Május 28.

Palmyra hajnalban

Hajnalban óracsörgésre kelünk, hogy a napfelkeltét a romoknál nézhessük meg. Egy szál pulcsiban indulunk, de hamar kiderül, hogy még a kabát is elkélt volna, mert hideg van, és a szél is borzasztóan fúj. Én pl. papír zsebkendő-galacsinokkal tömködtem be a fülemet, mert egy idő után fájt a széltől. A huzatra amúgy is érzékeny vagyok, frissen műtve meg úgy látszik minden egyéb nyavalyája is előbb előkéredzkedik az embernek.

Palmyra – az UNESCO világörökség helyszíne- olyan hely, amit egyszer az életben látni kell! Maga az oázis már ősidők óta lakott, de különösen a Kr. e. 1. században nőtt jelentős településsé. Zenobia királynő uralkodása idején (235-273) érte el dicsősége csúcsát, s tett szert legendás hírnévre. A 3. század közepén Zenobia férje fellázadt Róma hatalma ellen, halála után Zenobia tovább folytatta küzdelmét, s meghódította Szíriát és Kis-Ázsiát. Aurelianus császár hadat küldött ellene, s a római győzelem után maga Zenobia is fogságba került. Végül Rómában halt meg 272-ben. A palmyraiak ennek hírére újra fellázadtak a Birodalom ellen, aminek persze egy újabb kegyetlen megtorlás lett a vége: a rómaiak 273-ban lerombolták a várost.

Utunkat a várost elhagyva, a Zenobia Hotel közelében fekvő Baal Shamin-templomhoz vettük. Baal Shamin Zeusz palmyrai megfelelője volt. Ezután a különböző romok közt átbaktatunk az oszlopsoros főutcához, mely Palmyra egyik leglátványosabb műemléke, több mint egy km hosszú. Diocletianus táboránál már tegnap jártunk – „meg is támadtak minket kedves” helyi gyerekek, akik épp a kővel célbadobás ősi sportját gyakorolták (volna) rajtunk -, csak szerencsére mi meg egy másik sportban voltunk jobbak: a gyorsgyaloglásban.

Mire a főutcán végigértünk, már felébredtek a kevésbé elszánt turisták és a „hiénák” is. Ja, tényleg olyan érzése volt az embernek, hogy van egy pici békés „nyájacska” (mi, turisták), ami kedélyesen „legelészve” emésztgeti az ókori világ egyik legszebb építményegyüttesét, és vannak a körülöttük köröző hiénák (palmyrai bóvliárusok), akik várják az alkalmat, hogy egy-egy egyedet megkaparintsanak a tömegből. A „ragadozók” olykor teveháton ülve, de többnyire motorokon cikázva portyáztak a „nyáj” körül.

Elébb elsétáltunk a Baal- templomig. Már nyitva voltak, épp mások is azon tanakodtak, bemenjenek-e. Mivel tulajdonképpen egyikünk sem kifejezetten rommániás, végül egy pénzfeldobás segítségével eldöntöttük, hogy visszamegyünk a színházhoz, s inkább azt nézzük meg belülről. Visszabaktattunk a színházhoz, de a nyitvatartási idő ellenére sem volt ott senki, így nem sikerült bemenni. Én felvetettem L.-nek, hogy akkor mégiscsak tegyünk egy próbát a Baal-templomnál, de L. inkább még a környéken akart sétálgatni, fotózgatni (agora, tetrapylon).

Palmyra - úton

Jó pár dolog maradt még Palmyrában, amit meg tudunk majd nézni, ha még egyszer erre vetne minket a sors, de bennem tulajdonképpen így sincs hiányérzet. Örültem hogy eljuthattam ide, s akkor és ott örültem, hogy pár óra múlva ismét Hamában leszünk, abban a városban, ami végül is Szíriából a szívünkhöz nőtt.

Hazapucoltunk, megettük a már tegnap este óta az asztalon fonnyasztott reggelinket, közben a szállodaszemélyzet jót horkolt a fogadóterem ágyain végigdőlve. Vsz. egyedül mi voltunk az egész hotelben. Diszkrét tányércsörgéssel végre sikerült felébreszteni a recepciós fiút, aki álmosan főzött egy teát, s kb. 3 másodperc alatt főzött tojást. Na, ezt nem mertük megenni, mert nincs az a tojás, ami 3 másodperc alatt megfő (akár lágyra is).

