2007. március 30. 

Több éves kihagyás után eljött az ideje, hogy ismét belevágjunk egy amolyan „igazi” „nyaralásba” 2007 tavaszán. A Kartago Tours szervezésben utaztunk, a repülőgép indulása szerencsére a kora reggeli időpont helyett délutánra módosult. Budapestre busszal zötyögtünk fel, majd Kőbánya-Kispestről a reptéri busszal közelítettük meg Ferihegyet. A reptéren persze (vsz. az általános) zsufi fogadott minket, ezer ember, még padot is alig találtunk ahol a fenekünket letehettük, és a kis szenyóinkat befalhattuk. Amúgy horror árak mindenütt, két kávé kb. egy ezresbe került. De hát a szükség nagy úr…

A Kartago Tours képviselőjét épp csak, hogy ki lehetett szúrni a tömegben a megadott időpontban, de megvannak a papírjaink, csak a neveket sikerült egy kicsit megkavarni. Hát igen, az már gond, ha valakit pl. úgy hívnak, hogy Jóska Pista, mert akkor melyik is a vezetéknév és melyik a keresztnév? Jóska? Pista? Vagy pont fordítva? Na, de ezen a kis fennakadáson is túltettük magunkat, és a következő attrakció, a becsekkolás következett.

Ki van írva a kijelzőtáblán, hogy 46-48 kapuknál. Drága útitársaink ebből csak a 46-ot és 48-at látják, a kötőjel mintha csak egy kis légypiszok lenne a kijelzőn, meg hát biztos ami biztos,a 47-es kapuhoz nem áll senki. Mi bőszen bizonygatjuk a hatalmas bőröndöket tologászó idős hölgyeknek, hogy nyugodtan álljanak csak ide, a szép szó kevés, a táblán a 47-es szám nem szerepel. Köszönet helyett a lábunkon keresztülgurul a jól megrakott bőrönd. Sebaj, majd a repülőgépen helyrejön. Megvan minden: repjegy a kézben, hátizsák a futószalagon el, mi a különféle kapukon be. Hurrá, kezdődik a nyaralás!!! Azaz csak kezdődne, mert a Nouvellair gépe késik, röpke két órát. A tranzitban az idő szinte rohan, csak mi nem érezzük. Ennyi idő alatt az ember lemegy Alfába, aztán Bétába, majd hídba, mert már a feneke is kocka alakú lesz a padon. De mielőtt végképp transzba esnénk, jön a jó hír, megjött a gép, a visszaérkező utasokat kitessékelik a repülőből. És ekkor valami furcsa érzés a gyomromban: remélem, mi is így szállunk majd ki, mosolyogva, fáradtan az élmények súlyától. Gyors takarítás után kis tömegünk megkezdi a beszállást a gépmadárba, persze a szemfüles sorbanállók, akik már kb. 2 órája tartják „állásaikat” a sorban, elsőként jutnak be. Mi bizony nem voltunk ilyen jó állóképességgel megáldva, a „kényelmes” ücsörgésnek az ára, hogy majdnem utolsóként kászálódunk be. Nem mintha nem lenne meg mindenkinek a pontos helye, hogy hová ül, tudom én: jobb az elsők közt beszállni, nehogy már nélkülünk induljon el az a fránya gép. De mi ettől sem tartottunk, hallatlan bátorságunk jutalma, hogy nem kell végignézni a többi százvalahány ember kecmergését s szűk folyosón és ülések közt. Egy kora 50-es férfi személyében elbűvölő útitársat kapunk: sok a duma, az is hülyeség, és persze az alkesz a lényeg: mindent megtudunk a Tunéziában kapható szeszes italokról. Emberünk - mintegy önmagát megerősítendő - vesz is egy fügepáleszt. Sajnos, a műanyag kisüdítős pohár az ülésen összenyomódott és megrepedt, de hát a magyar találékony fajta: fémkupak leteker, 1 korty fügepálesz bele, aztán csak nyelni kell, mint kacsa a nokedlit. Ez igen! „Ez az igazi tunéziai fíling” – állapíthatjuk meg.

A repülőn az utazás idejének jó részét kitölti a Tunéziába „bejelentkező adatlap” kitöltögetése. Az idegen nyelveket nem beszélőknek nem kevés fejtörést okoznak evvel, de még a nyelveket beszélők is morfondírozhatnak ezen-azon. Mi a kártya kitöltése után a helyesírási hibák kimazsolázásával szórakoztattuk magunkat.

