5. nap - szeptember 21.

Ali reggelit készített nekünk, amit a panzió udvarán költöttünk el vidám, reggeli madárcsicsergés közepette. A délelőttöt Észak-Nicosia (Lefkoşa) felfedezésére szántuk. Elsőként a Selimiye dzsámit (Ayia Sofia katedrális) kerestük fel, amely csupán egy utcányira volt a szállásunktól. A katedrális ez egyik legszebb példája a ciprusi gótikának, építése 150 évig tartott 1209-től kezdve. 1326-ban szentelték fel, bár egyik tornya soha nem készült el. A Lusignan hercegeket itt koronázták ciprusi királlyá. Az Ottománok ezt a katedrálist is dzsámivá alakították át. Mivel a reggeli órákban érkeztünk, a mecsetben még senki sem volt, mindössze egy levetett papucs jelezte a kapuban, hogy gazdája valahol bent imádkozik. A templom belső egyszerűségéből és fehérre meszelt falaiból kitűnik a tarka színekben pompázó mihrab. A kapualjban viszont akár órákig lehetne gyönyörködni a míves kőfaragáson: püspökök, pápák, angyalok sora fogadja a betérőt.

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Bár már elmúlt 10 óra, de a dzsámi melletti fedett bazár, a Bedesten még mindig zárva volt, így itt csak az északi kapun a gyönyörű kőfaragásokat: virágokat, leveleket, maszkos figurákat, vízköpőket tudtuk megtekinteni. A környező utcákban szépen restaurálták a lakóépületeket, igazán hangulatos ez a városrész, régiségkereskedések, kávézók, ajándékboltok váltják egymást. A város egyik legszebb és legjellegzetesebb oszmán épülete a Büyük Han épületegyüttese: 68 szobája valaha vendégfogadóként szolgált, udvarán egy szép kis mescit (kis mecset) áll, az árkádok alatt ajándékárusító boltok, helyenként bóvlival, helyenként igazi gyöngyszemekkel, igazi kézműves alkotásokkal tarkítva. Mi egy édes kis kézzel horgolt bébicipőre bukkantunk, igazán ízléses alkotás, de „sajnos” nem saját használatra, hanem egy kedves barátunk decemberben születő kislányának szántuk.

Lefkoşa - Bedesten
Lefkoşa - Bedesten

Lefkoşa - utcarészlet a Selimiye dzsámi környékéről

Lefkoşa - utcarészlet a Selimiye dzsámi környékéről

Lefkoşa - utcarészlet a Selimiye dzsámi környékéről

Lefkoşa - utcarészlet a Selimiye dzsámi környékéről

Lefkoşa - utcarészlet

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Ezután az Arabahmet-negyed felé vettük az irányt, ezen belül is a Derviş Paşa udvarházat szemeltük ki. A sziget egykori kormányzójáról elnevezett negyedben számos régi, oszmán házat felújítottak, de a szép „díszletet„ szegény, kurd származású falusiakkal népesítették be, így itt is érezhető némi lehangoltság, nyomasztó felhang, a „díszletek” mögött pedig szegénység, elhanyagoltság…

Lefkoşa - úton az Arabahmet-negyed felé

A Derviş Paşa udvarház egy, az eredeti állapotnak megfelelően felújított, 19. századi ciprusi oszmán ház, benne néprajzi gyűjtemény látható. Az egyes helyiségekben viaszbábúk mutatják be a napi tevékenységeket, különféle régi, míves használati tárgyakat, eszközöket láthatunk. A ház egykori tulajdonosa, Derviş Paşa az első ciprusi török újság kiadója volt. Szeretem az ilyen régi, felújított udvarházakat, általában érzékletesen adják vissza koruk letűnt hangulatát.

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház, hálószoba

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház, faragott láda

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház, nappali

Az udvarház megtekintése után még elkanyarodtunk az Örmény templom felé, de azt most újítják fel, így nem sokat láttunk belőle. Közben elhaladtunk néhány, a Zöld Vonal által kettévágott utcában: látszik, hogy az utca a túloldalon folytatódik, de egyszer csak egy magas, tömör, átláthatatlan kordonfal zárja el a tekintet és a léptek útját. Eszembe jutott, milyen lehet szegény, identitását veszett (kurd /akár török) kisgyerekként a kordon emez oldalán állni, tudni, érezni, hallani, hogy a kordon másik oldalán van egy másik világ, ahová talán soha nem léphet be…

