Február 22.

Fesben bóklászni, annyit tesz, mintha visszazuhannál az időben pár száz évet. Na jó, a mobiltelefonok és a turistás ajándékvackok modernek, de a díszlet, a hangok és az öszvérek lebilincselnek, és fogva tartanak egy európai szemmel letűnt korban.

Megreggeliztünk a riad gyönyörű patiójában, az épület belsejében, a vastag falak mögött meglehetősen friss, majdhogynem csípős volt a reggeli levegő. A Riad Hala a fesi medina legfőbb verőere, a Talaa Kebira mellett fekszik, így csak kiléptünk a hotelhez vezető sikátorból, és máris a medina nyüzsgésében találtuk magunkat.

Első utunk a Bou Inania medraszához vezetett. A medraszát 1350 és ’55 között építette Abou Inan szultán, ez az egyetlen medrasza Marokkóban, aminek minaretje és minbárja van. Nehéz újra és újra valami újat írni a kiemelkedő építészeti szépségről, ezért csak folytatólagosan jegyzem meg, hogy ez az épülete is tökéletesre sikeredett az egykori merenideknek.

A következő állomásunk a Nejjarine fondouk volt. A 18.században emelt, elegánsan helyreállított épület kvázi karavánszeráj, ma a Világörökség részét képezi, és része a fesi medina célul kitűzött teljes körű rekonstrukciójának.

Visszaindulván a Talaa Kebirán az El-Attarine medraszába tértünk be, mely valaha a fűszerárusok medraszája volt, s a Bou Inania medraszával együtt a mór építészet egyik ékkövét képezi.

A fesi medina sikátoraiban bóklászni klassz dolog, és a központi Talaa Kebira miatt annyira talán el sem lehet veszni, vagy ha mégis, mindig akad egy tettre kész gájd. Egy kerámiákat áruló üzletben megalkudtunk pár kisméretű, kézzel festett csempére és bögrére. Voltak gyönyörű tányérok, tajine-ok, vázák, de a súlykorlátaink miatt sajnos ezeket ott kellett hagynunk az üzletben. Elsétáltunk a Seffarine térig, amely a fesi fém- és ezüstművesek központja. A mai napig hatalmas rézüstök, edények terpeszkednek a teret körbevevő műhelyek előtt, helyenként izmos mesterek kalapálják a felhevített, forró rézüstöket. Dél felé járt az idő, megéheztünk, próbáltunk a téren egy kellemes éttermet keríteni, de amit kinéztünk a tér egyik rövidebb oldalán, drága is volt, meg nem is annyira szimpatikus a kiszolgálás, talán kaja sem volt normális, cserébe viszont tele volt turistákkal. Tovább álltunk.

