Június 3.

Háromnegyed ötkor keltünk, fél hétkor már a hotel melletti dolmusmegállóban állunk. Elvileg 7-re kellene az otogaron lenni, a busz meg fél nyolc körül indul. Háromnegyed hét körül jön egy iskoláslányka, jó darabig hárman ácsorgunk egyelőre halálosan nyugodtan a dolmusmegállóban. Ötven-ötvenöt körül egyre nyugtalanabbak vagyunk, dolmus sehol. Megkérdezzük a lánykát mikor jön végre-valahára az a fránya dolmus. Erre ő a legnagyobb nyugalommal mutatja: 7:20-kor. Na azzal frankóra lekéssük a buszt! Gondolkodunk rajta, hogy stoppolunk – de persze a reggeli forgalom egyenlő a nullával. Gyalog is határesetes, hogy odaérnénk –e. Mi legyen? Biztos látszott rajtunk a para, mert a kislány – mikor megérkezett érte az iskolabusz - megbeszélte a buszsofőrrel, hogy vigyen el minket is. Intet egyet, mi meg gyorsan felugrottunk az iskolásokat szállító mikrobuszra. Elvackoltuk magunkat és a hátizsákokat a 14-15 éves gyerekek közé, irány a belváros. A gyerekek egyébként csinos kis egyenruhában járnak iskolába: a fiúkon fehér ing, sötétkék nadrág, a lányokon fehér ingblúz kis nyakkendővel, szürke szoknya, és térdig húzott zokni. L. az otogarhoz közelítve összeszedte az összes fellelhető aprónkat, s a sofőrnek próbálta adni, de az hevesen tiltakozott. Szó szerint rá kellett tukmálni, s a végén is csak úgy lett sikeres az akció, hogy a műszerfal egyik kis tartórekeszébe beleraktuk, s villámgyorsan, nagy köszöngetések közepette távoztunk. Nekünk az ilyen élmények és tapasztalatok miatt lett Törökország az egyik kedvenc országunk…

A busz fél nyolckor indult, utasok csak imitt-amott lézengtek. A jegyünk a 3-4. ülésre szólt. A hellyel kezdetben nem voltam túlságosan megelégedve – itt a legkevesebb a hely a lábaknak-, de később áldottuk a jegyárust, hogy pont oda, a fullpanorámás első ülésekre adta a jegyet. A konyai járat egy darabig a Silifke felé vezető úton halad. Már itt is lehet parázni rendesen a hajtűkanyarok miatt, de amint a busz lefordul Aydincik falunál a tengerparti útról, s az Anatóliai-magasföld felé indul…na onnan kezdődik az igazi mulatság. A velünk egy sorban levő üléseken egy kislány ült fiatal anyukával, a nagymama meg mögöttünk. A kislány már a tengerparti úton elkezdett rókázni, de a hegyek közt ez gyakorlatilag folyamatos állapottá vált. Anyu nem nagyon izgatta magát, a mama annál inkább, így helyet cseréltek, mami jött előre. Mi is helyeseltük a döntést, mégiscsak jobb lesz a gyereknek tapasztaltabb felmenő kezei közt. Az út errefelé egy sáv, vagy annak is a fele, csoda hogy a busz elfér rajta. Ez a fél sáv is össze-vissza tekeregve, kanyarogva és persze néhol eszméletlen erősen emelkedve kaptat fel a hegyek tetejére. Még a növényzet is teljesen megváltozik: a part menti mediterrán flóra egyre inkább alpesi jelleget ölt. Kb. 3,5 – 4 óra múlva elfogynak a hegyek, felértünk a platóra, innentől kezdve mintha egy nagy palacsintán autóznánk. A busz megáll Karamanban, itt is fel lehetett volna szállni a vonatra, talán legközelebb így is teszünk, mert Karaman buszpályaudvara igazán szimpatikus volt. Már amennyiben egy buszpályaudvarról lehet ilyet mondani…Mindenesetre minden nagyon rendezett, karbantartott és tiszta. Karamantól Konyáig jót lehet szundítani, az út már 2x2 sávos, nyílegyenes. De hát minek is cifrázni, ha nem kell semmit kerülgetni…Egyébként két sofőr volt a járaton, egyikük  - ahogy mi néztük – a hegyvidéki specialista volt, a másikuk meg a „palacsinta” szakértője.

