Május 22.

Reggel ébredés után összepakoltunk, bevágtuk a reggelit, majd lebeszéltük a recepción, hogy délutánig – míg vissza nem érünk a St. Simeonról -, otthagyhassuk a cuccunkat.

Tegnap a Bab Antakya mellett láttunk egy buszpályaudvart, a Lonely is errefelé jelezte, így elindultunk ebben az irányban. Útközben betértünk a Nemzeti Múzeum kertjébe, L. végigfotózta (szerintem) az összes szobrot. A múzeumba már nem mentünk be, mert senki sem ajánlotta, másrész az idő is nagyon fogyott, így tovább indultunk. A buszpályaudvar csak nem akart előkerülni, ill. a buszok amiket láttunk, helyijáratok voltak. Hiába kérdezgettük a buszsofőröket vagy a jegyirodában ücsörgőket, senki sem tudta, hogy hová kellene mennünk. Végül valahogy elkeveredtünk a régi buszpályaudvarra, ahol egy boltostól újra érdeklődtünk, ő erre odakiabált egy katona-szerűségnek, aki intett, hogy menjünk utánna. Megkerültük az épületet, lepukkant kis közökön, szemétdombokon vágtunk át – közben a fickó néha idegesítően pislogott hátrafelé, megyünk –e utána. Hát asszem erre a fajtára mondják: „még a szeme sem áll jól”. Azért csak mentünk utána, s kilyukadtunk a minibusz-állomáson, ahol azonnal ránk raboltak a minibuszosok. Ez biztos vmi. nagy átverés volt, mert a rosszarcú is nagyon pislogott, meg rajtunk kívül más lehetséges utas sem volt látóhatáron belül, szóval eléggé kellemetlen érzés töltött el. Ha már ott voltunk – s főleg mivel fogalmunk sem volt, hogy keveredünk ki innen -, kiböktük, hogy a St. Simeonhoz akarunk menni. Az egyik pasas rávágta: „1500 SYP”. Én megmakacsoltam magam, s közöltem, hogy sok. Ezek után ők arabul, mi ketten magyarul vitatkoztunk egy sort (közben L. is egyre idegesebb lett, s már hagyni akarta az egész St. Simeont a fenébe). Szó-szót követett, kis mutogatás, rajzolgatás után végül 1000 fontban állapodtunk meg. Az egyezség úgy szólt, hogy a kisbusszal elvisz minket St. Simeonra, itt mi körülnézünk – szerintük 1 óra alatt -, majd visszajövünk.

Na, majd kedves tapasztaltabbak legyetek oly kedvesek, és írjátok meg, nagyon átvertek –e minket?! Mindenesetre L.nak szent meggyőződése lett, hogy csúnya lehúzás áldozatai vagyunk, egyre inkább morgolódott, dúlt-fúlt, s ez szegény-szerencsétlen Oszlopos Simeonunk hegyéig gyakorlatilag odáig fajul, hogy alig bírtam visszatartani attól, hogy ki ne szálljon félúton a kisbuszból. Tegyük hozzá, én is szívesen kiszálltam volna….de ne ugorjunk ilyen gyorsan előre…

A fickó – aki maga egy mukkot sem beszélt angolul, csak a főnöke – beültetett minket a kisbuszba, más utas sehol egy szál se. Itt már végképp tudatosult, hogy a vsz. iránytaxiként szolgáló járművet „privatetaxivá” léptették elő, amint meglátták gyanútlan ábrázatunkat. Az előlépést megünneplendően, jól teletankoltuk a csotrogányt, majd nekivágtunk az útnak. Aleppóban még csak hagyján volt, akkor még a biztonsági övnek se nagyon éreztük életbevágó hiányát, de amit elhagytuk a város külterületét, sofőrünk belehúzott, s úgy száguldottunk a kocsival, hogy majd’ szétesett. Előbb L.-en, aztán rajtam tört ki a halálpara, főleg amikor a pasi maga elé kapta a könyvünket, s elmélyülten „olvasgatni”, lapozgatni kezdte. Mindezt természetesen vezetés közben, vagyis inkább helyett.

Kb. fél órás utazás után érkeztünk meg St. Simeon hegyére, a belépő a szokásos 150 SYP/fő. Bepróbálkoztam a munkahelyem által kiállított fényképes régész-igazolvánnyal, de sajna hiába lobogtattam nagy büszkén, a jegyárus bácsi nem harapott rá, maradt az eredeti ár.

