Február 10.

Ébredés után a recepciós ajánlására a Kurfürstendamm felé vettük az irányt, hogy valahonnan kávéfőzőt kerítsünk. Hiába indultunk azonban időben neki a kávéfőző-vadászatnak, a boltok fél 10-10 körül nyitottak csak, ez meg már nekünk volt túl késő, mert 10 körül ki kellett indulnunk a reptérre. A sikertelen kurfürstendammi kör vége az lett, hogy egy élelmiszerboltban kaját vásároltunk, majd visszaloholtunk a hotelbe, kijelentkeztünk, és elindultunk a reptérre. A kinézett – több átszállásos - metrós útvonal helyett Südkreuz megállóban az információban átirányítottak minket a helyi járatos vasútra, ami közvetlenül a reptérre ment. Eredetileg csak azt nem találtuk – Berlinben szokás szerint -, hogy a csatlakozó metróvonal honnan megy, de a vasutas verzió sokkal jobb ötlet volt, így ezzel sokkal kényelmesebben és pontosan Schönefeldre értünk. A schönefeldi reptér elég lepattant, sok a hajléktalan, akik a kukákból pecázzák ki az eldobott műanyag flakonokat, mert az itt Németországban bizony nagy kincs: egy-egy flakon betétdíja 25-30 Eurocent. Sokszor szinte már ott áll melletted valaki, és alig várja, hogy kikerüljön a kezedből az ásványvizes, üdítős flakon, azonnal rá is csap. Becsekkoltunk, feladtuk a poggyászt, átestünk a biztonsági ellenőrzésen is, majd a duty-freeben próbáltuk agyoncsapni a fennmaradó időt. Mikor eljött az indulás ideje, egy nagyon fapados, szűk váróba terelték az utasokat, ami zsúfolásig megtelt. Az ablakból bámultuk, ahogy a narancssárga easyjetes gépek ki-beállnak az orrunk előtt, s próbáltuk kitalálni, melyik lesz a miénk. Kapunyitás után gyalog ballagott ki a tisztelt utazóközönség a géphez. Mi a gép elejébe szálltunk fel, hiszen a foglalt helyeink ide szóltak. Az ajtónál némi meghökkenést okozva, Daniel, egy erősen travi sztyuárd fogadott minket. Félhosszú szőke haja volt, amely a fejtetőn már kopaszodott, de a maradékot édes nőiességgel dobálta, szemöldöke égbekiáltóan magasra és vékonyra volt kiszedve. Az egész megjelenéséből - bár férfi egyenruhában volt – dőlt valami furcsa, erőltetett (nek ható), mókás nőiesség, ami csupán az első pár perben volt ellenszenves, eztán minket Daniel totális rajongóivá tett. Imádtuk minden pillantását, mosolygását és gesztikulálását. J A másik sztyuárd is a melegfrontot képviselte a gépen, s felszállás után cukin elnevetgéltek, elcsevegtek egymással, olykor talán meg is feledkezve a gép utasairól.

A Berlin-Marrakesh távot 4 óra alatt teszi meg a repülő, mi talán 10-20 perccel toldottuk meg az utat. Mind a felszállás, mind a leszállás szépen sikerült. A gép Berlinből Svájc felé vette az irányt, majd Marseille felett elhaladva, átszelve Spanyolország légterét, Malaga és Gibraltár után beléptünk Marokkó fölé. Itt egy darabig az óceánpart mentén haladva ráfordultunk Marrakesh irányába. Még a gépen kaptunk egy kis bejelentkezési űrlapot, amelyet ki kellett tölteni a szokásos adatokkal. Jól jött, hogy egy papírfecnire kiírtam a marrakeshi hotelünk címét, mert a marokkói tartózkodás helyét is fel kellett tüntetni. Körülöttünk az utastársak döntötték magukba a méregdrága easyjetes kaját-piát, sorsjegyet vettek, egyszóval mindent elkövettek, hogy pár euróval könnyebben érkezzenek meg Marokkóba.

Helyi idő szerint fél hat körül érkeztünk meg a marrakeshi reptérre, ahol a gépből kiszállva pálmafák látványa és kellemes meleg fogadott. Becsattogtunk a csarnokba, az űrlapért cserébe egy szigorú határőrtől megkaptuk a vízumot, majd békésen vártuk, hogy a csomagkiadásnál elkezdjék adagolni a csomagokat. Csak vártunk, csak vártunk, de semmi sem történt, pedig a marrakeshi reptér azért nem egy Heathrow. Már pénzt is váltottunk, de még mindig csak ugyanaz a pár gazdátlan bőrönd pörgött a futószalagon. Többek odasétáltak a szalag végébe, és a kis résen kikommunikálva követelték, hogy a rakodómunkások végre szedjenek ki egy-egy bőröndöt a felhalmozott kupacból. Azok erre nagy kegyesen végre tényleg meg-megmozdultak, s kiadták a méltatlankodó utas cuccát, de semmi más egyebet nem. Ez igen, ez már Afrika, ide már kellenek az idegek. Megérkeztünk.

