Május 19.

A kis hercehurca után, mint a jó gyerekek, leültünk a nemzetközi indulásos oldalon, és vártuk az 5 órás E10 buszt. Indult is pontosan. 2,8 TL/koponya a viteldíj Kadiköybe.
Tavaly 1 óra alatt értünk be, idén fél óra alatt száguldottunk be a városba. Ezért annyira nem lelkesedtünk, mert még másfél órát kellett várni a legelső eminönüi kompra.

tea Kadiköyben

Kadiköyben ittunk egy teát a "szokásos" helyünkön, L. evett egy toastot, közben nekem meg már baromira kellett menni egy két betűs kitérőre, de nem volt WC a kompállomáson. A környéken meg nem nagyon mertem elcsászkálni, mert 6-7 fős óriás farkasölőkből álló kutyafalkák járőröztek a kikötőben.
Így legelébb a kompon lehetett pipilni: arabos WC, de meglepően tiszta.
Átérve Sirkecibe a hátikat a vasútállomás csomagmegőrző automatájában hagytuk. Ez is újítás, nemrég vezették be, de nekünk most nagy segítség volt. Használatán addig-addig tanakodtunk, míg odajött egy bácsi, és segített a pénzt megetetni a szerkezettel, a csomagokat pedig begyömöszölni a bendőjébe.
4 óra 5 TL-be került, papírpénzt is elfogad, de csak a régi fajtát (YTL) eszi. Cserébe kis vonalkódos kártyát ad, később ezzel kell kinyitni az ajtót.

Miután megszabadultunk a hátiktól, elsétáltunk a boltba reggelit venni, majd a Sultanahmet térre indultunk. Isztambul sokkal jobb májusban mint augusztusban: nincs büdös, kevesebb a szemét és a turista is. Ezt kifejezetten élveztük!
A terv a mai délelőttre a mozaik múzeum megtekintése volt, azért rövid gyönyörködés (Kék Mecset, Aya Sofia) az Arasta Bazár felé vettük az irányt.

Kék Mecset

A bazárba még csak akkor szállingóztak álmosan az első árusok, a múzeum nyitva volt ugyan, de inkább úgy döntöttünk, hogy a Sokollu Mehmet Pasa dzsámit keressük fel elsőként. Ez egyike a híres Sinan építész építette mecseteknek, az útikönyveim szerint különösen szép, azért került bele a mai programba.
Kissé tekervényes úton jutottunk el a mecsethez. Útközben többen irányítgattak, hol egy szőnyegkereskedő, hol egy kenyereket cipelő fiú, aki egyébként nagy sietségben volt, de azért szerencsére futotta az idejéből egy "Hello, Where are You from? és egy What are yor looking for?-ra". Pár szóval még a lényeges tudnivalókat is elsorolta a mecsetről.
A mecset kertjében fotózgattunk pár sírkövet, majd bekóvályogtunk az udvarra. Kutya sem volt ott, a mecset bejárata zárva, viszont a korániskolából hangok hallatszottak, így én végképp elszántan becsörtettem a nyitott iskolaajtón. Erre ugrott pár fiatal srác, és mutogattak, hogy menjünk csak be. Na jó, de hogyan, ha egyszer zárva van?! Nem jutottunk többre. Ahogy tovább ácsorogtunk az udvaron, jött egy idős bácsi, aki végül kinyitotta a kaput. Cipő le - szakszerűen megtanította nekünk, hol kell a cipőt levetni, hová kell ezután lépni -, nekem egy retkes kendőt varázsolt a fejemre, mert persze az ilyen célra szánt saját példányom a nagyhátiban maradt.
A bácsi velős idegenvezetést tartott a mecsetben, de fényképezni nem lehetett, vagy legalábbis mi így értettük.

Sokollu Mehmet Pasa dzsámi

Szóval a gyönyörű építmény 1571-ben készült Sokollu Mehmet Pasa feleségének megbízásából. Az épületben őrzik (ill. beépítették) a mekkai Kába kő 4 darabkáját. Egészen apró - talán 2x2 cm-es darabok-, elsőre erősen gúvasztanom kellett a szemem, hogy észrevegyem. Ennél érdekesebbek voltak a gyönyörűségesnél gyönyörűségesebb csempék.
Miként mifelénk a templomokban, arrafelé a mecsetekben is jó néven veszik az adományt, s mivel nékünk igazán tetszett a mecset, és a kedves idegenvezetés +képet is akartunk, 5 TL-ért vettünk 4 fotót a bácsitól, akiről egyébként kiderült, hogy hivatásos müezin.

