Május 31.

A reggeli a hotel tengerre, várra néző teraszán egy élmény, és még finom is. L. egy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta, hogy menjünk tovább Anamurba (az út ezen szakaszát nem terveztem meg; gondoltuk, hogy majd improvizálunk valamit). A hotelben érdeklődtünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, de pontosan nem derült ki, csak hogy hol kérdezzük meg. Onnan a főútra irányítottak, ott meg le-föl korzóztunk párszor: minden megkérdezett emberke nagyon kedvesen, de teljesen eltérő irányokba integetett, mutogatott. Pár kör után egy kis csemegebolt „személyében” ráleltünk az anamuri „jegyüzérségre”. A fene se gondolta volna, hogy ekmek mellett buszjegyet is árulnak. J A boltocska a rendőrség és a mecset között található, a jegy 20 TL/fő volt. A sikeres tranzakció után a vár, pontosabban a szárazföldi Korykos vára felé indultunk, melyet a 12. században egy örmény herceg építetett, majd továbbballagtunk a buszból látott tengerparti romok felé. Az út mentén csak egy darabig lehet menni, ezután nagyon összeszűkülnek a sávok, s elfogy a „gyalogos” hely. Kamion által képzett matrica meg nem akartam lenni, így visszafordultunk, és bekanyarodtunk a jelzett kemping felé. A kemping – melyet jellemzően helyiek használtak – már gyakorlatilag a romok lábánál fekszik. Bóklásztunk erre-arra, de senki sem szól, hogy nem lenne szabad, sőt míg különleges kérészféléket nézegettünk, egy csoportnyi lány, asszony is odajött hozzánk, s beszélgetésbe elegyedtünk. A lányok közül a fiatalabbik beszélt angolul, a többiek nem, de lelkesen kérdezgettek törökül: házasok vagyunk-e? baba van –e már? merre jártunk eddig Törökországban? stb. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy mi eddig többet láttunk Törökországból, mint maguk a törökök…Kiderült a kérészféle neve is: yusufçuk. /Nem tudtuk mit jelent, de ezt hajtogatták, miközben boldogan mutogattak a rovarra. Most már tudjuk, hogy a yusufçuk szitakötőt jelent./

yusufçuk

A nekropolisz már félig-meddig a tenger áldozata lett, a mészkősziklákat, szirteket a hullámok folyamatosan ostromolják, a faragott kövek sorban merülnek alá a habokban. A látvány – a zöld növényzet, a vakítóan fehér mészkőtömbök, a valószínűtlenül kék tenger – lélegzetelállító látvány, nekünk kissé a tunéziai mahdiai túránkat idézte. A nap itt rettentő erősen tűzött, még a fehér blúz alatt is megpirultam helyenként.

parti romok Kizkalesivel átellenben

Az ebédünket a szállodában költöttük el, majd délután lementünk a partra, ahol már tegnap szemezgettünk a vizibicajokkal. A várhoz két módon lehet bejutni: vagy csoportosan kishajóval, ahol kb. 15 másik emberrel, bömbölő zene kíséretében „élvezheted” az utat, vagy fapados módon vizibiciklivel. No, bátraké a szerencse, befizettünk egy körre az egyik kölcsönzőben: 10 TL-be került, gyakorlatilag korlátlan időre. Irányba álltunk a várhoz, aztán tekertünk ezerrel. Kiderült, hogy L. nem ért a kormányzáshoz, így én vettem át a vezetést. Befelé elég félelmetes volt az út, a hullámok pont szemből támadtak, így elég szépen hánykolódtunk. Röhögtünk, hiszen előző nap alig volt hullámzás, bezzeg ma, hogy „tengere szálltunk”… Mindenesetre eljutottunk a várig, kirángattuk a járművet a partra, ill. arra a kis zsebkendőnyi területre, ami a partból még szabad volt, s csak reménykedtünk, hogy mire a visszaútra kerül sor, ott találjuk a bicajt.

Aki eddig elküszködi magát - nagyon megérdemelten - ingyen nézheti meg a várat. A parttól kb. 200 méterre álló „lány várát” II. Leó örmény király építette. Persze a legenda ennél sokkal drámaibb történetet mesél: állítólag egy féltékeny apa ebbe a tengeri erődbe záratta be leányát. A kilátás megkapó, de fényképezőgépet sajnos nem mertünk átvinni a beázás veszélye miatt. A várudvaron csinos kis mozaikokat lehet látni, sajnáltuk, hogy nem tudjuk megörökíteni őket.

Kizkalesi

Izgatottan ballagtunk vissza a partra, de megvolt még a vizibringa. Kicsit nehezen szerencsétlenkedtük be a vízbe, hol itt akadt fenn - hol ott, végül - megunva a bénázásunkat - helyi srácok löktek be, aztán később nevetve integettek messziről. J A visszafelé út már kellemesebb volt, meg-megálltunk egy kis ringatódzásra. A part felé közeledve azon tanakodtunk, hogy vajon honnan hoztuk a bicajt, mert messziről az összes kölcsönző egyformának tűnt. Megindultunk egy hasonló felé, de azok – mikor észrevették, hogy őket vettük célba – már integettek is, hogy „nem oda Buda!”. Még egy sor bénázás után rájöttünk, hogy a nyolcas szám a bicajon nem magának a bicónak a sorszáma, hanem a kölcsönzőt jelenti, így pofonegyszerűen a nyolcas számú kölcsönzőbe kell visszatekerni. J

Este még egy gyors fürcsit nyomtunk a tengerben, majd alaposan elfáradva dőltünk ágyba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.