Gyorsan összepakoltunk, majd kijelentkeztünk a hotelből. A recepciós persze hívni akart taxist (50 SYP-ért), s közölte hogy ennél csak drágábban visznek el, ha csak úgy fogunk az utcán egyet (már ha egyáltalán találunk, mert szerinte ilyenkor nem lehet taxit találni, mivelhogy minden normális ember alszik). Kb. a hoteltől 10 méterrel már rá is leltünk egy üres taxira, ami 40 SYP-ért vitt a buszpályaudvarra. Egyébként a Homsba induló buszokhoz teljesen felesleges taxival menni, mert ez a pályaudvar benn van valahol a városban, s nem ugyanaz, mint ahol a damaszkuszi busz kirakott minket. A taxis kicsit csalingázott erre-arra, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy szinte a következő sarkon van a pályaudvar, de nem tudott sokat szépíteni a dolgon – meg hát New Palmyra alaprajza sem túl bonyolult -, így hamar rájöttünk, mi újság van.

A következő busz 12:15-kor indult, megvettük a jegyeket (100 SYP/fő), s vártunk a lepukkant állomáson. Mivel csak két busz állt benn, s az egyik ajtaja + csomagtartója nyitva volt, a másik meg teljesen zárva, így nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik lesz a mi buszunk. Egy kamaszgyerek és egy hapsi mutogatni kezdte, hogy az előbbibe rakjuk a cuccunkat. Mintha nem lett volna ez amúgy is logikus… Amikor odacipeltük a hátikat, L. rakná be a csomagtartóba, a középkorú hapsi valamit súgott a gyereknek, aki erre rögtön 25 SYP baksist (/csomag) kezdett követelni. Mi erre kórusban mordultunk fel: „Baksis? Why?” A hangsúly egyértelmű volt, a csomagokat L. berakta a csomagtérbe, a kölök arcáról lefagyott a művigyor.

Nem sokkal ez után jött két újabb európai arc: Diane, egy ausztrál lány és egy srác. Odamentünk hozzájuk, és szóltunk, nehogy bedőljenek a baksis-trükknek. Miközben a srác próbált jegyet venni, elbeszélgettünk Diane-nal, akiről kiderült, hogy egyedül utazik, s a sráccal azért társult, mert Palmyrában könnyebb volt kettesben boldogulni. Diane is panaszkodott arra, hogy itt minden csak baksisért működik, s ebből a szempontból neki sem volt túl pozitív élmény a hely. A srác közben nem tudott jegyet szerezni a 12:15-ös járatra, csak az azt követőre, így kénytelenek voltunk búcsút venni, de megbeszéltük, hogy találkozunk Hamában a Cairoban.

Dél körül felkászmálódtunk a buszra, ahol kb. 60 fok volt. Kiderült, hogy a női szekció elől van, de oda L. nem ülhet, így engem raktak hátra, a férfiak közé. Közben szépen tele lett a busz, a folyosóra kis vasszékeket hajtogattak ki, így gyakorlatilag egy tűt sem lehetett leejteni. Mivel a forróságban hamar „bebüdültünk”, a kölök – akiről kiderült, hogy ő lenne az utaskísérő -, körbejárt s „illatosító jellegű” ablakmosó-folyadékkal körbespriccelt mindent. Mikor hozzánk ért, két jól irányzott fújással az arcunkba nyomta az ablakmosó szert. Na ja, édes a bosszú…és közben kaján vigyorral nézte a reakciónkat.

Végre elindult az autóbusznak álcázott konzervdoboz. Ablakai végig le voltak sötétzöld függönnyel függönyözve, nehogy besüssön a nap, előttünk meg két jól megtermett fickó ült, így előre sem láttam ki. A meleg és a levegőtlenség is egyre nyomasztóbb lett, így kevéssel indulás után már csak arra volt erőm, hogy a zöld függönybe görcsösen kapaszkodva üljek, mint egy zombi, s közben mindenféle buszbalesetes-buszkigyulladásos látomásokat vizionáljak. L. próbál szóval tartani, de nem nagyon tudott lelket önteni belém. Utólag mesélte, hogy úgy kapaszkodtam a függönybe, mintha azon múlt volna az életem…

Hát igen, eddig még sehol sem volt klausztrofóbiám, se egyéb hasonló bajom, de itt kifejezett halálpara jött rám. Tényleg baromi rossz lehet, ha az ember klausztrofóbiás vagy tömegiszonyos…

Az előttünk levő ülésen a pasik végig szőke, nagymellű nőcis videoklippeket nézegettek a laptopjukon, engem meg egy másik manus fixírozott a mellettünk levő sorból.

