December 31. – Bodrum, Izmir, Isztambul

A 6:30-as busszal indultunk Izmirbe. A busztársaság alkalmazottja szerint az eggyel későbbi busz is elég lett volna, hogy elérjük Izmirben a repülőjáratunkat, de úgy döntöttünk, mivel nem jártunk még Izmirben - s ez Törökország második legnagyobb városa-, inkább nem centizzük ki a csatlakozást, hanem korán kelünk, de így biztosan időben érkezünk a repülőtérre. Bodrum és Izmir közt csaknem 250 km távolság van, s az útvonal csak kisebb részt fut autópályán, ezért 3,5 óra kell busszal a távolság leküzdéséhez. Mi az adott időponton kívül a Metro Turizm busztársaságot preferáljuk, így a választás nem is volt kérdés.

Előző nap már jeleztük a recepción, hogy nagyon korán fogunk indulni, lehetőleg ne zárják be az ajtót éjszakára. Nem túlságosan meglepő módon azonban valahogy nem jutott el az infó az éjszakás recepciós fiúhoz, úgyhogy miután hajnalban a tök sötétben botorkálva megállapítottuk, hogy a kijárat frankón be van zárva, rögtön jó idegesek lettünk, hogyan jutunk ki az épületből. Szerencsére meghallottuk, hogy valaki piszkosul húzza a lóbőrt a szomszéd szobában, amely egyébként az étkező- ill. társalgóhelyiség volt, így kizárásos alapon arra jutottunk, hogy az csakis a recepciós lehet. Sajnáltam szegényt, hogy a legjobb álmából ébresztjük, de hát ez szakmai ártalom, s főként inkább ő aludjon kevesebbet, minthogy mi lekéssük a buszt is, és a repülőt is. Felvertük valahogy, s a fiú félálomban támolyogva nyitott ajtót. A busz pontosan indult. A steward rögtön ki is osztotta az elemózsiás pakkokat, aztán a lóerők közé csaptunk. Jó darabig még éjszakai sötétségben utaztunk, L. el is aludt. Én szeretem utazás közben nézni a tájat, amint megvirradt, máris az ablakra tapadva bámultam kifelé. Legjobban a Bafa-tó környéke tetszett, hatalmas kiterjedésű vízfelület, valaha az Égei-tenger egy nyúlványa volt, de a Büyük Menderes folyó feltöltötte hordalékával, elvágva a nyúlványt az anyatengertől.

Pár óra múlva elértük Izmir elővárosait, majd megérkeztünk Izmir hatalmas, kissé kaotikus és lepattant buszpályaudvarára. Rövid WC-szünet után megkerestük, honnan indul bármiféle tömegközlekedés a reptérre. Elhajtottunk pár bepróbálkozó taxist, megvettük egy kis bódéban a tömegközlekedéshez szükséges Izmir-kártyát, s vártunk a járatunkra. Közben figyeltük a taxisok próbálkozásait. Mivel már tudtuk az árakat, jót derültünk, mikor valakit dupla árért vittek el, egy laza srácot - aki meg legalább fél órát kérette magát-, a végén egy taxis a buszjegy áráért vitt ki a reptérre. Mi ráértünk, maradtunk a busznál. Az Adnan Menderes Repülőtér 30 kilométernyire van a várostól, a dolmus majd egy órán át zötykölődött kifelé. Izmir hatalmas méreteit mutatja, hogy sem akkor, amikor a távolsági busszal beérkeztünk, sem most, a reptér felé menet nem láttuk a tengert, noha Izmir Törökország egyik legfontosabb kikötővárosa. Nem bántuk, hogy a mai utazós nap lett, mert Izmirben már sokkal hidegebb volt, mint a Török Riviérán, és az eső is esett. Maga Izmir nem tett rám különösebben jó benyomást, már amennyit a buszon/dolmuson ülve láttunk belőle. 11 körül járhatott, mikor megérkeztünk a reptérre, rengeteg időn volt még a 14:45-ös indulásig. L. unalmában legalább kétszer átpakolta a hátizsákok tartalmát. Hosszas várakozás után végre eljött a mi időnk is: pontosan és rendben szálltunk fel az izmiri repülőtérről. A menetrend szerint mindössze egy órás utazás várt volna ránk, s épp időben, délután érkeztünk volna Isztambulba. Igen ám, de közben Isztambulban kisebb közlekedési káosz alakult ki a leesett hó miatt. Már induláskor megemlítette a pilóta, Isztambulban lehet, hogy várni kell a leszállásra, de hogy ennyit, arra álmunkban sem gondoltunk. A tervezett menetidő gyorsan és eseménytelenül telt, de sajnos a leszállás idejéhez közeledve a pilóta egyszer csak bemondta, hogy kéri a szíves türelmünket, mert sajnos csak huszonkettedikek! vagyunk a leszállási rangsorban az Atatürkön, így jócskán késni fogunk. No, innentől egy monoton körözés kezdődött Isztambul és a Márvány-tenger felett. Az ablakból semmit sem lehetett látni, mert a felhők felett, tejfehér ködben repültünk, csupán annyit lehetett érzékelni, ahogy egy-egy kör megtétele közben a nap átkerült hol a gép bal, hol a jobb oldalára. L. nem volt már formában a korán kelés és az egész napos utazás után, úgy érzete, hogy a repülőgép egyre jobban ráz – én ezt egyáltalán nem éreztem, vagy csak minimálisnak érzékeltem -, s vsz. a fáradtságnak és türelmetlenségnek köszönhetően úgy bepörgette magát, hogy rosszul lett. Látványosan szenvedett, feszengett az ülésben, néha a feje felett a kezével a plafonba kapaszkodva támasztotta ki magát, nagyokat fújtatott és sóhajtozott. Mikor észrevette, hogy pont ezen az egyetlenegy hüle repülőn nem voltak az ülések háttámlájához kirakva a hányószacsik, még jobban kiborult. Már én is fáradt és izgatott voltam, nem volt energiám különösebben nyugtatgatni. Azért próbáltam erőt venni magamon, nem nagyon bestresszelni, s lenyugtatni L.-t. Az alig egy órás repülőútból végül kettő lett, azaz pont dupla annyi időt vett igénybe, mint amire eredetileg terveztünk. Nagy sokára sikerült leszállni az isztambuli Atatürk Reptéren, mit ne mondjak, örültem neki… Bár szerintem semmi különös esemény nem történt a repülés során, de a nagy késés és a monoton körözés igencsak megviselte az idegeinket. Leszállva megláttuk, hogy a sztyuik valami rejtélyes okból a legelső csomagtartó-fakkba dugták az összes hányószacsit. Talán pont azért, hogy lehetőleg mindenki tartsa vissza a kisrókákat, nehogy má’ telepakolt hányószacskóval kelljen rohangálniuk. L. nagyon mérges volt, kijelentette, hogy Pegasussal soha többet, sehová.

