Február 13.

Igyekeztünk időben felkelni és összepakolni, majd gyorsan beharaptuk a szokásos reggelit. Talán ez az egy volt a Dar Tuscia egyetlen gyenge pontja, hogy minden egyes reggel hajszálra ugyanazt a reggelit kaptuk, egy kis változékonyság olykor-olykor jól esett volna. Még előző nap megbeszéltük Naimával, hogy a nagyhátikat itt hagyjuk a hotelben, így kényelmesebben utazhattunk Ait Benhaddouba, és egyébként is ugyanide jövünk vissza másnap.

Kiballagtunk a megadott időpontban a busztársaság irodájához, és megkezdtük a később nem túl rövidnek bizonyult várakozást. Még két külföldi várt erre a járatra, két középkorú svéd hölgy, akik teljesen jó fejek voltak, s jól elbeszélgettünk velük. Ők is Ait Benhaddouba igyekeztek, így gyorsan le is beszéltük, hogy Quarzazate-ból közösen fogunk taxit, javítva ezzel az alkupozíciónkat a taxishiénákkal szemben – egységben az erő-, másrészt egymás költségvetési statisztikáját. Már minden, öt perces ismeretség után szóba jöhető témát kiveséztünk, így a nagy magyar politikai helyzetet, hogy miért dolgozok Ausztriában, hogy mennyire nehéz így a normál családi élet, hogy ők mit csinálnak Svédországban, merre jártak korábban, mi merre jártunk korábban….és a busz még mindig sehol sem volt. Pedig már a kitűzött indulás ideje is jócskán elmúlt. Röpke egy órás késés után begördült a „szuperjárgány” értünk. A busz állapota mind az iráni, mind a Törökországban megszokott színvonalat alulmúlta, ráadásul az utazóközönséget se nagyon fegyelmezte senki, így azok össze-vissza ültek, többek között a mi – a busz elejébe szóló- helyeinkre is, így - mivel eszünk ágában sem volt hátra menni – a fél buszt át kellett logisztikázni. Jó nagy tülekedés, keveredés támadt, s mire mindenki behajtogatta magát a megfelelő ülésbe, a késés még inkább megnövekedett. Mi talán a harmadik sorban kaptunk helyet, a svédek meg eggyel előttünk.

Marrakesht elhagyva az út egy órán át jellegtelen, lapos síkvidéken vezetett keresztül, ezekben a pillanatokban még az a később tévesnek bizonyuló gondolat is átfutott a fejemen, hogy „Óóóó, nem lesz itt gond a hegyekkel, minek ide a Dedalon!” No, ennek örömére ettünk is egy kis földimogyorót…Kár volt.

Úgy egy óra után elkezdődtek az Atlasz mind meredekebbé váló lankái. Előttünk a svédek közül a fiatalabbik rövidesen eléggé rosszul kezdett lenni, s kis idő múlva én is éreztem, hogy nem lesz egyszerű az még előttünk álló pár óra. Kb. az út felénél végre megálltunk egyet pihenni és pisilni. Míg mi ketten a svéd csajjal csak leroskadtunk az útpadkára, az idősebbik csajszi nagyon vígan volt, vidáman mesélte, hogy az egyetlen dolog, amit mindig, mindenhová magával visz, a WC-papír – itt, az Atlaszban is boldogan szorongatott egy tekercset. L. is jól érezte még magát, élvezte a friss hegyi levegőt és a kilátást – előbbit én is, utóbbiból az aszfalton kívül nem sokat láttam. Nagy nehezen azért sikerült összekaparnom magam annyira, hogy legalább a WC-re el tudtam botorkálni.