Lefkoşa - Arabahmet-negyed

Az Arabahmet – negyedből immár a panzió felé irányítottuk lépteinket, felvettük a cuccost, és elköszöntünk Alitól. L. vezetésével a határ felé tartottunk. A túloldalra mi minden nehézség nélkül átjutottunk, kaptunk egy kiléptető pecsétet a törököktől, az EU-s útlevél felvillantásával meg csak egy legyintést a görögöktől. Újból a Lidra utcán bandukoltunk, közben összefutottunk a Travel Channelről ismert Julian Hantonnal (Julian and Camilla's World Odyssey, Indian Times). A Pafos-ra induló buszokhoz igyekeztünk, ugyanis L. Pafost szerette volna még az utolsó napon megnézni. A pafosi buszra „szokás szerint” órákat kellett volna várnunk, de szerencsére eszembe jutott, hogy téblábolás helyett akár a Ciprus Múzeumot is megnézhetjük, úgy még a hátikat sem kell cipelni. A múzeum alig két saroknyira volt a buszok indulási helyétől. Igazán kár lett volna ezt a kitűnő gyűjteményt kihagynunk, bár maga a múzeum nem túl nagy, de gyűjteménye annyira színes, gazdag és lenyűgöző, hogy jó pár órát el lehet tölteni a falai közt. Hihetetlen, hogy ennek a kopár, száraz szigetnek a népei milyen csodás kézművességre voltak képesek a különböző korokban a neolitikumtól kezdve a rézkoron, bronzkoron át, a görög-római korig: állat/ember alakú edények, szobrok, szülő nők, tengeri hajózás, kultikus szertartások precíz, agyagba öntött ábrázolásai, salamisi elefántcsonttal berakott trón és ágykeret, az ayia irini-i áldozati „szoborhadsereg”…szenzációs és tömény kultur- ill. iparművészeti „fröccs”.

A múzeum után, a buszindulás előtt, az éhhalál küszöbén vettünk némi vizet és nápolyit az egyik kisboltban, majd visszavánszorogtunk a buszunkhoz. Fél háromtól kb. jó két órás út következett Pafosig, a sziget nyugati felébe.

Pafoson a buszpályaudvaron épp azon tanakodtunk, hogy most merre is, mikor egy taxis odajött hozzánk, s megkérdezte, merre tartunk. Előző este a Hilltop Garden nevű apartmanszállóba foglaltam helyet, a fószer ismerte is a hotelt. Közölte, hogy busszal is eljuthatunk oda, de át kell szállni, úgy kettőnknek 4 EUR, vele közvetlen módon 10 EUR. L. nagyon kipihenhette magát a buszon, mert köszönte szépen a lehetőséget, de nem akart vele élni. Ehelyett elbaktattunk a pályaudvartól kb. 5 percnyire levő buszmegállóba, ott várakoztunk a buszra, majd lezötyögtünk a kikötőbe, ahol buszt váltottunk, és a második járattal a Tombs of Kings Road (a cím szerint valahol itt van a szállásunk) ill. a Coral Bay felé igyekeztünk. Ritka madár lehet errefelé a hátizsákos turista, mert mindenki úgy bámult minket, mintha minimum fehér kísértetlepelben kísértettük volna a környék népességét. A népesség egyébként javarészt a lepukkant angol alsó –(alsó-közép) osztály már kora délután duhajjá ittasult rétegeit ill. a „fenesemtudja,honnanvanezeknekennyipénzük” orosz Ivánokat és cicababáikat jelenti. Szóval ezek még életükben nem láttak szerintem talán hátizsákot sem, nemhogy azt cipelő turistát.

