2012. április 22. – 12. nap

A napot Esfahan egyik legszebb palotájának, a Chehel Sotun felkeresésével kezdtük. Az első szempillantásra kívülről elég viharvert állapotban levő épület gyönyörű titkokat rejt. A Negyvenoszlopos palota nevét onnan kapta, hogy az előtte levő medence víztükrében megkettőződve látható a homlokzat 18 kecses faoszlopa. +-4 ide-oda nem számít. Igaz, hogy mi ebből vajmi keveset érzékelhettünk, ugyanis a palota előtti medencét tatarozták, így víztükör helyett törmelék volt benne. Az eredetileg kis pihenőhelynek szánt palota ragyogását II. Abbas sah idején kapta, ekkor készült az elegáns tornác, a tükörterem és a híres falfestményeket is ebben az időben készítették. Ekkoriban már a különféle külföldi méltóságok fogadására szolgált az épület.

Esfahan - Chehel Sotun

Esfahan - Chehel Sotun (freskó)

Esfanan - Chehel Sotun (freskó)

Ha tegnap tátva maradt a szánk a fantasztikus örmény falfestmények láttán, akkor itt az állunk is leesett egész a padlóig, olyan hatalmas méretű és gazdagon kidolgozott, meseszerű jeleneteket láthattunk az iráni történelem egy-egy fejezetéből. Életre kel Nagy Abbas sah győzelmi ünnepsége a turkestani király felett, a chaldorani csata a Safavidák és az Ottománok között, a hindu herceg, Homayun tiszteletére adott fogadás, az üzbégek ellen vívott taherabadi csata jelenete, egy másik csatajelenet az indiai Karnalból és a turkestani király tiszteletére adott fogadás. Mindegyik hatalmas méretű freskó stílusa a miniatúrák stílusára emlékeztet, mintha az apró méretű festmények hirtelen életnagyságúra növekedtek volna. A kisebb méretű, a későbbi korszakokban illetlennek minősített freskók eléggé megviselt állapotban vannak, ugyanis ezeket az Afgán és Qajar periódusban bevakolták. A restaurálás természetesen itt is folyamatban van…

Esfahan - Chehel Sotun

Esfahan - Chehel Sotun

Esfahan - Chehel Sotun

Esfahan - Chehel Sotun

A palota üde zöld kertjében is érdemes egy kicsit elidőzni, kellemes felfrissülés a nagyvárosi forgatag után.

A Chehel Sotunból utunk az Imám térre, ott is az Ali Qapu palotába vezetett. Az 1597-ben alapított palota a Naqsh-e Jahan nyugati oldalát uralja. 38 méteres magasságával kora első iráni felhőkarcolójának számított. Egy hasonló nevű palota (Magas Kapu vagy Fényes Porta) már működött Isztambulban, a nagy riválisok, az Ottománok udvarában. Esfahani névrokona azonban sokkal pazarlóbban bánt építtetői vagyonával: sokkalta hivalkodóbb és fényűzőbb lett, mint isztambuli előképe. Abbas sah ezzel akarta lenyűgözni és meggyőzni európai vendégeit is üzleti partnereit. A palota több funkciót töltött be: itt volt az adminisztráció központja, a sah privát hálószobáit is itt találjuk, de a királyi audienciákra is itt került sor. Bár a palota térre néző teraszát épp restaurálják, és ezért hálóval van körülvéve, jobb oldalt, az Imám mecset felőli kis darabon majdnem zavartalanul tudtunk gyönyörködni a térre nyíló fantasztikus kilátásban.  A Szafavida-korszakban az oszlopokat tükörrel burkolták, ez azt a benyomást keltette, hogy a tető lebeg a levegőben. A palotára már ráférne jócskán egy teljes körű felújítás, de ahogy az iráni restaurációs munkálatok mértékét nézem, nemsokára ez is sorra kerül.

Esfahan - Ali Qapu palota (zeneterem)

Esfahan - Ali Qapu palota (zeneterem)

A zeneterem áttört, kazettás mennyezete külön említést érdemel: a sok kis hangszer alakú kivágás, üreg remekül adhatja vissza a muzsika hangjait. A teremben ácsorogva szóba elegyedtünk egy nagyon kedves, érdeklődő iráni családdal. A család épp belföldi országjáráson volt, egyébként Bijarból (ÉNy-Irán) származtak. Itt volt a papa-mama, a két testvér, és a lány férje. A fiatalokkal nagyon jól elbeszélgettünk, a mama is nagyon kedves és kívácsi volt, a papa kissé visszahúzódóbb. A zeneteremből visszaballagtunk a lodzsára, ahol elkészült a „családi” fotónk is. Olyannyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy a srácok nem törődve a körülöttünk állókkal és fülelőkkel, egész nyíltan kifejtették a rendszerről alkotott ellenérzéseiket. Érdekes, hogy egyszerű turistaként az ember keveset érzékel ebből, mi szinte semmit sem, persze ennek örülök is, hiszen nem lett volna kedvem pl. a vallásrendőrséggel közelebbi kontaktusba kerülni. Mindenesetre ezek a fiatalok azt mondták, hogy ez a látszólagos nyugalom és béke csak nekünk turistáknak szól, és csak itt a „kirakatba tett” nevezetességek körül uralkodik, két sarokkal arrébb már komolyan megy a helyiek vegzálása a nem megfelelő viselkedésért. Érdekesen szövődött a beszélgetés fonala, de én is úgy éreztem, hogy túl sok itt az illetéktelen fül és figyelő szempár, aztán a mama is lepisszegte a srácokat. Alighanem megalapozottan…