Mecsetezés után visszaballagtunk a mozaik múzeumba. Belépő 8 TL/fő. Gyakorlatilag lefedték a bizánci császárok egykori palotájának egy részét, és így "tálalják" a nagyközönség elé. Ha a mozaikképek szebben meg lennének tisztítva, egészen elképesztően szenzációs kiállítás lenne.

Mozaik múzeum

Mozaik múzeum

Miután végignéztük a termeket, kihasználtuk az alkalmat, és éltünk a kétbetűs kitérés lehetőségével. (Ez így leírva lényegtelen momentumnak tűnik, de egy "idegen" városban alkalomadtán annál lényegesebb.)
Miután az "output" megoldódott, az "input" vált fontossá: a bazár mecset felőli végében ittunk egy teát (2 YTL - dupla ár, mint máshol!), és ettem 2 szál sigara bölgesit szálanként kemény 1 TL-ért. Kész rablás az egész!
Sziesztázni átvonultunk a Sultanahmet térre, ahol már tolongtak a buszból ömlesztett turistatömegek, majd visszasétáltunk a Sirkeci állomáshoz. A tavalyi rémálom éjszaka emléke még intenzíven él bennünk, ezért csak a Mekiben mertük megkockáztatni a húsevést. Ezek után kivettük a csomagokat a csomagmegőrzőből, és felültünk a villamosra, mely az állomás előtt megy el. Kicsit még dilemmáztunk, hogy a tavaly is bejáratott aksarayi átszállással menjünk-e a reptérre, vagy próbáljuk ki a zeytinburnui változatot. Utóbbi mellett döntöttünk, és jól tettük, mert csak egy mozgólépcsőn kellett átfáradni a metróállomáshoz. A villamos közben különféle városrészeken száguldott át velünk: volt ahol csak ruhásbutikok voltak, volt, ahol csak szövetáruldák, és semmi más. Furi volt. Zeytinburnu után még kb. 5 megálló az Atatürk reptér, és azon belül is egy csomót kell caplatni, mert a domestic terminal persze a legeldugottabb végében van. Időnként az ember gyerekét mozgó járdákkal/lépcsőkkel szórakoztatják, de így is baromi unalmas grasszálni a föld alatt.
Mint ahogy ebből is érzékelhető, az Atatürköt nem havi egy-két gép fogadására tervezték: a repülők gyakorlatilag zsinórban indulnak-érkeznek, az aszfalt tuti nem hül ki kerekeik alatt.
A mi hatay-i gépünk 15: 40-kor indult. Feladtuk a csomagokat, utánna bámészkodtunk a váróban, néztük a bravúrosnál - bravúrosabb indulásokat: melyik pilóta milyen gyorsan emeli fel a gépet. Megállapítottuk, hogy a törökök a legprofibbak.
A gépünk 10 percet késett, majd begördült a beszállófolyosó mellé. Airbus: szép, kényelmes - sokkal kényelmesebb mint a Boeing -, ráadásul kaját is adnak: szendvics, csokikrém, üdítő, ásványvíz. Megfigyeltem, hogy itt a törökök sokkal fegyelmezettebben viselkednek, mint a nemzetközi utasok a Sky-on. Egy idősebb néni ült mögöttünk, egész úton halkan mormogta magában a különféle imádságokat. A hatás nem maradt el, végül szerencsésen landoltunk. Az útvonalat animációs filmmel mutatták be, így volt a vészhelyzet esetén teendők ábrázolása is. Ez nagyon tetszett, a kedvenc részem a mentőmellény felvétele.
Nem sokkal 5 után megkezdtük a leereszkedést: na ekkor már én is imádkoztam. Óriási széllökések támadtak, a gép meglehetősen rázkódott, a pilóta sokáig igazgatta a gépmadarat a levegőben, mire ráálltunk a leszállópálya irányára. Na de azért ez is sikerült, s örültem, hogy már csak 1 repülőút van hátra.
Az antakyai reptér nagyon kicsi, de van reptéri busz (Havas), mert a város kb. 20 km-re van tőle. Tudtuk, hogy a busz 8 TL/fő-ért vinne el. A kiszállás után persze azonnal megrohamoztak a taxisok, de már az első ajánlat is barátságos 10 TL/fő volt, így nem teketóriáztunk, elfogadtuk. A taxival végül 4-en mentünk, így megfigyelhettük, hogy a 10-es viteldíj nem turistaár, törököknek is ennyi. Miután mindenkit kiraktunk, nagy nehezen elmagyaráztuk, hogy hová is alkarunk menni: katolikus vendégház.

