Február 17.

A reggelinket a hotel tetőteraszán kialakított kis étkezőhelyiségben fogyasztottuk el. A reggeliztető asszonyságok a szokásos dzsem és vaj mellé afféle palacsintaféleséget sütöttek frissen, ami a mi klasszikus palacsintánknál kisebb és tömörebb tésztájú volt.

A kilátás – mint a legtöbb helyen – itt is elsőrangú volt a városra. El Jadida portugál erődvárosáról ismert, amely 2004 óta az UNESCO Világörökség része. A portugálok 1513-ban emelték a megerődített várost, amely a távolsági kereskedelmet folytató portugál hajósok egyik fontos állomásává vált. Az egykori jelentőségét mára a város elvesztette, UNESCO védelem ide, UNESCO védelem oda, sajnos ma már valami szomorkás, borús, süllyedő hangulat lengi be a várost, legalábbis az óváros régi portugál homlokzatait, amelyeken rozsdásodnak az erkélykorlátok és az ablakrácsok, a város jellegzetes színét adó sárgás-fehéres vakolat pedig lassanként pörög alá a falakról.

A városfal öt bástyájából négy maradt ránk, az ötödiket a portugálok – a város feladásakor - 1769-ben felrobbantották. Elsőként a legfőbb látványossághoz, a ciszternához vezetett az utunk. A vízgyűjtő medence hangulata sejtelmes, az aljában összegyűlő víz visszatükrözi a beszüremlő fényeket, a boltíves mennyezetet 25 oszlop tartja. Egy öreg marokkói kísért be minket a ciszternához, de nem derült ki, hogy önszántából, puszta jó fejségből, vagy baksis reményében tette, s az sem volt egészen egyértelmű, hogy a múzeumhoz tartozik-e vagy sem, ezért pár perc után igyekeztünk látványosan megszabadulni tőle, ami egy 34x34 méteres teremben nem könnyű mutatvány, de szerencsénkre pont akkor érkezett egy angol/amerikai család, akikre aztán az öreg rá is mozdult. Később a városban is kísérgette őket, ránk meg látványosan megorrolt. Hát ez van, ha az ember kéretlen idegenvezetőnek csap fel, egyszer hopp, másszor kopp…

Amíg az öreg a gazdagabb nyugatiakkal foglalatoskodott, mi szépen kislisszoltunk a ciszternából, és a főutca végén az erődfalakra kaptattunk fel. Innen remek kilátás nyílik a sárgás színben játszó óvárosra, háttérben a baljósan szürke égbolttal, és a távolban hullámzó végtelen óceánnal. A falakon sétálva találkoztunk egy helyi költővel, aki a bástyán üldögélve, tanítványával együtt vetette papírra születő gondolatait, műveit, nekünk pedig lelkesen fel is olvasta egyik versét. Közben az öreg gájd is odaért a turisztjaival a bástyára, s minket mérgesen hessegetett el, hogy ne zavarjuk a tehetősebb turisztokat a fényképezgetés közben. Kicsit még beszélgettünk a költővel, s aztán továbbsétáltunk az erődfalakon. A falak és a bástyák eldugottabb részeit sajnos jobb esetben teleszórták szeméttel, rosszabban pedig tele is kakálták, ha az ember nem akar fekáliába lépni, akkor itt elfelejtheti az Indiana Joneskodást. Az erődfalak után a móló felé vettük az irányt. Még apály volt, a helyiek a tengerfenéken, a sziklák közt gyűjtögették a kagylókat. Természetesen L. is le akart menni, de ahogy a hullámtörőkön üldögéltünk, többen is fegyelmeztettek, hogy ne menjünk lejjebb, mert a dagály gyorsan jöhet, és akkor bajban leszünk. Az óceánba benyúló mólóról egyébként szép kilátás nyílik az óvárosra, megéri a séta a helyi horgászok és kagylógyűjtők közt.

Délutáni programként egy közeli kisváros, Azemmour felkeresését terveztük. Azemmourt a Lonely festői szépségű, ámde alábecsült városkaként írja le, amelyet elkerülnek a turisták, de ezáltal betekintést nyújt az igazi marokkói életbe. Azemmourba helyijáratos busszal lehet eljutni, amely az Avenue Mohamed V.-ről indul, a körforgalom után, de még a Carrefour előtt. Indulás előtt még megálltunk egy szimpatikusnak tűnő helyi étteremben ebédelni, ahol végre igazi marokkói árakon, hatalmas adag ebédet, és kedves kiszolgálást kaptunk. Csirkés shawarmára, marokkói salira és vegapizzára esett a választásunk, de természetesen a kötelező előételeket is hozta a pincér, aki mindenben próbált a kedvünkben járni. Kezdetben aggódva, aztán annál lelkesebben nézték, ahogy a pizzámra öntözgetem a harmadik adag csípős szószt, s amint elfogyott, a pincérünk már rohant is a következő adaggal. Tényleg klassz volt, pont eléggé csípős, de nem az az agyleégetős fajta, inkább pikáns. Monsieur L. roppant elégedett volt mind az étellel, mind a kiszolgálással, s bőkezű borravalóval jutalmazta a pincért. Sajnos az étterem nevére már nem emlékszem, de szintén az Avenue Mohamed V.-en található, a posta vonalában, csak a másik oldalon.

