Február 16.

Már most – és azóta is - nagyon sajnáltuk, hogy Essaouirára csak kevés időt szántunk, a város hangulata annyira megkapó volt, hogy bőven belefért volna még 1-2 nap, nem is a nevezetességek miatt, hanem inkább a város omladozó utcácskáin tett kóborlások, az óceánparti plázson való andalgások elmaradása végett… Még egyszer elsétáltunk a tengeri bástya felé, majd az épp apályban levő óceán partja felé indultunk, ahol a széles, homokos fövenyen fiatalok rúgták a labdát, komoly meccseket játszva. Sajnos mivel ma El Jadidába utaztunk tovább, ezért nem bóklászhattunk órákig az óceánparton, fájó szívvel visszaindultunk a városba, felvettük a csomagokat, és taxival kivitettük magunkat a CTM irodájához.

Itt volt még elég időnk a busz indulásáig, s egy helyi iskola pont valamilyen zenés-táncos-produkciós rendezvényt tartott a közelben, ezért mi is beálltunk a nézőközönség közé, és lelkesen tapsoltunk a gyerekek többé-kevésbé jól sikerült műsorszámai után. Érdekes módon egyébként, egy ugyanilyen szituációban Törökországban vagy Iránban biztos nagy figyelmet vívtunk volna ki ezzel magunknak, de itt a kutya nem foglalkozott velünk, mi is ott álltunk és tapsoltunk, ’oszt jóvan.

A busz időben, fél 12-kor elindult, de a sofőr mintha elfeledkezett volna arról a tényről, hogy van egy gázpedálja is, így annyira lassan vánszorogtunk El Jadida felé, hogy L. már majdnem a haját tépte, a fenekünk teljesen lezsibbadt, és éhesek is voltunk.

Eredetileg úgy terveztem, hogy korábban indulunk, megállunk Safiban, s a városnézés után megyünk tovább Jadidába, de ez egyértelműen túl sok lett volna egy napba sűrítve, s így Essaouirára még kevesebb időnk maradt volna. No meg a koránkelés se az erősségünk már…

Nagy sokára a busz megállt Safi előtt, egy lepattant útszéli kifőzdénél, de addigra már kellően éhesek voltunk ahhoz, hogy a higiénés viszonyokat nem nagyon firtattuk, inkább azt, hogy mit lehet enni. L. megint jobban választott a grillezett húsával, míg én ugyanilyet akartam, csak csirkéből, de valószínűleg nem jól kommunikáltam le, mert e helyett a szokásos íztelen szaftos csirkét kaptam.

Gyors kajálás után egy gyors fohász következett, a fosást elkerülendő, a Jóisten akaratára bíztuk magunkat.

Már volt vagy 5 óra, mire végre megérkeztünk El Jadidába, jókora késést összeszedve az úton. Nem akartunk taxizni, s az út sem tűnt se túl bonyolultnak, se túl hosszúnak, ezért gyalog indultunk a belváros felé, a hotelünkhöz. Persze mondanom sem kell, hogy dupla hátival azért mindenesetre pont elég hosszú volt, s Jadidában a járdák sincsenek túl fényes állapotban, így erősen koncentrálni kellett, hová lép az ember. Sikerült eljutni a portugál városig, ahol a Dar El Jadidában volt a szállásunk. Maga a régi portugál város nem túl nagy, de a tulaj, Massimo, csak egy mikronnyi táblával jelölte a helyet, ezért nem nagyon találtuk meg. A megfelelő utcában kóvályogtunk, ahol aztán a helyiektől kértünk instrukciókat, akik lelkesen mutogattak az egyik ajtóra, ami mellett lám csak, tényleg ki volt írva, hogy Dar El Jadida. Massimo is épp ott sertepertélt, megmutatta a szobát, megkaptuk a kulcsokat, s gyorsan útbaigazítást kérünk tőle, hogy hol találunk egy nagyobb boltot, ahol vacsorát vehetünk. Az olasz a Carrefourt javasolta, ami szerinte nincs messze, szerintem meg igen, mert jóval messzebb volt, mint a buszpályaudvar, kb. dupla annyira. Este volt már, jócskán sötét, és mi az el jadidai éjszakába belecsöppenve baktattunk a Carrefour felé. Az utcán nagy volt a forgalom, az éttermek, kávézók, boltok tele lettek, egy-egy sarkon valóságos kis zöldségpiac alakult ki, a másik a szakadt kordékról árusító kenyeresekkel volt tele. Nagy nehezen elértünk végre a Carrefourig, bár én többször beígértem L.-nek, hogy „ha a következő sarkon sem lesz, akkor visszafordulok”. A Carrefour egy üzletközpontban található, ahol minden nyugati mintára működik, az árak is, például döbbenetünkre a legolcsóbb tusfürdő átszámolva több mint ötszáz forintba került. Úgy tűnt, az itteni árszínvonal köszönő viszonyban sincs az utcákon tapasztalható életszínvonallal.

Visszaúton L. meglátott egy „Bim” nevezetű boltot, amiről rögtön a török BIM-re asszociált, így még oda is feltétlenül be kellett mennünk, de persze a marokkói Bimnek semmi köze sem volt a török változathoz. Meglehetősen fáradtan estünk haza, jól megdolgoztunk az aznap esti betevőnkért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.