraszról figyelhettük az utca forgatagát. Előzőleg egy idősebb, félhippi párocska ücsörgött csak a teraszon, ők is pont végeztek mire mi leültünk, de szimpatikus megjelenésünk szinte azonnal sok száz százalékkal lendítette fel a krimó forgalmát, pár perc múlva szinte tele lett a hely. Autentik módon én egy vega tajint kértem, L. húsnyársat salátával, mit mondjak, egyik sem volt különösebben fenomenális, de meleg volt, megettük.

A kései ebéd után betévedtünk még egy szőnyegboltba, de a nem különösebben szép vagy míves szőnyegekre horror árakat mondtak, úgy 8oo EUR-tól fölfelé, úgyhogy gyorsan ott is hagytuk a kompániát. Hazafelé baktatva a Jemaan kipróbáltam a még autentikusabb, frissen facsart narancslevet, ez tényleg jó volt.

A vacsorát a szállástól nem messze levő Asswak Esalam áruházban szereztük be, ahol tényleg mindent lehetett kapni, de az ÁNTSZ biztos dobna tőle egy hátast, mert a bulgur- és tésztakupacokban verebek fürödtek.

Február 10.

Ébredés után a recepciós ajánlására a Kurfürstendamm felé vettük az irányt, hogy valahonnan kávéfőzőt kerítsünk. Hiába indultunk azonban időben neki a kávéfőző-vadászatnak, a boltok fél 10-10 körül nyitottak csak, ez meg már nekünk volt túl késő, mert 10 körül ki kellett indulnunk a reptérre. A sikertelen kurfürstendammi kör vége az lett, hogy egy élelmiszerboltban kaját vásároltunk, majd visszaloholtunk a hotelbe, kijelentkeztünk, és elindultunk a reptérre. A kinézett – több átszállásos - metrós útvonal helyett Südkreuz megállóban az információban átirányítottak minket a helyi járatos vasútra, ami közvetlenül a reptérre ment. Eredetileg csak azt nem találtuk – Berlinben szokás szerint -, hogy a csatlakozó metróvonal honnan megy, de a vasutas verzió sokkal jobb ötlet volt, így ezzel sokkal kényelmesebben és pontosan Schönefeldre értünk. A schönefeldi reptér elég lepattant, sok a hajléktalan, akik a kukákból pecázzák ki az eldobott műanyag flakonokat, mert az itt Németországban bizony nagy kincs: egy-egy flakon betétdíja 25-30 Eurocent. Sokszor szinte már ott áll melletted valaki, és alig várja, hogy kikerüljön a kezedből az ásványvizes, üdítős flakon, azonnal rá is csap. Becsekkoltunk, feladtuk a poggyászt, átestünk a biztonsági ellenőrzésen is, majd a duty-freeben próbáltuk agyoncsapni a fennmaradó időt. Mikor eljött az indulás ideje, egy nagyon fapados, szűk váróba terelték az utasokat, ami zsúfolásig megtelt. Az ablakból bámultuk, ahogy a narancssárga easyjetes gépek ki-beállnak az orrunk előtt, s próbáltuk kitalálni, melyik lesz a miénk. Kapunyitás után gyalog ballagott ki a tisztelt utazóközönség a géphez. Mi a gép elejébe szálltunk fel, hiszen a foglalt helyeink ide szóltak. Az ajtónál némi meghökkenést okozva, Daniel, egy erősen travi sztyuárd fogadott minket. Félhosszú szőke haja volt, amely a fejtetőn már kopaszodott, de a maradékot édes nőiességgel dobálta, szemöldöke égbekiáltóan magasra és vékonyra volt kiszedve. Az egész megjelenéséből - bár férfi egyenruhában volt – dőlt valami furcsa, erőltetett (nek ható), mókás nőiesség, ami csupán az első pár perben volt ellenszenves, eztán minket Daniel totális rajongóivá tett. Imádtuk minden pillantását, mosolygását és gesztikulálását. J A másik sztyuárd is a melegfrontot képviselte a gépen, s felszállás után cukin elnevetgéltek, elcsevegtek egymással, olykor talán meg is feledkezve a gép utasairól.

A Berlin-Marrakesh távot 4 óra alatt teszi meg a repülő, mi talán 10-20 perccel toldottuk meg az utat. Mind a felszállás, mind a leszállás szépen sikerült. A gép Berlinből Svájc felé vette az irányt, majd Marseille felett elhaladva, átszelve Spanyolország légterét, Malaga és Gibraltár után beléptünk Marokkó fölé. Itt egy darabig az óceánpart mentén haladva ráfordultunk Marrakesh irányába. Még a gépen kaptunk egy kis bejelentkezési űrlapot, amelyet ki kellett tölteni a szokásos adatokkal. Jól jött, hogy egy papírfecnire kiírtam a marrakeshi hotelünk címét, mert a marokkói tartózkodás helyét is fel kellett tüntetni. Körülöttünk az utastársak döntötték magukba a méregdrága easyjetes kaját-piát, sorsjegyet vettek, egyszóval mindent elkövettek, hogy pár euróval könnyebben érkezzenek meg Marokkóba.

Helyi idő szerint fél hat körül érkeztünk meg a marrakeshi reptérre, ahol a gépből kiszállva pálmafák látványa és kellemes meleg fogadott. Becsattogtunk a csarnokba, az űrlapért cserébe egy szigorú határőrtől megkaptuk a vízumot, majd békésen vártuk, hogy a csomagkiadásnál elkezdjék adagolni a csomagokat. Csak vártunk, csak vártunk, de semmi sem történt, pedig a marrakeshi reptér azért nem egy Heathrow. Már pénzt is váltottunk, de még mindig csak ugyanaz a pár gazdátlan bőrönd pörgött a futószalagon. Többek odasétáltak a szalag végébe, és a kis résen kikommunikálva követelték, hogy a rakodómunkások végre szedjenek ki egy-egy bőröndöt a felhalmozott kupacból. Azok erre nagy kegyesen végre tényleg meg-megmozdultak, s kiadták a méltatlankodó utas cuccát, de semmi más egyebet nem. Ez igen, ez már Afrika, ide már kellenek az idegek. Megérkeztünk.