2 órányi „élvezetekben gazdag” utazás után érkeztünk meg Homsba.

Homsban hálát adtam az égnek, hogy végre kiszállhatunk a „konzervdobozból”. A buszpályaudvaron jött a szokásos taxisroham, de még Palmyrában kiszúrtam egy fickót, aki tudott angolul, így gyorsan utána léptünk, s szóltunk neki, hogy segítsen megtalálni a hamai minibuszállomásra vivő microbuszt. A pasas még egyszer megkérdezte, biztos nem taxival akarunk-e menni, s miután mi újfent kinyilatkoztattuk, hogy minibusszal szeretnénk, az össze nyomunkba loholó taxis próbálkozását félreseperte. A mikrobusz már eléggé tele volt, de még szorítottak nekünk helyet a sofőr mögötti üléssoron. Velünk szemben két fiatal srác ült, egyikük elég jól beszélt angolul, így szóba elegyedtünk. A srác ügyvéd volt. A városon belüli út meglehetősen hosszú volt, kb. fél órás, így még arra is jutott az időnkből, hogy megnézegessük a felesége fotóit. A mikrobusz ugyanúgy működik mint Tunéziában a luázs, vagy Törökországban a dolmus: pénz előread, sofőr visszaad, utastársak adogatnak. Mivel mi ültünk a sofőrhöz legközelebb, így macerás volt rajtunk keresztül átnyújtani a pénzt, de L. gyorsan nyújtotta is a markát, adta hátra a sofőrnek az aprót, majd a visszajárót a többi utasnak. Nagyon-nagy tetszést aratott a rendszer ismeretével, mindenki elégedetten vigyorgott és bólogatott. Az ügyvéd sajnos nem jött végig a minibuszállomásig, de rábízott minket a másik srácra, aki a egyébként musyafi származású volt, s jót nevetett, mikor L. beszélgetés közben kiejtette Musyaf nevét. Bizonyára a kiejtés okozott derültséget. J A srác a minibuszállomáson elkísért a megfelelő stációig, aztán sajnos elköszönt. Ezután magunk próbáltunk jegyet venni a jegyirodában a Hamába induló minibuszra. Első körben 200 SYP-et kértek a két jegyért. Már ekkor gyanús volt az ár, de ezt még kipengettük. Megyünk a buszhoz, szállnánk be, de visszaküldtek, hogy még a hátiknak is vegyünk jegyet. Vissza a jegyirodába. Ott álldigált egy pasi, aki végignézte az egész színjátékot, s mikor a hátikért is le akartak rólunk gombolni egy 100-ast, megkérdezte, hogy a jegyeket mennyiért vettük. Mikor mondtuk, közölte, hogy a normál ár 30 SYP/fő. Erre persze kiakadtunk, s visszaléptünk a jegyirodába. Kérdeztük, hogy mire föl gomboltak le rólunk ötször annyi pénzt?! Erre folyékony angolsággal(!) közölték, hogy nem beszélnek angolul. Végső elkeseredésünkben az előbbi pasashoz fordultunk, hogy segítsen. Ő ezután szót emelt az érdekünkben. A jegyirodások ráförmedtek, hogy minek üti bele az orrát olyan dologba, ami nem rá tartozik. Erre a mi pasink is berágott, s pár perc emelt hangú szóváltás után egy 100-ast sikerült visszaszerezni, így a Homs-Hama út 300 SYP helyett csak 100-ba került végül. Persze az általunk megvett +1 helyet (ami a hátiknak lett volna) újra eladták, így egy kiscsaj még felfért mellém, mi meg a hátik alatt nyögve gubbasztottunk Hamáig.

Ezen a minibuszon is találkoztunk szerencsére egy kedves bácsival, aki a jegyár megtudakolása után közölte, hogy a kiscsaj a táskáink helyére ült. Mondtuk, hogy részünkről a csajszit tekintve „no problem”, szegény feje nem tehetett arról, hogy milyen „rendesek” voltak velünk a minibuszállomáson a jegyárusok. A bácsival is egész jól elbeszélgettünk – hja, Hamához közeledve szaporodott a kedves, jóindulatú emberek száma -, s Hamában segített taxit fogni a belvárosba. A taxis persze itt is kapásból 50 SYP-et mondott az útra, de a bácsi közölte vele, hogy ez nem a normál ár. A taxis felháborodva utasította helyre: „De hát ezek turisták!” Végül szó szót követett, s 40 SYP-ért vitt be minket a Cairo Hotelhez.