Ezek után következett az út második, rosszabbik szakasza. Az őrült sofőrünk az Atlasz hágóin és szerpentinjein akarta az egy órás késésünket behozni, ezerrel nyomta a gázt, úgy száguldottunk bele a kanyarokba, mint a szél, aztán meg jól ráfékezett, és olyan erősen kanyarintotta a kormányt, hogy pár ilyen mutatvány után a gyomrom végérvényesen tiltakozni kezdett. Hiába próbáltam meg a táj szépségére koncentrálni, a rózsaszín pompában virágzó fák látványára, a hófödte csúcsokra, a vetett téglából épített, archaikus kis falvakra, a gyomrom veszettül táncolt, liftezett, és a mogyoró újra zacskóba kívánkozott. L. előkaparta a zacskókat a hátiból, és én innentől kezdve csendes önkívületben, zacskót szorongatva, néha-néha „belekukkantva”, remegve, hideg verejtéktől kiverve töltöttem az utat, s csak arra gondoltam, hogy hogy lehetek ilyen marha, hogy ilyen dolgokkal szívatom magam valami nyugis punnyadás helyett, a jól megérdemelt szabadságomon.

Előttünk a svéd csaj közben már olyan rosszul volt, hogy végül is valakinek megesett rajta a szíve, így még eggyel előrébb ülhettek, az „anyósülésre”, ahol full panorámájuk volt, és egy csapásra elmúlt a rosszulléte. A mázlista!

Nem sokkal Quarzazate előtt, vicces módon pont hogy újra egyenessé vált az út, L. is rosszul lett. Hirtelen felegyenesedett az ülésben, s mint egy szurikáta, amikor kígyót lát, elkezdett jobbra-balra forogni, és a távolba kémlelni. Kikapta a kezemből a félig telt zacskómat, és ékes, mennydörgő hangeffektusokkal adta tudtára a sofőrnek és az utastársaknak, hogy ő bezony, itten-mostan rosszul van, de nagyon ám, s két rosszulléthullám között pedig még ékesebb magyarsággal fejezte ki véleményét a sofőr vezetési képességeiről és felmenőiről.

Szerencséjére rövidesen megérkeztünk Quarzazate-ba, ahol mint a kísértetek, letámolyogtunk a buszról, és kirángattuk a hátikat, L. pedig a „szeretetcsomagunkat” egy szemétkupac tetejére biggyesztette. A svédek velünk ellentétben már remekül voltak, s meg is kezdték az alkut a taxira. Végül is miután egy viszonylag elfogadható ár jött ki, elcaplattunk a felhajtóval egy nagy fekete, öreg Merciig, ahol a fickó bősz telefonálgatásba kezdett, majd közölte, hogy a sofőr mindjárt jön, és otthagyott minket. Szerencsére a kocsi egy kókadt pálmafa árnyékában állt, így mi is árnyékban kókadozhattunk tovább, mert amúgy már elég meleg volt, s a nap is piszkosul tűzött. A sofőr is előkerült pár perc múlva, becuccoltunk a Mercibe, és elindultunk Ait Benhaddou irányába. Útközben a svédek aggodva kérdezgették, hogy jobban vagyunk-e, én még egy frissítőkendőt is kaptam az idősebbiktől, amiről kéjesen mesélte, hogy ez valami szuper The Body Shopos cucc. A taxis először a svédeket rakta ki a megfelelő szállodánál, majd minket szállított el a jobb napokat is látott Chez Brahimba. A Chez Brahimot egy helyi család üzemeltette, a hely legfőbb erénye a jó elhelyezkedése és a teraszról nyíló szép kilátás volt, de a szoba, amit kaptunk, elég leharcolt állapotban volt már. Egy éjszakára azért megtette.