Amikor L.-t is elfutotta a méreg, ő is odasétált, és ő is kikérte a hátiinkat a kupacból. Megszerezve a hátikat kisétáltunk az épület elé, ahol a taxishiénák rohama meglepő módon elmaradt, gondolom látták, hogy velünk nem fogják megütni a főnyereményt, s inkább az exkluzívabb, gurulós bőröndös utasokat várták. A buszmegálló balra esik a kijárattól, egy idő után összejött egy busznyi ember, többnyire fiatalok. A buszra is jócskán várni kellett, de aztán beérkezett a járgány, és felkászmálódhattunk rá. 15-20 perc alatt bezötyögött velünk Marrakeshbe, ahol az egyik megállóban, a Jemaa el Fna közelében az összes turiszt leszállt, csak mi nem tudtuk, hogy mi legyen, ill. azt tudtam, hogy ez a megálló nekünk nem túl jó, mert a szállás a Bab el Doukkala közelében van. Mikor kérdeztük, hogy „Megyünk-é a Bab el Doukkala felé?”, kaptunk mindenféle választ, amiből kedvünkre és tetszés szerint választhattunk: volt ott igen is meg nem is, meg intettek, hogy maradjunk is, meg nem is, és végül maradtunk, s pár perc múlva kitettek minket a Bab el Doukkala közelében, a buszpályaudvarnál. No, innen kezdődött a java, mert eddig volt a lightos terep, és most belecsöppentünk az igazi Marrakeshbe. Már kezdett sötétedni, millió kevésbé és még kevésbé jól szituált ember körülöttünk, füst, hangok és színek, villanások, mocsok és kosz, lárma és őrület, ami fogadott minket. Azt tudtam, hogy kb. jó helyen vagyunk, mert felírtam, hogy a Ryad Mogador Hotel és az Asswak Esalam áruházzal szemközt kell valahol találni egy kisebb kaput a városfalon, amin átkelve és balra fordulva, elvileg nyílegyenesen a hotelhez jutunk. Gyakorlatilag azonban elsőre és a sötétben ez nem volt ennyire egyértelmű és evidens, L. pedig elkezdte a – később szokásossá váló- megérkezési hisztizést előadni. A zöldségpiac tövében találkoztunk egy európai párral, akik nagyon kedves módon próbáltak segíteni, és a Google Mapon megkeresni a szállásunkat, de valahogy nem sikerült, de azt ők is megerősítették, hogy elvileg nagyjából jó helyen vagyunk. A kaotikus forgalomban a hátik alatt görnyedve nagy nehezen átkecmeregtünk a kapun, és pár méter után el is kapott minket egy fiatal srác, egy „guide”, aki persze azonnal vágta, hogy hol van a Dar Tuscia, és rohamlétekkel megindult egy bizonyos irányba, mi meg alig győztünk vele lépést tartani, s közben elugrálni a szembejövő autósok, motorosok, biciklisek, gyalogosok elől. Az irány egyébként – utólag konstatálva – tök egyértelmű és egyszerű volt. Jó pár száz métert loholtunk a srác után egy nyílegyenes, a városfallal párhuzamos kis utcában, aminek a végén volt egy még szűkebb kis köz jobbra, majd egy hirtelen balra, és egyszer csak megálltunk egy vasrács mellett, amire a srác azt mondta, hogy „Dar Tuscia” és „Give me something, Mister.” Majd kiesetek a sötétben a szemeim, hogy a vasrács tényleg a Dar Tusciához tartozik-e, vagy épp most fognak minket leütni ebben az isten háta mögötti közben, de a kapu mellett egyszer csak tényleg felfedeztem egy aprócska táblát, amin a Dar Tuscia felirat szerepelt. Csak néztünk ki fáradtan a fejünkből, hogy mi van, erre a srác megnyomta a kapucsengőt, és bejelentette, hogy meghozta az eltévedt turisztokat. Már útközben mondtam L.-nek, hogy a jó szolgálatot jó pénzzel illik majdan meghálálni, és L. közben rá is jött, hogy nincs aprópénzzünk, 20 dirham a legkisebb címlet, ami nálunk van. Tudtam, hogy ez esetben a 20 dirham feláldozásra kerül, de azért bepróbálkoztam a srácnál egy veszett fejsze nyele-kérdéssel, hogy „10 Dirham?” Az csak rázta a fejét, és ecsetelte, hogy milyen sok idejét szentelte a mi megsegítésünkre. Közben kinyílt az ajtó, L. odanyomta a huszast az arc kezébe, aki továbbra is nyomatta, hogy „Ez a 20 dirham semmi, és hogy toldjuk mán meg még egy kicsinyt!” L. az ilyen szitukat nem jól viseli, és bestresszelt rajta, de én megunva a dolgot, határozottan benyomultam a kapun, beparancsoltam a bestresszelt L.-t is a kapun belülre, majd kikurjantottam az elégedetlenkedő fiatalembernek, hogy a 20 dirhamja kb. 2 Euró, amit becsüljön csak jól meg, mert ezért a pár perces idegenvezetésért többet biztos nem fog kapni, így is jócskán túlfizettük a szolgálatait. Végszóra Naima, a hotel alkalmazottja becsukta a kaput a fickó orra előtt. Végre tényleg megérkeztünk, és kifújhattuk a felgyülemlett stresszt. Naima felkísért minket a szobánkba, s pár kedves szóval igyekezte megnyugtatni felborzolt idegeinket. A szobánk pont olyan volt, ahogy foglaláskor a fotókon szerepelt, ízléses és kellemes. Tökéletesen elégedettek voltunk, s egy forró zuhany után fáradtan dőltük bele az ágyba.