A medinában bolyongva egyszer csak beinvitáltak minket egy antikvitásba, gondolom kellemetes külsejünket látva újra valami spéci gazdag nyugati turistának hittek bennünket. Már nem egyszer előfordult, hogy franciának, olasznak vagy tudom is én minek gondoltak. Megígértük a pasasnak, hogy megnézzük az üzletét, de előbb ennünk kell, különben időnap (értsd:vásárlás) előtt éhen halunk. Megállapodtunk, hogy ebéd után visszamegyünk hozzá, cserébe ő meg elkísért minket arra a helyre, ahol életünk egyik legjobb külföldi ebédjét kaptuk. Pár sikátor után kikötöttünk egy kifőzdében, aminek az ajtaján sűrű gőz és füst tört ki, az intézmény tele volt helyiekkel, az ajtóban faszénen izzadtak és pirultak a nyársra tűzött brochettek. A hely neve Berrada Restaurant. Minket egyenest a konyhába tereltek be, ahol végigkóstoltatták a napi kínálatot, és kiválaszthattuk mi ízlik a legjobban, miből kérünk egy tányérral. Amint helyet foglaltunk, máris hordani kezdték a különféle előételeket: savanyúságok, szószok, krémek, friss marokkói kenyér. Eztán jött a főétel, L.-nek egy tál pörköltszerű birkatajine, nekem apró keftagombóckák szintén valamilyen pörköltszaftszerű szószban, valami olyan pompás ízzel, hogy na! Degeszre tömtök magunkat. Közben a brochettesütést átvette a főnök, egy sárga turbános idős úriember, egy igazi jelenség. Fizetéskor nem győztük dicsérni a főztjét, aminek az öreg szemmel láthatóan őszintén örült. Teli hassal támolyogtunk vissza a szűk utcákon a jónak vélt irányba, de kicsit benéztük a boltot, mert egy másik antikvitásba sikerült betérni, nem a tervezettbe. Sebaj, kiderült, hogy emez is a mi pasasunkhoz tartozik, akiért gyorsan el is szalasztottak. Ahogy belül a félhomályban toporogtunk, jött egy ember, felkapcsolt egy villanykapcsolót, és akkor mintha Aladdin barlangjába tört volna be a napfény, az állunk is leesett a bámulattól. Egy hatalmasnak tűnő terem – valójában egykor egy belső udvar lehetett - előtt álltunk, a fényt egy óriási kristálycsillár milliónyi apró kristálydarabkája szórta szerteszét, a terem telis-tele volt szebbnél szebb bútorokkal, tárgyakkal. Olyan érzés volt, mintha egy film közepébe cseppentünk volna. Aztán persze gyorsan jött a kijózanodás, mert tudtuk, hogy itt kb. semmire sincs pénzünk, főleg, ha valaha még haza is akarunk jutni. Az eladók is felmérték pár perc alatt, hogy velünk lukra futottak, de nem lettek udvariatlanok vagy gorombák, egyszerűen csak lekapcsolták a villanyt, és óvatosan kifelé tereltek minket a kincseskamrából. Útban kifelé még szóba került, hogy a híres fesi bőrcserző medencékhez szeretnénk eljutni, ezért rögtön adtak is mellénk egy fiút, aki némi baksisért cserébe elkalauzolt minket oda. Hosszú perceken keresztül követtük a fiút a medina egyre eldugottabb sikátorain keresztül, míg megérkeztünk egy bőrárukkal kereskedő üzletbe, ahol felkalauzoltak minket az egyik felsőbb teraszra. Itt aztán a kereskedő lenyomott egy szokásos sablonszöveget, hogy csak nekünk, csak most, csak itt lehet erről a szuper teraszról fényképezni, más szokványos turisztoknak nem, de mi ugyebár különlegesek vagyunk (De miért is?!), az üzletet meg majd fényképezkedés után megnézzük.

A kilátás egyébként tényleg szuper volt, a medina közepében, a fecskefészekszerűen összetákolt háztömbök között különböző színekben pompázó kerek kádakban festették a bőröket a munkások. A kádak szorosan egymás mellett és felett helyezkednek el, mintha színes lépesmézdarabkára bámulna az ember. A tetőkre, a kádak peremére már megfestett bőröket terítettek, helyenként a megszáradt darabokat hatalmas kupacra halmozva pakolták egy-egy öszvér hátára.

Fotódzkodás után végigmutogatták a többszintes boltot, de mivel mindenre azt mondtuk, hogy túl drága, végül a földszinten kötöttünk ki, ahol a leggagyibb cuccok voltak, de még itt is túl drága volt minden. Még az elején megbeszéltük, hogy talán egy kis bőr pénztárcára futja, de itt kiderült, hogy nem, ill. igen, de minek, ha másutt a harmadába kerül?! Így csak mindenre ráztuk a fejünket, és tettük a hülyét, míg végül utunkra engedtek bennünket, és a gájdunk visszakísért minket a kiindulási pontunkhoz, azaz az antikvitáshoz. Menet közben nyomtunk neki egy kis baksist, így mindenki részéről le volt tudva ez a közös kis történet. Visszabandukoltunk a szállodába, és a lapostetős teraszról élveztük a lemenő nap által simogatott Fes látványát. Este még a Talaa Kebira nem messze levő végében berendezkedett piacszerűségen vásároltunk vacsorát, és egy cipőboltban - ahol az eladósrác roppant szimpatikus volt - megalkudtunk pár szép marokkói bőrtopánkára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.