színkavalkád

Konya hatalmas kiterjedésű város, kb. fél órát buszoztunk mire egyik végéből átértünk a másikba, ahol az otogar is van. Ez megint csak egy nagyon modern, a mi Népligetünket a háta mögé utasító építmény. L. kitalálta, hogy keressünk egy közvetlen dolmust a buszpályaudvar és a vasútállomás között. A Lonely nem ír ilyen lehetőségről, csak átszállásos variációról, de L. közölte, hogy a török közlekedési rendszer ennél sokkal logikusabb és jobb, úgyhogy kell lennie közvetlen járatnak is. Párszor körbekerültük az állomást, pár embert megkérdeztünk, de aztán végül pont a hányós kislány mamája igazított útba, sőt még magához a dolmushoz is elkísért. Ezek egyébként az állomás melletti park széléről indulnak. A mi zöld színű és 16-os számú járgányunk is megtelt lassan, s végre elindultunk. Végre, mert az agyvizünk kezdett felforrni a dögmelegben. Kb. fél órát zötyögtünk, mikor szóltak, hogy „na itten” kell leszállni. Egy kisfiú, aki szintén itt szállt le, kísért minket egy darabig, majd ráállított az állomásra vezető útra. A vasútállomás az otogarral ellentétben eléggé kisvárosi, majdhogynem falusias jellegű. Előadtuk a kérésünket a mai isztambuli szerelvényre (Icanadolu Mavi). Sajnos a hálófülkés helyek már elfogytak, de ülős még van. Oké, hát akkor azt próbáljuk. Amikor a jegyárus közölte az árat, nagyon meglepődtünk, mert az ülőhelyek sokkal olcsóbbak voltak, mint a fekvőhelyek. Kettőnknek kb. 54 TL-be került összesen a 14 órás út. Ezután megkérdeztük van –e csomagmegőrző, hogy a hátiktól megszabaduljunk délutánra. Sajna nem volt. Tanácstalanul zuttyantunk le a várótermi padokra. A jegyárus néni is nagyon rendes volt, odament a WC-s bácsihoz, és megdumálta vele, hogy némi apró ellenében hadd hagyjuk nála a WC-sufniban a hátikat. 3 pénzért este hétig maradhattak a tatyók a WC-ben.

Miután ezt is sikerült elintézni, beindultunk a városba. A Lonely térképén nincs rajta a vasútállomás, de gyakorlatilag csak egyenesen kell menni, el az Atatürk stadion mellett, majd át az Atatürk téren. Meglehetősen meleg nap volt a mai, a téren lévő szökőkútban kiskölkök fürdőztek. Egyszer csak berobogott szirénázva egy rendőrautó, kiugrott belőle vagy 6-8 megtermett rendőr, és elkezdték a kölköket hajkurászni. Volt, aki még a ruháját sem tudta menteni, mezítláb csattogva, egy szál alsó(vagy fürdő)gatyában rohantak, amerre láttak. A szökőkút kb. 100 méteres sugarú körében apró vizes lábnyomok vezettek a forró aszfalton a tettesekhez. J Mi jót derültünk a látványon. A rendőrök se vették nagyon komolyan a feladatot, röhögve kergelészték a futkosó gyerekeket. Azok közül, akik már biztonságosnak vélt zónába értek, társaikkal összebújva dideregtek a járdaszegélyen.

A kis közjáték után folytattuk utunkat a belváros felé. Már eléggé éhesek voltunk, így kerestünk egy pidézőt. Egy kebabostól kaptunk egy címet, de menet közben L. kiszúrt egy kifejezetten pidére szakosodott helyet. Az egység neve is sokatmondó: Mr. Pide. Így tehát inkább ide tértünk be. Gyakorlatilag olyan mint a McDonald’s, csak pidés-török változatban. Többféle pide-menü volt, általában egy-egy pidét, kólát, salátát tartalmazott. A srácok nem nagyon beszéltek angolul, de nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Miután kibarkohbáztuk, hogy vegetáriánus pidét szeretnénk, L. végül sajtosat, én sajtos-gombásat kaptam. Finom volt.

