Február 18.

Kora reggel a mi lépteink zaja törte meg a csendet El Jadida óvárosának melankolikus utcáin. A városfalon kívül fogtunk egy taxit, és a vasútállomásra vitettük magunkat. A vasútállomás meglehetősen messze van a belvárostól, autóval is elég sokáig tartott az út. A taxis – noha fiatal ember volt – nem az az átvágós fajta, kérés nélkül bekapcsolta a taxiórát, és teljesen reális áron szállított minket a vasútra. A vonat indulásáig még bőségesen volt időnk, megvettük a jegyeket Meknesbe, aztán várakoztunk a szerelvény érkezésére. Időközben még egy turista tűnt fel az épületben, egy ötvenes, mackós férfi – René-, akivel L. szóba is elegyedett, majd a vonat beérkezése után is egy fülkében kötöttünk ki. A kanadai René egyedül utazgatott Marokkóban, pár éve elvált a feleségétől, majd úgy döntött, hogy ideje felfedezni a világot. A marokkói a második hátizsákos útja volt. Kinézete alapján nem feltételezte volna az ember, hogy ilyen vállalkozó szellemű, inkább nézett ki egy jóságos, kedves nagy mackónak, aki némileg a Télapóra is hajaz, mintsem hátizsákos utazónak. Mindehhez mérten elég móki is volt, elmesélte, hogy Casablancában a hotelben felejtette az útlevelét, majd pár száz kilométerrel arrébb rájött a gikszerre, így kényszerűen visszautazott Casaba a fontos okmányért. Aztán meg valahol megismerkedett egy helybelivel, akivel elment vacsorázni, de az étteremben aztán neki kellett az egész cehhet állni az újdonsült ismerős eltűnése után. Az ismerős kiment a mosdóba, csak épp elfelejtett visszamenni… Klasszikus bakik, olyanok, amik az LP-ben vagy bármelyik, magára valamit is adó útikönyvben szerepelnek, de legalább lesz mit mesélni az unokáknak…

René Rabatig utazott, jól elcsevegtünk egész úton, gyorsan Casába értünk. Itt nekünk is át kellett szállni. Mindkét vonat teljesen tiszta és korrekt volt, pedig csak másodosztályra vettünk jegyet. Casa után nem sokkal Rabat következett, itt elbúcsúztunk Renétől, majd nemsokára mi is megérkeztünk Meknesbe.

Meknesben a vasútállomás mellett próbálkoztunk taxit találni, az első taxis valami teljesen irreális árat mondott, a másik, aki meg látta, hogy ennek hallatán az előzőt faképnél hagyjuk, gyorsan le is csapott ránk, s viszonylag normális áron elvitt minket a Bab el-Mansourig, ahol közölte, hogy itt ki kell szállnunk, mert oda, ahol a szállodánk van, nem lehet behajtani kocsival. Utóbb kiderült, tényleg igazat mondott. Nos, kénytelen-kelletlen kiszálltunk, s a forgalmas utcán, négy hátizsák mellett, egyre jobban csapkodó esőben próbáltuk kitalálni, merre is kellene indulnunk. Én nem tudom, mi lelt minket, talán kikapcsolt a navigáció a fejünkben, de egyáltalán nem tudtuk betájolni magunkat. Én váltig azt hittem, hogy a medina előttünk van, de épphogy a hátunk mögött volt, előttünk meg a Királyi Város falai sorakoztak. Hiába forgattam az LP-t, erre is, meg arra is, nem sikerült rájönni a helyes irányra. L. közben egyre nyűgösebb lett, fáradt volt és éhes, s ahogy a rossz irányba - a Királyi Város felé – baktattunk, a ruháink is egyre jobban átáztak. Visszafordultunk a kiindulási pontunkhoz, a Bab el-Mansourhoz, s a Rue Dar Smenen toporogva, immár bőrigázva és fázva veselkedtünk neki újra, hogy megtaláljuk a Riad Malakot. Feltűnően bénáztunk, ezért egy helyi férfi meg is szólított minket, hogy segíthet-e. Mivel egyedül nem jutottunk semmire, ezért igénybe vettük a felajánlást, s együtt indultunk a Riad Malak felé. Persze azonnal tudta, hogy merre kell menni, és „természetesen gájd sem volt, csak szerette a turistákat” és bla-bla-bla…. de legalább tényleg elvezetett a hotelhez. Amikor kérdeztem tőle, hogy akkor ugye bizti nem gájd-e, akkor így válaszolt sajátos, sipító hangján: „Madame , thisz isz nota Marrakesh!” Hát ha nem is gájd, de egy szőnyegkereskedő felhajtója volt, akinek fő feladata annyiban állt, hogy a tájékozódással bénázó turisztokat összeszedje, elvezesse a megfelelő hotelhez, majd este begyűjtse őket egy „baráti” teázgatással egybekötött szőnyegbemutatóra. Végül is nem nagyon bántuk a dolgot, hiszen úgyis szeretjük a szép szőnyegeket, így megbeszéltük a pasassal, hogy még aznap este legyen a baráti csevej. Mivel a „barátunk” univerzális volt, s éppenséggel volt egy taxisbarátja, aki roppant kedvező áron méri a taxis kirándulásokat, rögtön egy taxis túrát is foglaltunk nála a következő napra Volubilisbe.

