Június 1.

Hajnalok-hajnalán keltünk, hogy még a délelőtti meleg előtt meg tudjuk nézni a nekropolisszal szemközt, az út másik oldalán elhelyezkedő kilikiai romokat. Sajnos abban jó nagyot tévedtünk, hogy hajnalban – kora reggel hűvös lenne. Hát egyáltalán nem volt az, ellenben a páratartalom baromi magas, így folyt rólunk a víz, míg a romok közt mászkáltunk.

Kizkalesi - kilátás a két várra

Kilikia kalózairól hírhedt ókori tartomány volt Kis-Ázsia délkeleti részén. Határai voltak északon Lükia és Kappadókia, nyugaton a Taurusz és Pamphülia, keleten Szíria, délen a Keleti-tenger és az Isszoszi-öböl. Lakói, a kilíkek, eredetileg szíriai törzsből származtak, de a görög telepesek elől visszavonultak hegyeik közé, ahol mint szabad és semmi által nem korlátozott hegylakók jóformán az egész ókorban függetlenül éltek. Kilikiában laktak a piszidek és izaurok törzsei, akik félelmetes kalózok hírében állottak, és akiket csak Pompeius római hadvezér tudott megtörni. Cilicia Kr. e. 102-től kezdve volt római tartomány, Kr. e. 58-ban pedig Ciprust is hozzákapcsolták.

relieftorzó

Az egykori település romjai kis családi gyümölcsöskertek közt bújnak meg, néha egy-egy kisebb-nagyobb kőkerítésen kellett átmásznunk, hogy a felfedezésben továbbjussunk. A citromfák között bolyongva én csak attól tartottam, hogy egy jól fejlett farkasölő a fenekünkbe harap, így jutalmazván hirtelen támadt, ámde olthatatlan érdeklődésünket a kilík romok iránt.

Az egyik magasabb kerítésnél megmakacsoltam magam, közöltem, hogy innen egy tapodtat sem mozdulok tovább. Erre L. otthagyott, s csak egy jó fél óra múlva került elő. Persze én közben már halálra aggódtam magam, hiába kurjongattam, nem jött válasz. Jobb híján én is átmásztam a kőkerítésen, de így sem találtam meg L.-t. Nagyon elbóklászni nem akartam a találkozási ponttól, így nem volt mit tenni, vártam. Nem sok az a fél óra, de ha az ember azt gondolja, hogy a párja beleesett vmi. jól megépített sírkamrába, vagy csak szimplán lezuhant egy sziklaszirtről…hát akkor bezony többnek tűnik.

Miközben igyekeztem ezeket a kevésbé derűlátó gondolatokat elhessegetni magamtól, egyszer csak nagy fújtatva, izzadtan és törekesen megjelent L. Kiderült, hogy felmászott a domb tetejére a szarkofágokhoz.

szarkofág

Ekkor már eléggé meleg volt, így befejezettnek nyilvánítottuk a felfedezőutat, és visszamentünk a hotelbe. Gyors pakolás után kijelentkeztünk, s felsétáltunk a buszjegyirodához, a főút mellé. Az anamuri járat elvileg 11-kor vett volna fel, de késett vagy 20 percet. A boltos néni is izgatottan tekintgetett Mersin irányába, hol van már a busz. Nagyon rendes volt, még két széket is kaptunk a várakozáshoz, ő meg kiállt az út mellé, és szemmel tartotta a buszt, nehogy az nélkülünk vágtasson át Kizkalesin.

Az Akdeniz Seyehat nem a legjobb társaság, de a célnak megfelelt. Silifke után gyakorlatilag 50-el lehetett „száguldani”, mivel az út iszonyatosan kanyargóssá változott. Egymást követték a hajtűkanyarok. A busz egy-egy ilyen sziklafal melletti kanyarnál bedudált, aztán mint aki jól végezte dolgát, begurultunk a derékszögben törő útba. Szerencsére soha nem jött szembe senki. A hegyek közt az egyébként is egysávos utat sok hosszú szakaszon felbontották, nagy építkezések folynak a korszerűsítés jegyében. Ha lenéztünk, halálparánk volt, de a kilátás kárpótolt. Végül is 200 km-t több mint 4,5 óra alatt tettünk meg, ebben mondjuk volt egy jó félórás pihenő is valahol az egyik hegy után és a másik előtt.

Az anamuri állomásra megérkezvén megfogadtuk, hogy lesz ami lesz, de errefelé nem megyünk vissza. Na ja, ahogy azt Móricka elképzeli…

Miután megérdeklődtük, hogy Anamurból milyen irányokba lehet eljutni, rájöttünk, hogy nincs túl sok választási lehetőségünk. Isztambulba „mindössze” 17 óra lett volna a buszút, Konyába 6, Alanyába 3.

