Február 9.

Kora reggel a magyar kalauz hozta az üdítőt, croissant és a legfontosabbat, a jó forró és erős kávét. A szolgáltatás benne foglaltatott a jegy árában. Miközben mindenki próbálta helyrerendezni a többé-kevésbé szétzilált fizimiskáját, a vonat egyhangú, barna fasorokkal tarkított síkvidéken haladt keresztül. Reggel 9 körül megérkeztünk Berlinbe. Mi egészen a Hauptbahnhofig utaztunk, ahol abban a reményben szálltunk le, hogy a kerge barátnőm már vár minket. Hát bizony hiába gúvasztottuk a szemünket, a barátnőm bezony nem volt sehol sem. Berlin-Haupbahnhof egy gigantikus méretű vasúti pályaudvar, és valahogy az információközlés nem lett az erőssége a tervezőknek, mert mi mindent csak kínkeservesen találtunk meg. Pl. az utasinformáció a téglalap alakú, többszintes épület egyik végében van, és ha pont az ellenkező irányban indultál el keresni, az szívás, mert gyalogolhatsz vissza vagy tíz percet a másik végébe, nem is beszélve az emeletváltásokról. Nem tudom, miért nem lett volna ésszerűbb valahová középre elhelyezni…

Még bosszantóbb volt, hogy egyáltalán nem sikerült egy normális, kód nélküli Wifit találni a pályaudvaron, ami elérhető lett volna, „okos” módon csak német telefonkártyával működött volna. Megjegyzem, ingyen wifi gondunk még soha nem volt, ki gondolta volna, hogy pont Berlinben lesz?!

Közben persze L. folyamatosan szentségelt, hogy miért nem megy minden flottul, miért nem jött ki elénk a barátnő, miért nem találunk semmit a pályaudvaron stb., öröm volt hallgatni, és ez még így folytatódott pár órán keresztül. Az információban aztán sikerült 1-1 napijegyet venni a tömegközlekedésre, kaptunk egy prospektust a főbb tömegközlekedési vonalakról és csomópontokról, valamint sikerült kisilabizálni a szállodánk címét is, mert wifi nélkül nem tudtam a visszaigazoló e-mailt megnézni, ahonnan kihámozhattuk volna, hová is kellene mennünk, korábban felírni meg elfelejtettem.

A szállásunk sajnos eléggé kedvezőtlen fekvésű volt, távolabb esett a központtól, több átszállással lehetett csak eljutni oda. Az útmutatás alapján megpróbáltuk megkeresni a megfelelő vágányt, ahonnan a javasolt szerelvény indult volna, de az információs táblák hiánya, vagy rossz kialakítása miatt egyszerűen nem találtuk meg, hogy melyik vágányról, melyik vonatra kellene felszállnunk.

L. persze már őrjöngött, én meg csak szimplán egyre szarabbul éreztem magamat. L. kitalálta, hogy induljunk el a pályaudvartól délre, át a Spree folyócskán, a Bundestag irányában, aztán majd csak találunk egy lejáratot a metróhoz. Ha nem lógott volna két hátizsák rajtam, és nem kezdett el volna vérezni az orrom, akkor még egész élvezhető séta lett volna, mert különben gyönyörű, napsütéses idő volt. Nagy nehezen aztán sikerült találni egy metróállomást, és végül kettő vagy három átszállással eljutottunk arra a környékre, ahol a hotelünknek lennie kellett.

A Hotel Bellevue am Kurfürstendamm a Tiergartentől és a Kurfürstendammtól délre, az Emser Strassén áll, egyébként kellemes, nyugodt polgári házas övezetben. Miután a Hohenzollernplatzon leszálltunk, persze nem találtuk meg kapásból az Emser utcát, L. megkérdezett két öreget, merre is kellene mennünk. Közben én is bekapcsoltam a netet a telefonon, mindegy csak már legyünk ott, és végül is a Google Map és az öregek útmutatása alapján végre sikerült megtalálni a szállást.

A hotel egy többemeletes polgári lakóház egyik emeletét foglalja el. A foglalásunk szerencsére rendben volt, noha korábban nem tudták levonni a foglalót a kártyámról. A szobánk meglehetősen nagy volt, habos-babos, barokkosan faragott, cifrázott bútorzattal. A födém rengett a lépteink alatt, a bejárati ajtón pedig minden külső zaj behallatszott, de egyébként rendben volt.

Már 11-dél körül járhatott, mire ide keveredtünk, ezért ettünk valamit, és próbáltunk volna egy kávét is főzni, de L. ekkor jött rá, hogy a nagy alapos pakolásban pont az egyik leglényegesebb kelléket, a kávéfőzőt felejtette otthon.

„Szép kilátások…” – gondoltam magamban…

Próbáltam a Skypon/Wiberen utolérni az elvarázsolt barátnőmet, de a wifi elég gyenge volt, nem nagyon sikerült egy épkézláb beszélgetést lefolytatni. Minden estre abban maradtunk, hogy mi most elmegyünk megnézni a Pergamon Múzeumot, ahol G.-ékkel is már meg volt beszélve a találkozó, és aztán majd vele is találkozunk. Legalábbis ezt ígérte megint…

Nem sokkal kettő után értünk a Pergamon Múzeumhoz, ahol tényleg sikerült G.-ékkel találkozni, közösen megvettük a jegyeket, de a múzeumot már mindenki a saját tempójában nézte meg. A gyűjtemény valóban grandiózus, talán olykor kissé gigalomán is, de tényleg olyan kollekciót szedtek össze a világ minden tájáról, amelyet látni kell. A milétoszi piaci kapuépítmény, a pergamoni Zeusz oltár már méreteivel is megdöbbentő, az elő-ázsiai gyűjtemény sumér, babilóniai, asszír és hettita darabjai bájosan idegenek és egyszersmind emberközeliek, az Istar kapu rekonstrukciója talán az egyik legismertebb jelképe az egykori virágzó közel-keleti birodalmaknak és kultúráknak, az Iszlám Művészeti Múzeum tárgyai pedig az iszlám képző- és iparművészet legszebb darabjait tárja elénk.

L. természetesen mindent részletesen végigfotózott, így már hamar jócskán leszakadtunk G.-éktől. kb. 3 óra alatt veséztük ki a múzeumot, én már jócskán elfáradtam, s bár G.-ék invitáltak még egy kávéra, már nem volt erőm a további programokhoz, egyszerűen csak arra vágytam, hogy együnk valamit gyorsan, aztán menjünk vissza a szállodába, ahol végre ágyban, vízszintesben pihenhetek. Így sajna a közös kávézást lemondtuk, s közben a barátnőm is újfent meggondolta magát a találkozót illetőleg – nem is nagyon bántam. Hazafelé menet még egy kebabosnál toltunk egy gyors kebabot, szemléltük a nyüzsgő berlini estét, majd visszametróztunk a hotelbe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.