Amikor L.-t is elfutotta a méreg, ő is odasétált, és ő is kikérte a hátiinkat a kupacból. Megszerezve a hátikat kisétáltunk az épület elé, ahol a taxishiénák rohama meglepő módon elmaradt, gondolom látták, hogy velünk nem fogják megütni a főnyereményt, s inkább az exkluzívabb, gurulós bőröndös utasokat várták. A buszmegálló balra esik a kijárattól, egy idő után összejött egy busznyi ember, többnyire fiatalok. A buszra is jócskán várni kellett, de aztán beérkezett a járgány, és felkászmálódhattunk rá. 15-20 perc alatt bezötyögött velünk Marrakeshbe, ahol az egyik megállóban, a Jemaa el Fna közelében az összes turiszt leszállt, csak mi nem tudtuk, hogy mi legyen, ill. azt tudtam, hogy ez a megálló nekünk nem túl jó, mert a szállás a Bab el Doukkala közelében van. Mikor kérdeztük, hogy „Megyünk-é a Bab el Doukkala felé?”, kaptunk mindenféle választ, amiből kedvünkre és tetszés szerint választhattunk: volt ott igen is meg nem is, meg intettek, hogy maradjunk is, meg nem is, és végül maradtunk, s pár perc múlva kitettek minket a Bab el Doukkala közelében, a buszpályaudvarnál. No, innen kezdődött a java, mert eddig volt a lightos terep, és most belecsöppentünk az igazi Marrakeshbe. Már kezdett sötétedni, millió kevésbé és még kevésbé jól szituált ember körülöttünk, füst, hangok és színek, villanások, mocsok és kosz, lárma és őrület, ami fogadott minket. Azt tudtam, hogy kb. jó helyen vagyunk, mert felírtam, hogy a Ryad Mogador Hotel és az Asswak Esalam áruházzal szemközt kell valahol találni egy kisebb kaput a városfalon, amin átkelve és balra fordulva, elvileg nyílegyenesen a hotelhez jutunk. Gyakorlatilag azonban elsőre és a sötétben ez nem volt ennyire egyértelmű és evidens, L. pedig elkezdte a – később szokásossá váló- megérkezési hisztizést előadni. A zöldségpiac tövében találkoztunk egy európai párral, akik nagyon kedves módon próbáltak segíteni, és a Google Mapon megkeresni a szállásunkat, de valahogy nem sikerült, de azt ők is megerősítették, hogy elvileg nagyjából jó helyen vagyunk. A kaotikus forgalomban a hátik alatt görnyedve nagy nehezen átkecmeregtünk a kapun, és pár méter után el is kapott minket egy fiatal srác, egy „guide”, aki persze azonnal vágta, hogy hol van a Dar Tuscia, és rohamlétekkel megindult egy bizonyos irányba, mi meg alig győztünk vele lépést tartani, s közben elugrálni a szembejövő autósok, motorosok, biciklisek, gyalogosok elől. Az irány egyébként – utólag konstatálva – tök egyértelmű és egyszerű volt. Jó pár száz métert loholtunk a srác után egy nyílegyenes, a városfallal párhuzamos kis utcában, aminek a végén volt egy még szűkebb kis köz jobbra, majd egy hirtelen balra, és egyszer csak megálltunk egy vasrács mellett, amire a srác azt mondta, hogy „Dar Tuscia” és „Give me something, Mister.” Majd kiesetek a sötétben a szemeim, hogy a vasrács tényleg a Dar Tusciához tartozik-e, vagy épp most fognak minket leütni ebben az isten háta mögötti közben, de a kapu mellett egyszer csak tényleg felfedeztem egy aprócska táblát, amin a Dar Tuscia felirat szerepelt. Csak néztünk ki fáradtan a fejünkből, hogy mi van, erre a srác megnyomta a kapucsengőt, és bejelentette, hogy meghozta az eltévedt turisztokat. Már útközben mondtam L.-nek, hogy a jó szolgálatot jó pénzzel illik majdan meghálálni, és L. közben rá is jött, hogy nincs aprópénzzünk, 20 dirham a legkisebb címlet, ami nálunk van. Tudtam, hogy ez esetben a 20 dirham feláldozásra kerül, de azért bepróbálkoztam a srácnál egy veszett fejsze nyele-kérdéssel, hogy „10 Dirham?” Az csak rázta a fejét, és ecsetelte, hogy milyen sok idejét szentelte a mi megsegítésünkre. Közben kinyílt az ajtó, L. odanyomta a huszast az arc kezébe, aki továbbra is nyomatta, hogy „Ez a 20 dirham semmi, és hogy toldjuk mán meg még egy kicsinyt!” L. az ilyen szitukat nem jól viseli, és bestresszelt rajta, de én megunva a dolgot, határozottan benyomultam a kapun, beparancsoltam a bestresszelt L.-t is a kapun belülre, majd kikurjantottam az elégedetlenkedő fiatalembernek, hogy a 20 dirhamja kb. 2 Euró, amit becsüljön csak jól meg, mert ezért a pár perces idegenvezetésért többet biztos nem fog kapni, így is jócskán túlfizettük a szolgálatait. Végszóra Naima, a hotel alkalmazottja becsukta a kaput a fickó orra előtt. Végre tényleg megérkeztünk, és kifújhattuk a felgyülemlett stresszt. Naima felkísért minket a szobánkba, s pár kedves szóval igyekezte megnyugtatni felborzolt idegeinket. A szobánk pont olyan volt, ahogy foglaláskor a fotókon szerepelt, ízléses és kellemes. Tökéletesen elégedettek voltunk, s egy forró zuhany után fáradtan dőltük bele az ágyba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.