St. Simeon bazilika

St. Simeon bazilika

"az oszlop"

Ki is volt az a St. Simeon? Emberünket különösen élénk fantáziával áldotta meg a Jóisten: leginkább önmaga sanyargatásán törte kis buksiját, s jobbnál jobb kínzásokat talált ki önmaga számára. Persze, azért nem így született szegény, elébb pár kerge-birkát kergelészett a kies szír határban, majd egy szép napon meghallotta az Úr hívó szavát, minek hatására a szerzetesi életet választotta. Pár évig bírta a „sima üzemmódot”, majd „turbó fokozatra kapcsolt”, s az már szerzetestársainak sem tetszett, hogy Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy az mélyen bevágott a húsába. Kitessékelték a kolostorból, de ő félholtan egy – a kolostor melletti- kiszáradt ciszternába bújva s zsoltárokat énekelve tovább szórakoztatta szerzetestársait. Kreatív ötletekben továbbra sem szenvedett hiányt, hol egy 40 napos böjttel, hol egy kőhözláncolással vezekelt tovább. A kő valamiért egy idő után nem felelt meg, oszlopra cserélte, majd ezt is egyre magasabbra. Az utolsó vagy 20 méter magas lehetett. Summa-summarum, 40 évet húzott le különféle oszlopokon.

Amit mi – és turistatársaink meglepően népes tömege - láttunk, az csak az egyik oszlopnak a csekélyke maradványa. De az tagadhatatlanul szép környezetben helyezkedik el, szóval megnyugodtunk, hogy ide tényleg érdemes volt eljönni. Úgy látszik, hogy Simeon lelki békéje ránk is hatott… Kb. másfél óráig nézelődtünk, majd visszaballagtunk a sofőrhöz. Pechjére ott volt az angolul karattyoló főnöke is, akivel én kapásból közöltem, hogy micsoda egy „crazy drivert” sózott ránk. Nagy röhögés, sok körítés, de azért vmit. mondhatott a fickónak, mert az miután bekerrentette a rozzancsot, elfelejtette, hogy hol a gázpedál. Állandóan engem sasolt a visszapillantóból, grimaszolok-e, vagy csak szimplán lilul a fejem, esetleg zöldülök-kékülök, de mivel gyakorlatilag egy lajhár is leelőzött volna minket, így egyik sem történt. Tíz perc alapjáratos araszolás után már nekem kellett kérni, hogy ugyan menjünk már egy kicsit gyorsabban, mert nem lesz elég a Szíriára szánt két hét arra, hogy visszaérjünk Aleppóba. Főként úgy, hogy a főnöktől kaptunk egy „gratis” romnézést útközben. /Na, ekkor főleg arra gondoltunk, hogy ezt meg biztos a pofátlan árszabásért kapjuk vigaszdíjként. J/

Az ingyen romnézés egy Alshabah (?) nevű helynél következett (valahol Daret Azze után - valahol Aleppo előtt), ahol egy baromi meredeken emelkedő dombocskára kapaszkodtunk fel. Biztos voltam benne, hogy félúton visszagurulunk, de végül mégsem. A domb tetején állt egy klasszikus három hajós bazilika, körülötte tikkadt birkanyájak legelésztek békésen. A gazda lakhelye is ott volt egy kis kunyhóban, de gazdurammal nem találkoztunk.

Miután levizitáltuk a bazilikát, viszonylagos eseménytelen úttal tértünk vissza Aleppóba. A srác ugyanott rakott ki minket, ahol felvett. Kiszállás előtt volt egy gyenge próbálkozása, mellyel a „gratis” romnézést fizetőssé próbálta varázsolni. Ez nem jött be, ezért a Baksis c. lemez került fel, de ez sem lett éppen nyerő. Végül leírattuk vele a nevét és a telefonszámát (ha valakinek kell, megkeresem), ez kisebb bűvészmutatványnak bizonyult neki, de összejött, s nagyon boldog is volt tőle.

Minekután a buszpályaudvar továbbra sem volt meg, visszamentünk a hotelbe, felvettük a hátikat, majd lementünk vízért a dokihoz. Beszélgettünk egy kicsit, és ő mesélte, hogy újabban azt látja, hogy a taxisok a (zömében jómódú francia) turistákat csúnyán átvágják, ugyanis az új helyre költözött buszpályaudvar 75 SYP-nyi távolságra van a várostól, s a taxisok 500 fontért viszik „flanszia” barátainkat a pályaudvarra. És ezt nem mi tapasztaltuk, hanem egy helyi mesélte…

Nagyon rendes volt a doki, segített nekünk taxit fogni. A taxissrác kapásból nem is akart 75-ért vinni, de a doki rábeszélte, hogy százért vigyen ki minket. Az új buszpályaudvar Aleppó legszélén van, keresztülcsalingáztunk a fél városon, áttörve kisebb-nagyobb kosz-dzsuva és káoszhalmokon.