Február 9.

Kora reggel a magyar kalauz hozta az üdítőt, croissant és a legfontosabbat, a jó forró és erős kávét. A szolgáltatás benne foglaltatott a jegy árában. Miközben mindenki próbálta helyrerendezni a többé-kevésbé szétzilált fizimiskáját, a vonat egyhangú, barna fasorokkal tarkított síkvidéken haladt keresztül. Reggel 9 körül megérkeztünk Berlinbe. Mi egészen a Hauptbahnhofig utaztunk, ahol abban a reményben szálltunk le, hogy a kerge barátnőm már vár minket. Hát bizony hiába gúvasztottuk a szemünket, a barátnőm bezony nem volt sehol sem. Berlin-Haupbahnhof egy gigantikus méretű vasúti pályaudvar, és valahogy az információközlés nem lett az erőssége a tervezőknek, mert mi mindent csak kínkeservesen találtunk meg. Pl. az utasinformáció a téglalap alakú, többszintes épület egyik végében van, és ha pont az ellenkező irányban indultál el keresni, az szívás, mert gyalogolhatsz vissza vagy tíz percet a másik végébe, nem is beszélve az emeletváltásokról. Nem tudom, miért nem lett volna ésszerűbb valahová középre elhelyezni…

Még bosszantóbb volt, hogy egyáltalán nem sikerült egy normális, kód nélküli Wifit találni a pályaudvaron, ami elérhető lett volna, „okos” módon csak német telefonkártyával működött volna. Megjegyzem, ingyen wifi gondunk még soha nem volt, ki gondolta volna, hogy pont Berlinben lesz?!

Közben persze L. folyamatosan szentségelt, hogy miért nem megy minden flottul, miért nem jött ki elénk a barátnő, miért nem találunk semmit a pályaudvaron stb., öröm volt hallgatni, és ez még így folytatódott pár órán keresztül. Az információban aztán sikerült 1-1 napijegyet venni a tömegközlekedésre, kaptunk egy prospektust a főbb tömegközlekedési vonalakról és csomópontokról, valamint sikerült kisilabizálni a szállodánk címét is, mert wifi nélkül nem tudtam a visszaigazoló e-mailt megnézni, ahonnan kihámozhattuk volna, hová is kellene mennünk, korábban felírni meg elfelejtettem.

A szállásunk sajnos eléggé kedvezőtlen fekvésű volt, távolabb esett a központtól, több átszállással lehetett csak eljutni oda. Az útmutatás alapján megpróbáltuk megkeresni a megfelelő vágányt, ahonnan a javasolt szerelvény indult volna, de az információs táblák hiánya, vagy rossz kialakítása miatt egyszerűen nem találtuk meg, hogy melyik vágányról, melyik vonatra kellene felszállnunk.

L. persze már őrjöngött, én meg csak szimplán egyre szarabbul éreztem magamat. L. kitalálta, hogy induljunk el a pályaudvartól délre, át a Spree folyócskán, a Bundestag irányában, aztán majd csak találunk egy lejáratot a metróhoz. Ha nem lógott volna két hátizsák rajtam, és nem kezdett el volna vérezni az orrom, akkor még egész élvezhető séta lett volna, mert különben gyönyörű, napsütéses idő volt. Nagy nehezen aztán sikerült találni egy metróállomást, és végül kettő vagy három átszállással eljutottunk arra a környékre, ahol a hotelünknek lennie kellett.

A Hotel Bellevue am Kurfürstendamm a Tiergartentől és a Kurfürstendammtól délre, az Emser Strassén áll, egyébként kellemes, nyugodt polgári házas övezetben. Miután a Hohenzollernplatzon leszálltunk, persze nem találtuk meg kapásból az Emser utcát, L. megkérdezett két öreget, merre is kellene mennünk. Közben én is bekapcsoltam a netet a telefonon, mindegy csak már legyünk ott, és végül is a Google Map és az öregek útmutatása alapján végre sikerült megtalálni a szállást.

A hotel egy többemeletes polgári lakóház egyik emeletét foglalja el. A foglalásunk szerencsére rendben volt, noha korábban nem tudták levonni a foglalót a kártyámról. A szobánk meglehetősen nagy volt, habos-babos, barokkosan faragott, cifrázott bútorzattal. A födém rengett a lépteink alatt, a bejárati ajtón pedig minden külső zaj behallatszott, de egyébként rendben volt.

Már 11-dél körül járhatott, mire ide keveredtünk, ezért ettünk valamit, és próbáltunk volna egy kávét is főzni, de L. ekkor jött rá, hogy a nagy alapos pakolásban pont az egyik leglényegesebb kelléket, a kávéfőzőt felejtette otthon.

„Szép kilátások…” – gondoltam magamban…

Próbáltam a Skypon/Wiberen utolérni az elvarázsolt barátnőmet, de a wifi elég gyenge volt, nem nagyon sikerült egy épkézláb beszélgetést lefolytatni. Minden estre abban maradtunk, hogy mi most elmegyünk megnézni a Pergamon Múzeumot, ahol G.-ékkel is már meg volt beszélve a találkozó, és aztán majd vele is találkozunk. Legalábbis ezt ígérte megint…

Nem sokkal kettő után értünk a Pergamon Múzeumhoz, ahol tényleg sikerült G.-ékkel találkozni, közösen megvettük a jegyeket, de a múzeumot már mindenki a saját tempójában nézte meg. A gyűjtemény valóban grandiózus, talán olykor kissé gigalomán is, de tényleg olyan kollekciót szedtek össze a világ minden tájáról, amelyet látni kell. A milétoszi piaci kapuépítmény, a pergamoni Zeusz oltár már méreteivel is megdöbbentő, az elő-ázsiai gyűjtemény sumér, babilóniai, asszír és hettita darabjai bájosan idegenek és egyszersmind emberközeliek, az Istar kapu rekonstrukciója talán az egyik legismertebb jelképe az egykori virágzó közel-keleti birodalmaknak és kultúráknak, az Iszlám Művészeti Múzeum tárgyai pedig az iszlám képző- és iparművészet legszebb darabjait tárja elénk.