Antakya

Antakya – más néven Hatay, sok-sok évszázaddal ezelőtt Antiochia – a Hatay nevű tartomány székhelye, az Orontes folyó két partján fekszik. Meglehetősen zűrös a történelme e vidéknek: Antiochia már a hellenisztikus és a római korszakban is fontos központ, 638-ban az arabok uralma alá kerül a terület, a 9. század utolsó harmadától a török emírek ellenőrzik. Az Oszmánok idején Alexandretta-szandzsák néven fut, de az első világháború elsodorja az egyébként is szétzilált Oszmán-birodalmat, s a szandzsák területe francia mandátum alá kerül. Ez idő alatt olykor több-kevesebb autonómiát kap, sőt, 1938-ban még sikerül egy Hatay-i Köztársaságot is kikiáltani. 1939-ben lett végül Törökország része. Érdekes és érdemes összehasonlítani a két országban kiadott térképeket: a szír térképeken Hatay provincia déli fele Szíria területéhez tartozik, a határ valamivel Iskenderun és A’zaz felett húzódik. Ezzel szemben a török térképeken a nemzetközi körökben is hivatalos határvonal látható: Yayladagi – Reyhanli – Kilis vonaláig még Törökország területén járunk. Antakyáról az első benyomásunk nem túl jó, elég lepusztultnak tűnik, amolyan világvége előtti kaotikus hangulat lengte be a környéket, ahol a taxival elhaladtunk. A katolikus templom az óváros egyik kis zeg-zugos utcájában van, amint kiszálltunk a taxiból, egy kisgyerek azonnal le is csekkolt minket, s megmutatta a templom felé vezető utat. Ez egyébként ki is van táblázva. Az atyára - akivel leemail-eztem a szállást - várni kellett egy kicsit, addig a helyi erőkkel kemény csocsómeccset vívtunk, és viharos gyorsaságú, megsemmisítő vereséget szenvedtünk. Fene se tudja, hogy sikerült az egyetlen magyar gólt bekalamajkolni a török kapuba. :-)
Miután kiderült, hogy nem vagyunk igazi kihívások, a fiúk sem erőltették a dolgot, inkább előkerítették az atyát. Pár szót váltottunk, majd jött Barbara nővér, aki körbevezetett és megmutatta a szobát.

Antakya - a lakhelyünk

Antakya - a vendégház udvara

Antakya - a vendégház

A közösség több házból - falakkal elválasztott kis udvarokkal - álló vendégházzal rendelkezik. A mi lakrészünkben az első házban volt egy kis konyha, 2 szoba. A hátulsó házban teakonyha ill. zeneszoba, e felett 2 szoba helyezkedett el. A házakat  békés kis udvar választotta el egymástól, ide nem hallatszik be a város zaja. A kialakítás nagyon ízléses, az egész hangulata olyan mintha otthon lennél...vagy legalábbis a saját nyaralódban. A mellettünk levő hasonló együttesben van az internetszoba, innen tudtam elintézni a lényeges (és lényegtelen) levelezésemet.
Miután lecuccoltunk, és fújtunk egy kicsit, Barbara nővér meghívásának eleget téve átballagtunk a szomszéd házba, és velük vacsoráztunk. A menü gombás-padlizsános ragu volt rizzsel és salátával. Próbáltunk még kicsit beszélgetni, de a 48 órás ébrenlét nem tett jót az agykerekeknek Különösen az idegennyelvű önkifejezést szolgáló központot bénította le, s miután a nővér is látta, hogy erőnk végén járunk, gyorsan összepakolta egy kis kosárba a másnapi reggelinek valót, s átkísért a "lakosztályunkba". Kezünkbe nyomta a kulcsokat, s elköszönt. Innentől kezdve miénk volt az egész ház, senki más nem volt ott rajtunk kívül, s a "saját" és az "otthon" érzés pedig egyre erősödött.
Miután kiájuldoztuk magunkat a ház szépségén, beájuldoztunk az ágyba, a friss, ropogós ágyneműbe.

A 2 fős szoba ára: 25 EUR

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.