2012. április 20. – 10. nap

A magunknak elkészített reggeli után Esfahan örmény negyedébe vettük az irányt. Az Ostandari sugárúton végigsétálva a Zayandeh folyóhoz, és az azt szegélyező gyönyörű parkokhoz értünk. A folyót mindkét oldalon több szintben épült, sétányokkal tagolt, parkosított terület követi: a gyep élénk zöld, „szögre nyírt”, gyönyörű virágok, lombos fák, bokrok, tuják teszik kellemessé a sétát. Itt, a folyó partján kissé el lehet menekülni a parkon túl hömpölygő hangos, zajos, bűzös nagyvárosi forgalom, áradat elől. A folyóra nézve, több kilométer hosszan szabadtéri sporteszközök sorakoznak. A kora reggeli időpontban még kevesen sétálgattak, vagy éppen sportoltak a parkban, de érdekes volt látni, hogy egy fiatal, a húszas éveinek végén járó nő csini melegítőben, sötét kendőbe „burkolva” nyomta keményen az egyik sportszeren. Ebben az esetben talán nem lehet túl kellemes és praktikus viselet a kendő, de a szabály az szabály…edzés közben is.

Esfahan - Si-o-Se Pol híd

Esfahan - Si-o-Se Pol híd

Szerencsénk volt, hogy Esfahan „élet adó folyóját” vízzel telve láthattuk, és nem csupán a kopár folyómeder felett átívelő hidakban gyönyörködhetünk. A Zayandeh a Zagros hegységben ered, kb. 270 km hosszan kanyarog Iránon keresztül. Esfahanba érve átlagosan 100-200 méter széles, és meglehetősen sekély vízhozamú, olyannyira hogy egyik reggel láttunk egy, a folyó közepén gázoló munkást, aki a szemetet(?) pecázta ki a combközépig érő vízből.

Épp a parkban csattogtunk, mikor egy korunkbeli fiú futott utánunk nagy lihegve, és mindenképp meg akart hívni egy üdítőre. Szegény – ki tudja mióta rohant mögöttünk - alig kapott levegőt, a nagy zihálástól nehezen tudta elmondani mit akar. Köszönettel elfogadtuk az ajánlatot, erre ismét a nyakába kapta a lábait, és elvágtázott egy épülethez, ahol mindenféle csemegét lehetett kapni. Pár perc múlva – továbbra is rohanva –tért vissza, a kezében egy-egy üdítővel. Már messziről láttuk, ahogy szalad visszafelé, integettünk és kiabáltunk neki, hogy feleslegesen strapálja magát, mi biztos nem fogunk elfutni, egyrészt, mert megígértük hogy megvárjuk, másrészt mert egyáltalán nincs kedvünk ma reggel rohangálni ebben az esfahani parkban (és másutt sem). A srác a barátnőjével és annak a barátnőjével volt, de a lányok elbújtak egy épület mögé, és ott vártak minket. A mérnök fiú beszélt csak angolul, a lányok hallgattak, és amúgy is a szégyenlősebb, konzervatívabb fajtából valók voltak. Mindkét leányzót fekete lepel burkolta, ugyanakkor a barátnőt centis vakolat és extrém mértékű rúzs ill. szemfesték maszkírozta felismerhetetlenné, míg a barátnő barátnője a smink nélküli kedves arcával sokkal helyesebbnek tűnt. L. véletlenül elfeledkezett az iráni etikettről, és bemutatkozáskor lazán kezet nyújtott, amit a lányok persze pironkodva utasítottak vissza. A közös fotó elkészülte előtt is precízen megigazították a csador arcot körülvevő részét.

A közös üdítőzéstől feldobódva, jó kedvvel fojtattuk utunkat.

