Esfahan - Péntek mecset

Esfahan - Péntek mecset

Esfahan - Péntek mecset

Belépve bejutottunk a Péntek Mecset hatalmas udvarára. Az udvaron fekete egyenruhás, fekete kendős, farmeros diáklányok rajzolgatták a mecsetet, fejük felett olykor kisebb madárrajok húztak el, szárnyuk surrogása felverte a mecset csendjét. Különválva nézelődtünk, mikor L.-t megállította egy idősebb, magas férfi. Utóbb kiderült, hogy tanár volt. Végigvezetett szinte az egész mecseten, mindent részletesen elmagyarázott, olyan zárt ajtók mögé is bekukkantottunk, ahová magunktól nem mertünk volna.

A pénteki szertartáson való részvétel kötelező a szunniták, és  ajánlott a síiták számára, ezért van minden muszlim városban egy Péntek (vagy Gyülekezeti) mecset. Az esfahani Péntek Mecset történetileg és építészetileg az egyik legfontosabb műemlék a városban, bár kevésbé attraktív, mint az Imám téren található társai. Ebben a mecsetben a belső díszítést kevésbé a szemkápráztató csempék, hanem sokkal inkább a nyerstéglák plasztikus mintázatai adják, ugyanakkor az egymást követő évszázadok építészeti és művészeti irányzatai mind-mind felsorakoznak e falakon belül. A mai épület helyén már a 8. században  mecset állt, a mostani építmény pedig a 11. és 18. század között készült. Megfigyelhető és tanulmányozható itt az arab, a szeldzsuk, a timurida és a szafavida építészet egyaránt.

Esfahan - Péntek mecset

Esfahan - Péntek mecset

Esfahan - Péntek mecset

Esfahan - Péntek mecset

A tanár mutatott volna még egy másik, közelben levő mecsetet is, de sajnos nagyon elszalad az idő, vissza kellett mennünk a hotelbe. Hálából az önkéntes idegenvezetésért, és mivel megtudtuk, hogy a tanárúr gyűjti a külföldi pénzeket, még sikerült egy ötszázast kitúrnunk a táskából, és neki ajándékoztuk.

A bazár előtti placcon fogtunk egy taxit, a viteldíj ugyanannyi volt, mint idefelé jövet, úgy látszik ide ennyi a tarifa. Ez a taxis nem a főútvonalon, hanem kis, kanyargós, szűk mellékutcákon vitt vissza minket. Volt egy olyan érzésem, ha ott kirakott volna minket valahol, soha nem kerültünk volna elő a labirintusból. Azért csak kijutottunk az Imám térhez.

Elindultunk pénzt váltani a Sepah utcára. Betértünk egy kis udvarba, ahol két pénzváltó is volt. L. bement a bal, én a jobb oldaliba. Miután megtudtam, hogy az enyémben mennyi az árfolyam, átsétáltam L.-hez, és kiderült, hogy ahol én voltam, némileg jobb volt a váltási ráta. Kb. 1 perc múlva tértünk vissza az „én” váltómba, de ekkorra már más – persze rosszabb – árfolyamon váltották a dollárt. Hiába próbálkoztam azzal, hogy „de hát 1 perce még” és „a másik kollegánál még ennyi volt”, nem engedtek. Tanulópénz…

