8. nap – Aug. 26.

Reggel összecsomagoltunk, majd kijelentkeztünk a panzióból. A cuccainkat ezúttal is ott hagyhattuk; sőt, nap végén, a busz indulása előtt le is tusolhattunk.

Dolmusszal Ürgüpbe mentünk, ahol a Mustafapasába induló buszok állomásán tetettük ki magunkat.

A pályaudvaron sehol egy pad vagy egy kis árnyék. Egy busz oldala vetett egy kis árnyékot, ezen próbáltunk osztozni. Igyekezetünket látva, a buszsofőrök behívtak saját irodájukba, leültettek s megkínáltak almateával. Ültünk egymással szemközt mint egy tanórán, csak itt senki sem beszélt. Iszogattuk a teát, néztük a TV-t, majd mikor indult a busz, szóltak, hogy menjünk.

Mustafapasa közel van Ürgüphöz, kb. 15-20 perc az út, de elfelé elég sokszor megállt a busz, gyakorlatilag minden fánál.

A falu egykor görög település volt, de az 1923-as görög-török lakosságcsere alkalmával lakóit kitelepítették. Sétálgattunk, nézelődtünk, vettünk pár képeslapot az otthoniaknak, de feladni már nem tudtuk, mert valamiért nem volt nyitva a posta. Ebédet is itt ettünk – talán St. Eleni volt a vendéglő neve. Na, ezt nem kellett volna….

Én egy mezzét rendeltem, L. meg egy pidét. Mivel egyikünknek sem ízlett a saját kajája, a másiké viszont igen, ezért cseréltünk. Óriási hiba volt!!!

Ebéd után a következő dolmusszal visszamentünk Ürgüpbe. Itt tudtuk feladni a képeslapokat: a postán is nagyon segítőkészek voltak a helyi erők.

Mivel ez volt az utolsó napunk Kappadókiában, s fájt a szívűnk egy szép szőnyegért, engedtünk egy szimpatikus szőnyegárus csábításának, s betértünk az üzletébe. Ő szépen felmérte az igényeinket (s a pénztárcánk vastagságát), majd elkezdte teregetni elénk a különféle szebbnél-szebb szőnyegeket. Már vagy 30-at kiterített, de nekünk persze az elsők – a legdrágábbak – tetszettek. Akkor az összes szőnyeget visszapakolta, a végén már csak 4 maradt. Hosszas vacillálás után a négyest kettőre szűkítettük. Ekkor már mind a ketten kb. tízszer végigmásztunk mindkét szőnyegen,

átnéztünk minden négyzetcentimétert, hajtogattuk-forgattuk jobbra-balra. Természetesen mindegyikünknek az ellentétes szőnyeg tetszett. Végül megállapodtunk, hogy pénzfeldobással döntünk: ha fej, L. nyer; ha írás, akkor én. Fej lett….

Kis alkudozás után az üzlet megköttetett. Ismét gazdagabbak lettünk egy szőnyeggel.

Ezek után felbaktattunk a város fölé magasodó dombra, ahol a régi városrész rekonstrukciója folyik: Kayakapi project. A feltárás ill. rekonstrukció területe elvileg le van zárva, de nyugodtan be lehet sétálni, senki sem szól érte. Mi is megtettük, miután ittunk egy teát egy jó kis kávézóban, ahonnan szép kilátás nyílt a városra.

4-5 óra körül dolmusszal visszamentünk Göremébe, a panzióban lefürödtünk, felvettük a cuccainkat. Este még megvacsiztunk, majd a buszpályaudvaron dekkoltunk az isztambuli éjszakai busz indulásáig.

A Nevsehir Seyehat társaságnak MAN busza volt, szükösebb mint a Metro Mercedese, de legalább a térdeket neki lehetett támasztani az előző ülésnek. (Ezt a Mercedesnél az italtartó műanyagtálca miatt nem lehetett.) A francia család is ezzel jött vissza, nekik elrontották a jegyüket: hiába kérték egymás mellé, mégis elszórva kapták őket. Volt is cirkusz, a busztársaság ügyintézője egy bunkó volt, törökül elmondta szegény feleséget mindennek, pedig az teljesen udvariasan magyarázta a helyzetet. Végül csupán az utastársak rugalmasságán és segítőkészségén múlt, hogy megoldódott a helyzet, s a gyerekekkel egymás mellé tudtak ülni.

A visszafelé úton sokkal rosszabb WCző helyeken álltunk meg, mint a Metroval, s ráadásul az összes fizetős volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.