L. természetesen mindent részletesen végigfotózott, így már hamar jócskán leszakadtunk G.-éktől. kb. 3 óra alatt veséztük ki a múzeumot, én már jócskán elfáradtam, s bár G.-ék invitáltak még egy kávéra, már nem volt erőm a további programokhoz, egyszerűen csak arra vágytam, hogy együnk valamit gyorsan, aztán menjünk vissza a szállodába, ahol végre ágyban, vízszintesben pihenhetek. Így sajna a közös kávézást lemondtuk, s közben a barátnőm is újfent meggondolta magát a találkozót illetőleg – nem is nagyon bántam. Hazafelé menet még egy kebabosnál toltunk egy gyors kebabot, szemléltük a nyüzsgő berlini estét, majd visszametróztunk a hotelbe.

Február 8.

Az utolsó Sparscheine- jegyet kaptuk meg az esti Bécsbe induló Railjetre, amivel negyed 9-re már ott is voltunk. A csatlakozó vonatunk csak 22:12-kor indult Berlinbe. A Westbahnhofon sikerült kicsit ráparázni, hogy nem is innen indul, mert sehol sem láttuk a vonatot kiírva, de aztán rájöttünk, hogy ez egy máshová menő szerelvény része lesz, és jó helyen vagyunk.

Megkerestük a megfelelő vonatot, és persze csak a MÁV által szolgáltatott vonatrész volt zárva, mert nem volt áram a kocsikban. A kalauzok addig rohangáltak, amíg végül sikerült áramot varázsolni a szerelvényrészbe, és feltárult a vonat ajtaja. Az ausztriai síszünet miatt a vonat tele volt, így a mi 6 hálóhelyes fülkénk is. A miénk a két legfelső ágy volt. Mindenki gyorsan megvackolt magának, és vízszintesbe vágta magát. A legalsó ágyon alvó srác olyan profin bezárta az ajtót, hogy hajnalban, amikor ki kellett mennem a WC-re, alig bírtam kinyitni.

Aludni itt sem sokat sikerült, mert a legfelső emeleten meleg volt és olykor levegőtlenség, no meg alapból alig kaptam levegőt, az eldugult orrom miatt. Hajnaltájt, amint a vonat átért a német határon, a német határőrök végigzörgették a szerelvényt, és tüzetes útlevélvizsgálatot rendeztek.

Előzmények

Azt hiszem életünk egyik legfárasztóbb, legstresszesebb útja volt…ámbár mindennek oka némileg az előzményekben keresendő.

A szombat esti indulás előtti héten végig dolgoztam, ráadásul sikerült valami nyavalyát is elkapnom Ábitól, így kisebb-nagyobb hőemelkedéssel ástam végig a hetet. Aludni sem túl sokat sikerült, mert a hét elején a beteg gyerek mellett virrasztottam, utána meg a saját getvám miatt nem nagyon ment az alvás.

Péntek este hazaesve elkezdtük összedobálni a cuccokat, még szerencse, hogy már rutinból megy, persze azért egy roppant fontos dolgot így is sikerült szépen itthon hagyni, de ez csak később derült ki.

Szombat délelőtt folyamatos parában voltunk, hogy akkor most mi is legyen velem, lázam ugyan nem volt, de hőemelkedésem igen, s ez délután 1 felé már inkább a láz irányába haladt. Ezért aztán – nem túl jó kedvvel- elrobogtam az ügyeletre, ahol némi várakozás után tessék-lássék elláttak. Azt nem mondom, hogy megvizsgáltak, mert valójában nem is, se a tüdőmet meg nem hallgatták, se a torkomba bele nem néztek, de a „vallomásom” alapján közölte a doktornő az ítéletet: „Augmentin.” Én erre: „Jaaa, és este indulunk Marokkóba….”

-”Akkor Augmentin!”

Na, jó, végül is nem teljes kivizsgálásra jöttem, a recept már megvolt, rohantam az ügyeletes gyógyszertárba. Nagy lihegve beesek, adnám a receptet, de közli a gyógyszertáros, hogy itten aztán bankkártyával nem lesz fizetés, nehogy elképzeljem ’má. Remek hír, mert forint nem volt nálam egy lyukas garas se, de megkockáztattam a kérdést, hogy akkor netántán eurót elfogadna –é? Felháborodott megrökönyödés…(EU, 21. század)…de legalább megemlítette, hogy 50 méternyire van egy bankautomata, ott vehetek fel pénzt, ha akarok. Akarni nem akartam, mert nem az én bankom automatája volt, így biztos egy zsák pénzt akasztottak le rólam a készpénzfelvételért, de idő szűkében nem volt mit tenni, szentségelve felvettem a pénzt, vissza a gyógyszertárba, ahol megkaptam a bogyóimat. A gyógyszertáros köszönés nélkül csukta be a kiadóablakot…

Rohanás haza, egy bogyó bevesz, pénz, útlevél megvan, indulás.

 Erdogan szerint igen. Legalábbis ezt ígérte Viktorunknak.

Ha már Keleti Nyitás és Három Kívánság: Lehet még két másik is? Mondjuk Irán és Üzbegisztán... Vízum nélkül. Köszi.

12. nap – Aug. 30.

