Február 15.

A nap rohanással kezdődött: reggeli után gyorsan elrohantunk a Supratourshoz jegyet venni Essaouirába, de nem gondoltuk, hogy az indulás ideje ilyen közel van, így visszavágtáztunk a szállásra, felmálháztuk magunkat, és immár a hátikkal súlyosbítva trappoltunk taxit fogni a vasútállomásra. A Supratours buszai –a vasúttársaság leányvállalataként – ez esetben a vasútállomás mellől indultak. Essaouira kedvelt úti célja a marokkói turistáknak, erre a buszra is elég sokan várakoztak, többek közt egész kisgyerekes családok. Hihetetlen, hogy milyen apróságokat húznak-vonnak magukkal a szüleik keresztül-kasul a fél világon, valahol irigylem is őket, meg nem is, de tudom, hogy én a saját gyerekemmel ezt nem tudtam volna/tudnám megcsinálni, mert az enyém látványosan szenved, ha nem ordít, ha álmos, fáradt, nyűgös, éhes stb. Így jobb a békesség, neki is, nekünk is, no meg a nagyérdemű utazóközönségnek is, így a mienk marad otthon a nagyszülőknél, amíg kompatibilis nem lesz az általunk szervezett (túlélő)túrákkal.

Az előttünk levő ülésre is került egy másfél-kétéves körüli babóca fiatal északi szülőkkel, akit az apja pesztrált nagy lelkesen, az anyukát kevésbé érdekelte a dolog. Olyannyira nem izgatta, hogy az gyerek és az apja mit szenved össze a sikeres elalvás érdekében, hogy még véletlenül sem húzta be maga mellett a függönyt, pedig a nap pont a baba fejét pirította. Én is hiába rángattam a függönyt hátrafelé mintegy jelzés értékűen, hogy apának-babának jobb legyen, a „nagysád” nem vette a lapot. Erre apu fogta magát és a gyermeket, és egy sállal lesátorozta magukat, hogy a baba aludni tudjon, de anyunak is kényelmes, szép kilátása maradjon, igaz, őmaga a „sátor” alól semmit sem látott ki egész úton.

Az út kb. 3 óráig tart Marrakeshből Essaouirába, egy megállót iktatnak közbe, bosszantó módon kb. fél órányira Essaouirától, de hát mit lehet tenni, ha pont oda esik a haver argánüzlete, étterme, ahol mindenféle kencét-fencét, argánolajat és kenőcsöt lehet venni jó pénzért. Egyébként nem is rossz minőségben és nagy választékban, utólag Essaouirában már nem találtam meg a hasonló kellemes illatú argánolajat.

A technikai szünetben a babácskának lehetősége nyílott, hogy feltehetően rühes kutyákat kergelésszen és simogasson az üzlet előtt, mi meg jól kiszörnyülködhettük magunkat az elképzelt végkifejleten, ami minimum egy rühfertőzéstől egy jókora kutyaharapásig terjedt. Szerencsére a szülők nem voltak ennyire parásak, és apu laza hidegvérrel mindig az utolsó pillanatban emelte ki a dedet az ebekkel létrejövő közvetlen fizikai kontaktusból.

Nem sokkal Essaouira előtt feltűnt az óceán látványa…a nap erősen tűzött, de amolyan élesen, vihar előtti formán, az ég alja vészjóslóan szürkéllet, akárcsak a hatalmas víztömeg. A városba érkezvén a Supratours megállójában mindjárt belecsöppenhettünk egy igazi kikötői idillbe: két pasas ütötte-tépte egymást, már folyt a vér, páran meg szurkoltak hozzá. Igazán megnyerő benyomást tett ránk ez az első pár perc…

A felhajtókat kikerülve a medina felé vettük az utunkat, ami szerencsére elég közel van a kikötőhöz, és feltett szándékunk volt, hogy ezúttal önerőből találjuk meg a szállást, mert az essaouirai medina nem különösebben bonyolult.

A Riad Sidi Magdoul egy, a főutcáról nyíló kis sötét mellékutcában található, némi helyi segítséggel meg is találtuk. A szoba korrekt volt, semmi extra, de a célnak remekül megfelelt, az ablaka a riad patiójára nézett, de a kevés vendég miatt ez sem volt zavaró.

Mivel Essaouirában csak kevés időnk volt, egy gyors kávé után bele is vágtunk a városnézésbe. A főutcán keresztül lesétáltunk a Moulay Hassan térre, onnan tovább a tengeri bástya felé. A tengerpart mellett futó sétánynál megálltunk, és csak könyököltünk a városfalon, s bámultuk az elképesztően gyönyörű kilátást. Mintha csak festve lett volna: gomolygó felhőkön átszüremlő, fátyolos napfény, baljósan morajló, haragosszürke óceán, vijjogó, csapdosó, köröző sirályok, csillámosan szétrobbanó hullámtarajok a sziklákon, porladó vízcseppek az arcunkon, a mindent tépő-cibáló szél, a horgászok és a hozzánk hasonló bámészkodók halk diskurzusa, a tenger- és halszag…Varázslatos, minden érzéket elérő és befogó egyveleg. Réges-rég, egyszer Firenzében volt hasonló érzésem: minta egy mesekönyv megelevenedett képeiben sétálnék, csak talán itt a hatás még erősebb volt, nemcsak vizuálisan lehengerlő, hanem minden egyéb szempontból is.

Továbbsétáltunk a kikötő felé, ahol turisták keveredtek kétes alakokkal és helyi halászokkal. A kék színűre festett hajók és bárkák, a frissen kifogott halak, a sirályok, a mindenütt ott settenkedő macskák, a rozsdás horgonyok hálás fotótémát nyújtanak, rossz felvételt itt szinte lehetetlen készíteni. A szél továbbra is tép-nyúz, az arcunkba vágja a hideg, sós, vízpermetes levegőt hol erről, hol arról, itt bizony elkél egy jó meleg, lehetőség szerint vízhatlan kabát.

Befizettük magunkat a tengeri bástyába, a Sqala du Portba, ahonnan a kilátás még megkapóbb, de a szél is még jobban ostromolja a falakat és bennünket is. Bámészkodás közben két fiatal marokkói srác szólított meg minket, kedvesek, udvariasak voltak, főleg L.-el beszélgettek, tényleg tudták az illemet. Vadászrepülő-szerelők voltak, érdekelte őket honnan jöttünk, hogy tetszik Marokkó, és persze a közös fotózkodás sem maradhatott el.

A városfalon továbbbandukoltunk a másik bástya, a Sqala de la Ville felé, közben élveztük a csodás kilátást a medina gyöngyfüzérként sorakozó fehér házacskáira. Orson Welles Othello című filmjének is itt forgatták pár jelenetét. Miután már eléggé kiéheztünk, s a friss, sós tengeri levegő is egyre jobban meghozta az étvágyunkat, visszabaktattunk a Place Moulay El Hassanra, ahol több szimpatikus éttermet is láttunk. L. természetesen valami tengeri herkentyűre vagy halra vágyott, én meg szimplán valami ehetőre. L. végül is grillezett garnélát és marokkói salátát, én meg elsőre falafelt választottam, de mivel kevés volt és annyira nem is nagy szám, utána küldtem egy paninit is, természetesen csak hogy stílusosabb legyek, frutti di mare.

Lassacskán besötétedett, s még császkáltunk egy kicsit az esti Essaouira kiürült, sejtelmes utcáin, ahol egy-egy kóbor junkie-n kívül csak még kóborabb macskák voltak a társaink.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.