7. nap – Aug. 25.

Ma volt az Ihlara-túra napja. Fél tízre jött értünk a panzióhoz az utazási iroda minibusza. Kezdetben tele voltunk japánokkal, majd Ümüt – az idegenvezetőnk – átcsoportosította őket, s lett egy majdnem csak japán utasokból álló kisbusz.

Nálunk a társaság „vegyesfelvágott” volt - akikre emlékszem: egy litván középkorú pár, egy francia család-2 kisgyerekkel, 1 brazil fiú, s talán még volt egy spanyol pár is.

Ümüt, az idegenvezető srác teljesen jó arc, már kezdettől fogva szimpi volt. / Lányoknak: Ja, és hát jóképű is…./ Párizsban tanult, perfekt beszélt franciául és angolul.

A túra első állomásaként egy kilátópontnál szemrevételeztük a környező tájat, Ümüt elmesélte a programot, a táj kialakulását, történelmét, majd Uçhisarban felvettünk még pár embert.

Az első főbb napirendi pont Derinkuyu föld alatti városának meglátogatása volt. A csoportos belépőnkkel gyorsan bejutottunk, érdekes élmény a szűk folyosókon kúszni-mászni, egyedül a többi turista a zavaró. Pl. lementünk egy kijárat nélküli kis üregbe, egyszer csak japán lányok kezdtek szakadatlanul leáradni az amúgy is szűkös helyiségbe. Alig bírtunk kievickélni: mindenki le akart jutni, de hogy felfelé kiengedjék a kifelé igyekvőket – na azt már nem! Ümüt meg is jegyezte félig tréfásan: „Japan invasion!”

Derinkuyu után következett a várva -várt Ihlara-völgy. Sajnos, ez kiábrándítóan rövidre szabott a programban. Mindössze 3 km-t tettünk meg Ihlarától Belisirmáig. Persze, mi már a legelején elvesztünk a csoporttól, mert – bár Ümüt szerint lassan mentek – mi még lassabbak voltunk. A görög időszakban Peristremának nevezett völgy eredetileg mintegy 60 temploma közül ma már csak kb. 10 látogatható, de nekünk csak kettőre futotta az időből. (A csoportnak meg talán egyre.)

Belisirmánál kaptunk egy ebédet: pocsék volt, s minden egyes falatért folyamatosan darazsakkal kellett küzdeni. Kész életveszély! Miközben L. művészi fotókat készített, egyedül ücsörögtem egy fa alatt. Pár méterre üldögélt a brazil fiú – szintén egyedül. Gondoltam, jó fej leszek, s beszélgetek vele. Jobb híján, s biztos, ami biztos, megkérdeztem még egyszer (bár már a nagy össznépi bemutatkozáskor elmondta): „You are from Brazil?”  Na, így kell ismerkedni!

Remekül elbeszélgettünk Raphaellel, s az út további részére is mellénk szegődött. Bár hatalmas és félelmetes tetkókkal volt kivarrva, kiderült, hogy fogyatékos gyerekekkel foglalkozik, s New Yorkban él. Hihetetlenül nyugodt srác volt, a túra végén majdnem lekéste az isztambuli buszt, de nem nagyon zavartatta magát.

Az Ihlara-völgy után egy újabb panoráma következett, ezúttal Yaprakhisarnál. Állítólag ez is Star Wars helyszín. Gyors fotózkodás, majd be a buszba, s irány Selime. Itt a monostort néztük meg: erre kivételesen jócskán hagyott időt Ümüt. Jó kis kaptató míg az ember felkecmereg a monostorhoz, de a látvány tényleg megéri!

A kirándulást Uçhisarnal egy újabb panoráma+fényképezkedés, továbbá egy onyxműhely megtekintése zárta. Szerencsére utóbbit Ümüt se favorizálta, csak „muszájból” álltunk meg, de gyorsan kiveséztük az egészet. Annyi haszna volt, hogy legalább onyxügyileg többet tudunk az eddigieknél.

Kb. fél hétre értünk vissza a panzióba.

Összességében jó kis túra volt, jó fej emberkékkel ismerkedtünk meg, az Ihlara-völgyből viszont sajna keveset láttunk. Ide szívesen visszamennék még egyszer...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.