A repülőnk csak hajnalok-hajnalán indult, addig olvasgattunk a reptéri váróban. Pihenni nem igazán lehetett: kevés ülőhely jut sok várakozó utasra, az ember körül állandó a zsibongás. Becsekkoláskor a visszautazó törökök rengeteget problémáztak, volt asztalcsapkodás, ordibálás is. Egyesek 20 kg helyett 35-öt akartak feladni. Rengeteg a biztonsági ellenőrzés: ezzel legalább "elszórakoztatják" az embert. A Sky reptéri személyzete volt olyan ügyes és figyelmes, hogy a hazafelé-úton nem egymás mellé adták ki a jegyünket (holott megvásároltam tőlük ezt a szolgáltatást!). Az egyik az első, a másik a negyedik sorban volt. Szóltunk a stewardessnek, de végül nem kellett intézkednie, mert nem jött a mi - ideiglenesen elfoglalt-, egymás melletti helyeinkre más utas. Ha valami népes török családdal kellett volna a problémát lerendezni, megizzadtunk volna.....

Az út tulajdonképpen eseménytelen volt, egyszer kerültünk egy kisebb légörvénybe, ekkor bekapcsoltatták az öveket, de szerencsére csupán ennyi történt.
Pozsonyban a csomagokra kellett több mint fél órát várni: egy utánunk érkező chartert pakoltak ki előbb.

Összességében nagyon jól sikerült az utazás, jól éreztük magunkat, sok szép élménnyel gazdagodtunk, de a végén jó érzés volt a vén Európába hazaérkezni.

11. nap – Aug. 29.

Az éjszaka folyamán még párszor futni kellett a toilette-re, de ezt leszámítva, a Best Nobelben aludtunk a legjobban. Reggeli után kijelentkeztünk, majd megpróbáltuk a következő napi pozsonyi repülőjáratot leellenőrizni a neten. Persze még nem volt kiírva…

A mai napi programmal kapcsolatban volt némi vitánk. Én a Herceg-szigetekre szerettem volna menni, de L. kijelentette, hogy ő a hajókázást nem bírná a meggyötört bendőjével. Én meg úgy éreztem, hogy Beyoğlu gyalogos felfedezéséhez nem vagyok elég fitt. De hát ugye „teher alatt nő a pálma”: így az én teljesítőképességem is kénytelen volt megsokszorozódni. Elindultunk a Galata-toronyhoz. A tetejében valami puccos kávézó vagy étterem van, s jó pénzért fel lehet liftezni megtekinteni a kilátást, de mi ezt kihagytuk. A torony környékén sajnos elég sok a kéregető, ezért hamar továbbindultunk az Istikal Caddesi felé. Ez egy – a Váci utcához hasonló – sétálóutca, rengeteg üzlettel, kávézóval, pezsgő hangulattal. Sokkal kevésbé koszos és büdös mint pl. Sultanahmet vagy Sirkeci. L.-nak nagyon tetszett.

Dél körül már rettentően kiéheztünk, de a török ételekre sajnos ekkor nem is bírtunk gondolni. „Szégyenszemre” a McDonald’s-ban kötöttünk ki: még talán soha nem esett ennyire jól a sültkrumpli és a hamburger. (Azóta sem voltam ebben a gyorsétterem-láncban, sem bármelyik hasonlóban – mielőtt valaki átkot szórna a fejemre…de ott és akkor életet mentett.)

L. már teljesen fitt, az én vérnyomásom még mindig a béka feneke alatt lakozott. Azért sikerült eljutni a Taksimig, majd visszaindultunk. Útközben benéztünk egy templom udvarára, ahol meglehetősen vérmes ludak őrizték a bejáratot. Az Istikalról nyíló egyik kis utcában ittunk egy török kávét: itt mindjárt megugrott a vérnyomásom, mikor kihozták a számlát: 10 YTL/2 kávé. Hát ezt bebuktuk, de ennyi belefér egy utazás alatt.

Gyalog visszaballagtunk a Galata hídon, az egyik pillérnél fényképezgettünk, mikor megpillantottam három delfint. Épp előttünk bukkantak fel a habokból, majd el is tűntek. L. le is maradt róla, mert a fényképezőgéppel vacakolt.

A hídon átérve benéztünk a Fűszerbazárba. Én ettől sokkal többet vártam: lényegében ugyanaz volt, mint a Nagybazár vagy az Arasta Bazár, igaz, talán valamivel több édességet és a fűszert láthattunk. A jordániai fűszerkavalkádnak azonban a poros nyomába sem érhet…

A bazárból kikeveredve a szállodába mentünk, ittunk egy teát, megnéztük a neten a gépindulást. A 18:10-es komppal átkompoztunk Kadiköybe, a 19:00-e E10 busszal kivergődtünk a repülőtérre.

A busz iszonyat lassan ért ki, vagy másfél órán keresztül kavarogtunk Isztambul külvárosaiban. A légkondi ráadásul már teljesen lefagyasztott, alig vártam, hogy kiszállhassak.

A repülőgép indulásáig még jócskán volt időnk.

10. nap – Aug. 28.

Amint reggel magunkhoz tértünk, levánszorogtunk reggelizni. Elég szegényes volt a választék – nem mintha nagy étvágyunk lett volna -, s a  hideg narancsléért még lett volna képük extra 2 lírát elkérni. Én egy kis vajaskenyeret majszoltam, L. pár szem olívabogyót erőltetett magába.

A táplálékkal bevitt energia kb. pont arra volt elég, hogy valami gyászmenet-szerűen elvonszoljuk magunkat a sultanahmeti villamosmegállónál levő gyógyszertárhoz. Itt – mint az Activityben –elmutogattuk, hogy mi a gondunk. (Senki nem beszélt angolul, de mindegy is, mert nekünk meg a hasmenés szó nem jutott eszünkbe angolul. ) A gyógyszerész ugyanezt elmutogatta nekünk, s valamit karattyolt hozzá törökül. Mivel a „nemzetközi nyelv” jelzései ugyanazok voltak, megállapodtunk abban, hogy valószínűleg értjük egymást, s megvettük a pirulákat. (Reflor – kb. 7 YTL)

Még ott helyben be is nyomtunk egyet-egyet.

