11. nap – Aug. 29.

Az éjszaka folyamán még párszor futni kellett a toilette-re, de ezt leszámítva, a Best Nobelben aludtunk a legjobban. Reggeli után kijelentkeztünk, majd megpróbáltuk a következő napi pozsonyi repülőjáratot leellenőrizni a neten. Persze még nem volt kiírva…

A mai napi programmal kapcsolatban volt némi vitánk. Én a Herceg-szigetekre szerettem volna menni, de L. kijelentette, hogy ő a hajókázást nem bírná a meggyötört bendőjével. Én meg úgy éreztem, hogy Beyoğlu gyalogos felfedezéséhez nem vagyok elég fitt. De hát ugye „teher alatt nő a pálma”: így az én teljesítőképességem is kénytelen volt megsokszorozódni. Elindultunk a Galata-toronyhoz. A tetejében valami puccos kávézó vagy étterem van, s jó pénzért fel lehet liftezni megtekinteni a kilátást, de mi ezt kihagytuk. A torony környékén sajnos elég sok a kéregető, ezért hamar továbbindultunk az Istikal Caddesi felé. Ez egy – a Váci utcához hasonló – sétálóutca, rengeteg üzlettel, kávézóval, pezsgő hangulattal. Sokkal kevésbé koszos és büdös mint pl. Sultanahmet vagy Sirkeci. L.-nak nagyon tetszett.

Dél körül már rettentően kiéheztünk, de a török ételekre sajnos ekkor nem is bírtunk gondolni. „Szégyenszemre” a McDonald’s-ban kötöttünk ki: még talán soha nem esett ennyire jól a sültkrumpli és a hamburger. (Azóta sem voltam ebben a gyorsétterem-láncban, sem bármelyik hasonlóban – mielőtt valaki átkot szórna a fejemre…de ott és akkor életet mentett.)

L. már teljesen fitt, az én vérnyomásom még mindig a béka feneke alatt lakozott. Azért sikerült eljutni a Taksimig, majd visszaindultunk. Útközben benéztünk egy templom udvarára, ahol meglehetősen vérmes ludak őrizték a bejáratot. Az Istikalról nyíló egyik kis utcában ittunk egy török kávét: itt mindjárt megugrott a vérnyomásom, mikor kihozták a számlát: 10 YTL/2 kávé. Hát ezt bebuktuk, de ennyi belefér egy utazás alatt.

Gyalog visszaballagtunk a Galata hídon, az egyik pillérnél fényképezgettünk, mikor megpillantottam három delfint. Épp előttünk bukkantak fel a habokból, majd el is tűntek. L. le is maradt róla, mert a fényképezőgéppel vacakolt.

A hídon átérve benéztünk a Fűszerbazárba. Én ettől sokkal többet vártam: lényegében ugyanaz volt, mint a Nagybazár vagy az Arasta Bazár, igaz, talán valamivel több édességet és a fűszert láthattunk. A jordániai fűszerkavalkádnak azonban a poros nyomába sem érhet…

A bazárból kikeveredve a szállodába mentünk, ittunk egy teát, megnéztük a neten a gépindulást. A 18:10-es komppal átkompoztunk Kadiköybe, a 19:00-e E10 busszal kivergődtünk a repülőtérre.

A busz iszonyat lassan ért ki, vagy másfél órán keresztül kavarogtunk Isztambul külvárosaiban. A légkondi ráadásul már teljesen lefagyasztott, alig vártam, hogy kiszállhassak.

A repülőgép indulásáig még jócskán volt időnk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.