Kb. 1 óra 45 perc után a kapitány bejelenti, hogy a gép megkezdi a leszállást. Telnek a percek, és én akárhányszor csak kinézek az ablakon, mindig a tengert látom, Szépek a hullámok, szépek, de egyre közelebbiek, és szárazföld nincs a látómezőmben egy szem sem. Izmok megmerevednek, görcsösen próbálok nyugodt maradni, és számba veszem az élet szépségeit (a rosszakról most ne is beszéljünk!). Így telik legalább 20 perc, mire kiderül, hogy van szárazföld, csak azt pont a mi oldalunkról nem lehet látni. Aztán a gép mégiscsak eléri a földet, némi rázkódás után konstatálható, hogy már biztos nem a tengerbe zuhanva halunk meg.

A repülőteret elhagyva egy tucat busz várja a turisták tömegét, és viszi őket a különböző szállodákba. A miénk a Samara Hotel, megvan a buszunk is. A szomszédos busz fiatal idegenvezető hölgyeményének papírjait egyszer csak felkapja a szél, és a reptér felé fújja őket: ahány lap annyi irányba. Na, itt sem lesz már pontos adminisztráció.

A hölgyemény nem aggodalmaskodik túlzottan, úgy látszik „Ins’ Allah”.

Elindulunk a szállodába, a mellénk rendelt idegenvezető – Petra – a kb. 20-30 perces úton elsorolja a legfontosabb tudnivalókat. A szállodáról, pénzváltásról, közlekedésről, Sousse-ról, a szállodában kitöltendő bejelentkező kártyáról. Az út nem túl izgalmas: kókadozó pálmafák, a városban erős forgalom stb.

Kicuccolunk a hotel előtt, a portán kiosztják az adatlapokat, a kitöltés a repülőgépes bemelegítés után könnyen megy. A szobánk egy hátsó épületben van, a harmadik emeleten. Elsőre kicsit nehezen találjuk az épületet, de megvan. (A Samara Hotel több nagyobb épületből és kisebb bungalow-kból áll, közöttük szépen gondozott kert.).

A szoba semmi extra, nem egy 4 csillagos szint, de tiszta. A földön járólap, díszes csempe a falon kb. mellmagasságig, TV, egy nagyon limitáltan működő hűtő, 2 ágyikó (a várakozásaimmal ellentétben még a derekam sem fájdult meg rajtuk!), fotelok. A fürdőt én tutira szebben is ki tudtam volna takarítani némi vízkőoldó és fertőtlenítő segítségével, de elmegy. A szobához tartozott még egy egész korrekt méretű erkély, ahonnan a kilátás………na nem, nem pazar, de láthatunk egy gyönyörű szennyvízelvezető-csatornát, e mögött egy kellemesen szemetes prérit, ami a következő szállodáig tart. Kell –e ennél több?! Ha nagyon nyújtogatjuk a nyakunkat, még a tengerből is láthatunk egy aprócska szeletet, a szálloda mellett húzódó többsávos úton túl. Na, ez nekünk elég is a panorámából, végül is nem ez erkélyről szeretnénk mindezt tanulmányozni, hanem lehetőség szerint közelebbről.

A következő megoldandó feladat: a mosdókagylóban áll a víz, hiába piszkáljuk, nem folyik le. A „se le”-nek egy pár fogmosás után hamar „de fel igen” lesz a vége, úgyhogy intézkedni kell. Visszabotorkálunk a recepcióra, a recepciós-kisasszonynak angol és pantomim nyelveken előadjuk a problémát, ígéri, hogy küldi a szerelőt. Visszaplattyogunk a szobába, láss csodát: 20 perc múlva előáll a szerelőfiú, rögtön konstatálja a helyzetet, kirángatja a lefolyó szűrőjét, közli, hogy holnap pótolja. Tökéletes. Nekünk nem hiányzik a szűrő, a víz lefolyik, persze a pótlásra nem került sor.

E kisebb műszaki probléma elhárítása után megkerestük az étkezőhelyiséget. Svédasztalos rendszerben szolgálták fel a vacsorát. Mi – leveses népség lévén – először evvel próbálkoztunk. L. a piros levesből mert, én meg a tejszerűből. Az övé paradicsomszószban úszkáló spagettiszálas egyvelegre, az enyém a "se szaga, se bűze" típusra hajazott. Nagy volt a csalódás, és ekkor tényleg izgulni kezdtem, hogyan fogja az én életem párja tolerálni a helyzetet. Második fogásra már találtunk ehető dolgokat, a saláták, tenger gyümölcsei, különféle raguk már okésak voltak. Egyébként, később kiderült, hogy nekünk az utcai kaja még annyira sem jött be, mint a szállodai. Jordániában sokkal jobban eltalálták a mi ízlésvilágunkat.

Vacsi után a szálloda előtti kisboltban vettünk egy kis plusz édességet, ezt-azt a következő napra, majd vízszintesbe vágtuk magunkat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.