Több verziót állítottunk fel:

A: Anamur – Konya busszal, majd Konya – Isztambul vonattal

B: Anamur - Alanya busszal, onnan repülő (de kiderült, hogy ott nincs reptér, csak Antalyában)

C: Anamur – Antalya busszal, onnan repülő

D: Isztambul busszal

A D verziót L. heves tiltakozása miatt azonnal elvetettük, s miután kiderült, hogy Alanyában nincs reptér, így a B is „füstbe ment”. Anamur – Antalya minimum 6 órás buszozás lett volna, a repjegy meg drágább mint a vonat, így nyert az „A” variáns.

Miután ezt kisakkoztuk, kinyomoztuk, hogy honnan mennek a dolmusok Anamur - Iskelébe, ahol a Lonely több szállást is ír. Épp a buszpályaudvar háta mögött várakoztunk, mikor jött egy pasas, aki elkapta L.t, és felajánlotta, hogy elvisz a hoteljébe. Korábban a Hantur tulaja ajánlott egy anamuri hotelt, aminek Ünlüselek volt a neve. A fickóelőkapott egy prospektust és elkezdte az orrunk előtt lobogtatni. Kiderült, hogy pont az Ünlüselek tulaja cserkészett be minket. Gyorsan felajánlott egy szezon előtti kedvezményt: 50 TL/szoba. Kb. pont ilyen árban kerestünk volna, így bezsúfolódtunk ketten az anyósülésre a pasi mellé. Tiszta szerencse, hogy mindketten fokhagymagerezd-fenekűek vagyunk. J

A pasi vezetés közben odatelefonált a hotelbe, hogy most fogott két szerencsétlen turistát, gyorsan készítsenek egy szobát elő. Az Ünüselek hotel nem is kicsi szálloda, de vendég egy szál se. A tulajok nagyon segítőkészek, mindent elmondtak a helyi nevezetességekről ill. a megközelítési lehetőségekről. Némi vita után elindultunk a parton Anamur vára felé.

Anamur vára

Ez állítólag 2 km, de kiderült, hogy van vagy 5 is, ráadásul a kavicsos partot slattyogni egy idő után meglehetősen fárasztó mutatvány, mert az ember lába süllyed a kavicsok közé. A vár előtt még egy kis folyócskát is keresztezni kellett, így egy kis kitérővel egy gyaloghídon vágtattunk át, innen egy susnyás terület mellett az út újból a parton vezetett. Az út további szakaszán egy kis tengerbe csörgedező erecskén kellett még átlábalni, majd a vár lábánál a kemping mellett egy árpamezőn verekedtük át magunkat, és meg is érkeztünk pont zárás után 1 órával. A várgondnok épp a füvet kaszálgatta a várudvaron, szépen beköszöntünk neki, és érdeklődtünk, megnézhetjük –e még a várat. Persze, hogy igen, csak szurkoljuk le a 3 TL/fős belépőt.

Mamure Kalesi

Mamure Kalesi

Az Mamure Kalesi is igazi meséskönyvbe illő építmény, Törökország egyik legnagyobb erődítménye. Kerek és sokszögletű bástyái mesebeli külsőt kölcsönöznek neki, minden pillanatban várjuk, hogy mikor lovagol ki a várkapun egy-egy keresztes csapat. Az 1221-ben elpusztított várat Karamanoğlu Ibrahim Bey építette újjá. A várudvaron egy 1300 és 1309 között épített kis dzsámi bújik meg. A vártornyokból - különösen a tengerre nézőkből – különleges kilátás nyílik. L.-nek nagyon tetszik a vár, az eddig látottak közül ez nyerte el leginkább tetszését. Én azonban még mindig Kiz Kalesi rabja vagyok.

Mamure Kalesi - várudvar

Kb. másfél óra múlva abbahagytuk a „várostromot”, mert tartottunk tőle, hogy hazafelé nem találunk közlekedési eszközt. Átcaplattunk a várral szemközt, az út másik oldalán álló házakhoz, itt a helyi erők közölték, hogy már nincs dolmus. Jobb híján elindultunk az út mentén Anamur irányába, s eldöntöttük, hogy kivételesen stoppolunk. Alig mentünk pár 100 métert, és a második autó meg is állt. Egy fiatal srác volt, épp telefonált, s nagy boldogan közölte a vonal másik végével, hogy épp turistákat vett fel. Immár bevett szokás szerint ketten préselődtünk be az anyósülésre. A srác a központban rakott ki, vettünk egy kis baklavát vacsira, majd a híres anamuri banánból tankoltunk fel. Kicsit beszélgettünk az árusokkal, aztán dolmussal lezötyögtünk Iskelébe. A kalauz szólt, mikor kell leszállnunk.

Újra teljesen kipurcanva vánszorogtunk az ágyba.

És még egy kis Kizkalesi...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.