Május 20.

Hajnalban félálomban hallom a müezin imára hívó szavait, de ezzel a lendülettel vissza is zuhantam az álmok világába. Reggel 7 körül sikerült magunkhoz térni, s folytattuk a gyönyörködést a házban. Érzésem szerint, ha kitörne a 3. világháború vagy bekövetkezne az apokalipszis, ez a kis miniparadicsom akkor is érintetlenül maradna...
Reggeli után - L. isteni péksüteményeket szerzett az utcában -, meg akarjuk nézni a templomot, de ilyen korai órán még senkit sem találunk ott.
Ellenben a szomszéd udvarban találkozunk Barbara Nővérrel, megkérdezzük az utat a múzeumhoz és a szíriai taxik lelőhelyéhez. Az már tegnap kiderült, hogy a taxi kb. 50 USD lesz. Hát ez van, nem olcsó, de sokkal kényelmesebb és gyorsabb mint a busz.
Elköszöntünk, felcuccoltunk, és leplattyogtunk a múzeumhoz, a mi Antakya központjában helyezkedik el, az Orontes folyó partján.
A múzeumba a belépő 8 TL/fő. Igazán érdemes kifizetni, mert sok érdekes tárgyat, szép mozaikokat láthat az ember. Két telltelepülés anyagát is itt állították ki. Kissé bágyadtan nézegettük a tárlókat - feliratokat nem olvastunk -, s megállapítottuk, hogy ezekkel a fránya rómaiakkal minden tele van. Aztán egyszer csak beleolvastunk a tárló melletti magyarázó szövegbe, és kiderült, hogy amit mi "lómainak" hittünk, az ott bronzkor volt. Hmmm....van egy kis fejlettségbeli eltolódás a Kárpát-medence és Anatólia régészeti kultúrái közt...

Antakya múzeum: szarkofág (részlet)

A múzeumban aztán látogatókból gyorsan átalakultunk "látogatottakká": egy rakás iskolás özönlött be, s leplezetlenül nagyobb érdeklődéssel vettek szemügyre minket, semmit a kiállított tárgyakat. Ez különösen vicces volt, mikor mi épp egy hatalmas római szarkofágban gyönyörködtünk az egyik oldalon, a szarkofág 2 másik sarka mögül pedig kócos gyerekfejek bukkantak ki, akik éppen minket vizslattak kíváncsian. Amikor áttértünk a következő oldalra, a gyerekek is odébbugrottak egy-egy sarokkal. Így ment ez, míg körbe nem értünk a műtárgy megtekintésével.

Antakya múzeum: mozaikpadló részlet

Antakya múzeum: mozaikpadló

Már vagy du. 3 felé járt az idő, ezért felkerekedtünk megkeresni az aleppói taxinkat. Útközben mindenki segített: a biztonsági őrtől kezdve a gyümölcsárusig. Végül egy idős bácsi kísért el minket a taxiállomásig, sőt, le is intett egy épp kigördülő sárga járművet nekünk. A taxiban már ült két pasas, de hát mi még pont befértünk - a mi legnagyobb örömünkre, s az ő kis bosszúságukra. A taxissal 10 USD/fő viteldíjban állapodtunk meg. A pasasok méltatlankodtak egy sort - gondolom, tőlük induláskor 2 főre számított viteldíjat kért el a sofőr, aztán mégiscsak négyen lettünk -, de aztán belenyugodtak a dologba.
Pár km. után beszédbe is elegyedtünk, s kiderült, hogy a fickók jordánok. Miután elmeséltük, hogy már jártunk Jordániában, s nagyon tetszett nekünk az ország, már sokal jobb hangulatban folytattuk az utat.
Egyszer csak az L. mellett ülő feltette azt a keresztkérdést, hogy "hát akkor mi most hogyan is vagyunk?". Persze azonnal rávágtuk: "Házasok."
- "De hol a gyűrű?"
Haha, a gyűrűk a táskámban lapultak, elfelejtettük felvenni őket. Gyorsan előkapartam az aranyat - szerintem bele is vörösödtem -, majd azt lestem L. melyik kezére húzza fel, mert ezt mindig keverem. Ciki lett volna, ha én pont az eljegyzéses ujjamra húzom, ő meg a házasra. :-)
Az út során a kedvenc kérdése egyébként mindenkinek az volt, hogy házasok vagyunk -e; a kedvenc válasz erre: "Verrrri nááájsz!"
Aleppo 105 km Antakyától, s a határral együtt kb. 2 órás út.