Esfahan - teaház a Si-o-Se Pol híd lábánál

Esfahan - Si-o-Se Pol híd

Esfahan - Si-o-Se Pol híd

Kisvártatva elértük az Allahverdi Khan vagy más néven Si-o-Se Pol (Harminchárom árkádos) hidat. A híd I. Abbas Sah idején, 1602-ben készült, nevét arról az emberről kapta, aki az építési munkálatokat felügyelete, azaz Allahverdi Khanról. Emberünk grúz keresztényként –de szerencsés csillagzat alatt - született, ugyan még rabszolgaként adták el Iránba, de karrierje gyorsan ívelt felfelé, olyannyira hogy Fars és több dél-iráni provincia kormányzója, valamint Abbas Sah legkedvesebb és legmegbízhatóbb embere lett.

Maga a híd 300 méter hosszú, a reggeli napsugarak fényében aranyszínben tündöklő mestermű. Lábánál hangulatos teázó, bánom is, hogy nem ittunk egy teát ott, de majd legközelebb. Szerencsére a hidat az autóforgalom alól kivonták, így csak a gyalogosok és a köztük szlalomozó biciklisek áradatával néztünk farkasszemet, amint az árkádok közé léptünk.

Átkelve hamarosan Esfahan örmény negyedébe, Jolfába érkeztünk. Nem voltunk benne egészen biztosak, hogy jó helyen járunk-e, és amíg tájékozódási pontot keresgélve egy útkereszteződésben toporogtunk, egy fekete zászlókkal felékesített épületből kilépett egy srác, és beinvitált minket. Megtudtuk, hogy egy imahelyre csöppentünk, amit épp most készítenek fel a következő aktuális nagy vallási ünnepre. Kaptunk egy jó erős teát, én még mellé egy hagyományos széket és egy leveseskanalat, míg L. perzsa módra a szőnyegen foglalt helyet, és a teát is perzsa módra kortyolgatta. A srác, aki beinvitált minket, coachsurfinger volt, sokat áradozott arról, hogy Iránban – és különösen Esfahanban – mennyire közkedvelt és jól kihasználható eme – egyébként tiltott – szállásadási módszer. Furcsa is volt, hogy egy ilyen – általam – konzervatívnak tartott helyen, mint egy imahely vagy mecset, tiltott tevékenységekről beszélgetünk könnyedén, de a későbbiekben is akadt rá példa…Szóval ennyit a vallás és a konzervatív gondolkodás össze(nem)fonódásáról.

Miközben erről társalogtunk, egy magas, elegáns járású mullah suhant el mellettünk, de még ő sem mulasztotta el, hogy kedvesen köszöntsön minket.

A Coachsurfingnek egyébként tényleg rengeteg tagja van szerte Iránban, de sajnos külföldieket rendőrségi regisztrálás nélkül elvileg nem fogadhatnak otthonaikban.

A srácok még ebédre is meghívtak volna minket, az imaterem konyhasarkában már javában rotyogott az aznapi ebédre való, de ezt már nem fogadhattuk el, köszönve az eddigieket, az örmény templomok feltételezett irányába indultunk. Sajnos azonban péntek lévén ezeket is zárva találtuk, így kissé csalódottan indultunk vissza a folyó felé. Már bőven túl voltunk a déli ebédidőn, így korgó gyomorral bandukoltunk a folyóparti sétányon. Igyekeztük kifigyelni, hogy a helyiek honnan szerzik a kaját, de a parkban található üzletekben csak üdítőt és rágcsálnivalót árusítottak, így arra jutottunk, hogy bizonyára mindenki otthon megfőzte/megsütötte a magáét, és csak eztán jöttek ki a parkba, hogy elfogyasszák. A Khaju híd előtt két huszonéves lányka állított meg minket, és pár perc múlva már a tarsolyunkban is volt egy ebédmeghívás. Ill. lett volna, mert L.-t előzőleg szépen kikupáltam, hogy elsőre semmit sem szabad elfogadni, csak ha többször megismétlik az ajánlatot. Ennek megfelelően L. szépen vissza is utasította a meghívást – nem törődve azzal, hogy már majd’ éhen pusztulunk -, a lányok meg szégyenlősek voltak az ismétléshez, így már majdnem búcsút vettünk egymástól. Kétségbeesve pillogtam az invitáló család irányába. Szerencsére az anyuka újra intett, hogy menjünk. Oldalba böktem L.-t, hogy még egyszer meg ne merjen szólalni, és hálás köszönettel elfogadtam a meghívást. Csatlakoztunk a folyóparton piknikező népes családhoz, mindegyikük nagyon kedves volt, a legjobb falatokat adták a tányérjainkra. A menü „természetesen” kebab, sáfrányos rizzsel, joghurttal, de volt még olívabogyó és saláta ill. valamiféle szószos husi is. A rizst még valami vörös bogyóval szórták meg, amiből aztán később vásároltunk és hoztunk is haza, de sajnos a magyar molylepkéknek nagyon ízlett, s mire felocsúdtunk, behálózták az egész dobozt.