A Riad Malak ugyan kitűnő fekvésű szálláshely, a medina szívében, a Medersa Bou Inaniától egy saroknyira, de a szobával első látásra elégedetlen voltam… és a másodikra is. Az épület még felújítás alatt állt, az első emeleten beszívott melósok kopácsoltak roppant kényelmesen, a szobában a berendezés pedig lélegzetelállítóan randa volt, azt a faragott, tömörfa-utánzat műanyag ágyat a mai napig nem felejtem. A recepciósfiú látta, hogy kritikus a helyzet, s igyekezett megnyugtatni, hogy a kőművesek természetesen délutánig befejezik a munkát, és nem lesz itten semmiféle zajongás és ütés-fúrás. Mivel látta, hogy talán ez még mindig nem volt elég meggyőző, ezért felajánlott egy grátisz meleg vacsorát is a számunkra. Nyúzottak, éhesek voltunk, s a meknesi dermesztő hidegben ráadásul bőrig is áztunk, ezért nem nagyon volt kedvünk másik hotelt keresgélni, belementünk az alkuba. A fiú megkönnyebbülve sóhajtott fel. Nem sokkal később újdonsült meknesi „barátunk” újra megjelent, s elvitt minket egy elmondása szerint nagyon jó, nem turistás étterembe. Az étterem tényleg nem volt turistás, de sajnos a kaja már elhűlt, s nem tűnt túl frissnek sem, ráadásul „barátunk” barátainak a ceruzája is elég vastagon fogott… Amilyen gyorsan csak lehetett, leléptünk.

Elsétáltunk a Medersa Bou Inaniához, a 14. században épült korániskola a klasszikus marokkói építészet egyik gyöngyszeme. A zellij csempemunka, a stukkódíszítések és a fafaragások igazán szemet gyönyörködtetőek, s a medersa zöld mázas cseréptetőzete is jellegzetes meknesi látvány.

Ezután Moulay Ismail mauzóleuma felé vettük az irányt. Moulay Ismail szultán a 17.században tette meg Meknest fővárossá, s masszív építkezésbe kezdett az addig jelentéktelen városban: 45 kilométernyi városfalat, megannyi monumentális városkaput, és egy hatalmas palotakomplexumot álmodott meg a város számára. Állítólag még a messzi Izlandról is kerültek ide keresztény rabszolgák, akiket a marokkói kalózok raboltak el, s akiknek eztán Moulay gigaépítkezésén fejeződött be az élete…

A mauzóleum hangulata békés, a vastag, többrétegű falak és a kis udvarok távol tartják a város zaját.

Kora este még arra futotta az erőnkből, hogy betérjünk a barátunk által ajánlott, a Place el-Hedime tér mellett található fedett piacra. Ez a javaslata ezúttal teljes mértékben megegyezett az elvárásunkkal és az ízlésünkkel: a piacon minden olyan nyalánkságot lehetett korrekt áron kapni, amire csak vágytunk. Különböző ízesítéssel tartósított olívabogyó-halmok, színes gyümölcsök, frissen levágott állatfejek és -lábak, különböző színű, méretű és ízű datolyakupacok, elképesztően ízlésesen megformált, édes aprósütemény-piramisok s fűszercsúcsok között válogathattunk. Ez a hely maga volt a marokkói Kánaán számunkra.