A határon a szír oldalon kipakoltatták a csomagokat a kocsiból, a jordánokéba belenéztek, a miénket békén hagyták. Útlevélellenőrzés, vízumellenőrzés, pecsételés jobbra-balra, mehetünk. Én itt már gyanakodtam, hogy senki sem ad nekünk belépőkártyát, nyammogtam is L.-nek egy sort, de vsz. nem voltam valami erélyes, mert ő sem érezte feltétlen szükségességét, hogy a csak arabul beszélő határőröktől beszerezzük ezt. Malacinfluenzáról szóló kártyát találtam egy asztalon elszórva, de arra se mondták, hogy töltsük ki, így azt is hagytuk a fenébe. Persze, aztán egész Szíriában ment a para, hogy kifelé majd jól megvágnak minket, mert nincs be/kilépőkártyánk…

A határon átvergődve lepusztult falvakon hajtottunk keresztül: minden tiszta fekete volt az olajtól, szemetet hordott a szél, nekem néha hányingerem támadt a gázolaj jellegzetes szagától. Már kapásból levágtuk, hogy a felelősség fogalmát errefelé kicsit másként értelmezik, mikor egy picinyke épp hogy totyogó gyermek álldogált a forgalmas út közepén, az autók repesztettek ezerrel, egy pasas meg vagy 20 méterről rohant a gyerek után, mikor észrevette, hogy az eltűnt mellőle. Mi majdnem szívszélhüdést kaptunk a kamionok között csalingázó kisgyerek láttán….

Aleppóban a taxiállomáson álltunk meg, de a jordánok a taxisunk szívére kötötték, hogy kísérjen el minket a választott hotelünkhöz (Hanadi Hotel). Lehet, hogy egyedül gyorsabban megtaláltuk volna, mert Abdullahnak fogalma sem volt róla, hogy hol a hotel, s ahány embert megkérdezett, mind másfelé integetett. Mi meg lógó nyelvvel loholtunk utána a 40 fokban a nagyhátikkal felpakolva. Végül a Lonely térképét felhasználva meglett a hotel (a nagy szaladgálásban elfelejtettem, hogy egy kedves ismerős már mondta, hogy az óratoronynál van). Érzékeny búcsút vettünk Abdullahtól, L.-nak még két cuppanós puszit is lenyomott, nekem meg a kezemet szorongatta jó sokáig. Felírtuk a telefonszámát, és megbeszéltük, hogy 31-én vele megyünk vissza 30 USD ellenében.

A hotelben már előkészítették a telefonon lefoglalt szobánkat (1200 SYP/éj): kicsi volt, nagyon meleg, nagyon rózsaszín, kissé büdös, de tiszta, és volt benne hűtő, légkondi és egy nem működő TV is. A légkondicionálás fura módon központi irányítású volt: ha szóltunk a recepciósnak, bekapcsolta, ha kikapcsolni akartuk, megint szólni kellett. A távirányítót még véletlenül sem adta volna oda. Az ablak lezárt spalettái a belső udvarra néztek, ezt nem volt kedvünk kinyitni, hogy a „csigaszippantók” trécselését hallgassuk, így maradt a légkondi bekapcsoltatása. Megkerestük a Lonely által ajánlott Al-Kindi éttermet, ahol egy felejthető vacsorát költöttünk el (445 SYP). Tényleg, már nem is emlékszem mit ettünk…

Aleppo - Maronita katedrális

Vacsi után az újvárosi részen kóboroltunk egy kicsit, nagy volt a nyüzsi, mindenki jött-ment, tett-vett, intézkedett. Mi meg – minekután M. Balázs a lelkemre kötötte, hogy amint átérünk Szíriába, vegyünk Ercefurylt – bementünk az első gyógyszertárba, és megvettük a fosásgátló bogyeszokat (65 SYP). A gyógyszertáros néni nagyon kedves volt, emlékeztetett a Sukar banat c. libanoni film egyik szereplőjére.

Aleppo - utcarészlet

Meglehetősen elfáradva ballagtunk vissza a hotelhez, a legnagyobb kihívást az úton való átkelés jelentette, jó pár percet ácsorogtunk a padkán, mire neki mertünk indulni. Közben megismerkedtünk egy fiatal sráccal, aki állítólag török származású, és Aleppóban tanul, egyetem mellett pedig egy ékszerüzlet tulajdonosa. Na ebből asszem csak annyi volt a valóságtartam, hogy egy ékszerüzletnek volt a felhajtója. Megígértette velünk, hogy másnap a bazárban megkeressük az üzletét. Mi persze mindent megígértünk, s közben azt gondoltuk, hogy egy tűnyi esélye van a szénakazalban annak, hogy másnap összeakadjunk a sráccal…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.