Február 23.

A mai napra fő látványosságként a Merenid-dinasztia sírépítményeinek megtekintését terveztük. Feltaxiztunk a medina falai mellett található 16.századi erődhöz, amely napjainkban fegyvermúzeumnak ad otthont. Bemenni nem akartunk, a fegyverek egyikünket sem hozzák lázba, így az épületet megkerülve továbbsétáltunk a merenid sírok irányába. A sírépítmények egy domb tetején találhatóak, ahonnan remek kilátás nyílik a fesi medinára ill. a régi városfalakra. A lefelé lejtő domboldalon egy régi temető terül el, a temető felett, a virágoktól tarkálló zöld gyepen a bőrművesek szárítják a festett, cserzett bőröket. Ott jártunkkor a rét tele volt teregetve vörösre cserzett bőrökkel, a már megszáradtakat éppen akkor gyűjtötték össze, és újakat teregettek ki. A bőrhordó szamarak – ha éppen nem dolgoztak – a sírok között kóborolva, legelészve csócsálták a friss, zamatos füvet.

A ragyogó napsütésben jól esett kicsit ücsörögni a romok mellett, és élvezni a melengető napsugarakat, a medina látványát, az előttünk zajló mindennapi élet apró mozzanatait.

A sírok és az erőd közötti útra visszaballagva elindultunk a város irányában, és az első kereszteződésnél, ahonnan már nagyobb volt a forgalom, leintettünk egy taxit. A taxis mindkét esetben normál árat kért, sőt, az első még a taxamétert is bekapcsolta.

A hotelbe visszatérve összecuccoltunk, majd újra átvágtunk a medinán, hogy eljussunk Berrada bácsi vendéglőjébe. Az öreg mér régi ismerősként fogadott minket, és annyi előételt küldetett az asztalunkhoz, hogy szinte már ezzel jóllaktunk. Amint kiürítettünk egy-egy kis tálkát, az öreg már pattant is, és újabb adag finomságokkal kedveskedett, nem győztünk hálálkodni. Mindketten brochette-et választottunk, én csirkéset, L. keftásat. Mindegyik jó választás volt, de a keftás különösen ízletesre sikeredett.

Sajnos lejárt a Fesre tervezett időnk, kitaxiztunk a vasútállomásra. A fesi vasútállomás egy szép, modern, kulturált épület, a jegyvétel gyorsan ment, a tervezett indulás 14:50-kor volt. L. még gyorsan elfutott üdítőt és egy kis rágcsát venni. Még szerencse, hogy beszerzett pár dolgot, mert a tervezett marrakeshi érkezésünk (22:00) jócskán megcsúszott. Pénteki nap lévén rengeteg diák utazott haza, s a Fes-Marrakesh vonalon fekszik az összes fontos nagyobb – ergo egyetemi – város: Meknes, Rabat, Casablanca. Csak Casablancában kb. 3 helyen állt meg a vonat, és már itt jelentős késésünk volt. A kalauzok is csak órákkal az indulás után értek oda a mi kocsinkba, már jócskán sötétedés után. Fáradtan érdeklődtünk a késés mennyisége és oka iránt.

L. reménykedve kérdezte: -Azért ugye éjfélre odaérünk Marrakeshbe?!

A kaller csak ennyit sóhajtott: -Hát mi is nagyon reméljük…

Elmondta, hogy a késés oka az extrém mennyiségű diáksereg, aki hazafelé igyekszik a nagyvárosokból, ezért minden állomáson sokkal többet kell állni a le- és felszállások miatt, mint normál esetben.

Este 10 után már csak tompán elkábulva bámultuk az órán a nehezen vánszorgó mutatót, s minden megállónál reménykedtünk, hogy ez talán már Marrakesh. A szabadulás végül jócskán éjfél után, úgy fél egy felé jött el, mikorra végre begördültünk a marrakeshi vasútállomás peronjára. Már előre szívtam a fogamat, hogy mit szólnak majd a Dar Tusciában a kései érkezésünkhöz, hiszen előzőleg megírtam, hogy 22 órára érünk oda a vonattal. De hát ember tervez, vasút végez, miként itthon sincs ez másként a MÁV esetében se.

Mondtam L.-nek, hogy most aztán szigorúra fogjuk a figurát a taxisokkal, s holmi himi-humi árajánlatokra nem ülünk be. Így is lett, az első ajánlkozót elhajtottuk, a második már értette a dörgést, és relatíve normál áron elvitt a Dar Tusciához. Azaz csak az ahhoz a legközelebb eső sarokig, ahová autóval be lehetett hajtani. No itt kénytelenek voltunk kiszállni. Nem volt innen messze a Dar Tuscia, mindössze pár perc gyalog, ráadásul már a járást is ismertük, de így éjjel egykor, sötétben, két-két hátizsákkal felmálházva, csontrakészült kétes alakok között masírozva kissé többnek éreztem. Az utca e kései időponton se volt üres, ellenben tele volt kevéssé jól szituált úriemberekkel, akik közül hárman-négyen egyszerre csak a nyomunkba szegődtek. Tudtam, hogy a Dar egy nagyon keskeny sikátorban, egy sötét árkád ill. egy sarok után van, egy szó mint száz, szerintem pont ideális hely egy rablótámadásra. Alig vártam, hogy elérjük a sarkot. A Dar vasrácsos kapuja természetesen zárva volt, remegő kézzel nyomtam a kapucsengőt. De semmi sem történt. Az alakok ebben a pillanatban beértek minket. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, bűbájosan bekészült vigyorral belevigyorogtak a képünkbe és lelkes kézfogásokkal köszöntöttek minket: „Welcome to Marrakesh!”. Mind a négyükkel le kellett pacsiznom nekem is.

Ennyi volt és mentek is tovább. Naima ebben a pillanatban nézett ki a kapu feletti ablakon, és jött is ajtót nyitni. Mit mondjak, nagy megkönnyebbülést éreztem, amint a kapun belül voltunk. Sűrű bocsánatkérések közepette kísértük Naimát a szobánkba, s pár perc múlva holtfáradtan estünk ágyba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.