Vicces volt egyébként, ahogy a srácok jellemezték a családjukat: szerintük az irániak döntő többsége, úgy 95% ellenzi a jelenlegi rendszert, és csak 5% támogatja. Mesélték, hogy a papán kívül mindenki az ellenzéki eszmeiség híve, egyedül a papa tartozik a kormányzatot támogató elenyésző öt százalékba, de őt aztán meg nem tudják győzni az ellenkezőjéről. Furcsa, hogy még családon belül is ilyen nagy eltérések vannak a gondolkodásmódban, bár tulajdonképpen generációs okokkal könnyen magyarázható. Mindenesetre a srácok ezt olyan kedvesen, olyan bájos humorral állapították meg a pár méternyire egyedül ücsörgő papáról, hogy egész megható volt a szeretetteljes élcelődés ezen módját látni.

Esfahan - az Ali Qapu palota teraszán

A palotából kisétálva, a bazár forgatagában sajnos búcsút kellett vennünk a családtól. Elplattyogtunk a bevált, tér környéki kajálóhelyünkre, bevágtunk egy-egy kebabot. Teli hassal ballagtunk vissza Reza bácsi szőtteseihez, vettünk még pár kisebb méretű, ajándékba szánt terítőt, majd egy másik ajánlott árusnál pár szép türkizzöld színű, halacskás mintával díszített kerámiatányért is. A sok törékeny cuccal felmálházva inkább visszamentünk a hotelbe, ahol kis szieszta után megpróbáltunk még valami értelmes programot kitalálni a délután-este hátralevő részére. A Chahar Bagh medreszét szerettük volna megnézni, de sajnos nem találtuk nyitva. Közben a késő délutáni forgalom, szmog már elviselhetetlen szinteket kezdett ütögetni, ezért mindketten kicsit nyűgösek lettünk. L. nálamnál egy fokozattal nyűgösebb, le is tolt, hogy ha egyszer nem voltunk biztosak benne, hogy nyitva van-e a medresze, akkor minek másztunk el idáig. A pechsorozat egy pékségben folytatódott, amit menet közben figyeltünk ki. Visszatérvén már jó sokan ácsorogtak az utcán előtte – érthető, közeledett a vacsoraidő – itt ugyanis a pékek saját maguk gyúrták, formázták és sütötték a kenyeret, olyan kemencében, ahol a lapos, de kissé vastagabb tésztájú kenyerek a felforrósított kavicságyon sültek meg. Miután a pék egy hosszú lapáttal kihorgászta a sült kenyeret a kemence gyomrából, a kenyérre sült kavicsokat a vevőnek kellett saját kezűleg leveregetni. A sor persze ismeretlen fogalom volt, mindenki egymás sarkát taposva tolongott, hangos bekiabálással és a megfelelő összegű pénzt lobogtatva rendeltek. Húsz perc várakozás után L.-nek elege lett, otthagyott, azzal a jelszóval, hogy nálam van a pénz, szerezzek kenyeret. Igen ám, de azt sem tudtam, hogy egy kenyér mennyi, se fársziul nem tudtam a rendelést bekiabálni, ráadásul a rutinosabb helyi versenyzők rendre be is előztek, és több tucat kenyeret vittek el az orrom elől. Sőt, olyan kör is volt, amikor a pékmester minden belobogtatott pénzt elvett mindenkitől, csak az enyémet nem. Na, újabb húsz perc után nekem is elegem lett, otthagytam az egész pékséget, kenyerestül, pékestül, kemencéstül, kavicsostul. Tudtuk, hogy a másik utca végén van egy másik pékség, ahol ugyan gép nyújtja és süti a kenyeret, de akkor majd ott veszünk. Na persze, ahogy azt Móricka elképzeli! Naná, hogy ott is kígyózott a sor. L. mérgében leült egy közeli kapualjba, én meg remegő lábakkal ácsorogtam a pékség előtt. Nagy sokára végre egy idősebb úr megszánt, rendelt két kenyeret magának, az egyiket nekem adta.

Nem mondom, hogy nem küzdöttünk meg a ma esti vacsoránkért.

Ahogy az esfahani pékekkel balszerencsénk volt, úgy a kashaniakkal annál inkább szerencsénk: emezek roppant kedvesek, barátságosak voltak, így sokat javítottak az iráni pékek megítélésén.

Esfahan

Esfahan - pecsétlődúcok

Este összepakoltuk a hatalmassá növekedett hátiinkat: öt szőnyeget és egy rakat egyéb ajándékot kellett szétosztanunk egymás közt. Már a „kishátikat” is teletömtük, így mindegyikünkre jutott elől-hátul egy-egy jókora „nehezék”. Olyannyira megszaporodott a cucc, hogy ha súlyban nem is, de méretben elértük a befogadóképességünk határát: én még az időközben kikopott-kilyukadt talpú cipőmet is kénytelen voltam Esfahanban hagyni.

Esfahan - Chehel Sotun (freskó)

Esfahan - Ali Qapu palota (mennyezet)

Esfahan - Ali Qapu palota (zeneterem mennyezete - részlet)