Visszaballagtunk a hotelbe, gyorsan lehordtuk a hátikat és kijelentkeztünk. A recepciós közben hívott egy taxit a buszpályaudvarra, ami kisvártatva meg is érkezett. Bezsúfolódtunk, és elindultunk a pályaudvar felé. Meglehetősen hosszasan furikáztunk a városon keresztül, ehhez képest a délelőtti taxizás drágának tűnt. Az esfahani buszpályaudvar hatalmas, ugyanúgy, mint Törökországban, több társaság verseng az utasokért. Az egyes társaságoknak külön részlegük, sőt saját várótermük van a pályaudvaron. Mi is megtaláltuk a miénket, ahol a pontos adminisztráció után megkaptuk a jegyeket, és mehettünk a váróba. Jó fél órát kamilláztunk együtt pár teljesen betépett sráccal, hallgattuk a híreket, aztán kivonultunk a megfelelőnek vélt buszálláshoz. A kashani járat nem VIP busz volt, csak egyszerű Scania. A személyzet is elég nemtörődöm, nem igazán foglalkoztak a csomagokkal, s mire L. bepakolta a négy hátit a busz aljába, majdnem az összes utas felsereglett a buszra, és ad hoc módon elfoglalták a helyeket. Persze a miénket is. Hiába mutogattuk az eddig mindig szigorúan betartott elven működő helyjegyünket, az ülésen ülők csak integettek, hogy menjünk hátra a buszban. Hátul természetesen már nem volt hely. A hosztot és a „kapitányt” nem különösebben érdekelte a probléma, inkább azzal voltak elfoglalva, hogyan szállítsanak be – feltehetően a saját szakállukra – több embert a buszba, mint amennyi egyébként a hivatalos utaslistán szerepelt, és mint amennyit hivatalosan lehetett volna. Miközben ezt logisztikázták, szerencsére feljött a buszra egy irányító a pályaudvarról, és kezében az utaslistával kicsit átrendezte az össze-vissza ülő népséget. A mi helyünkön ülőket is hátra ültette, így végre lehuppanhattunk a megfelelő ülésekre. Miután elment, a személyzet azért még bepasszírozott három embert elénk, a kijárat melletti lehajtható ülésekre. Gondolom ők zsebbe fizettek a „kapitánynak”. Az egyik bácsika ráadásul elég büdi volt, és amint beindult a légkondi, a szagát felénk áramoltatta a huzat. Egészen addig forgott a gyomrom, amíg hozzá nem szoktak a szaglósejtjeink az ” illathoz”.

Kashan - Khan-e Abbasian

Kashan - Khan-e Abbasian

Kashan - Khan-e Abbasian

Kashan - Khan-e Abbasian

A buszút Kashanig három órás volt, a szokásos úticsomag kiosztása után elindítottak egy iráni filmet is a DVD-n. Nem igazán tudtam elkapni a film fonalát, az viszont feltűnt, hogy a szép főszereplőnő egy jelenetben az éjszaka közepén kendőben feküdt le aludni, és hajnalban is ugyanúgy kelt ki az ágyból…gondolom azért a perzsa otthonokban nem az általános gyakorlat, s a filmbéli verzió csak a közerkölcs építését szolgálta. Ezt az apróságot leszámítva volt benne minden, ami egy amerikai filmben is: gazdagok, szegények, ármány, megoldandó rejtély, fegyverek, könnyek, vér, mélyenszántó pillantások stb.

Kashanba érve nem a buszpályaudvaron, hanem egy városi körforgalomnál pakolták ki az utasokat, ahol már egy sereg taxis várt az „áldozatokra”. A „kapitány” minket is bőszen bíztatott, hogy itt a finish, így mi is lekászálódtunk a buszról. Míg a táskákat ráncigáltam odébb, L.-t elkapta egy nagydarab, kopasz taxis, és mire felocsúdtunk már a taxiban is ültünk. A Khan-e Ehsanba vitettük magunkat. Út közben a taxis előkotort egy noteszt és egy fényképet. Utóbbin egy magyar család volt látható, a füzetkében pedig pár kedves mondattal ajánlották taxisunk szolgáltatásait. Sajnos ennek ellenére sem lett szimpibb a fószer, később nem is értettem, hogy L. miért vele akar kirándulni menni.