Ezek után visszatámolyogtunk a hotelhez, összepakoltunk, kijelentkeztünk, s elindultunk az Aganhoz. Nem egy hosszú út, de jó párszor meg kellett állni pihenni. Az Aganba érve lesújtó hírt közöltek velünk: nincs szoba, de van cserehotel. Először élénken tiltakoztunk, aztán mondtam L.-nak, hogy legalább nézzük meg. Jó döntés volt, mert a cserehotel (Best Nobel Hotel) nagyon szép volt. Korábban, amikor az isztambuli szállást kerestük, már jártunk ott. Akkor 70 EUR-ért akartak adni egy szobát, most az Agan árán aludhattunk a szállóban. Még a recepciós is megismert minket, s rá is kérdezett, mi emlékszünk –e ? Naná.

A szoba itt volt a legszebb, legigényesebb kialakítású, és nagyon csendes (az ablak egy szellőzőaknára nézett). Végre aludtunk egy jót. Délutánra annyira felszívtuk magunkat, hogy elvillamosoztunk a Nagybazárig. Jó élmény volt, de nekem valamiért a tuniszi jobban tetszik. Pedig itt is van minden, mi szem-szájnak ingere…

Végül a család kiskorú tagjainak vettünk egy-egy törökországos-macis pólót, a barátoknak almateát. Alkudni nagyon kell. Pl. a pólók esetében előttünk egy üzbég család 1 pólót vett ugyanazon az áron, mint amennyiért mi hármat. Az almateákkal viszont mi is buktunk: másnap jóval olcsóbbal találtunk ugyanolyat az Istikal Caddesin.

Én most viszonylag hamar elfáradtam a bazározásban, L. viszont nagyon jól bírta. Bezzeg Tuniszban fordítva volt!

Gyalog ballagtunk vissza a hotelbe, s hamar be is aludtunk.

9. nap – Aug. 27.

Ezen a buszúton én jobban tudtam aludni, mint az előzőn; most L. szenvedett jobban.

Isztambul előtt kb. 50 km-rel felébredtem, és már éreztem, hogy nem vagyok valami jól, de nem tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget. Fél 8 körül végre megérkeztünk az Otogarra, itt a buszból átszállítottak minket egy kisbuszba, ami bevitt Sultanahmetbe. A kisbuszban legalább fél órát kellett várakozni, nem is értettük miért nem indulunk el végre. A járműben rettentően meleg és levegőtlenség volt, a gyomrom ekkor kezdett el kavarogni.

Végre-valahára elindultunk, s az iszonyatos reggeli forgalomban lassan bearaszoltunk a városba. Az Aya Sofya mellett tettek ki, itt elbúcsúztunk a francia családtól, majd a Rose Hotel felé vettük az irányt.

Itt csak fél egytől lehetett a szobát elfoglalni, a cuccokat lepakoltuk, és felkerestem a mellékhelyiséget. Ekkor már tudtam, hogy gondok lesznek….

Egyre pocsékabbul éreztem magam, de azért levánszorogtunk a tengerpartra, onnan meg a Topkapi kertjébe. Gondoltuk, hogy ott pihengetünk egy kicsit. Itt bizony a kisrókák is kikéredzkedtek belőlem (lehet, hogy ezért sem kedvelem a Topkapit?!), s mire dél lett, már csak L. támogatásával jutottam vissza a Rose-ba.

A szoba pocsék: egy rendkívül forgalmas útra nézett az ablak – sőt, azzal egy szinten helyezkedett el -, meleg és kicsi volt, légkondi nuku, az ágynemű és általában véve az egész lyuk koszos. De nem volt erőm cirkuszolni…innentől kezdve amúgy is a WC-n ülve töltöttem/tük a délután és az éjszaka nagy részét.

Délután még elvánszorogtunk boltba, majd vacsi után L. is kezdett rosszul lenni. Az éjszaka borzalmas volt, amikor épp nem a toiletten ültünk, próbáltunk kicsit aludni, de a dübörgést még füldugón keresztül is „élvezhettük”. Ez volt az a szituáció, amikor egy illemhely majdhogynem kevés 2 embernek… Nagyon aggódtam, L.-n sokkal drasztikusabban jelentkeztek a tünetek, igazán féltem, hogy kiszáradunk. Próbáltunk sokat inni, és kapkodtuk be a Bolus Adstringenst, de mindhiába. Hamar rájöttünk, hogy ez itt nem fog segíteni, s valami más, erős gyógyszert kell szereznünk….

8. nap – Aug. 26.

Reggel összecsomagoltunk, majd kijelentkeztünk a panzióból. A cuccainkat ezúttal is ott hagyhattuk; sőt, nap végén, a busz indulása előtt le is tusolhattunk.

Dolmusszal Ürgüpbe mentünk, ahol a Mustafapasába induló buszok állomásán tetettük ki magunkat.

A pályaudvaron sehol egy pad vagy egy kis árnyék. Egy busz oldala vetett egy kis árnyékot, ezen próbáltunk osztozni. Igyekezetünket látva, a buszsofőrök behívtak saját irodájukba, leültettek s megkínáltak almateával. Ültünk egymással szemközt mint egy tanórán, csak itt senki sem beszélt. Iszogattuk a teát, néztük a TV-t, majd mikor indult a busz, szóltak, hogy menjünk.

Mustafapasa közel van Ürgüphöz, kb. 15-20 perc az út, de elfelé elég sokszor megállt a busz, gyakorlatilag minden fánál.

A falu egykor görög település volt, de az 1923-as görög-török lakosságcsere alkalmával lakóit kitelepítették. Sétálgattunk, nézelődtünk, vettünk pár képeslapot az otthoniaknak, de feladni már nem tudtuk, mert valamiért nem volt nyitva a posta. Ebédet is itt ettünk – talán St. Eleni volt a vendéglő neve. Na, ezt nem kellett volna….

Én egy mezzét rendeltem, L. meg egy pidét. Mivel egyikünknek sem ízlett a saját kajája, a másiké viszont igen, ezért cseréltünk. Óriási hiba volt!!!

