Tbiliszi - a grúz főváros

2018.11.27. 18:33

Tbilisi

 

Tbilisi kétségkívül az egyik leghangulatosabb, legszebb főváros, ahol jártam. Kompakt óvárosa megkapó a helyenként már felújított, de sok helyütt még az enyészet oltárán tengődő házakkal, épületekkel. Keveredik itt a bizánci, az oszmán építészet a modern kori Art Nouveau-val és 20.századi szovjet építészettel, közben pedig már egy-egy 21.századi futurisztikus építmény is tarkítja a városképet. Tbilisi zöld tüdeje a Botanikus Kert, benne festői vízeséssel, csenddel és üde zöld növényzettel. Felette az ősi erőd, alatta az oszmán kori fürdőnegyed. Körülötte a kisebb-nagyobb dombokat kupolás templomok uralják, helyenként pedig egy-egy modern üveg-acél építmény színesíti az összképet. Az egész város egy bizonyos határon egyensúlyozik: útban Nyugat és Kelet közt, félúton Perzsia és India felé, a hatalmas orosz atyuska árnyékában.

img_0001_r.jpg

img_0002_r.jpg

Maia Sokhadze többszobás, hatalmas lakása a Rustaveli metrómegálló közelében, a Kostava utcáról nyíló többemeletes bérházban volt. A nagy alapterületű szobákból egy-egy apartmant alakítottak ki. Az apartman egyik legnagyobb előnye – az ízléses berendezés mellett - az volt, hogy csak egy ugrásnyira volt a Rustaveli térnél található közlekedési csomóponttól és a térre néző McDonald’stól. Utóbbi kiemelkedő szerepet kapott grúziai tartózkodásunk folyamán, noha a grúz konyháról korábban - és azóta is - csupa jót hallottam.

Az orosz építészeti stílust képviselő Rustaveli sugárúton egészen a Szabadság térig sétáltunk, majd az óváros kevésbé felkapott, még omladozó, ámde annál hangulatosabb utcáin bolyongva közelítettünk az erőd és a Botanikus Kert felé.

img_0483_r.jpg

montage1.jpg

A Narikala erőd megtekintése ingyenes, a romos falakról gyönyörű panoráma nyílik az alant elterülő piros cseréptetős városnegyedekre, a Kura folyóra és a rakétaszerű katedrálisokra. Az erőd egy 4.századi perzsa citadella alapjaira épült, a most látható részek a 16-17.századból származnak. Az ezernyolcszázas évek elején egy földrengésben az erőd falainak egy része leomlott és megsemmisült. Manapság a flip-flop papucsos turisták tapossák az omladozó falakat és a romok között kitaposott ösvényeket. Az erőd felett magasodik egy hatalmas, női alakot formázó, alumíniumborítású szobor, Kartlis Deda, avagy a Grúz Anyácska. Egyik kezében egy kardot, a másikban egy kupa bort tartva védelmezi szépséges fővárosát. Az erőd alatt, egy szűk völgyben terül el a Botanikus Kert.

img_0032_r.jpg

img_0056_r.jpg

img_0063_r.jpg

Azt gondoltam, hogy bizonyára tele lesz egzotikusabbnál egzotikusabb virágokkal, de július közepén a virágzáson valószínűleg már túl voltunk. Mindennek ellenére a kert kellemes és üdítő volt a nyári forróság idején is. A Botanikus Kert mellett terül el az Abanotubani negyed, amely Tbilisi legrégebbi negyedei köz tartozik. Az oszmán építészet emlékei dominálnak ebben a városrészben: számtalan fürdőépület kisebb-nagyobb kupolája, mecsetek, színes csempék, díszes faerkélyes házak kavalkádja ejti fogva az utazót. Itt már érezhetően a turizmusra építenek: sok a felújított, rekonstruált épület, kávézók, éttermek, butikok, bárok és klubok, galériák uralják az utcákat.

img_0072_r.jpg

img_0068_r.jpg

img_0075_r.jpg

img_0077_r.jpg

Az egyik szimpatikusnak tűnő helyen mi is elköltöttünk egy felejthető ebédet: az egyik legismertebb grúz specialitást kóstoltuk meg, a khinkalit. A khinkali batyuszerű, töltött, kifőzött tésztaétel. A mi esetünkben a töltelék sajt volt - de lehet húsos, krumplis, hagymás, zöldséges is-, ráadásul maga a khinkali is valószínűleg olcsó mirelit termék lehetett, így egyáltalán nem nyerte el a tetszésünket. A házi változat bizonyára sokkal ízletesebb lehet.

A felejthető ebéd után a Metekhi hídon átsétáltunk a folyó túlpartjára, és a Metekhi templomot vettük célba. A híd túloldalán magasodik az egyik grúz király, Vakhtang Gorgasali lovas szobra. A király ezen a kopár sziklaszirten építette fel első palotáját, ill. egy templomot is, amikor az 5.században Tbilisit a fővárosává tette meg. A ma látható Metekhi Szűzanya-templom a 13.századból származik. A modern Béke-hídon sétáltunk vissza a túlpartra, majd hazafelé betértünk a Wendy’sbe, hogy a mirelit khinkalit némi globalizált termékkel (és hússal) kiegyensúlyozzuk. Bár ne tettük volna: életünk legpocsékabb gyorséttermi kajáját próbáltuk elfogyasztani. A vékony hamburger és a vastag, dupla húspogácsa már-már gyomorforgató volt. Azóta végképp McDonald’s fanok vagyunk, mármint ha gyorsétteremre kényszerülünk külföldön. Hazaérve, az erkélyen ücsörögve, a szomszédos házak erkélyein, ablakaiban történteket szemlélve jóféle grúz vörösborral próbáltuk elsimítani az aznapi kulináris csalódásokat.