A Khan-e Ehsan Hotelbe nem volt foglalásunk, és már öt óra után értünk oda. Ennek megfelelően nem is volt olyan szobájuk, amit szerettünk volna (két fős, saját fürdő, WC-vel). A recepciós azt ajánlotta, hogy most költözzünk be egy jobb szobába, aztán másnap reggel át egy másikba. L.-nek nem tetszett a költözés ötlete, és addig alkudoztunk, míg sikerült egy olyan megoldást találni, hogy elfoglalunk egy „rosszabb” szobát, ahol a fürdő nem a szobában, hanem mellette, a folyosón nyílik, de csak mi használjuk, ráadásul költözni sem kell. A szobácska tényleg elég spártai volt, később összehasonlítva a normál szobákkal, én bevállaltam volna a költözést, de végül is a célnak megfelelt és olcsóbb is volt. Ablakunk csak egy egész parányi volt elérhetetlen magasságban, viszont cserébe a kúposan emelkedő plafonon volt egy kerek lyuk, pont az ágy felett. Miután elfogadtuk a szobát, a recepciós lepacsizott a taxissal, és a szemünk láttára átadta az értünk járó jattot, tízezer riált. Nem szívbajoztak. A legnagyobb meglepetésemre L. hirtelen elkezdett a taxissal alkudozni az abyanehi kirándulásról. Bár nem értettem, hogy miért akar ezzel az ellenszenves alakkal menni, de gyorsan beszálltam a tárgyalásba, és még százezret sikerült lealkudni az árból. A városban aztán persze alapból olcsóbb ajánlatot kaptunk a túrára, na mindegy. Utóbb szerencsére nem a kopasszal mentünk, és még útitársat is szereztünk magunk mellé, így egész jutányos áron úsztuk meg a kirándulást.

Kis regenerálódás után elindultunk a városba, hogy a sötétedésig hátralevő időben megnézzünk párat a híres kashani paloták közül. Első nekifutásra sajnos kicsit mellényúltunk. A kapuban a barátságos személyzet nagyon invitált, hogy nézzünk be, még egy forró teával is megkínáltak. A Taj udvarház nincs benne az LP-ben, örültünk hogy valami extra csemegét találtunk. Utóbb aztán láttuk, hogy talán nem véletlenül nincs benne a könyvben: maga a ház oké és szép - bár meg sem közelíti a később látott gazdag palotákat - de a benne elhelyezett kiállítás és „kézműves” üzletek már-már a vicces kategóriát súrolták. A kiállítás viasz(?)babái mintha ufók lettek volna, aszottak, ráncosak voltak és természetellenesen sárgák-barnák, a legkevésbé sem hasonlítottak emberekre. Az „iparművészek” portékái is inkább tucatgiccsekre hajaztak, legalábbis nekünk nem tetszettek. Gyorsan végigpásztáztuk a házat, és siettünk a Khan-e Abbasianba. Odafelé menet találkoztunk egy másik taxissal, Mr. Rezával, aki persze olcsóbban ajánlotta az abyanehi túrát. A Sors gondoskodása, hogy végül mégis ő lett a sofőrünk.

A Khan-e Abbasian végre beváltotta a hozzáfűzött várakozásainkat. Hatalmas alapterületű, gazdagon és ízlésesen díszített épületegyüttes, rengeteg kisebb-nagyobb belső udvarral, medencékkel, kusza folyosórendszerekkel, a szobák áttekinthetetlen labirintusával. Mindezek igazak egyébként a többi kashani palotára is.

Kashan - Khan-e Abbasian

Kashan - Khan-e Abbasian

Kashan - Khan-e Abbasian

Kashan - Khan-e Abbasian

Már jócskán sötétedett, és mi még mindig a 18. században épült palota útvesztőjében bolyongtunk. Kicsit izgultam is, be ne zárjanak véletlenül, bár szebb helyre aligha zárhattak volna. A gazdag stukkódíszítés a legfinomabb horgolt csipkére, a barna és a fehér színek kontrasztja pedig a mézeskalácsra emlékeztetett.

Hazafelé menet megálltunk citromot venni egy zöldségboltnál, de nem volt. Helyette ajándékba kaptunk egy édes citromot a mosolygós, duci afgán zöldségestől. A szálláshoz közeli pékségben kenyeret vettünk. Osztatlan sikert arattam a pékek körében, még egy egyedi, áttört szíves mintájú kenyeret is készítettek nekem. Sajnos mire hazaértünk, a féltve őrzött kenyér teljesen megkeményedett a levegőn, és pozdorjaként tört szanaszét.

Bármilyen fáradtak is voltunk, a kőkemény ágyon „kőkemény” éjszakánk volt.

Kashan