A busz közben ezerrel robogott Coral Bay felé, szálloda szálloda hátán, gyakorlatilag csak azok vannak több kilométer hosszan a part mentén, a hegyoldalban felfelé, míg a szem ellát. Kezdtem leizzadni, mert elkezdett bennem motoszkálni egy kellemetlen gondolat, miszerint nem lesz könnyű megtalálni a Hilltop Gardent…Néztünk jobbra - néztünk balra, de persze a mi szállodánkat még véletlenül sem láttuk a buszból, a pontos címet pedig a booking.com-on nem adták meg, csak annyit, hogy a Tombs of Kings Road-on van. (A bookingon megadott térképet az okostelefonommal nem tudtam betölteni, így azt sem tudtuk megnézni.) Elérkezett a végállomás, hiába mondtuk a sofőrnek szép tagoltan és jóóó hangosan, csak hogy végre megértse: Hillllltopppp Gaaarden!!! Nem értette! Viszont adott egy térképet a szállodasorról (ezt már az elején megtehette volna), amin felfedeztem a szállodánkat. Nagy volt az öröm, győzedelmesen mutattam neki, hogy „Nííízzzed, ez az!”. Intett is, hogy oké, majd szól, ha odaérünk. Visszaúton a szállodasor másik oldalát, és még egy rakás oroszt csodálhattuk meg. Nagy sokára jelzett a buszsofőr, hogy eljött a mi időnk, ugorjunk, aztán induljunk hegynek felfelé. Ugortunk, indultunk, de a Hilltop rohadtul nem volt semerre. A névhez hűen felmásztunk a dombtetőre, de még az ottani kocsmában sem hallottak erről a szállásról arrafelé. A térképünk alapján lefelé mutogattak. A térképen a Hilltop környékére jelzett összes szállodát megtaláltuk, csak a miénk nem volt sehol. A domb aljában megállítottunk egy terepjárós bácsit, aki tudni vélte a Hilltop helyét, de szerinte az még több kilométerrel odébb van, s mivel a térképünk ide jelezte, nem mert egyértelműen a saját véleménye mellett kardoskodni. Mi meg jobban hittünk a (rossz) térképünknek…mígnem egy vendéglőben a pincér is ugyanazt állította, mint a bácsi. Meg hogy minimum fél óra gyalog. És lassan sötétedni kezdett… Azt hiszem itt volt ennek az utazásnak a mélypontja, volt pár „szigorú szemvillantás” L-lel. J

Elkeseredetten vágtáztunk a jónak vélt irányba a forgalmas autóút mentén, aztán egyszer csak L.-nek sikerült leintenie egy taxist. Első körben 20 EUR-ért akart elvinni ahhoz a fészkes-frászos szállodába, de látván az elszánt és elkeseredett fejünket 10 EUR-ra korrigálta az árat. (Mondjuk én már úgy voltam vele, hogy mindegy mennyi lesz, ha kell, az összes pénzemet odaadom, csak vigyen már el a szállásunkra, hadd rakjam le a hátizsákot, hadd zuhanyozzak, hadd léphessek ki a szandálomból, hadd pihentessem a valamiért kétszeresére dagadt bokámat…) L. még ekkor is küzdött, hogy őt 10 EUR-ért nem fogja 2 métert fuvarozni a taxis, de szerintem látta rajtam, hogy ha kell, kész vagyok itt hagyni, és egyedül taxizni, így nagy puffogva bevágódott ő is a (újfent) Mercibe. Szerencsére, mert nem két méterre, de legalább 2-3 kilométerre voltunk még a Hilltoptól.

Maga a hotel egyébként kellemes meglepetés volt: egy hatalmas alapterületű apartmant kaptunk, nagy hálószobával, nappalival, konyhával, fürdővel. Bár már hullafáradtak voltunk, a recepciós fiútól sikerült megtudni, hogy a közelben van Pafos egyetlen Lidlje, így oda még elvánszorogtunk némi elemózsiát szerezni. Ekkor már erősen sötétedett, igyekeztem az útvonalat a fejembe vésni, nehogy elkeveredjünk visszafelé. Jobb lett volna, ha kis magocskákat v. homokszemeket szórok magam után, mert az jobban megmaradt volna útjelzőnek, mint az, amit a fáradt agyamba próbáltam bevésni.

A Lidl-ben finom kenyeret, sonkát, sárgadinnyét és pár finom sört (immár KEOt) vételeztünk. Azt is megtanultuk, hogy  kell használni az önkiszolgáló kenyérszeletelő gépet: első nekifutásra nem sikerült átlátni a folyamatot, ugyanis az 4 lépésből állt, volt 1-es, aztán 3-as, 4-es lépcsőfok, de a kettest sehogy sem találtuk. Ketten, kétszer kettő diplomával sem jöttünk rá a titok nyitjára, így eladói segítséget kellett kérnünk. Nagy pironkodva vallottuk be a hölgynek, hogy ilyen szerkezetet biza Magyarországon még nem láttunk…

A zsákmánnyal felszerelkezve, immár sötétben indultunk vissza a szállodába, de a sok egyforma ház, apartman, utca közt megint sikerült kissé elkeverednünk. Ekkor az összes aprószent és azok felmenői is le lettek emlegetve az égről, s ennek hatására vagy sem, mégiscsak ráakadtunk a helyes útra.

Vacsora után még mindig volt annyi erőm, hogy letipegjek a gyönyörűen kivilágított medencéhez (még sosem úsztam kivilágított medencében, minként a filmekben a gazdagok, szépek és híresek szoktak), és most is csak a bokámig ereszkedhettem bele a vízbe, mert a recepciós fiúka kiparancsolt belőle, mondván, hogy tilos az éjszakai fürdőzés.

Na majd ha saját kivilágított medencém lesz…!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.