Május 29.

Reggel gyorsan fel akartuk dobni a családnak, barátoknak szánt képeslapokat ill. venni is kellett volna még, de elfeledkeztünk róla, hogy péntek lévén munkaszüneti nap van. Hamában reggel 9 körül még szinte senki sem volt ébren, az üzleteken a redőnyök lehúzva, egy teremtett lélek sem volt az utcán. Ha mégis találtunk pár álmos eladót egy-egy félig nyitva levő üzletben, akkor ott meg nem lehetett képeslapot kapni. Szerencsére a központban rábukkantunk egy trafikra, ahol viszonylag egyszerű kivitelű képeslapokat lehetett kapni, de mivel nem nagyon volt lehetőségünk válogatni, így feltankoltunk. Rányaltuk a hotelben vett bélyegeket, s bedobtuk a szemközti postaládába. Ilyenkor én mindig kíváncsian várom, megérkeznek –e a feladott levelek. Eddig mindenhonnan rendben megkapta mindenki a neki szánt lapot, Szíriából is megjöttek kb. két hét alatt.

A hotelből felhívattuk Abdullahot, a taxisunkat. A recepciós le is beszélte vele, hogy fél egykor Aleppóban fog várni minket a buszpályaudvaron. Ránéztünk az órára, és megállapítottuk, hogy rohannunk kell. Gyorsan felcuccoltunk, kitaxiztunk a buszpályaudvarra. 11-kor indult is egy busz, ami pont fél egyre ért Aleppóba. Azt gondoltam, hogy Abdullah biztos „arabosan” értelmezi az indulás idejét, de másodpercre pontosan gördült be elénk a pályaudvaron. Nagy örömködések, vállveregetések után elindultunk, újra keresztülkocsikáztunk egész Aleppón. A taxiállomáson még egy csomó papírmunkát kellett intéznie, egyik irodából a másikba rohangált, de végül csak nekiveselkedhettünk az útnak. Abdullahról megtudtuk, hogy most született kisbabája, még csak 11 napos a pici. Pont akkor érkezett meg erre a világra, mikor mi megérkeztünk Törökországba.

A határ előtt – de még szír oldalon – megálltunk tankolni, a benzinkutasok épp oda voltak imádkozni, közben a tankolásra várók kedélyesen elbeszélgettek egymás közt. Minket is meginterjúvoltak: merre-meddig stb. Kb. fél óra múlva berobogtak a benzinkutasok, megtankoltunk, és továbbindultunk a határ felé.

A határon Abdullah megint segített eligazodni. Először egy irodába mentünk, ahol az első kérdés természetesen az volt: „Hol az entry cardunk?” Előszedtem a Mr. Bahaa által leírt egy mondatot, odadugtam a fecnit a kérdező orra alá. Az dünnyögött valamit, aztán szólt a határőrnek, s végül is ki kellett töltenünk utólag az entry cardot (ill. elég volt csak a nevünket ráírni), venni rá illetékbélyeget 50 SYP-ért, s kifizetni az 500 SYP kilépési illetéket, s így el is rendeztük a dolgot. Hála Mr. Bahaa-nak, megúsztuk mindenféle büntetés nélkül.

A határon még felvettünk egy nőt, akit aztán az első török faluban ki is raktunk. A cuccainkat ezúttal sem pakoltatták ki.

Török oldalon elfogadták az Isztambulban vett vízumot (ami a magyar külügy szerint csak egy belépésre elegendő, noha rá is van írva, hogy „multiple entry”). Mielőtt szélnek eresztettek volna, odajött egy egészségügyis fickó, és megkérdezte, honnan jövünk. Szerencsére ekkor még Magyarország nem volt a H1N1-el fertőzött országok listáján, így továbbiakban nem is érdekeltük a pasast. Mint következő nap megtudtuk, épp aznap regisztrálták hivatalosan ez első magyar H1N1 fertőzöttet…Nem tudom, mi lett volna abban az esetben, ha Magyarország is rajta van a pasi két oldalas listáján…vsz. ott fognak karanténba a török-szír határon, a semmi közepén. J  Szerencsére nem így történt, s nagy durranással beütötték a török beléptetőpecsétet az útlevelünkbe. Hivatalosan is visszaérkeztünk Törökországba. J