A buszpályaudvaron L.-t beszippantották az első irodába, de végül jó választás lett: az Al-Ahliah szuperluxus buszával tettük meg az Aleppó-Hama szakaszt fejenként 130 SYP-ért. A Lonely 2,5 órát ír erre a szakaszra, de a miénk szerencsére csak 1,5 óra lett. A busz fél háromkor indult. Nagyon kényelmes járgány fogtunk ki, a bőrülések szélesebbek voltak mint az Airbuson, akár ággyá is alakíthattuk volna az ülést a mindenféle fe-/lehajtogatható támlákkal. Itt is járt a Törökországban megszokott keksz – víz – törlőkendő hármas, annyi változtatással, hogy itt a víz sima kútivíz volt az ásványvíz helyett, viszont ezt egy cukorkával kompenzálták. Egy óvatlan pillanatban el is feledkeztünk a különbségről, s mindkettőnknek lecsúszott egy fél pohárnyi vizecske, amitől később hál’ Isten semmi bajunk nem lett. De lett mástól. J

Az Aleppó-Hama járaton csak páran utaztunk, az L. melletti sorban egy fiatalember ült, aki útközben szóba elegyedett L.-el. A beszélgetésből kiderült, hogy a srác angoltanár. Kapva-kaptam a ragyogó lehetőségen, és elmeséltem Mr. Bahaa-nak, hogy nincs entry cardunk, s miért nincsen; egyúttal megkértem, hogy kis kálváriánk történetét zanzásítsa egy mondattá, amit én majd a határon fel tudok mutatni. Ő szépen le is körmölte ezt nekünk egy papírdarabra. Mr. Bahaa egy Hama melletti kisebb településen él, de önként ajánlkozott arra, hogy a hamai buszpályaudvarról bekísér minket a belvárosba, a szállodánkig. Vele tényleg el is jutottunk félútig, aztán a helyijáratos busz megállójában összetalálkoztunk egy ismerősével (szintén fiatal srác, szintén tanár), ekkor átpasszolt neki, s a helyijáratos utat már vele tettük meg.

Mr. Bahaa volt az egyik legkedvesebb ember, akivel Szíriában találkoztunk.

A helyijárat 6 SYP/fő-ért vitt be a központba, a buszmegállóban ill. a buszon is nagy ovációval fogadtak. A buszmegállóban a környékbeli gyerekek ostromoltak minket kérdéseikkel – szerencsére hamar jött a busz-, a buszon a sofőr és a jegykezelő volt nagyon érdeklődő hangulatban. A busz kicsivel a Cairo Hotel előtt állt meg, s mivel a Cairo volt az egyik esetlegesen választhatónak kinézett hotelünk, ezért mindjárt meg is tekintettük. Elsőre egy ablaktalan szobát mutattak, de kértem, hogy prezentáljanak egy ablakosat, s ez már mindkettőnknek megfelelt. Az ára is nagyon barátságos volt: 850 SYP/éj. Mondhatni luxuslakosztályt kaptunk ennyi pénzért: hűtő, TV, ventilátor, ablak, erkély javította a közérzetünket.

Kis fújás után „vacsivadászatra” indultunk, előzőleg kinéztem a Le Jardin nevű helyet az LP-ből. Szokás szerint kicsit eltévedtünk a hamai belváros zegzugos utcáin, de azért végül megtaláltuk, amit kerestünk. A Le Jardin egy puccos hely egyébként, az öt csillagos Apamee Cham Palace étterme, de a magyar viszonyokhoz képest nagyon baráti áron lehet finomat enni szép környezetben, az Orontes partján, remek kilátással a noriákra. L. vmi. olíva olajos fatát rendelt, én pedig egy falafellel bocsátkoztam kalandba, mindezt keleti salátával fűszereztük. /fata 160 SYP, falafel 90 SYP, keleti sali 80 SYP, víz 70 SYP + 11% tax/ Összességében 467 SYP-ért degeszre tömtük a bendőnket.

Hama - kilátás a Le Jardinból

Már jócskán besötétedett mire elindultunk hazafelé. A városban igazán még csak ekkor kezdődött az élet: kicsik és nagyok, fiúk és lányok egyaránt a vidámparkban pörögtek ezerrel. Volt óriáskerék, kishajó, kisvonat – igazi vurstli hangulat. Kedvem lett volna az óriáskerékre felülni, de féltem, hogy az épp letuszkolt vacsinak annyira nem lett volna kedve a gyomromban maradni, így erről végül letettem. Sebaj, majd legközelebb!

A hotelbe visszaérve épp a hotel által szervezett taxis túrákon filóztunk – kettőnknek a kiszemelt túra 2500 SYP lett volna -, mikor beállított Karl, a belga srác. Szegény még levegőt sem bírt venni, de még kettőt se pislogni, s én már be is szerveztem magunk mellé kirándulni. Azért persze kinyögött egy elhaló „Yes.”-t mindenki legnagyobb megelégedésére. A program szerint másnap taxival teszünk egy körtúrát Qala’at Sheisar-Apamea-Musyaf-Krak érintésével.

A hotelben végre sikerült netezni (1 óra 75 SYP), kicsit lassú, kicsit makrancos, a Yahoo-t és a Gmailt nem igen szerette, de azért sikerült tudatni az otthoniakkal, hogy még élünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.