2007. március 31.

A második nap reggelén az idegenvezető tartott egy rövid eligazítást, melyben ecsetelte a fakultatív programokat is. Sokat dilemmáztunk ezen, ugyanis a yahoo-weather szinte egész ott-tartózkodásunkra rossz időt mutatott, csak az első 2-3 napra jót. Így arra készültünk, hogy az elején magunk túrázunk, a végén – ha rossz idő lesz – elmegyünk az iroda által hirdetett Szahara-túrára. Petra, az idegenvezető közölte, hogy a Szahara-túra már a következő nap indul, így el lett döntve a keleti-kérdés, végleg. Nem voltunk hajlandóak beáldozni azt a pár jó napot a buszos túráért. Továbbá rögtön le kellett volna perkálni a pénz, és a Szahara-túra 187 dinárba került volna fejenként, ami kettőnknek kb. 60.000 forint lett volna. Ez végképp eltántorított a Szaharától (ebben a formában). Douggába még elmentünk volna szervezett úttal, de azt meg nem reklámozták, így az utazási iroda lecsúszott a mi kis féltve őrzött pénzmagjainkról.

Eme súlyos döntések meghozatala után taxiba ültünk: irány Sousse belvárosa. A taxi a szállodától a medináig általában 2 dinárba került, ha taxiórát kapcsoltattunk és a taxis sem kóválygott velünk össze-vissza akkor 1,5 TD-ba.

Taxisunk a medina előtti téren rakott ki minket: itt persze azonnal belekerültünk a nagy délelőtti nyüzsibe, turistahadakba, árusok ostromába. Páromat persze becsábították egy bóvliboltba, ahol az eladónak mindegy volt, hogy mit, csak vegyünk mááá! valamit. Az én emberem meg rettentő türelmes és udvarias, végignéztünk egy csomó giccset mire sikerült kimorognom őt a boltocskából. A legfőbb cél ezek után egy jó erős kávé beszerzése lett, mert a szállodai semmit sem ért. A medina főkapujától nem messze volt egy nagyobbacska teraszos kávéház, de oda én nem mertem beülni, mert csak férfiak voltak. Úgy tűnik, nekem mindig kell egy-két nap, mire ezek a gátlások feloldódnak, és megszokom az arab életformát.

Tovább indultunk, és a medina kis utcáin kanyarogva kerestük kitartóan a számunkra szimpatikus helyet, kevés sikerrel. Végül Lupó megkérdezett egy férfit, aki eljött velünk egy ici-pici kávézóhoz. Ez volt az első, és talán az egyetlen önzetlen segítség, amit Sousse-ban férfiaktól kaptunk ilyen „kérdezzük meg merre van” ügyben.

A kis kávézóban jó volt a kávé, a pincért megkértük, hogy mutassa meg a LP térképe alapján, hol is vagyunk pontosan, de ennyi erővel aztán szabásmintákat is mutogathattam volna neki. Nem járt sikerrel a mutatvány.

Az erős fekete elfogyasztása után valahogy visszabóklásztunk a kiindulási pontra, a Place des Martyrsra. Innen indultunk a Nagymecset megtekintésére. Ez korábban egy kaszba /erőd/ volt, a 9. században alakították át mecsetté. Ez a magyarázata a mecset tornyocskáinak, a lőrésekkel ellátott, párkányos falaknak. A nem muszlimok az udvarig mehetnek, innen jól belátni a dongaboltozatos imaterembe. Rajtunk kívül még két turista bóklászott a mecset udvarán. A hasonló helyeken remekül ki lehetett pihenni a nap folyamán egyre elszántabban eladni szándékozó árusokat és a mindenre vevő turistákat is.

Sousse - Nagymecset

A Nagymecset után átballagtunk a Ribátba. Felmásztunk a 76 lépcsőfokos csigalépcsőn az őrtoronyba. Innen – akkor még azt gondoltuk, hogy a legszebb – kilátás nyílik Sousse városára. Az egyik irányban a tenger végtelen kékjét látni, a másikban pedig a hatalmas kiterjedésű város szürkésfehér épületeit, a látómező végében a Sousse-i régészeti múzeummal és kaszbával. Itt, a toronyban el is ért minket a „végzet”: lenézve a ribát melletti kis utcára gyönyörű színkavalkádban úszó szőnyegeket pillantottunk meg. Lekecmeregtünk a csigalépcsőn, s elemi szükségleteink kielégítése céljából igénybe vettük a ribát toalettjét. (Egész utazásunk folyamán az egyik legfontosabb szempont: hol lehet pisilni?) Ez utóbbi a későbbiekhez képest kellemesen tiszta létesítmény volt.

