December 22. - Antalya

Meglehetősen friss, szinte már csípősen hűvös reggelre ébredtünk. Bár a nap gyönyörűen sütött, erős szél fújt. Az oszmán ház belső kertjére néző, csupa üveg oldalú étkezőhelyiségben dideregve fogyasztottuk el a tipikusan török reggelit: többféle sajt, vaj, zöld és fekete olívabogyó, paradicsom, uborka, török tea. A forró tea kifejezetten jól esett, melengette a fagyos ujjainkat, miközben igyekeztünk az asztal napfényesebb szegletére húzódni. Rajtunk kívül csak pár ember volt a panzióban.

A kertben az éppen aktuális téli munkálatokat végezték a munkások, az elszáradt faleveleket rázogatták le a fákról, összesepregették őket, de senki sem esett túlzásokba, minden nagyon ráérősen, nyugodtan, kissé álmos hangulatban történt.

A délelőttöt Kaleiçi felfedezésére szántuk: kisétáltunk az immár nappali fényben fürdő Hadrianus-kapuhoz, ahol pár cipőpucoló ember próbált kuncsaftot fogni. A három boltíves átjárójú kaput Hadrianus császár i.sz. 130-ban tett látogatásának emlékére állították. A római kori építmény annak köszönheti jó állapotban való fennmaradását, hogy idővel beépítették a szeldzsuk kori városfalba, s ez biztosította sértetlenségét. A reggeli órákban zavartalanul sétálhattunk Kaleiçi kihalt utcáin a tengerpart felé. Szinte tényleg csak mi csámborogtunk az óvárosban, pár kereskedő ekkor nyitotta az üzletet, de rajtuk és pár kóbor macskán kívül mással sem találkoztunk. Útközben pár szépen felújított, többnyire hotelként üzemelő, s pár romos állapotú, favázas oszmán házat csodálhattunk meg, némelyiket drótkerítéssel vették körül, hogy a közlekedőket megóvják a lehulló fa szerkezeti elemektől. A kapu és a tenger közt félúton értük el a Csonka minaretet, amely a város egyik jellegzetes épülete, s a felső „rakéta” alakú része hiányzik. Pár száz méterrel odébb, már a tengerparton emelkedik a Hıdırlık torony s mellette a Karaalioğlu park. A kör alapú torony aranysárga fényben fürdött, mögötte a szikrázóan csillogó, mélykék színű tenger, felette a barátságos, kristálytiszta, halványkék égbolt, az öböl másik oldalán a messzeségbe vesző, hófehér tetejű hegyek. Egy szó mint száz: gyönyörű… S mindehhez olyan viharos erejű szél, hogy majd leröpül a fejünk, jól jön a szélálló kabát és a kapucni. Itt sincs egy teremtett lélek se, s mi sem tudunk hosszan időzni, mert itt a szél az úr, inkább a védettebb fekvésű régi kikötő felé vesszük az utat. A régi kikötő még római eredetű, manapság azonban a római gályák helyett „kalózhajók” és jachtok vették birtokba. Rég láttam ennyi félelmetesen randa műkalózhajót, még ha nekem fizetnének, talán akkor sem ülnék fel egyre sem. A bájos, patkó alakú, városfallal s sziklaormokkal körülvett kikötőben is idilli csendélet fogad: a „kalózhajókon” a személyzet tesz-vesz, de utas egy szál se; a mólón egy festőnő fest akvarellt, amott egy kóbor kutya nyújtózkodik a napfényben. A városfal tetején sorakozó fehérre meszelt régi oszmán házak és az égbe törő minaretek látványa érdekes kontrasztot ad az alant kéklő víznek, s a rajta ringatózó hajóknak. Engem kissé a girnei (Észak-Ciprus) kikötőre emlékeztet a látvány…

Egy napsütötte, szélvédett padon megpihenve tízóraizunk, s élvezzük a fantasztikus kilátást s a kikötő mindennapi életét. Szeretem az ilyen másodperceket, amikor nem történik semmi, s mégis igazából történik minden. Továbbsétálva egy felfelé vezető, kanyargós utcácskán felérünk a Bordázott minarethez. A 13.századi minaret a szeldzsuk Alaeddin Keykubad szultán idejéből származik, valaha türkiz színű csempék borították a felületét, ennek mostanság már csak helyenként figyelhetőek meg a nyomai. A mellette levő kis mecset látogatható, kupolájában a fény felé törve egy szökevény cápa-lufi próbál menekülni. A minaret kertjéből remek a kilátás az óváros házainak a tetejére.

Délfelé jár már, mikor kisétálunk a Şarampol Caddesire, hogy ebéd után nézzünk. Tegnap este egy helyütt láttam kiírva, a Mark Antalya felé menet jobb oldalon, hogy „Ev Yemeği”, ami házias kosztot jelent, s azzal kecsegtet, hogy igazi török, házias ízeket kapunk. L. hagyta magát rábeszélni, bár először valami halat akart enni. Végül is a házias ízeket ígérő étterem felső emeletén ültünk le, rendeltünk egy-egy lencselevest és csirke dürümöt. Utólag rájöttünk, hogy menüt is lehetett volna kérni, s akkor még gazdaságosabb lett volna az ebéd. Bár nagyon készítettük a gyomrunk a finom ízekre, az ebéd mégsem váltotta be a reményeinket. Eddig csak vöröslencse-levest ettünk Törökországban, s ez a leves most fehér volt, sárgalencséből készült. Nem győztem facsarni bele a citromot, hogy valami íze legyen. A dürüm is meglehetősen felejthető volt.