Ebéd után a következő dolmusszal visszamentünk Ürgüpbe. Itt tudtuk feladni a képeslapokat: a postán is nagyon segítőkészek voltak a helyi erők.

Mivel ez volt az utolsó napunk Kappadókiában, s fájt a szívűnk egy szép szőnyegért, engedtünk egy szimpatikus szőnyegárus csábításának, s betértünk az üzletébe. Ő szépen felmérte az igényeinket (s a pénztárcánk vastagságát), majd elkezdte teregetni elénk a különféle szebbnél-szebb szőnyegeket. Már vagy 30-at kiterített, de nekünk persze az elsők – a legdrágábbak – tetszettek. Akkor az összes szőnyeget visszapakolta, a végén már csak 4 maradt. Hosszas vacillálás után a négyest kettőre szűkítettük. Ekkor már mind a ketten kb. tízszer végigmásztunk mindkét szőnyegen,

átnéztünk minden négyzetcentimétert, hajtogattuk-forgattuk jobbra-balra. Természetesen mindegyikünknek az ellentétes szőnyeg tetszett. Végül megállapodtunk, hogy pénzfeldobással döntünk: ha fej, L. nyer; ha írás, akkor én. Fej lett….

Kis alkudozás után az üzlet megköttetett. Ismét gazdagabbak lettünk egy szőnyeggel.

Ezek után felbaktattunk a város fölé magasodó dombra, ahol a régi városrész rekonstrukciója folyik: Kayakapi project. A feltárás ill. rekonstrukció területe elvileg le van zárva, de nyugodtan be lehet sétálni, senki sem szól érte. Mi is megtettük, miután ittunk egy teát egy jó kis kávézóban, ahonnan szép kilátás nyílt a városra.

4-5 óra körül dolmusszal visszamentünk Göremébe, a panzióban lefürödtünk, felvettük a cuccainkat. Este még megvacsiztunk, majd a buszpályaudvaron dekkoltunk az isztambuli éjszakai busz indulásáig.

A Nevsehir Seyehat társaságnak MAN busza volt, szükösebb mint a Metro Mercedese, de legalább a térdeket neki lehetett támasztani az előző ülésnek. (Ezt a Mercedesnél az italtartó műanyagtálca miatt nem lehetett.) A francia család is ezzel jött vissza, nekik elrontották a jegyüket: hiába kérték egymás mellé, mégis elszórva kapták őket. Volt is cirkusz, a busztársaság ügyintézője egy bunkó volt, törökül elmondta szegény feleséget mindennek, pedig az teljesen udvariasan magyarázta a helyzetet. Végül csupán az utastársak rugalmasságán és segítőkészségén múlt, hogy megoldódott a helyzet, s a gyerekekkel egymás mellé tudtak ülni.

A visszafelé úton sokkal rosszabb WCző helyeken álltunk meg, mint a Metroval, s ráadásul az összes fizetős volt.

7. nap – Aug. 25.

Ma volt az Ihlara-túra napja. Fél tízre jött értünk a panzióhoz az utazási iroda minibusza. Kezdetben tele voltunk japánokkal, majd Ümüt – az idegenvezetőnk – átcsoportosította őket, s lett egy majdnem csak japán utasokból álló kisbusz.

Nálunk a társaság „vegyesfelvágott” volt - akikre emlékszem: egy litván középkorú pár, egy francia család-2 kisgyerekkel, 1 brazil fiú, s talán még volt egy spanyol pár is.

Ümüt, az idegenvezető srác teljesen jó arc, már kezdettől fogva szimpi volt. / Lányoknak: Ja, és hát jóképű is…./ Párizsban tanult, perfekt beszélt franciául és angolul.

A túra első állomásaként egy kilátópontnál szemrevételeztük a környező tájat, Ümüt elmesélte a programot, a táj kialakulását, történelmét, majd Uçhisarban felvettünk még pár embert.

Az első főbb napirendi pont Derinkuyu föld alatti városának meglátogatása volt. A csoportos belépőnkkel gyorsan bejutottunk, érdekes élmény a szűk folyosókon kúszni-mászni, egyedül a többi turista a zavaró. Pl. lementünk egy kijárat nélküli kis üregbe, egyszer csak japán lányok kezdtek szakadatlanul leáradni az amúgy is szűkös helyiségbe. Alig bírtunk kievickélni: mindenki le akart jutni, de hogy felfelé kiengedjék a kifelé igyekvőket – na azt már nem! Ümüt meg is jegyezte félig tréfásan: „Japan invasion!”

Derinkuyu után következett a várva -várt Ihlara-völgy. Sajnos, ez kiábrándítóan rövidre szabott a programban. Mindössze 3 km-t tettünk meg Ihlarától Belisirmáig. Persze, mi már a legelején elvesztünk a csoporttól, mert – bár Ümüt szerint lassan mentek – mi még lassabbak voltunk. A görög időszakban Peristremának nevezett völgy eredetileg mintegy 60 temploma közül ma már csak kb. 10 látogatható, de nekünk csak kettőre futotta az időből. (A csoportnak meg talán egyre.)

Belisirmánál kaptunk egy ebédet: pocsék volt, s minden egyes falatért folyamatosan darazsakkal kellett küzdeni. Kész életveszély! Miközben L. művészi fotókat készített, egyedül ücsörögtem egy fa alatt. Pár méterre üldögélt a brazil fiú – szintén egyedül. Gondoltam, jó fej leszek, s beszélgetek vele. Jobb híján, s biztos, ami biztos, megkérdeztem még egyszer (bár már a nagy össznépi bemutatkozáskor elmondta): „You are from Brazil?”  Na, így kell ismerkedni!

Remekül elbeszélgettünk Raphaellel, s az út további részére is mellénk szegődött. Bár hatalmas és félelmetes tetkókkal volt kivarrva, kiderült, hogy fogyatékos gyerekekkel foglalkozik, s New Yorkban él. Hihetetlenül nyugodt srác volt, a túra végén majdnem lekéste az isztambuli buszt, de nem nagyon zavartatta magát.