Sousse - kilátás a Ribátból a Nagymecsetre és a tengerre

Kávé, pisi elintézve, most aztán már lehet duhajkodni: elandalogtunk a szőnyeges felé. Persze azonnal betessékeltek minket, következett a forró mentatea, majd a vásárlói igények felmérése. Megállapítottuk, hogy nekünk a szövött szőnyegek tetszenek, így átfáradtunk egy másik helyiségbe, ahol elkezdődött a valódi műsor. Egymás után teregették ki elénk a gyönyörű, színes szőnyegeket. Ez is tetszett, meg az is, igazából mindegyik. Na, akkor csapjunk a lovak közé: háú máccs? 600 dinár. Még szerencse, hogy ülök. Túú máccs! Lupó persze nem szól egy szót sem, én meg itt küzdök evvel a vén rókával már egy fél órája, hogy még mindig túú máccs. Már az öreg is megunja a mókát, kérdi mennyit adok érte. Pofátlanul 100-at kellett volna mondani (de lehet, hogy az 50 is elég lett volna), de hát még mindig szemérmes vagyok, így mondom: 200. Az öreg hitetlenkedik, elképed, erőlködik még 400-al, 300-al, de hajthatatlanok vagyunk. Sőt, mondjuk azt is, hogy megyünk, aztán esetleg visszajövünk. Na, ezt az úriember már nem engedheti, ha már egyszer bekerültünk a boltjába, szőnyeg nélkül nem szabadulunk. Nagy sóhaj: akkor legalább a szőnyegteregető fiúknak adjunk egy kis baksist még. Na, alakul a biznisz. Szőnyeg végképp kiválasztásra kerül: vörös alapon kék, zöld, narancs, fekete mintás rombuszokkal. Papír is készül, a végső vételár 200 dinár. Lehetett volna a fele is, hja, utólag könnyen okos az ember! Sebaj, most is, amikor írok, lenézek a földre és annyira szépek a színek a szőnyegen; jó ránézni. Nagyon illik a szobába. Amikor hazajöttünk, kiterítettük és olyan jó volt rajta mezítláb járkálni. Szóval, én beleszerettem.

A szőnyegkereskedőnél a vásárlással még nyerünk egy ingyenes szőnyegszövési bemutatót + egy haza- és visszataxiztatást, hogy ne kelljen a hátunkon hurcolni a szőnyeget egész nap. A szőnyegszövő asszonysággal nagyon jó képek készültek, és mindketten kaptunk egy-egy zöld-barna színű gyapjúszálból összetekert karkötőt. Rólam vagy másfél hónap után szakadt le.

A szőnyegárus embere hazavitt szőnyegestül, és való igaz, tényleg megvárt minket a szálloda előtt. Ekkor már a gyomrunk korgása is jelezte, hogy ismét ki kéne elégíteni létszükségleteinket, így meginterjúvoltuk őkelmét, hol ehetünk valami jót. Persze, a muksi égre-földre esküdözött hogy a város legjobb kajáldájába visz minket, meg hogy ő is ott szokott enni. Ki is rakott minket a tengerparti sétány melletti úton egy kis mellékutcánál, és közölte, hogy menjünk csak, ott lesz mindjárt az a bizonyos vendéglátó-ipari egység. Oksi, viszlát, minden jót; de pár lépés után kiderült, hogy kajálda az nincs. Sebaj, a mellette levő üzletben kapásból ajánlottak egy másikat. Átcsettegtünk oda. Helyiek is épp ebédeltek, akkor nekünk is jó lesz. Kissé ragacsos volt minden, de ennyi még belefér. A frissen facsart narancslé viszont isteni volt, a hazai menő és drága márkák szégyenükben elbujdokolhatnak. Szendvicset rendeltünk, amolyan jordániai shawarma-szerűségre számítottunk, de teljesen mást kaptunk. Ez egy félbevágott baguett-féleség volt, rengeteg hússal és kevés zöldséggel megtöltve, jó sok sültkrumplival átharaphatatlan méretűvé duzzasztva. A hús fűszerezése sem igazán a mi ízlésünk szerint való volt. Azért elfogyott nagyjából, de az nekem a mai napig nem világos, miért jó sültkrumplival teletömni egy szendvicset. Egy kávé is lecsúszott még a szendvics mellé. Fizettünk, és intenzíven érdeklődtünk, hogy hol szerezhetünk egy kis benzint. Sikerült azt is kiactivityzni, hogy Lupó nadrágjába és fotóstáskájára a repülőn beleragadt egy rágógumi (ezúton is köszönjük annak az „éninkábbnemisminősítemhogymekkoraidióta”-nak, aki jó magyar szokás szerint az ülés alsó részére ragasztotta!!!!), és ennek az eltávolítására kell a benzin. Korábban már gyógyszertárban is próbáltuk, de nem volt nekik. A vendéglős segédje átkísért egyik haverjához, aki a saját motorjából szívott le egy kevés benzint, így sikerült a fotóstáskáról leszedni a rágómaradékot. A nadrágra csak Magyarországon került sor. Az akció közben persze megint rám jött az ingerencia, így visszakísértettem magunkat a vendéglőbe, melynek mellékhelyiségében nem kevés akrobatikus mutatványok árán sikerült a kisdolog végére járni.

Sousse - Ribat

Ezután felkerekedtünk, és a Régészeti Múzeumhoz indultunk, egy kis kulturális feltöltődésre. A múzeum pont a medina másik végében van, a dombtetőn. A gyűjtemény viszonylag jó, szép mozaikok vannak, bár ottjártunkkor pont a legszebb mozaikokat bemutató termet tatarozták, így csak a nyakunkat nyújtogathattuk befelé. Sok római és pun kerámiát, szobrocskákat, mécseseket tekinthet meg az érdeklődő. Megállapítottuk, hogy itt sem a restaurátorok gyöngyei dolgoznak, némelyik műtárggyal bizony alaposan elbántak. A múzeum udvara nagyon kellemes: szép növények gyönyörködtetnek, csend és nyugalom uralkodik.

A múzeum megtekintésében egy kicsit megfáradtunk, így visszasétáltunk a tengerpartra, majd rövid szemlélődés után fogtunk egy taxit a szállodába.

Sousse - a medina

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.