Február 11.

A kései ébredés után a fürdőablakon beszűrődő hangokból megállapítottuk, hogy az utcán már javában beindult az élet: kiabálás, gyerekzsivaj, motorberregés szűrődött be a kis ablakon. A benti világ mintha egy másik bolygón lett volna: belül puha csend és nyugalom uralkodott, éles ellentétben a házon kívül lüktető marrakeshi forgataggal.

Leballagtunk a Dar kis fedett udvarára, ahol az égbe törő pálmafák alatt mindössze három kis asztal várta a vendégeket. Imádom az ilyen személyes jellegű, alig pár vendéget kiszolgáló kis szállásokat, sokkal barátságosabbak, mint a több ezer vendéget futószalagon kezelő hotelóriások. Naima gyorsan gondoskodott a reggelinkről: kávé, tea, frissen facsart narancslé, vaj, lekvárok, kenyér.

Naima javaslatára első nekifutásra nem a medinán belül próbáltunk eljutni a Jemaa el Fna-ra, hanem kívülről, a városfalak mentén. Nappali fénynél valóban egyáltalán nem tűnt bonyolult dolognak megtalálni a szállást, nem úgy, mint előző este… Február ellenére késő délelőtt már igencsak erősen tűzött a nap, gyorsan a hátiba kerültek a pulóverek. A Koutoubia mecset árnyékában megpihentünk egy kicsit, élveztük a melengető napsugarakat, a „télbe lopott nyarat”. Elindultunk a medina irányába, és teljesen véletlenül a Palais Bahiánál kötöttünk ki. Már ekkor megfogadtam, hogy soha többé nem követek el olyan hibát, hogy csak a telefonon hozok pdf-formátumú útikönyvet, mert egyszerűen halálosan idegesítő volt, hogy iszonyú lassan töltötte be az oldalakat, a térképekkel külön szenvedett, ha egyszer ellapoztam, utána kínszenvedés volt visszatalálni a korábbi oldalra. Megállapíthatóvá vált: papír formátumú útikönyv rulez.

Lényeg a lényeg, a Palais Bahia tök véletlenül épp az utunkba került, így ha már ott voltunk, meg is néztük. Az építmény egy 19. század végi városi palota, mely két részből áll, a részek különböző időszakokban épültek. A lakrészek egy-egy jázminnal, narancsfákkal, virágokkal beültetett udvar körül helyezkednek el. Annak idején a legjobb mestereket és anyagokat hozatták szerte Marokkóból a palota megépítéséhez: meknesi márvány, közép atlaszi cédrus, tetouani csempék díszítik az épületet. Megkapó a jellegzetesen marokkói zellij csempemunka, a festett fa mennyezetek, a gazdagon faragott, csipkeszerű gipszstukkó, mindazonáltal általában Marokkóban a hasonló palotákban az építészeti elemeken és kitűnő építészeti mestermunkákon kívül több látványosság nem nagyon van.

A Palais Bahia után az útikönyv szerint a közelben fekvő Dar Si Saidot akartuk felkeresni, de valahogy elvétettük az irányt, és össze-vissza kóvályogtunk a medinában. Óra - másfél múlva az volt az érzésünk, hogy körbe-körbe járunk. Hiába próbáltunk az egyébként mindenhová kihelyezett, a látványosságok távolságát jelző, többszínű táblák alapján tájékozódni, egyszerűen semmit sem találtunk meg. Saját balfékségünkön hitetlenkedve bolyongtunk órákon keresztül Marrakeshben, s noha nem ez volt az első medinánk, de ennyire talán még soha nem volt nehéz az eligazodás. A szúkokban minden esetre minden akadt, mi szem-szájnak ingere: kerámiaáruk, bőrpapucsok, fafaragások, fűszerek, ékszerek stb.

Nagy nehezen kikötöttünk a Marrakesh múzeumnál. A múzeum egy 19.század végén épült palotában található, a Dar Menebhiben. Maga a palota a klasszikus andalúz építészet példája, a központi udvaron kis szökőkúttal, szép csempemunkával és gazdag fafaragásokkal. A kiállítási tárgyak – kerámiák, ékszerek – a megszokott marokkói múzeumi színvonalat hozzák, sokkal kevésbé érdekesek, mint maga az épület. A múzeum után a Ben Youssef medreszét is sikerült megtalálni, a medresze valaha az egyik legnagyobb korániskola volt a Maghrebben. A 14.században alapított iskola gazdag díszítése valóban megér egy misét: mindenütt ízléses márvány, stukkó, fafaragás ás mozaik. A névadó Ben Youssef egyébként egy, az erős hitéről híres marabu – szent ember - volt.

A múzeumozás után kiéhezve sétálgattunk tovább a medinában, aztán találomra beültünk egy kis vendéglőbe, ahonnan a teraszról figyelhettük az utca forgatagát. Előzőleg egy idősebb, félhippi párocska ücsörgött csak a teraszon, ők is pont végeztek mire mi leültünk, de szimpatikus megjelenésünk szinte azonnal sok száz százalékkal lendítette fel a krimó forgalmát, pár perc múlva szinte tele lett a hely. Autentik módon én egy vega tajint kértem, L. húsnyársat salátával, mit mondjak, egyik sem volt különösebben fenomenális, de meleg volt, megettük.

A kései ebéd után betévedtünk még egy szőnyegboltba, de a nem különösebben szép vagy míves szőnyegekre horror árakat mondtak, úgy 8oo EUR-tól fölfelé, úgyhogy gyorsan ott is hagytuk a kompániát. Hazafelé baktatva a Jemaan kipróbáltam a még autentikusabb, frissen facsart narancslevet, ez tényleg jó volt.

A vacsorát a szállástól nem messze levő Asswak Esalam áruházban szereztük be, ahol tényleg mindent lehetett kapni, de az ÁNTSZ biztos dobna tőle egy hátast, mert a bulgur- és tésztakupacokban verebek fürödtek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.