Este hétre volt megbeszélve a vacsora a hotelben, amit a recepciósfiú édesanyja készített el: igazi, finom és meleg marokkói harrirát kaptunk. Rajtunk kívül még egy külföldi lakott a hotelben, Ron, a skót informatikus, ő is hivatalos volt a vacsorára. Az estebéd igazán családias hangulatban telt, sokáig beszélgettünk Ronnal, jókat szórakozva az utazós sztorijain. Informatikusként Skóciában megszűnt a munkahelye, nem egykönnyen talált másikat, ezért kiadta a skóciai házát, és az albérleti díjból valamint alkalmi informatikai munkákból vígan éldegélt a világ másik felén, ha éppen nem utazgatott valamerre. Egy évet töltött Kínában, Marokkóra is több hónapot szánt. Ron szintén egy ötvenes pasi volt, inkább majdnem hatvan – minő meglepetés, szintén elvált-, de nyugodtan letagadhatott volna vagy húsz évet az évei számából, annyira fiatalosan nézett ki. Mivel neki is szándékában állt Volubilisbe ellátogatni, megegyeztünk, hogy következő nap együtt megyünk a volubilisi kirándulásra.

Vacsora után nem sokkal a „barátunk” is megjelent, s elkísért minket a meknesi medina zegzugos utcáin keresztül a megfelelő szőnyegboltba. Itt már várt minket a boltvezető, egy huszonéves srác, s kezdetben udvarias, szimpatikus irányban folyt a szőnyegnézegetés, beszélgetés, teázgatás. Aztán persze idővel előkerült a hasis és a cigi, és a boltosaink egyre jobban beleélték magukat abba – az egyébként téves – tudatba, hogy itten most mivelünk megfogták az isten lábát, mert biztos roppant sok pénzünk van szőnyeget venni. Tény, hogy sok szőnyeget megnéztünk, még a bejárat felől, a falról is levetettem egyet – a boltossrác beszívva egyensúlyozott a létra tetején, majd lebucskázott, amikor próbálta leakasztani a kilimet- , de hát mindegyikkel volt valami hiba, vagy nem tetszett még sem közelről, vagy hibás volt, vagy aránytalan, vagy éppenséggel túl drága. Már elég későre járt, ezért próbáltunk volna szabadulni, de az eladók nem akarták az üzletet veszni hagyni. Egyszerűen látszott, hogy nem hiszik el, hogy nincs elég pénzünk a szőnyegeikre. Már a hangulat sem volt olyan baráti, bár erőszakosnak még nem mondanám, mindenesetre kellemesnek sem. A „barátunk” is selypegte a fülünkbe, hogy ugye tudjuk, hogy milyen késő van már, és hogy mennyit dolgoztak velünk, és hogy ezek után ugye…. A medina és az éjszaka közepén, mi ketten és a beszívott szőnyegboltosok… végül is mondtam L.-nek, hogy mi az a maximum határ, amit egy kilimért vagyok hajlandó fizetni, s ezen a kereten belül próbáltunk találni egy olyan szőnyeget, ami tetszik. Bár úgy tűnt, hogy mi vagyunk rossz alkupozícióban, végül is fordult kicsit a kocka, mert az eladók fáradtsága, és elkeseredett eladni akarása a mi malmunkra hajtotta a vizet, s ha nem is a legszebb szőnyeget sikerült elhozni, de egy egész takaros darabot, aminek a megszerzésébe mi is, és az eladók is beleizzadtak.

Miután megköttetett az üzlet, a betépett srácok azon fáradoztak, hogy rávegyenek a jó üzlet megkötése után szokásos műsorszámukra, miszerint egy jó nagyot kell toppantani és határozottan kiáltani „Idzsma!”. Nevetséges volt az egész, semmi kedvem sem volt ehhez a külön kis epizódhoz, egy darabig húztam is az orrom, de mivel már este 11 és tök sötét volt egy kihalt medina kellős közepén, mégiscsak úgy voltam vele, hogy legyen, talán előbb szabadulunk.

Így toppantottam egy férfiasat és mérgesen rájuk mordultam: „Idzsma!” (És a jó nénikéteket…. – gondoltam magamban.) Ezzel sikerült elnyernem a beszakított kompánia hangos tetszését, de aztán végre elengedtek minket, és a selypes hangú „barátunk” hazakísért a medina sötét, zegzugos utcáin.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.