Már régi ismerősként fogadtak, s a legfelső emeleten kaptunk egy jó kis szobát. Végigdőltünk az ágyon, fújtunk egyet, aztán lemásztunk netezni. L. közben lefotózott egy csomó extra szobát, ezek tényleg nagyon klasszak voltak, és az áruk is rendben volt. A szállodást megkértük, hogy ajánljon egy olyan helyet, amitől nem fo…uk szét az agyunkat. Ő az Orient House éttermet javasolta. Szerencsére nem gyalog indultunk neki, mert nem túl ismert hely. A taxisok közül is csak a harmadik tudta merre van. Az Orient House egy nagyon elegáns étterem, a kapu előtt épp egy diplomata rendszámú terepjáró parkolt, a német nagyköveté lehetett. Gondoltuk, ha a német nagykövetnek jó, akkor talán nekünk is megteszi. Az étterem egy gyönyörű palotában van, egy kellemes belső udvaron foglaltunk helyet. Igazából a hely és a környezet eleganciájának fényét mi csorbítottuk ici-picit a gyűrött vászonruháinkkal. Volt egy főfőnök, volt egy étteremvezető, volt egy főpincér, volt pár pincér és volt pár tanonc. No, ezek mind körülöttünk ugráltak. Nagy nehezen sikerült választani: rendeltünk egy-egy dzsúzt, levest és főételt. A dzsúzt jégkockákkal hozták, de szerencsére ettől sem lett bajunk. (Mondjuk, kb. annyi is lenne a jó hírüknek, ha a német nagykövetet megfuttatnák a kétbetűs helyre a jégkockák miatt…J) Finom volt a vacsi, teljesen jól laktunk. Fizetni szerettünk volna, mire a főpincér srác: „Hát azt nem lehet!” Mi csak néztünk mint ama Jenő a moziban, s kerekedett a szemünk. Erre a srác somolyogva folytatta: „Addig nincs fizetés, míg el nem fogyasztjuk a ház ajándékát, egy gyümölcskelyhet.” Megkönnyebbülten egymásra nevettünk, de a kaja már a fülünkön folyt ki, így a „kötelezőt” lealkudtuk egy „szimpla” teára. Teázgatás közben én addig mocorogtam, míg a pincér megint oda jött, s megkérdezte, hogy mit szeretnék. Merthogy látja, hogy nagyon szeretnék valamit. Hát én azt akartam, hogy engedjenek fel a tetőre, had fotózhassam le az étterem udvarát. Persze az óhajra „Természetesen.” volt a válasz, így felmásztunk az épp felújítás alatt álló tetőteraszra.

Összességében 600 SYP-et fizettünk a fejedelmi vacsoráért. (Érdemes visszagondolni a palmyrai árakra….)

Annyira tele voltunk, hogy nem volt kedvünk taxiba ülni, ezért gyalog sétáltunk vissza a hotelbe. Párszor meg kellett kérdeznünk jó –e az irány, de nagyjából stimmelt, így a kellemes langy éjszakában andalogva ballagtunk a belváros felé. Már majdnem a hotelhez értünk, mikor fotózgatás közben lestipistopizott minket két idős bácsi, s behívtak a fodrászműhelyükbe. Egy mukkot sem tudtak angolul, de mégis remekül elbeszélgettünk. Viccelődtek a rövid hajamon, fotózkodtunk, a „májsztró” főzött nekünk egy igazi arab kávét, képeket nézegettünk….

Hama - "májsztró"

Nekem ez jelenti a legendás „szír vendégszeretet”, és borzasztóan jól esett, még ma is - ahogy írok róla - balzsam a lelkemnek. Én ilyennek képzeltem egész Szíriát; erről szövögettem szép színes álmokat, mikor itthon betegen feküdtem; erre vágyakoztam, mikor a napi taposómalomban gürcöltem. Ezek azok az élmények, amelyekkel egy rommező sem ér fel…

Hama - fűszeres

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.