Február 20.

A busz délben indult Meknesből Chefchaouenbe, és nekünk bőven volt még időnk addig, a buszpályaudvaron próbáltunk egy árnyékos zugot keresni, ahol várakozhattunk, mert a nap igencsak erősen tűzött. Ez most csak egy átlagos marokkói busztársaság átlagosan lepattant busza volt, a légkondicionálás luxusa nélkül. A személyzet először csak azokat engedte fel a buszra, akik adtak egy kis jattot, aztán az erősebb – fürgébb - tolakodóbb elv alapján ment a természetes szelekció. Mivel nem adtunk külön jattot, így minket sem eresztettek fel. Mire felkerültünk a buszra, az első helyeket már elfoglalták, de szerencsére azért még így is sikerült a busz első felében leülni. Amíg a meknesi pályaudvaron vártunk, addig különféle kéregetők, koldusok, árusok nyargalták párszor végig a buszt, köztük egy mósuszárus is, aki nagyon jó illatú mósuszdarabkákat árult. Az első körben nem vettünk, mert úgy gondoltuk, hogy biztos átverés, de aztán láttuk, hogy a helyiek nagy szakértelemmel tanulmányozzák a portékáját, és ezek után vesznek is tőle, így a második körben mi is vettünk egy-egy mósuszdarabkát, aminek egész indulásig szédítően jó illata volt. Aztán persze azóta se… Egy fekete dobozkából árulta a fickó a kis kockára vágott, halványbézs mósuszdarabokat, valószínűleg lehetett a dobozban egy igazi mósusztöredék, ez adta az illatot, a többi meg – jó esetben - szépen kikockázott szappandarabka volt.

A buszút meglehetősen unalmas volt, a melegen csak a központi hűtéssel tudtunk némileg enyhíteni, azaz minden ablakot, amit csak lehetett, kinyitottunk. A busz Quezzane-ban állt meg hosszabb időre, de a buszpályaudvar annyira lepusztult állapotban volt, és oly kevéssé bizalomgerjesztő alakok tébláboltak a buszok közt, hogy inkább mellőztem a leszállást, és türelmet parancsoltam a lassacskán tiltakozni kezdő húgyhólyagomnak. Quezzane után a táj érdekesebb lett, megérkeztünk a Rif-hegység kezdetben könnyed lankái, majd egyre meredekebb vonulatai közé.

A főút elkerüli Chefchaouent, ezért a busz megállt a főút mellett, ahol a Chefbe tartó utasokat kirakták. Kb. egy órás késést sikerült összeszedni az út során, így fél öt-öt felé járt már az idő. A helyiek villámgyorsan bevágódtak az ott várakozó taxikba, mi meg ott maradtunk egy másik európai párral. A francia hippi párral megbeszéltük, hogy közösen bérelünk taxit. Ők már rutinos marokkói utazók voltak, már jó egy - másfél hónapja éltek Marokkóban, valahol délen a sivatagi részeken, ahol szállásért és ellátásért vállaltak munkát egy gazdaságban, s ráérős idejükben pedig az országot járták. A srác azon a véleményen volt, hogy ne siessünk – szívjunk/szívjanak el egy cigit – aztán majd meglátjuk, hogy közben milyen árajánlatok jönnek. Így is tettünk, s amikor úgy gondoltuk, hogy már mindannyiunknak megfelelő az ár, becuccoltunk egy taxiba, ami szépen felkanyargott velünk Chefbe. Ott persze elkezdődött a szokásos szálláskeresős para, a srácok nagyjából tudták, hogy a választott hostelük merre van, nekünk viszont fogalmunk sem volt, hogy a mi hotelünket merre kell keresni. Kisvártatva csatlakozott hozzánk egy önkéntes idegenvezető, aki saját bevallása szerint tudta, hogy hol van a hotelünk, de többszöri próbálkozásra is rossz címre vezetett minket. Már mi is, és a másik pár is megelégelte a sikertelen próbálkozásokat, így ők elköszöntek – szerencsére vitték magukkal a tehetségtelen gájdot is, akit gondolom a későbbiekben elhajtottak – mi meg folytattuk tovább a keresés. Megkérdeztük pár másik hotelben, hogy merre található a Riad Nerja Chaouen, de valahogy senkinek sem akart beugrani. A térkép alapján próbáltunk meg a megfelelő környékre elbotorkálni, aztán egy díler felkarolt minket, és némi ellenszolgáltatásért cserébe elvezetett minket a megfelelő hotelbe. A Riad Nerja Chaouen a város Ras El Maa felőli végében fekszik, úgyhogy a teljes medinán át kellett botorkálnunk, mire megtaláltuk. A gyönyörű napos időben a bájos kék-fehér városka zűrzavara már első látásra elbűvölő volt, és első pillantásra éreztük, hogy itt sem tölthetünk elég időt.

L. ismét egy kissé felszívta magát, és a bejelentkezéskor a tulaj szemére vetette, hogy milyen nehéz volt megtalálni a hotelt. A spanyol tulajdonos, aki a spanyolon kívül más nyelvet nem nagyon beszélt, - szerencsére - nem igazán értette, hogy L. mit magyaráz, én meg próbáltam L.-t csitítgatni, mert tényleg nem a pasi hibája volt, hogy nehezen találtuk meg a hotelt, és egyébként is látszott rajta, hogy egy jószándékú, kedves ember. A szobánk nagyon szép és csendes volt, az ágy roppant kényelmes, az egyetlen aprócska hátulütője a dolognak az volt, hogy a vastag falak közt megrekedt a hideg, és légkondi sem volt, amivel esetleg egy kicsit fűteni lehetett volna.

Mivel sajnos a nap java része elment az utazással, így túl sok mindenre már nem jutott időnk, kora este tettünk egy rövid sétát a környéken, lesétáltunk a kaszbához, és megállapítottuk, hogy másnap reggel az itt üzemelő éttermek egyikében reggelizünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.