Délutánra a híresen jó antalyai régészeti múzeumot akartuk beiktatni, de kifelejtettük a számításból, hogy időközben hétfő lett, ami a világban mindenütt múzeumi szünnap, így csalódottan próbáltunk valamiféle alternatívát kitalálni, hogy a nap többi részét is értelmesen eltölthessük. Egy darabig csámborogtunk a tengerparton, a kilátónál, ahonnan remek felülnézeti fotókat lehet készíteni a régi kikötőről, s egy üvegoldalú látványlifttel le és fel is lehet utazni. Beszédbe elegyedtünk egy idősebb török férfivel, aki korábban Németországban dolgozott, s pár német szó - mondat még beugrott neki. L. sörrel akarta magát felpezsdíteni, ezért kerestünk egy boltot, ahol lehetett Efest kapni. A sört egyébként általában elég drágán adják: ottjártunkkor 4,7-4,8 TL volt egy fél literes doboz. Megnézegettem a könyveimet, s megállapítottam, hogy egyedül egy magánmúzeum, a Suna-Inan Kıraç Múzeum van nyitva Kaleiçiben. A múzeum két részből ill. épületből áll: az egyik egy tipikus, 19.századi két emeletes antalyai oszmán ház. A felső emeleten a 19.századi élet tipikus életképeit bemutató panoptikum található, úgymint a kávé felszolgálása, készülődés az esküvőre stb. A másik épület az egykori görög-ortodox Szent György-templom épülete. A templom az 1920-as évekbeli görög-török lakosságcsere után pusztulásnak indult, egy darabig még raktárnak is használták. 1991-ben vásárolta meg Suna és Inan Kıraç, s 1996-ig restaurálták, majd múzeumként nyitották meg a nagyközönség felé. Alsó részében çanakkalei kerámiákat ill. kerámiaművességet bemutató kiállítás kapott helyet, az asszonyok karzatán pedig a helyi életet bemutató, tematikus kiállítások láthatóak. Esetünkben ez az Oszmán Birodalmon belüli archaikus foglalkozásokat bemutató tárlat volt. A kerámiák viccesek és naiv stílusban készültek, de érdekesebb az egykori utcai árusokat bemutató tárlat. A régi fotók és karikatúra stílusú kerámiaszobrocskák mellett még az adott árus hangeffektjeit, rikkantásait tartalmazó hangfelvételeket is meghallgathattuk. Akad köztük perecárus és vízhordó, de borbély és medvetáncoltató is. S ki is Suna és Inan Kiraç? Suna a legfiatalabb lánya Vehbi Koçnak, a Koç Holding alapítójának, amely Törökország egyik legnagyobb vállalata. A Forbes szerint Suna a 7. leggazdagabb török a világon, a férjével, Inannal még egy múzeumot alapítottak Törökországban az antalyain kívül, utóbbi a Pera Múzeum Isztambulban.

Miután végeztünk a múzeumban, még sétáltunk egyet Kaleiçi kevésbé frekventált utcáin. Egy kapualjon bekukkantva egy ódon ház sötét belsejében könyvek ezrei közt egy viharvert alak álldogált, talán egy hajléktalan, aki haragos szidalmazással adott hangot érdeklődésünk feletti nemtetszésének… Valójában nem meglesni akartuk, de nyitva maradt a kapu, s annyira szürreális látványt nyújtott, ahogy ott tördelte a kezeit a könyvkupacok felett, hogy óhatatlanul is megálltunk egy pillanatra. A nagy morgolódásra tovább indultunk, s kikötöttünk a pezsgő életű Atatürk Caddesin, ahol sötétedés után indult csak be igazán a forgalom. Bár nem mindjárt az út legelején akartunk vásárolgatni, csak nem sikerült megállni, hogy pár butikba be ne nézzünk, s pár jó minőségű török ruhát ne vegyünk. Táskákkal felpakolva ültünk be egy balik ekmekbe (Martı Balik Ekmek), hogy L. végre valami halasat vacsorázhasson, ha már elvégre a tengerparton vagyunk. Én előzőleg egy elegáns cukrászdában választottam magamnak különféle aprósütiket és baklavákat, így a halra nem neveztem be, de hiba volt, mert a halas szendvics tényleg fenomenális volt. A pultnál L. kiválasztotta, hogy melyik halból szeretné a szendvicset készíttetni, s amíg megsütötték, lehetett különféle salátákat pakolni hozzá. Ez elsőre nem volt egyértelmű, de aztán sikerült a pincérrel tisztázni a módit. L. annyira belejött, hogy még egy második szendvicset is rendelt. A vacsora végeztével tele hassal beszélgettünk el a barátságos pincérrel, aki elmesélte, hogy az orosz-ukrán háború ill. az Oroszországot sújtó szankciók miatt drámaian visszaesett az orosz vendégek száma. Mi ezt nem bántuk túlságosan, legalább kevesebb turiszton kell átverekednünk magunkat, ha egy-egy felkapottabb helyre megyünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.