A foglalt hotelünk Isztambul ázsiai oldalán volt – ebből a szempontból jobb lett volna ezúttal a SAW-ra érkezni – de ez most így sikerült, előbb találtam az ázsiai oldalon elfogadható szállást, mint az európain. L. elgyötörten kullogott utánam a reptéren, miközben próbáltam Istanbulkartot felhajtani. Egy trafikban mondták, hogy a metró bejáratánál lehet venni. Valóban így is volt, csakhogy elárusító-hely, ahol egy élő árustól lehetett volna vásárolni, nem volt, csak automata. Nem volt még Istanbulkartunk, nem tudtam, hogy az automata hogyan működik, L.-el is összevesztünk a nagy szerencsétlenkedésben, s végül bedugtam egy 20 lírást, amiért végül is két kártyát kaptunk, és mindegyiken minimális feltöltést. Eredetileg csak egy kártyát szerettem volna kettőnknek, de utóbb láttuk, hogy jobban jártunk a két külön kártyával, mert így mindegyikünk és minden átszállás után kapott kedvezményt.

Zeytinburnuig utaztunk metróval, ott pedig átszálltunk a szokás szerint zsúfolásig telt villamosra. Egy idős bácsi ült mellettem, és amikor leszállt, a kezünkbe nyomott egy-egy Istanbulkartot tartó átlátszó tokot...csak úgy...biztos látta, hogy milyen elgyötörtek vagyunk. Welcome to Istanbul!

Máris jobb kedvre derültünk! Bár előzetesen tartottam tőle, de a szilveszteri készülődésből egyelőre nem lehetett semmit sem érzékelni. Eminönüben újra töltöttünk a kártyákra, és az első komppal áthajóztunk Kadiköybe. Ezúttal éjszakai kivilágításban csodálhattuk meg Sultanahmet gyönyörű mecsetjeit és a Topkapi Palotát. A kompról nézve Sultanahmet mindig csodás látvány, ezúttal sem volt másként. Fantasztikus ez a város!

A Kadiköy Port Hotel nem messze található a kadiköyi kompkikötőtől, de mégis egy csendesebb mellékutcában van. A hotelben már vártak minket, s mindjárt felajánlottak egy ajándék reggelit másnapra, az új év örömére. Kedves gesztus volt tőlük. A szobánk aprócska, de kellemes, a fürdőszoba makulátlanul tiszta, még normális fűtés is volt végre, s nem a légkondival kellett szerencsétlenkedni.

Arra még futotta az erőnkből, hogy elvánszorogjunk enni. Találtunk egy helyet, ahol csak iskender kebapot készítenek, de milyen fenségeset! A HD Iskender iskender kebapja olyan fenséges ízorgia, hogy na, és akkora adag, hogy 3 napra is elég lett volna. A hússzeletkéket fűszeres paradicsomszósszal öntik le, mellé joghurtot porcióznak, majd az egész tetejére forró, még sercegő, habzó olvasztott vajat öntenek. Természetesen nem maradhat el a paradicsom és az erős sült zöld paprika sem. Mindez kenyérrel tunkolva isteni!

A pincérek estére kelve már sürgették a dolgot: a villámgyors kiszolgálást még gyorsabb fizettetés és asztalbontás követett. Szinte mi voltunk az utolsók, akik elől elkapták a tányért. Szó szerint degeszre ettük magunkat, de annyira, hogy hazafelé menet egy halas stand mellől valami orrfacsaró hal- és olajszag csapott meg, s majdnem én is melléraktam az imént befalt iskenderemet, de aztán végül is mégsem.

Hazaérvén L. menten bealudt, nekem még volt erőm zuhanyozni, de fél kilencnél tovább én sem bírtam ébren maradni, úgyhogy megviselve, de teli hassal átaludtuk a szilvesztert és sajnos az isztambuli tűzijátékot is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.