A lányok angol fordítással foglalkoztak, így érdekes dolgokat tudtak mesélni ill. kérdezni tőlünk. A rendszerrel való elégedetlenségüket egy cseppet sem palástolták.

Esfahan - ebéd egy barátságos családdal

Mellettem ült a lányok nővére, akinek egy fél éves babája volt. Nem akartam hinni a szememnek, ill. nem is nagyon mertem odanézni, de az anyuka ott a folyóparton, a nyílt színen, úgy hogy L. ott ült mellette egy fél méternyire, nagyon diszkréten ugyan, de simán megszoptatta a babót. Nekem ugyan semmi gondom a nyílt terepi szoptatással, ha úgy alakult, Ábi is kapott parkban, utcán, bevásárlóközpontban, de sokan még itthon sem vállalják ezt az egyébként teljesen természetes cselekedetet, nemhogy egy olyan konzervatív keretek közé kényszerített társadalomban, mint az iráni…szóval én meglepődtem. Nem kicsit, nagyon.

Esfahan - Khaju híd

Esfahan - sárkányeregetés a Khaju híd lábánál

Esfahan - Khaju híd

Esfahan - Khaju híd

Másfél-két órát töltöttünk a család társaságában, majd újra felkerekedtünk, és a Khaju hídon átkeltünk a Zayandeh folyó másik oldalára . A Khaju talán a legszebb régi híd Esfahanban, 132 méter hosszú és 12 méter széles. Az eredeti építmény még a 15.századból származik, a híd mai formáját az 1650-es években nyerte el. Az aranyszínű téglákból épített kecses árkádok, a színes csempék és az itt-ott feltűnő falfestmények elbűvölik a sétálót. A híd első emelete a gyalogosoké, az ez alatti árkádos, hűvös részen pedig a szabadidejüket töltik az emberek. Némelyek csendesen beszélgetnek a félhomályban, némelyek csak egy kicsit felfrissülnek a vaskos pillérek közt, mások pedig a különböző előadóművészeket csodálják. Mi is meghallgattunk egy srácot, aki amúgy is szívhezszóló dalokat énekelt még szívhezszólóbban. Miközben mi a dalnokot csodáltuk, a helyi vagány fiatalság engem stírölt kitartóan. A folyó túloldalán a Hasht Behesht palota felé vettük az irányt. A Chahar Bagh sugárúton sétálva hirtelen feltámadt a szél, felkavarta az amúgy is szennyezett levegőt és port, így a Hasht Beheshthez már krákogva, fulladozva érkeztünk meg. A palota egy egyébként kellemes és szép parkban található, de most a hirtelen jött szélvihar mindenféle növényi részecskét, levelet, pollent, magokat is a levegőbe kavart, így kevésbé volt élvezetes a séta.

Esfahan - Hasht Behesht palota

Esfahan- Hasht Behesht palota (freskó)

Esfahan - Hasht Behesht palota (freskó)

Esfahan - Hasht Behesht palota (freskó)

A palota az 1660-as évekből származik, de küllemét a Qajar-érában, a 19. században kissé átszabták. A mai név, a Hasht Behesht „Nyolc Paradicsomot” jelent. Egyesek szerint a palotát eredetileg a „Paradicsom Előszobájának” hívták, de mások szerint az elnevezés abból ered, hogy a palotát lakó egyik szultán itt tartotta nyolc világszép ágyasát, akik oly gyönyörűek voltak, mint a Paradicsom angyalai.