Miután kissé kipihentük az út fáradalmait, s kissé alábbhagyott a kora délutáni meleg is, elindultunk felfedezni a Marokkó egyik legfőbb nevezetességének számító, roppant fotogén kszárt (erődváros, igazából több kaszba – erődszerű ház – együttese), ami a Világörökség része. A környék egyébként a marokkói filmgyártás központja, Quarzazate körül több filmstúdió van, Ait Benhaddouban is forgattak jó pár filmet, pl. a Krisztus utolsó megkísértését Scorsesetől vagy az Oltalmazó ég Bertoluccitól, csak hogy a jobbakat említsem. A modern falu – a hotelekkel – a kszárral átellenben, egy folyóvölgy túlsó oldalán helyezkedik el, így a kszár megközelítéséhez először a folyón kellett átkelnünk. Jelen esetben ez nem volt különlegesebb feladat, alig valamicske víz csörgedezett a mederben, ahol kissé mélyebb volt, ott a helyiek homokzsákokból kreáltak hidakat, így teljesen száraz lábbal sétálhattunk át a túlpartra. Mivel a turistabuszok délelőtt már letudták a kaszbás kirándulást, így délután már jobbára csak mi képviseltettük a nemzetközi közönséget. A meder másik oldalán már készülődött is három, kék klepetyusba és turbánba csomagolt kaszbalakó, ősi berber atyafiak, hogy kedves és „önzetlen” vendégszeretettel ismertessék meg velünk a kaszbába való bejutás titkát. Amiről persze olvastam, hogy ingyenes, de…. No amint átértünk, máris a nyomunkba szegődtek, s betereltek minket az egyik kipofozottabb kaszbába, ott aztán persze gyorsan elő is adták, hogy ezt a kaszbát meg lehet nézni, mindenhová be- és fel lehet mászni, meg lehet tapogatni, lehet csúszni-mászni a porban – ennyi és ennyi dirham, Mister. Gondoltam, hogy ilyen könnyen nem adjuk a bőrünket, na meg én se ma jöttem le a falvédőről, mondtam nekik, hogy bezony olvastam az okos könyvemben, hogy itten nincs belépődíj, csak az ilyen kedves alakok próbálják a turisztokat lehúzni. Erre a beduin:

-„Madaaaam, thisz iz nota Marrakesh!!!”

- „Jóvanna, és jegyet tudsz adni?” (Gondoltam, hogy úgyse, és akkor lószart se fizetünk.)

Erre az ürge csak nem előkapott egy jegytömböt?! Hát – gondoltam – fene azt a berber nénikéjét, ez dörzsöltebb mint én, nemhiába no, edződött már pár éve pár ezer turistával… Így nem túl lelkesen, de megvettük a kamujegyet, és végigcsúsztuk-másztuk a kaszbát, ami kívülről szerintem kellemetesebb látnivaló mint belülről, de hát egyszer ez is ki lett próbálva. A vályogból épített tornyok alsó szintjén voltak az istállók, az állatok szállásai, a felsőbb szinteken éltek egykor az emberek.

Lemásztunk, elköszöntünk a „Madame, thisziznotaMarrakesh!” családtól, és továbbindultunk a kaszbában. Pár száz métert sétálva rájöttünk, hogy még sok kaszbarészt meg lehet(ne) nézni hasonló külön belépővel, de egyszer is elég volt. A kszár kacskaringós utcáin felgyalogolva felmásztunk a föléje magasodó domb tetejére, hol egy 17. századi erőd maradványai omladoznak. Rajtunk kívül talán még négy ember volt itt, két francia turistalány, és két helyi diskurált egy lépcsőn üldögélve. Amúgy csend és nyugalom, szél és por. Hangulatos. A kilátás pedig klassz.

Nemsokára jött még pár ember, szintén turisták, de helyiek, az iskolázottabb rétegből. Pár szót váltottunk is egy férfival, aki kedvesen és udvariasan érdeklődött a marokkói utazásunk és tapasztalataink iránt, és még pár fotót is készített rólunk. Még egy darabig gyönyörködtünk a lemenő nap fényében rozsdavörössé váló táj és a kszár látványában, majd elindultunk lefelé, mert beneveztünk a hotelben egy berber vacsorára. Búcsúzóul egy öreg berber játszott helyi dallamokat egy vonós hangszeren, egy rebabon: nem volt se szép, se dallamos, csak amolyan macskavernyogás-szerű, L.-nek mindenesetre tetszett, honorálta is némi pénzmaggal a produkciót.

A hotelbe visszaérve próbáltunk volna a Skypon bejelentkezni a családnál, de a telefonom nem tudott csatlakozni a wifi-re, pedig másoknak működött. Sötétedés után következett a berber vacsora, amit a tulaj családja készített, ha jól emlékszem előételként amolyan tojásos lecsó volt, majd nyárson sütött hús következett, desszertként pár szem sütemény és gyümölcs. Összességében egész jó volt, pláne hogy már meglehetősen ki voltunk éhezve a viszontagságokkal tarkított nap után.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.