Az Ihlara-völgy után egy újabb panoráma következett, ezúttal Yaprakhisarnál. Állítólag ez is Star Wars helyszín. Gyors fotózkodás, majd be a buszba, s irány Selime. Itt a monostort néztük meg: erre kivételesen jócskán hagyott időt Ümüt. Jó kis kaptató míg az ember felkecmereg a monostorhoz, de a látvány tényleg megéri!

A kirándulást Uçhisarnal egy újabb panoráma+fényképezkedés, továbbá egy onyxműhely megtekintése zárta. Szerencsére utóbbit Ümüt se favorizálta, csak „muszájból” álltunk meg, de gyorsan kiveséztük az egészet. Annyi haszna volt, hogy legalább onyxügyileg többet tudunk az eddigieknél.

Kb. fél hétre értünk vissza a panzióba.

Összességében jó kis túra volt, jó fej emberkékkel ismerkedtünk meg, az Ihlara-völgyből viszont sajna keveset láttunk. Ide szívesen visszamennék még egyszer...

6. nap – Aug. 24.

Reggel megvettük az isztambuli buszjegyeket 26-ára. Ezúttal 50 YTL/fő áron jutottunk hozzá, igaz, más a társaság: Nevsehir Seyehat. Járt hozzá ingyen minibusz Sultanahmetbe.

A mai úti cél Zelve ill. Avanos volt. A busz 2 YTL-ért vitt a Zelve Open Air Museum bejáratáig. Ez tulajdonképp egy 3 ágú völgykatlan, 2 ág van megnyitva a látogatók előtt, a harmadikat lezárták, mert omlásveszély áll fenn. Egy, a 2007-es Lonelyban még látogathatóként említett templomnak már csak a fele van meg…

Itt egészen mások a sziklaalakzatok, az erózió hatása erősebb. Talán valamivel nyugodtabb s vadregényesebb hely, mint a göremei Open Air Museum. Itt is jó pár órát sikerült bolyongani. A következő avanosi dolmus indulásáig bőven volt időnk, ezért beültünk az egyik vendéglőbe. Egész törökországi látogatásunk alatt itt éreztük először úgy, hogy talán átvertek egy kissé: nem volt étlap, s a rendelt kajákhoz képest kicsit soknak éreztük az árat. De lehet, hogy minden stimmelt, s egyszerűen csak magasabb árakkal dolgoztak, mint általában…

Az avanosi dolmus 2 órakor indult, s 3 YTL-ért szállított minket a kisvárosba. A Kizilirmak folyó mentén fekvő városka fazekasságáról és kerámiáiról ismert. A dolmusvezetővel a központi téren tetettük ki magunkat, bedobtunk egy kávét/teát, majd a fő utcáról nyíló kis utcákban császkálva be-betértünk egy-egy fazekasműhelybe. Az egyik műhelyben az idős nénik roppant barátságosak voltak, L.-t azonnal beültették a fazekaskorong mögé, s indult is a móka. Nem könnyű mesterség ám ez! A végeredmény egy panyóka kis bögre lett.

Vásároltunk egy – őseink által használt cserépbográcsainkhoz hasonló- fazekat, majd a nénik elmesélték törökül!!!, hogy mit hogyan kell megfőzni benne. Mi mondtuk magyarul, ők meg törökül, de az összhang teljes volt.

A vétel nyélbeütése után a fazekasmester felesége végigmutogatta a családi képeket, el is magyarázta szépen, melyik fotón kit látunk: mi szorgalmasan bólogattunk, s szárnyaló fantáziánkkal igyekeztünk megrajzolni a család történetét. 

Felszerelkezve a „mandzsáre” névre hallgató edénnyel, továbbindultunk, s a Kizilirmak folyó partján sétálgattunk még egy kicsit, majd próbáltuk kideríteni, hogy jutunk vissza Göremébe.

Rögtönzött közvélemény kutatást tartottunk a helyi erők körében, s mivel a legtöbb szavazat egy fagyizó előtti placcra esett, így ott várakoztunk szépen, (ámde kevésbé) nyugodtan. A placcon egy parkolóőr-bácsi is tevékenykedett, s látta, hogy ott szerencsétlenkedünk a sok cuccal. Egyszer csak kirakott nekünk 2 széket, hogy üljünk le nyugodtan.

Komolyan, ez nagyon pozitív volt ebben az országban, hogy számtalan alkalommal annyira segítőkészek és önzetlenek voltak az emberek! Ez volt az, ami Tunéziában szinte teljesen hiányzott. Legalábbis, a mi tapasztalataink alapján…

Szóval ott ücsörögtünk, én közben kipróbáltam a híres török fagyit, majd egyszer csak jött a busz, a bácsi még le is intette nekünk. (Ez egyébként abszolúte rejtély, hogy mi alapján, mikor és hol állnak meg a dolmusok…itt sem volt semmi arra utaló jel, hogy megálló lenne…így mindig a helyiekre támaszkodtunk.)

A dolmus 4 YTL-ért szállított vissza Göremébe. Este még volt annyi időnk, hogy felkeressük a Love Valleyt: érdekes „valamire” emlékeztető sziklaképződmények láthatóak itt. 

Egyes sziklákat, barlanglakásokat még a mai napig használnak errefelé: utunkat kutyaugatás kísérte. Én persze folyamatosan paráztam (Jól fejlett kutyaparám van, főleg az ugatósoktól fosok. J, s már elképzeltem, hogy egy termetes anatóliai farkasölő a torkunknak ugrik.).

Szerencsére ez nem következett be, de a Love Valley romantikáját nem sikerült teljes mértékben átélni. J

Este a kedvenc helyünkön -a Silk Road-os fiúknál vacsiztunk. Elképesztően finom a lencselevesük!