Ebéd után megkerestük a 101-es számú helyijáratot. A helyijárat igazán autentikus élményt adott, olyan ócska és csotrogány volt, hogy kételkedtem, meg tudja-e tenni azt a pár kilométert Azemmourig. Az út egyébként az óceánparttól nem messze fut, kellemes zöld, buja vegetációval két oldalán. Félúton, az óceánpart és az út között, egy igazán puccos szállodán, a Hotel Pullman Mazagan Royal Golf & Spa-n, és hatalmas, „természetesen” szögesdróttal és falakkal körülvett parkján akadt meg a szemünk, amely éles kontrasztban állt buszunkkal, a busz utazóközönségével, és az út jobb oldalán tapasztalható marokkói valósággal.

Azemmourba érve egy helyi asszony segítségével sikerült a megfelelő helyen a városközpontban leszállni, az hölgy kedvesen még azt is megmutatta, hogy visszafelé hol kell majd felszállnunk. Épp piac volt, s gyorsan vettünk is másfél kiló hatalmas, édes narancsot. A másfél kiló mindössze 3 darabból állt! Azemmourban a legfőbb látványosság az Oum er-Rbia foyló partja fölé magasodó portugál medina és kaszba. Még alig tettük be a lábunkat a medinába, máris mellénk csapódott egy szikkadt, fogatlan asszony, aki barátságos társalgásba kezdett a gyanútlan L.-el, akit újra hiába próbáltam figyelmeztetni arra, hogy a nő guide lesz. A nő persze bizonygatta, hogy ő nem, áááá, dehogy guide, ő csak szereti a turistákat, és önérzetes, büszke azemmouri honleány, akit önzetlen emberbarátsága vezette arra, hogy nekünk, szegény, szerencsétlen turisztoknak önkéntes idegenvezetést adjon az ő szép városában. No, mindegy, gondoltam, legalább a kaszbát kinyittatja nekünk. A nő tekervényes útvonalon, szűk kis utcákon, átjárókon vezetett minket a kaszba felé, közben folyamatosan kárálta, hogy „Miszter” erre és arra, fényképezni ezt tessék meg amazt, a „Madam” meg jöjjön már, mert nem érünk rá feleslegesen bámészkodni, az idő pénz, főleg ha az ő idejéről beszélünk. Utóbbit persze nem mondta, de gondolta. Tíz perc után a roppant idegesítő módon minden fotóba belibbenő asszonyság a folyamatos kárálással és a Miszterezéssel elérte, hogy az addig barátságos L.-nek is leesett, hogy megint bekapta a horgot, és ezért iszonyú dühös lett, s persze rám osztotta azt a hálás feladatot, hogy szabaduljak meg a nőtől. A nőci minden esetre jól időzítette a megérkezést a kaszbához, mert még épp nem küldtük el melegebb éghajlatra, de ha már ott voltunk, a kaszbát látni akartuk.

Őasszonysága előkerítette valahonnan a gondnokot, s kinyittatta a kaszbát, s pár percre békén hagyott minket, de csak pont annyira, ameddig lőttünk pár fotót, s kitaláltuk, hogy neki és a gondnoknak hány dirhamot adunk a jó szolgálataikért. Pár perc leteltével kedvesen emlékezetett, hogy ideje továbbállnunk, s aztán el ne feledjük, hogy adjunk egy kis jutalmat a gondnoknak, ha már ilyen lelkesen tovább maradt a kedvünkért. A kaszba után még egy darabig kísért minket, majd L. a kezébe nyomta a baksist, amivel láthatóan elégedett volt. Még figyelmeztetett, hogy a strand felé ne menjünk, mert állítólag tele van drogosokkal s nem biztonságos, aztán eltűnt a szemünk elől. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Lebotorkáltunk a városfalak alá, egy padra vetődve megettük az édes, lédús narancsokat, elhárítottuk egy rosszarcú helyi barátkozási szándékát, s még kicsit kószáltunk a medinában és a folyóparton – immár egyedül s nyugodtan. A medina egyébként tele van a helyi streetart művészeinek graffitiivel.

Egy elhagyott, szemetes közön újra felkaptattunk a medina elé, pereltem is L.-el, hogy miatta fognak itt agyoncsapni, ebben a szemetes, koszvadt sikátorban. De szerencsére nem, s pár perc múlva a buszunk is begördült. A visszaútra egy igazán vidám bagázs jutott osztályrészünkül: valami cirkuszos zenekarféleség szállt fel a buszra, s végigzenélték az utat Azemmourtól Jadidáig. Szempillantás alatt igazán klassz hangulatot kerekítettek a zsúfolásig telt buszon. Már kora este volt, mire visszaértünk Jadidába, leugrottunk a Carrefour mellett, s bevásároltunk vacsorára. Hiába kerestük, de marokkói sört sehol sem találtunk, ezért L. hazaérvén Massimótól vett egy üveggel méregdrágán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.