Május 27.

Mivel tegnap elhatároztuk, hogy ennyi elég volt Damaszkuszból, s Seidnayya, Maalula felkeresésétől eltekintünk, így reggeli után kijelentkeztünk a hotelből. Még pénz kellett váltanunk, így gyorsan elcaplattunk a városba. Ez volt a 4. napunk Damaszkuszban, s már nekem is fájt a levegővétel, L.-nak meg szép óvatosan, de biztosan és folyamatosan vérezgetett az orra a szmogtól. Én személy szerint már nagyon vártam Palmyrát, hogy ott kipihenhessük a nagyvárossal járó kellemetlenségeket.

Visszaérve a hotelbe, telefonáltunk a követségre, az entry card ügyében. Ott nem volt senki, aki beszélt volna magyarul (Jó, hogy Magyar Nagykövetség…), angolul próbáltuk körülírni több-kevesebb sikerrel a történteket. Végül a szállodás pasi arabul magyarázta a nagykövetség képviselőjének, hogy mi a gond. Sokra azonban ő sem jutott, így abban maradtunk, hogy bizonyára nem lesz gond. Legalábbis, reménykedjünk benne…

Elbúcsúzkodtunk, majd fogtunk egy taxit a Harastára. Sikerült Damaszkusz legkisebb, de egyben legbecsületesebb taxisát megcsípni. Szó nélkül kapcsolta be a taxamétert. Az autó annyira pirinyó volt, hogy én magam alig fértem be a hátsó ülésre, a nagyhátikat meg rám tuszkolták be. Iszonyatos forgalomban araszoltunk, mindenki dudált ezerrel, sofőrbácsink meg nyomta a kicsi kocsin, ahogy kifért. Háromszor akkora Range Roverek és szuperluxus terepjárók elé vágtunk be. Néha úgy éreztem, menten matrica lesz belőlünk, de legalábbis mindjárt beleáll a hátsómba a „lenyomott” terepjáró vadrácsa.

Szerencsére ezt az utat is sikerült túlélni, s láss csodát, mit mutat a taxaméter: a belvárostól a buszpályaudvarig 65 SYP. No comment… L. végül 100-ra kerekítve jutalmazta a bravúros fuvart.

A buszpályaudvaron át kellett menni egy fémdetektoros kapun. Előtte persze minden fémes cuccot levetni, letenni. Mi legalábbis így próbálkoztunk, a helyi erők meg csak özönlöttek át a kapunk, ami persze folyamatosan csipogott, vijjogott, szirénázott. Ha az őröknek vkit sikerült megállítani a nagy kavalkádban, azt kézi fémkeresővel is megcsipogtatták. Persze az is visított mindenféle hangokon; remek, minden rendben, legalább tudjuk, hogy működik mindkét berendezés: lehetett tovább menni.

Buszunk (Kadmus) fél egykor indult Palmyrába, viteldíj: 175 SYP/fő.

Palmyra romjai közt

Fél négykor érkeztünk meg a „sivatag királynőjének” nevezett Palmyrába. Mivel a Lonelyban már olvastunk az itteni taxisok pofátlanságáról, így lelkileg felvérteződve léptünk ki a buszból a sivatagi forróságba. Rögtön le is támadtak minket, általában 50 SYP-ért akartak fuvarozni a városba. Dacosan felpakoltuk a táskákat, és látványosan vonulni kezdtünk a város irányába. Erre mellénk gurult egy fickó, aki rájött, ha kicsivel kevesebbet mond, nyerő ügye lehet. 35 SYP-ért ráálltunk a fuvarra. A Lonelyból a Sun Hotelt néztük ki, így először oda vitettük magunkat. Megnéztük a szobákat, bagóért lehetett volna egy koszos kis lyukban aludni, de én megmakacsoltam magam, és közöltem L.-el, hogy eszem ágában sincs itt maradni. A szállodás egyébként rendes volt, még próbálkozott pár kedvezményes árral, de miután látta, hogy esélytelen a dolog, mondta, hogy hagyjuk ott a hátikat, míg kerítünk megfelelő szállást. Átballagtunk az Ishtarral szemközti Bel Hotelbe, itt is megnéztünk pár szobát, s végül megegyeztünk egy 1200 SYP árú szobában. Sajnos naivan utcára néző szobát választottunk….

Palmyra - a Baal Shamin-templom, háttérben a Qala'at Ibn Maan (arab vár)

Palmyra

Palmyra - a tetrapilon

Este sétálni mentünk a romokhoz, visszavertünk pár bóvlit eladni szándékozó árus és baksiskuncsorgó gyerek támadását, majd naplemente után hazaballagtunk. Már nagyon éhesek voltunk, ezért vacsibeszerzésre indultunk. Beültünk a Lonely által ajánlott, legolcsóbb helyre (Traditional Palmyra Restaurant), ahol kiderült, hogy sokkal drágább a kaja, mint az aleppói ill. a hamai 5 csillagosban. Egy db. falafel 150, 1 db. shawarma 300 SYP-be került volna (csak úgy emlékeztetőül: Hamában a Le Jardinban fizettünk mindenért 500 SYP-et – szervízdíjjal, borravalóval, öt csillagos minőséggel és kiszolgálással). Ebben a „resztorant”-ban meg szinte a poros utcán kellett ülni, és durván túlárazott ócska kaják közül válogatni. Egy-egy mikronnyi lencselevest vágtunk be (50 SYP/fő), majd otthagytuk őket. A felszolgáló bosszúsan meg is jegyezte: „Ez aztán gyors volt!”.

Ezután egy egyszerű falafelt akartunk keríteni, de hiába tettünk meg vagy 3 kört Palmyra New Townban, az egész porfészekben nem lehetett falafelt kapni. L. kiakadt, s közölte, hogy nem hajlandó tovább keresni, hazamentünk. Nekem ekkor jött a mélypont, s - szégyen-nem szégyen – a pokolba kívántam egész Palmyrát összes lakójával együtt. Amikor kb. 4 héttel ezelőtt a kórházban feküdtem, nem erről ábrándoztam…kibőgtem magam, aztán bekanalaztam a jól bevált zacskóslevest, majd aludni próbáltunk.

Na, ekkor következett a „hely szellemének bosszúja”, ugyanis Palmyrában egyszerűen nincs mit csinálni. Napközben van vagy 40 fok, mindenki alszik, csend van és nyugalom. (Ez tévesztett meg minket!) Aztán este – ahogy lehűl kissé a levegő – előveszik a kínai robogókat, és fel-alá cikáznak a városban. A gyerekek vsz. számháborút játszanak, üvöltve rohangálnak a poros utcákon, a felnőttek meg – ha nem robogóznak – akkor vmi. szintén üvöltő zenére dajdajoznak. Mindezt kb. éjjel egyig élvezhettük az utcára néző szobánkból.

Palmyra - háttérben a "sírok völgye"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.