Konya - Aleaddin-dzsámi

Kaja után elindultunk szőnyegboltot keresni, hiszen az idén is szerettünk volna egy szép szőnyeggel gazdagítani a „gyűjteményünket”. A bazár szélén beirányítottak egy üzletbe, ahol 2 teányi (kb. 1 órányi) időt töltöttünk. A szőnyegboltos kedves volt, sok szőnyeget megmutatott, még többet magyarázott róluk – különösen miután látta, hogy kicsit konyítunk is a szőnyegekhez -, de a nagy üzlet mégsem jött létre, egyrészt mivel nem volt olyan szőnyege, ami első látásra szerelem lett volna, másrészt az árak is kicsit felülkalibráltak voltak. Sajnos a konyai bazárból már többet nem láttunk, mert a mecsetek felé vettük az irányt. L. a nagy pakolásban kipakolta a kendőmet, így az elsőként kiszemelt Serafeddin-dzsámiba nem tudtunk bemenni (bár lehet, ha kicsit erőlködünk, ott is adtak volna egy kendőt). Így továbbindultunk az Alaeddin dombra. A dombon található Konya legnagyobb dzsámija, az Alaeddin-dzsámi. 1220-21-ben építette I. Alaeddin Keykubat, belsejében 42 római és bizánci oszlopfős oszlop tartja az imaterem famennyezetét. A mecset udvarán két türbe áll, az egyikben I. Keykubat, a másikban II. Kilic Arslan és utódai nyugszanak.

Konya - Aleaddin-dzsámi

A mecset bejáratánál egy idősebb bácsi elegyedett velünk szóba, akiről kiderült, hogy a mecset felügyelője. Irányításával és segédletével néztük meg a mecsetet, nekem még egy kissé retkes kendőt is kerített a fejemre. Az idegenvezetés végén a bácsi is meghívott minket egy teára, de ekkor már későre járt, így a meghívással nem tudtunk élni. Útközben megint beugrottunk Mr. Pidébe, s megint nagyon örültek nekünk. Most már mindketten gombás-sajtos pidét szerettünk volna, de nem igazán tudtuk elmagyarázni, így L. egyszerűen, de nagyszerűen rajzolt nekik egy fecnire egy gyilkos galócát, és mondtuk, hogy kettőt kérünk. Szerencsére nem szó szerint értelmezték a kívánságot, így most meg tudom írni ezt a kis beszámolót. J

Időben értünk vissza a vasútra, előkerítettük a WC-s bácsit, kiszedtük a cuccokat, s berendezkedtünk a másfél órás várakozásra. Az Icanadolu Mavi ¾ kilenckor indul, kis késéssel be is futott. Ekkor már egész sokan vártak a vonatra, többségében fiatalok, diákok, katonák. Én kicsit tartottam a vonatozástól, de meglepően jó, kb. IC minőség. Az ülések sokkal szélesebbek és kényelmesebbek, mint itthon, ráadásul dönthetőek is. A vonaton meglehetősen sokan voltak, nem sokkal indulás után megjelent egy nagyon szigorú kallerbácsi. A mellettünk levő sorban ülőt meg is büntette valamiért. A katonák nem a megfelelő helyekre ültek le, őket szépen átrendezte. Hja, nagy hatalom a kaller, a jól megtermett gépfegyveres fickók engedelmesen követték a parancsait.

Bármilyen széles és kényelmes volt is az ülés, egy idő után már nagyon szenvedtem rajta, ráadásul egész éjjel gőzerővel világított a neon, így részemről az alvás elmaradt. Néha be-bekómáltam, de semmi több. A vonat Konyából az Afyon – Kütahya - Izmit vonalon haladt Isztambul felé. Elvileg reggel 9-re kellett volna Isztambulba érnünk, de útközben valahol álltunk kb. 1 órát, s még egyet csak úgy snassz összeszedtünk menet közben, így Izmitnél már borítékolhattuk, hogy kb. 2 órát késni fogunk.

Konya-vasútállomás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.