Miközben a palota szépségeit fedeztük fel, hangos tüsszögést, köhögést, krákogást hallottunk. Kidugtam a fejem az egyik kis beugróból, és a nagyteremben egy népes európai csoportot pillantottam meg, melynek nőtagjain körülbelül ugyanolyan esetlenül lifegett a kendő, mint rajtam. Bár konkrét szavakat nem értettem, de a hanglejtés alapján a beszédük nagyon ismerősen csengett. Még jobban füleltem, és rájöttem, hogy bizony honfitársainkhoz van szerencsénk. Valahogy szóba is elegyedtünk a csoporttal, hirtelen a gyülekezet közepén találtuk magunkat, sőt mi lettünk a látványosságok, még videó is készült rólunk, mint olyan vakmerő sorskísértőkről, akik kettesben vágtak neki ennek a „veszélyes” és ismeretlen országnak. Az utat egyébként egy budapesti utazási iroda szervezte, a résztvevők a gyors számolgatások alapján kb. fejenként fizettek annyit az útért, mint mi ketten tokkal-vonóval az egészért, és akkor még a költőpénzről nem is beszéltünk…Ráadásul ki is fogták az időjárással, az évszázad vihara elkapta őket Teheránban és Yazdig kísérte őket, Moszkvában rengeteget kellett várniuk az átszállásra, és hát a Perzsiának az esszenciáját adó barátságos helyiekből, a perzsa vendégszeretetből mit sem érzékelhettek a folyamatos rohanás miatt. Legföljebb annyi maradt meg, hogy sokan kérdezik: „Háúúú Ár Yúúú?” Ez pedig ugyebár sokat elmond…vagy inkább semmit?!

Esfahan - Imám tér

Esfahan - Sheikh Lotfollah mecset

A palotából a parkokon át az Imám térre sétáltunk, ahol L.-t rögtön letámadta egy 18 éves orvostanhallgató-lányka. Csodálatát egyáltalán nem palástolva úgy csüngött L.-en (na persze nem fizikális értelemben, de minden más tekintetben igen), hogy egy kissé elkerekedett a szemem. Én őt a legkevésbé sem zavartam, mintha csak egy csinos kis kiegészítője lettem volna az „L.- jelenségnek”. A háttérben a család hiába pisszeget, integetett, a kiscsaj levegő vétel nélkül beszélt, és udvarolt L.-nek. Olyan ragyogó mosolykákat küldött felé, és oly nagy bociszemeket meresztett rá, hogy már-már nevethetnékem támadt. Mindenesetre a szerencséjét meghoztuk, mert amíg velünk beszélgetett, kifigyelték az angol tudását, és hirtelen kapott egy állásajánlatot. Gondolom az egyik közeli üzletből.

Miután érzékeny búcsút vettünk a lánykától, a Qeysariyeh kapu felé indultunk. Megcsodáltuk a hatalmas felületű freskóit, melyek Abbas Sah üzbégek ellen vívott háborúját mutatja be. A bazárban kóvályogva L. kiszúrt lét nomád asszonyt, akik szép kilimeket árultak a földön ülve. Kerültünk egyet, de L. be volt sózva, vissza kellett mennünk a szőnyegekhez. A fekete csadorba burkolt, tetovált arcú afgán nénik nem tudtak angolul, de még a számológépen sem tudták bepötyögni a szőnyegért kért összeget, ezért a szomszédos perzsa árus sietett a segítségünkre az alkuban. Olyannyira jutányos volt az ár, hogy két szőnyegre is megalkudtunk, és két afgán kilimmel súlyosbítva baktattunk haza.

Esfahan - kőoroszlán a Khaju híd lábánál

Esfahan - egy nap a Khaju híd tövében

Esfahan - életkép