img_0570_r.jpg

Másnap a főváros közelében található, világörökségi helyszínre, Mchetába igyekeztünk. A Didube állomásról marsrutkával repesztettünk az egykori fővárosba, mely két folyó, a Kura és az Aragvi találkozásánál fekszik. A marsrutka megállója egészen közel volt az óváros középkori templomaihoz és kolostoraihoz, melyek grúz kereszténység kiemelkedő példái. A Szvetichoveli- székesegyház a grúz ortodox egyház központja, a grúzok itt vették fel a kereszténységet 317-ben. A székesegyház a Dzsvari-kolostorral együtt 1994-től a Világörökség részét képezi. 2009-ben sajnos a folyamatos állagromlás és szakszerűtlen rekonstrukciók miatt felkerültek a veszélyeztetett világörökségek listájára. A székesegyház belsejét gyönyörű freskók díszítik. Különösen megkapó élmény volt, hogy a templomban épp szertartás folyt, és ez élővé tette az egyébként misztikummal telt, megszentelt helyet.

img_0084_r.jpg

img_0090_r.jpg

img_0091_r.jpg

A székesegyház melletti téren található információban érdeklődtünk, hogyan jutunk el a Dzsvari-kolostorhoz, de az információban – az LP-vel ellentétben – nem nagyon javasolták, hogy gyalogosan próbálkozzunk. Utólag tekintve igazat kell adnom nekik, és valóban veszélyes vállalkozás volt. Mégis a kalandosabb gyalogos utat választottuk a kényelmes taxi helyett. Útba ejtettük a jóval szerényebb méretű, de éppen ezért kedves hangulatú Mcheta Antioch templomot, majd a folyópartot követve, a kertek alatt próbáltuk megtalálni a folyón való átkelés lehetőségét. Útközben egy másik, még elszántabb párocskával találkoztunk, oroszok voltak, és ők is a Szent Kereszt-templomhoz igyekeztek. L. annyira nincs odáig az oroszokért, de Pavel és a barátnője kifejezetten jó arcok voltak. A srác közgazdász volt Moszkvában, a lány iskolapszichológusként dolgozott a moszkvai aglomerációban. Az Aragvi folyón még könnyűszerrel átkeltünk egy kis gyalogos hídon, viszont ezután a forgalmas többsávos autópályán is át kellett valahogy kelni. Hosszú percekig várakoztunk a pálya szélén, de nem akad alkalmas pillanat. Pavel elunta a várakozást, és mivel szerinte egyébként is rossz helyen voltunk, megindult előre. Mi meg utána. Egyre másra húztak el mellettünk a kamionok… kész életveszély. Amikor jött a lehetőség, átrohantunk a pálya sávjait elválasztó korlátig, átmásztunk a tuják közt, és jött a következő oldal, majd újra rohanás… A pálya túloldalán mezőgazdasági csapásokon baktatva, szúrós-bökős növényekkel teli mezőkön átvágva próbáltunk minél közelebb kerülni a templomhoz. Egy meredek, felfelé vivő ösvényen megkezdtük a felkapaszkodást a domboldal tetejére. Az izzasztó mászás közben egyszer csak egy árnyas kis kertecskében találtuk magunkat. A kertecske egy remetelakhoz tartozott, a meglepett remete pedig valószínűleg igencsak nagyot nézett, amikor megjelentünk a kertjében. Mi is eléggé meglepődtünk. Kortyoltunk pár korty vizet, majd másztunk tovább a meredek kaptatón. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy visszafelé biztos nem erre jövünk.

img_0574_r.jpg

img_0577_r.jpg

img_0576_r.jpg

img_0589_r.jpg

Miután felértünk, kitikkadva vánszorogtunk el a kis templomig. A kilátás valóban klassz az alant húzódó völgyre, a folyók találkozásánál megbújó városra. Pavel próbált megalkudni a taxisokkal a visszafelé útra, de nem igazán kaptunk kedvező ajánlatot, hiszen ide taxis csak olyan utasokkal jön fel a városból, akiket visz is vissza. Így a végén alig fizettünk kevesebbet, mintha oda-vissza taxival jöttünk volna.

Mchetából marsrutkával utaztunk vissza Tbilisibe. A vasútállomáson megvettük a vonatjegyeinket az éjszakai vonatra Zugdidibe. Elég bonyolult folyamat volt, az állomás 2. emeletére kellett menni, ahol az automaták voltak, és még lehetett nyelvet is választani (pl. angol). Ezután kiválasztottuk az indulás helyét, érkezés helyét, hány fő, milyen osztály (ez persze már csak grúzul volt kiírva) stb. Meg kellett adni az útlevél számát, az utas nevét és telefonszámát. Pénzed pontosan legyen ám, mert a gép nem tud visszaadni! Nekünk még rohangálni kellett váltani is. Van egyébként segítő az automatánál, de ő nem csinálhat semmit, mindent magunknak kellett bepötyögni. Az automata épphogy csak a vércsoportunkat nem kérdezte meg. Épp kezdtem elveszíteni a türelmemet, mire nagy nehezen sikerült kicsiholni belőle a jegyeket.

Késő délutánra már csak az maradt, hogy a modern kabinos felvonóval menjünk egy kört Tbilisi óvárosa felett, gyönyörködjünk még egyet a városban, és befizessünk a másnapi Kazbegi-túrára.

A bejegyzés trackback címe:

https://kirgizkeutazasai.blog.hu/api/trackback/id/tr3214396766

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.