Antakya

Kb. fél három-háromra értünk Antakyába. Abdullah kérdezte ugyan, hogy melyik szállodába vigyen, de a vendégházat úgysem tudta volna, meg még másnapra buszjegyet is akartunk venni, így a buszpályaudvaron rakattuk ki magunkat. A találkozáskor előadott megható jelenetet újra megismételtük, csak most kicsit hosszabban, majd besétáltunk a Metro busztársaság jegyirodájába. Eredetileg Kizkalesibe szerettünk volna jegyet venni, de vagy nem volt járat, vagy csak valami elmebeteg időpontban. Ugyanez volt a helyzet Silifkével is. Végül kitaláltuk, hogy Adanában átszállunk, így több lehetőség közül válogathattunk. Az egyfogú jegyárusbácsi angol szókincse kb. 2-3 szóból állt, de ezt nagyfokú segítőkészséggel, kedvességgel kompenzálta. Miután közös nevezőre jutottunk az adanai jegyben (36 TL/2 fő), s a bácsi nagy örömében meghívott minket egy kávéra. Rajtunk kívül más utazni vágyó közel s távol sem volt, így szép komótosan megkávéztunk. A bácsi bemutatta az unokáit, akik épp ott unatkoztak nála. A kávé elfogyasztása után felszedelőzködtünk, gyalog elindultunk a Katolikus Vendégházhoz. Tulajdonképpen nincs annyira messze, de így felcuccolva jó kis túra volt. Útközben vettünk 2 líráért gyönyörű, mosolygós epret. A cseresznyéről lemondtunk, mert baromi drága volt.

Antakya

Antakya - ortodox templom

Amennyire nem volt első látásra szimpatikus Antakya, most akkora örömmel koptattam lábammal az aszfaltot. A vendégházban Barbara Nővér már várt, megkaptuk a szokásos szobánkat, a ház kulcsait. Újfent csak mi ketten voltunk a vendégházban. Kis pihenés után meg szerettük volna nézni a templomot, de zárva volt. Az utcán megállított minket két kisfiú, közölték hogy „itt a templom, templom van itt”, majd moneyt kunyiztak. A hátuk mögött egy idős bácsi figyelte a jelenetet, s integetett, hogy ne adjunk pénzt. Persze eszünk ágában sem volt pénzt adni, csak cukorka után matattam a táskámban. Szerencsére pont találtam kettőt, s még idejében megszabadultunk a gyerekektől, mielőtt L. elájult volna a szaguktól. Szegénykék eléggé morcsosak, és büdösek voltak, de utóbbit én az eldugult orrommal nem éreztem. A bácsinak mondtuk, hogy csak cukrot kaptak a kis csirkefogók, erre elégedetten bólogatott, majd közölte, hogy ő zsidó, s a zsinagóga sincs messze, ha érdekel. Elsétáltunk addig, de a kapu zárva volt.

Antakya - óváros

Antakya

Barbara Nővér ajánlott egy megbízható éttermet, így az óváros zegzugos kis utcácskáin keresztül leslattyogtunk vacsizni. A kis utcákban gyerekek játszottak, kergetőztek. Kíváncsian vettek szemügyre minket, idegeneket.

Az Anadolu étterem tényleg elegáns hely, úgy látszik ezen utazás alkalmával vagy puccos helyen eszünk, vagy sehol. Én kipróbáltam az adana kebabot, ami darált húsból készül, L. meg csirke kebabot kért, de végül birkát hoztak neki. Előétellel és sok salátával nyomattuk le a birkát. Engem mondjuk nem zavart, hogy valaha bégetett, s nem kotkodált. Vacsora (20 TL) után sétálgattunk egyet Antakya óvárosi – francia gyarmati stílusú – részében, igazán érdemes lett volna hosszabb időt is rászánni, de fáradtak voltunk. A nagy fotózgatás közben egy pasas integetett, hogy menjünk be a házába, mert annak a tetőteraszáról jobb felvételeket lehet készíteni. Bementünk, és tényleg szép volt a kilátás: az ortodox templom udvarára lehetett belátni. Megköszöntük szépen a lehetőséget, majd hazafelé indultunk. Végre egy jót aludtunk a zajos szíriai éjszakák után.

Antakya - gyerekek

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.